Ez a játék PC-re csupán a Legjobb Választás sorozatban jelent meg, és bár gyűlölök pénzt kiadni ilyen budget csomagolású stuffért, két dolog átlendített a holtponton. Az LV legalább a lemezek szitázását tiszteletben tartja. Vagyis jó esetben eredeti korong lesz a kezedben, s csak a borító látja kárát a dolognak. (Eddig kétszer vásároltam ilyen DVD-t; a másik a Hitman: Blood Money volt.) Egyik kedvenc fejlesztőcsapatom a Monolith, aki szépen suttyomban lettek kész ezzel a gammával, még olyan 2006 környékén, amikor mindenki F.E.A.R. lázban égett. Így önmaguk vetélytársai lettek. Igaz a Condemned elsősorban konzolra készült, - egyike volt az Xbox 360 legelső címeinek - de hála a jó Istennek kiadták PC-re is a szokásos csúszást - egy év - betartva.

Miért szeretem a Monolithot? A csapat immár húsz éve fennáll, jó darabig senki nem tudta őket felvásárolni, és a legfőbb ok, hogy csupa jó játékot készítettek. Gyakran felkarolnak kevésbé ismert projecteket is, ami nagyon szimpatikussá teszi őket. Ráadásul olyan szinten reformálták meg az FPS műfaját, hogy játékaik igazi ínyencfalatok a tucat-hent progik közt. Elég csak a Tron 2.0-ra vagy a N.O.L.F. sorozatra gondolni.

A Condemned évekig a legutolsó fejlesztése volt a csapatnak. Mintha megállt volna az idő. A hazai sajtó annak rendje, s módja szerint le is tesztelte, ám maga a játék sokáig el se jutott hozzánk, talán 2008-ban jelent meg a boltok polcain, amennyire én tudom, csak ebben a budget verzióban. Akkor természetesen kipróbáltam a demót, és rögtön meg is tetszett. A demó egy egész pályát kitöltött, s mivel nagyon erős a játék kezdése, alig vártam, hogy megkaparinthassam.

Azután ha jól tudom 2009 Karácsonyakor be is szereztem. Furcsa, hogy a szeretet ünnepén került hozzám, mert a játék az egyik legbrutálisabb, amit valaha láttam. A 18-as karika ott figyel a borítón, úgyhogy lehet készíteni a látóidegeket a gyomorforgató látvány befogadására. A játék meglepően gyorsan installál - mai viszonylatban - nyolc gigányi csinosnak mondható filét pakol fel a vinyóra, s mivel a videobeállítások kimerülnek a felbontásban, máris elmerülhetünk a történetben.

Ethan Thomas, FBI ügynök bőrébe bújhatunk, s feladatunk a játékban az ellenség leépítésén kívül, nyomok utáni kutatás is lesz. Szörnyű gyilkosság helyszínére érkezünk, valamikor a közeli jövőben. A Match Maker nevű pszichopata újabb áldozatát vehetjük szemre alaposabban. A sorozatgyilkos fiatal nőket öl meg oly módon, hogy a helyszínt egy élőképnek rendezi be, ahol a többi szereplő, férfi próbababa. Emlék gyanánt pedig lemetszi az áldozat mutató ujját.

A helyszínen gyorsan megtanuljuk használni a mintagyűjtő készüléket, az UV lámpát, a lézert, a szkennert, stb. Majd társunk cigarettafüstre lesz figyelmes, s kiderül, a gyilkos még az épületben tartózkodik. Kezdetét veszi a hajsza, melynek eredményeképpen a második fejezetet úgy kezdhetjük, hogy a fél FBI a nyakunkba liheg, és kezdhetjük tisztázni magunkat két társunk halálának gyanúja alól.

A játék grafikája mai szemmel is megállja a helyét. S nem úgy, ahogy az Outcastban kifejtettem. Nem kell nosztalgia, és könnycsepp ami elfedi a hiányosságokat. A Condemned jól optimalizált, portolási hibáktól mentes, szép játék. Magas felbontásban izzasztja csak a vasat, vagyis még játékosbarát is. A Monolith saját fejlesztésű motorja a Lithtech Jupiter EX változata felelős mindezért. Pluszba becsülendő, hogy egyszer sem dobott ki az asztalra, sajnos ott tartunk, hogy ezt meg kell említeni.

Amikor betörünk egy ablakot, felszakítunk egy ajtót, száll a por, a téglák kiesnek a helyükről, omlik a vakolat, vagyis a hangulat megteremtésében a látvány elsőrendű munkát végez. Az árnyékolás profi, annál is inkább, hogy eleve is sötét helyeken fogunk ügyködni. De 90%-ban szurok sötétben leszünk, ahol egyedül megbízható zseblámpánkra hagyatkozhatunk. Azt a két métert látjuk, ahova épp világítunk, a többit nem.

