Elérkeztünk a Disney-reneszánsz hattyúdalához. Ezt persze akkor még senki sem tudta, ahogy azt sem, hogy az új évezred nemcsak a hagyományos animációnak vet véget, hanem a Disney sikersorozatának is. Azt mindenesetre meg kell hagyni, hogy itt még nagyon odatették magukat.

Edgar Rice Burroughs regénye a tömegkultúra részéve vált, már jóval a rajzfilm-adaptáció előtt rengeteg feldolgozás készült a bájosan stúdiószagú Johnny Weissmüller-féle fekete fehér MGM-filmektől Christopher Lambert drámázásán át Bo Derek erotikus mozijáig. Sőt, én kiskoromban egy 1991-es kanadai–mexikói–francia koprodukcióban készült Tarzannal találkoztam először, amelynek ma már vállalhatatlannak tűnik még a főcíme is.

A Disney-nél azzal kezdték – nagyon helyesen –, hogy elolvasták Burroughs eredeti regényét, és a hangsúlyt a történet azon elemeire helyezték, amelyek nem kaptak különösebb szerepet a korábbi filmekben, vagy pedig élőszereplős alkotásban nem lehetett volna hitelesen megvalósítani ezeket a momentumokat. A történet vonatkozásában ilyen például Tarzan kapcsolata nevelőanyjával, Kalával. A készítők annyira komolyan vették ezt az érzelmi szálat, hogy nevelőszülőkre specializálódott pszichológusok véleményét is kikérték ezzel kapcsolatban. Az animáció tekintetében pedig Tarzan állatszerű mozgása jelentett nagy kihívást a készítők számára. Alapvetően az izomzat felépítése anatómiailag hitelesnek mondható, viszont ez a Tarzan úgy mászkál, mint egy gorilla, és úgy szörfözik a dzsungel fái között, mint egy gördeszkás, ami nem csoda, figyelembe véve, hogy a karakter vezető animátora, Glen Keane ezt a fajta mozgást saját deszkás fiáról mintázta.

A film látványvilága egyébként a mai napig elképesztő. A készítők – akárcsak Az oroszlánkirály esetében – ezúttal is azzal kezdték a munkát, hogy kirándultak egyet a dzsungelbe, hogy ihletet merítsenek az eredeti helyszínből. Ennek a kirándulásnak és a befektetett kemény munkának köszönhetően gyönyörű, hihetetlenül részletesen megrajzolt háttereket láthatunk. E film kedvéért kifejlesztettek egy új szoftvert, amelynek a Deep Canvas nevet adták. A program lényege tulajdonképpen annyi, hogy számítógépen megrajzolják a dzsungel hátterét, amit később három dimenzióban bármerre tudnak forgatni. Az összhatás gyakorlatilag úgy néz ki, mintha egy hagyományos rajzfilmben látnánk a háttereket, amelyeknek mégis háromdimenziós mélységet sikerült adni. Iszonyatosan látványos akciójeleneteket sikerült összehozni ezzel a technikával, ilyen például rögtön az első összecsapás Kala és Szabor között, de akár olyan felemelő pillanatokban is csodálatosan működik, mint amikor Jane észreveszi a gorillákat. És ha már a rajzoknál tartunk,  remek ötlet és újítás volt a Disney részéről, hogy sokkal kevesebb dialógust alkalmaztak a korábban megszokottnál, nagyon sokszor csak hagyták, hogy a képek magukért beszéljenek.

Ahogy Az oroszlánkirálynál leszerződtették Elton Johnt zenei nagyágyúnak, úgy most Phil Collinst sikerült megnyerniük maguknak, aki egy magasabb szintre emelte ezt az egész Disney-éneklősdit. Az alkotók szerencsére már az elején eldöntötték, hogy ezúttal kivételesen nem musicalt készítenek, egész egyszerűen azért, mert egy olyan karaktertől, mint Tarzan, idegen lenne a dalolászás. És ha ő nem énekel, akkor nem énekelnek a többiek sem. Így a Tarzan lett Disney reneszánsz egyetlen olyan filmje, amelyben nem a szereplők énekelnek, hanem betétdalok szólnak.

Ezek a betétdalok pedig nagyszerűek, a Two Worlds már rögtön az elején megadja a film pergő ritmusát és alaphangulatát. A You’ll be in My Heart nagyon szép, érzékeny és csodálatos nóta, amit Phil Collins eredetileg karácsonykor írt a kislánya számára altatódalként egy csomagolópapír hátoldalára. Az én kedvencem egyébként a Son of Man, amelyben Tarzan felnőtté válását követhetjük nyomon. A dal is nagyszerű, a képsorok pedig egy külön kis klipet jelentenek a filmen belül. Nagyon motiváló, erős képsorok, ahogy a kis elesett, ügyetlen Tarzan később az eszével, a találékonyságával sikeresen boldogul a dzsungelben. A harmadik dal, a Trashin’ the Camp egy szórakoztató, kifejezetten kreatív ökörködés, amely az alkotók saját bevallása szerint az egész film legnehezebb jelenete volt. Végül a Strangers Like Me az utolsó dal, amely szerintem nem annyira kiemelkedő, viszont rengeteg témát nagyon ügyesen sűrít magába: a tudásvágyat, Tarzan kíváncsiságát a civilizáció iránt és a tudásvágyát, Jane ismerkedését a dzsungellel, mindezt persze egy csipetnyi romantikával fűszerezve.