Gondolj csak bele. Ott állsz egy düledező ház előtt. Sehol egy lélek, odabent meg ki tudja mi vár rád. Tudod, hogy a gyilkos valahol ott bujkál, és neked egyre lentebb kell menned, ha el akarod kapni. Márpedig minden vágyad elkapni, és tisztázni magad. Még a játékban is kirázott a hideg párszor, milyen lenne élőben?

A dologra rátesz egy lapáttal, hogy a játék a realisztikusságra törekszik. Vagyis alapesetben nincs célkereszt - lámák, mint én is bekapcsolhatják -, két, három bekapott ütés után találkozhatsz a Game Over felirattal - szokásomtól eltérően nem Easyn, hanem Normalon kezdtem, amit a 6-7. pálya környékén, már nagyon bántam - egyszerre csak egy fegyvered lehet, s ha ez lőfegyver, akkor egy, azaz egy darab tárad van mellé, rosszabb esetben az sincs teli. Szóval ez egy FPS amiben az S-t le is lehetne cserélni. Lőni nagyon keveset fogunk, és nagyon meg fogjuk gondolni kire is pazaroljuk a skulót, melyik testrészre, mert utána lehet alig találunk muníciót. Ha pedig egy ellenfél támad ránk lőfegyverrel, akkor legjobb futni.

Alapfegyverünk egy pisztoly, HÉT darab golyóval. Úgy tudjuk ellenőrizni, hogy megnézzünk a tárat, s ajánlatos megjegyezni, nehogy egy tűzharc során elszámoljuk magunkat. Találhatunk lefűrészelt csövűt, és vadászpuskát, magnumot, karabélyt, és a játék végére egy rém gagyi gépfegyvert, ami leginkább egy dobtáras Thompsonra hasonlít a gengszterfilmekből.

Amennyiben kifogyunk a munícióból, odasózhatunk párat a pisztolyaggyal, vagy a puskatussal, de ilyenkor számoljunk vele, hogy csak keveset bírnak, pár ütés után teljesen széttörnek. Ekkor kezdődik el az a folyamat, amitől más a Condemned, mint a többi túlélő horror (Silent Hill, Resident Evil, Alone in the Dark). Keresnünk kell valamit amivel odacsaphatunk, mert öklünkkel nem sokra megyünk. Jobb esetben ez valami hatásos eszköz. Egy tűzoltó fejsze, lapát, kalapács, feszítővas, hentesbárd, amik nélkül bizonyos helyekre el sem juthatunk. A kalapács például lezárt lakatok ellen jó, a fejsze meg faajtók szétvágásához.

Ha viszont ilyeneket nem tudunk szerezni - mondjuk mert éppen ezzel akar valaki minket átküldeni a másvilágra - kénytelenek leszünk valami sokkal testhezállóbbat találni. Mi felelne meg? Mondjuk egy darab cső a radiátorból? Nem rossz, csak vigyázz be ne robbanjon egy szikrától. Vagy nehogy a főkapcsolóhoz tartozzon, mert akkor az a kevés lámpa, ami eddig égett a zseblámpádon kívül bemondja az Áment. Esetleg tépjük ki azt a korhadt deszkát az ajtókeretből? Ha marad benne pár szög, az még jól is jöhet. Vagy ha már úgyis majdnem ránk dőlt a fal, szakítsunk ki belőle egy kornyadozó vasrudat.

Szóval majdnem mindent - szekrényajtó, hirdetőtábla, asztalfiók, margóvágó, stb. - megfoghatunk, kitéphetünk, hogy aztán azzal verjük agyon, aki az utunkba áll. És lesznek páran. Ráadásul nem is hülyék. Ezek bujkálnak, fedezéket keresnek, segítik egymást, bekerítenek. Ha fegyvertelenek elrohannak segítségért, vagy körbenéznek mivel tudnának nekünk esni. Ha egyszerre kell 2-3 ilyen gyanús alakot leverni - akikből egyébként nagyon sokfélét alkottak a fejlesztők - már komolyan meg fogunk izzadni.

A verekedésnek üteme, taktikája van. Ha csak összevissza csapkodunk nagyon gyorsan megváltozhat a harc menete. Védekezni is csak pár pillanatra emeljük magunk elé a választott fegyvert, ha elszámoljuk magunkat, telibe kapjuk az ütést, amitől átmenetileg vörös színű lesz a képernyő. Ha győzünk, az ellenség féltérdre rogy, s négyféle kivégzési mód közül választhatnak a különösen pszichopaták. Ha viszont túl közel engedjük magunkhoz azt, akit épp egy hasábfával kenegetünk megragad minket, és kiüti a fegyvert a kezünkből. Ilyenkor az egyetlen amit tehetünk, hogy az egér veszett rángatásával megpróbálunk kiszabadulni.

Gondolom a fent leírtak után egyértelmű, miért is parázunk bemenni egy ilyen épületbe, és miért nem tanácsos nekimenni 3-4 rossz arcúnak. Három segítőnk mégis akad. Az egyik a megzavarás. Ha el tudjuk lökni magunktól A ellenfelet, az nekiesve B-nek valószínűleg a továbbiakban őt fogja szeretgetni, adott esetben tehát egy bandaháború úgy is végződhet, hogy szépen kinyírják egymást a tagok. Ugyanis ha nem mondtam volna, a játék hátterében egy járvány is szerepel, amitől például megdöglenek a varjak, és a legtöbb ember megtébolyodik, bűnöző lesz, és ellepik az egész várost.

Másik eszközünk, az elektromos sokkolónk, mely ha gyenge az illető meg is öli az áldozatot, de normális esetben csupán elkábítja pár másodpercre. Ilyenkor viszonylag sokáig töltődik újra. Vagyis ezzel is okosan kell bánni. Harmadik segítségünk mely mindig kéznél van, a lábunk, amivel jókorát bele lehet rúgni bárkibe, és bármibe. Ugorni ugyan nem tudunk vele, - ???? - de rugdosásra tökéletes. Sőt ajánlott is a hullákba bele-belerúgni, mert ha csak elmegyünk mellette, lehet felébred a tetszhalott, és legközelebb már fejszével jön.

Létezik néhány különösen makacs Boss-szerű ellenfél. Azért mondom, hogy szerű, mert nem kell semmiféle taktika a legyűrésükhöz, csupán több ütést bírnak, mint az átlag. Ilyen például a Hentes. De nem kell egyiktől se beszarni, egyedül a játék végén ránk váró rettenet az, aki majd alaposan megizzaszt.

Mint említettem, a játék megvalósítsa rendkívül realisztikus. Néha már túlzásnak is éreztem. Például amikor átbújunk egy kötél alatt, vagy mászunk a létrán, látszik kezünk, lábunk, - fegyvert közben szépen eltesszük, hogy védtelenek maradjunk - és egész test mozgást végzünk, vagyis a szemünk által látott kép imbolyog. A Monolith hosszú évek - főleg az AVP2 - alatt mesterire fejlesztett parafaktora tökéletesen csap le ránk, ami miatt három napig tartott végigküzdni magam a történeten. Más esetben a játék egy éjszaka kipörgethető. Mindössze tíz pályája van, amiből kettő ráadásul nem is hosszú.

Ekkor már határozottan emlékeztetett egy másik kedvenc játékomra, a Max Payne-re. Az is egy zsaru történet volt, az is hasonló elvont sztorival rendelkezett, ott is többnyire mindenkit le kellett gyilkolni, és az is 8-10 órás játékidővel rendelkezett, ami rendkívül eseménydúsan, és pörgősen telt. Az elmúlt tíz év alatt egyszer sem éreztem ezt, de a Condemned végre a nagy előd nyomdokaiba lépett.

Sokat hallottam, hogy túl lineáris a játék, mintha egy alagútban haladnánk. Nos ugye, egyrészt a konzolos előélet miatt van ez így. Másrészt az legalább nagyon egyben van. A Fallout 3 - amire nálam 2009-nek a fele elment - minden zsenialitásával is egy rendkívül bosszantó játék, nagyságrendileg 1500 hibával, glitchel, és buggal, ami pont abból ered, hogy bármit megtehetünk és szabadon járkálhatunk.

Itt a mellékutak csak a rejtett fegyverek, és az extrák menüpont eléréséhez elengedhetetlen, televíziók, fémdarabok, és döglött varjak felkutatására valók. Melyek a sötétnek hála, meglehetősen szemét módon lettek elbujtatva, pedig én aztán képes vagyok piszmogni egy-egy játékon. Segítségnek a madarakat megtalálhatjuk gázdetektorunkkal - de nem mindegyiket - a fémdarabokat meg általában az őrült ábrákkal teli falak mentén leljük meg. Cserébe gyönyörű artworköket, és videókat kapunk. Sok tárgyat ki is nyithatunk, el is mozdíthatunk, szóval, aki minden titkot meg akar találni, az ne szaladjon végig a pályákon.