Phil Collins egyébként a dalokat több nyelven is elénekelte, egészen pontosan spanyolul, olaszul, németül és franciául is, annak ellenére, hogy nem beszél ezeken a nyelveken. Sajnos magyarul nem énekelte el, de azért nálunk is igyekeztek valami húzónevet találni a szinkronhoz, így esett a választás Ákosra, akivel nekem egyébként semmi bajom sincs, sőt a műfordítása elég jól sikerült. De azért maradjunk annyiban, hogy világok választják el az ő és Phil Collins hangját egymástól, ezért ha nem kisgyerekkel nézzük a filmet, akkor mindenképpen az eredeti hangsávot javaslom mindenkinek, már csak azért is, mert a brit accent is csak ott jöhet elő.

A dalbetétek gyakran a karakterek gondolatait, érzelmeit jelzik, és ilyen szempontból is szépen lekerekített a történet, illetve a forgatókönyv. A könyvben negatív szereplőként ábrázolt Kercsak például igencsak összetett karakterré válik ebben a filmben. Kezdetben ellenszenves, amiért szigorú és kiközösítő Tarzannal szemben, de eközben egy bölcs vezetőről beszélünk, aki bármikor kockáztatja az életét a horda bármelyik tagjáért. Életének vezérelve az, hogy védelmezze a többieket. A történet végén sajnos meghal, és ez adja az apropóját annak, hogy Tarzan a dzsungelben maradhasson, és ne látogasson el a civilizációba, mint a regényben.

Gonosz karakterből itt kettő is van, a történet első felében Szabor, a leopárd, aki nemcsak Tarzan szüleit öli meg, hanem Kala és Kercsak bébigorilláját is, ami egyébként egy nagyon váratlan, ütős és kegyetlen lépés egy Disney-rajzfilm első képsoraiban. De a későbbi akciójelenetekben is kellőképpen átjön, hogy ez a dzsungel egy veszélyes és kegyetlen hely, nem egy tündibündi paradicsom. Az alkotók ilyen tekintetben jól vizsgáztak, a film kellően izgalmas, de sosem válik annyira félelmetessé, hogy rémálmok gyötörjék a kicsiket. Bár attól függ, mennyire kicsikről beszélhetünk. Szaborra visszatérve, ő jelképezi a sötét vadállatot, aki ösztönösen legyilkol mindenkit, ő a természet elemi kegyetlensége (itt szerencsére nincs Pocahontas-szerű idealizálás).

Miután Tarzan kinyírja Szabort, rögtön színre lép Clayton, a nagy vadász, aki ugyan egy behízelgő manipulátornak tűnik, mégis ugyanaz a gonosz őserő lakozik benne, mint Szaborban. A készítők erre úgy játszottak rá, hogy vizuális megjelenésüket hasonlóvá tették. Clayton ugyanolyan sárga ruhát visel, amilyen színű Szabor szőre, a nyakán lévő nyakkendő színe pedig olyan, mint Szabor nyelve. Ráadásul az első megjelenéskor az árnyak is olyan pöttyösen vetülnek rá, mint Szabor mintázata. (Ha esetleg túl erőltetettnek tűnik ez a párhuzam, elárulom, hogy nem az én agyszüleményem, hanem az alkotók nyilatkozták). Végül Clayton halála is elég jól sikerült, ahogy a saját állati természete és az általa gyűlölt dzsungel közösen végeznek vele egy véletlen során. A vizuális megjelenítése szintén tökéletes, a kreatív beállításoknak és az ügyes vágásnak köszönhetően egyértelmű, hogy mi történik vele, mégsem túl durva a gyerekek számára.

A Tarzan cselekménye remek tempóban rohan előre látványos és izgalmas akciójelenetekkel, és egy kis romantikával ízesítve. Jane-t eredetileg egy viktoriánus korabeli prűd csajnak szánták, de aztán a hangját kölcsönző Minnie Driver hatására sokkal humorosabb, lazább és sokkal inkább mai csaj lett belőle, ezzel folytatva az Aladdinnal megkezdett anakronisztikus hagyományt. A történet rasszizmus elleni üzenetét és érzelmi vonulatait a nevelőszülőkkel és a hovatartozással viszont szerencsére nagyon szépen építették fel, és ezek a motívumok örök érvényűek fognak maradni. Miután bemutatták a filmet, a készítők keze ügyébe került egy levél, melyet Edgar Rice Burroughs írt a fiának még 1936-ban, amikor szóba került egy Tarzan-rajzfilm készítése. A levélben az állt, hogy a filmnek naturalisztikusnak, humorosnak, a rajzokat tekintve pedig legalább Disney-színvonalúnak kell lennie. A készítők azért örültek ennek, mert a levél ismerete nélkül is ezt az irányt próbálták követni.

A Disney is fejlődött, alapvetően jobban áll neki, ha egy ponyvaregényhez nyúl hozzá, még ha kulturális ikonná is nőtte ki magát a szereplője, semmint egy klasszikus regényhez vagy egy nép mitológiájához, vagy a saját legendáihoz. Abban is a fejlődést látom, hogy elhagyták a musicalbetéteket, de mégis megtalálták a módját, hogy jó zenékkel legyen tele a film.

Míg az előző évtized végén, A kis hableány forgatásakor, a Disney-reneszánsz kezdetén az volt a kérdés, hogy egy Disney-rajzfilm elérhet-e egyáltalán valaha 100 milliós bevételt, addig a Tarzan gyártási költsége már 130 millió dollárra rúgott, ezzel pedig korának legdrágább animációs filmje volt. Szó se róla, meglátszik rajta a rengeteg beleölt pénz, és Az oroszlánkirály óta a legsikeresebb Disney-rajzfilm lett a maga 448 milliós bevételével. A kritikusok szintén pozitívan nyilatkoztak róla, az újszerű látványvilágot pedig az év legnagyobb filmjéhez, a Mátrixhoz hasonlították. Azt viszont akkor még nem tudhattuk, hogy ezzel a filmmel egy korszak véget ér, és egy teljesen más irányba haladnak tovább az animációs filmek.