A játék beteg hangulatát tovább fokozza a mesteri zene, mely minden horrorfilm 50%-át teszi ki. Nem olyan, amit másnap majd fütyülni fogsz, ide nem az kell. Itt hol sejtelmes, hol idegborzoló melódiákat kapunk, mindegyik a helyén van. S ezeket olyan hatásos hangeffektek, recsegések, szörcsögések, fröcsögések egészítik ki, hogy 5.1-el, és EAX 3D-vel megtámogatva ember legyen, akinek nem izzad meg a tenyere. Újabb ok amiért nem akarok bemenni a házba.

A pályák felépítése ugyan változatos, de mivel minden épület romos, mindenhol sötét árnyékok, szétdobált holmik vannak, ezért néhol kicsit leül a dolog. Szerencsére ezért vannak a nyomozós részek, hiszen végtére is egy sorozatgyilkos után koslatunk tíz epizódon keresztül. Amikor Thomas hatodik érzéke megsejt valamit, a kép szemcsés lesz, fekete-fehér. Gyakran elkezdünk vizionálni - ezen víziók mibenlétét sajnos nem oldja fel a befejezés, de azóta már kijött a játék folytatása is. Kapunk egy telefont, amelyen keresztül az egyetlen személlyel tartjuk a kapcsolatot a központból, aki még hisz bennünk. Ő Rosa, aki mindent elemez, amit átküldünk neki, legyen az fénykép, minta, 3D-s fotó, s tanácsai néha elengedhetetlenek a továbbjutás során. Ugyan az eszközöket mindig automatikusan kiválasztja a gép - újabb konzolokra emlékeztető könnyítés - azért marad kihívás a nyomok felfedezésében is.

Említettem már, hogy mennyire jó a történet? A fejlesztők saját bevallása szerint olyan filmeket vettek alapul, mint a He7edik, vagy A bárányok hallgatnak. Mindezt tovább fokozza a 16:9-es képarány, mely 4:3-as monitoron is tökéletes. Ezt alkalmazta már a Broken Sword, a Fahrenheit, a The Longest Journey, de még az Advent Rising is. Fokozza a filmélményt. Egész végig úgy tekintettem a Condemnedre mintha valami jó kis filmbe csöppentem volna. Ezt támasztja alá a már említett realisztikusság, valamint egy-két kiemelkedő helyszín.

A játék egy szakaszában Rosa csatlakozik is hozzánk, s feladatunk egyrészt megvédeni őt, másrészt együttesen megoldani az elénk kerülő akadályokat. De kétségkívül a legbetegebb rész, a próbababa áruház, ahol sosem tudhatjuk melyik baba ártalmatlan, és melyik csak egy őrült, aki pantomimest játszik. Az biztos, hogy a PC játékostörténelem nagy pillanati közé beírta magát.

Egyedüli negatívumként talán azt tudnám felhozni, hogy azért sok mindenre nem gondoltak, amikor a harcot megalkották. Mert ugyan sok tárgyat használhatunk, - mindegyiknek négy tulajdonsága van, amit a gép automatikusan jelez, hogy jobb avagy rosszabb a jelenleg használtnál, szinte nincs is csak rossz, és csak jó fegyver - közel sem használhatunk mindent. Például a sörös üvegeket, a hamutartókat, cserépdarabokat nem kaphatjuk fel, pedig ezt már a XIII-ban is lehetett. Ahogy nem emelhetünk fel egy széket sem, hogy széttörjük a támláját valaki hátán. Úgyhogy az első két-három pálya során már tökéletesen tudjuk, melyik tárgy mozdítható, s melyik nem.

Ha még gonoszabb akarok lenni, azt mondanám, a Monolith elkészítette a saját Hereticjét, csak modern köntösben. Bár ez akkor lenne nyilvánvaló, ha az eredeti elképzelések szerint varázslatokat is tesznek a játékba. Ugyanakkor lehetne negatívum a rövid játékidő, de egyrészt megvan a játék ösztönző ereje, hogy újra végigtoljuk, másrészt ha még két-három pályát hozzátesznek, minden bizonnyal vesztett volna a játék a feszességéből. Az utolsó pályát már így is túlzásnak éreztem. Valamint a helyzet az, hogy főhősünk nem igazán szerethető, fizimiskája bumfordi, olyan Sam Worthington szerű.

De hagyjuk ezeket a szőrözéseket, a Monolith egész egyszerűen nem tud hibázni és újabb mesterművet tett le az asztalra, amit mindenkinek ki kell próbálni, aki már unja a tucatlövöldéket. A grafika, a zene, a hangok, a hangulat, a hangulat (mert duplán számít ezúttal), az atmoszféra, a nagyon erős történeti szál, a jól megírt párbeszédek és szinkron, a beteg vizualitás és látásmód, a realisztikus környezet és a jól felépített harcrendszer.

No. EZ mind, ami miatt bár nem akarok, mégis bemegyek abba a házba!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!