Úgy tűnik, Konsztantyin Lopusanszkijt nagyon foglalkoztatta a világ sorsa. Nem találta megnyugtatónak a maga körül látottakat. Így született meg a gyakran „posztapokaliptikus trilógia” elnevezéssel illetett filmjeinek második darabja. Az elsőről már olvashatott nálunk az érdeklődő itt.

„A halott ember levelei” az emberség és a felelősség kérdését feszegette egy véletlenül kirobbant atomháború témakörébe ágyazva. Szomorúan, de mégis reménykedőn, bízva benne, hogy a Föld nem minden részét érte el a pusztítás. A trilógia középső darabja ennél tovább megy. Ezúttal valóban a teljes bolygó a tét, nincs kibúvó. A Gaia (élő Föld) elmélet köszön vissza benne, némi módosítással.

Egy meg nem határozott, de annyira nem távoli jövőben, az emberiség gyakorlatilag egy hatalmas szemétdombon tengődik. A bolygó maga a Szeméthegy. Az emberiség ezen folytatja nemtörődöm életét. Egy ismeretlen turista érkezik meg a halott tenger szélére. Célja a vízzel elzárt mitikus Város felkeresése, amely csupán az év hét napján érhető el, a tartós apály idején. A Városban van az egyik utolsó Múzeum, a maga titkaival. Közelében található a Hegy, melyen talán választ kaphat a vándor az őt gyötrő kérdésre: Élhet-e tovább az emberiség?

Mellbevágó vízió, amit a filmben kapunk. Az élő Föld utolsó működő sejtje maga az emberiség, amely süket és vak a problémákra, a pillanatnyi élvezetét keresi, jövőtudata nincs. Guberálók járják a hatalmas szemétdombokat, keresve a még hasznosítható anyagokat. A kihalt tájon port kavaró szél fullasztja a még létező, kevés számú élőt, ezért beszorulnak a házaikba. A külvilágba csupán végső esetben mennek ki. Ha valaki önként turistáskodik, az csodabogárnak számít. Nem gátolják a tevékenységét, de nem is segítik. A társadalom két részre tagozódott.

Vannak egyszer a „normálisok,” akik azért nem egészen olyanok, akiket mi értünk a szó hallatán. A sportot és dühödt rock zenét nyomó Tv előtt vegetálnak, miközben transzvesztita „manökenek” diktálják nekik az aktuális divatot. Legfőbb céljuk, hogy lehetőleg senki ne zavarja meg a szórakozásukat. Legfeljebb a pénzszerzés lehetősége zökkenti ki őket ebből az állapotból. (Ho-hó, netán ismerős a mutatott kép?) Egyes kritikusok szerint a „materialistákat” jelképezik, korántsem pozitív értelemben használva a szót. Az „önzők” bizonnyal jobban fedné a valós tartalmat. A társadalom többségét a „debilek” adják. Ők aztán tényleg megfelelnek a kapott nevüknek. Időről-időre vallásos révület szállja meg őket. Egyetlen imát ismernek: „Engedj ki innen!” A sorozatos ismételgetése közben a falat kaparják. (A Siratófal elkorcsosult változata lenne?) A papjaik vég nélkül keresik a „szent irataikban” a megszabadulás jelét, amelyet a megjósoltatott Közbenjáró fog elhozni, aki viszont nem lesz tisztában a kilétével és a küldetésével. A Múzeumlátogatóban a megváltás lehetőségét látják. De vajon ő az, akire vártak?

Vajon mi váltotta ki Lopusanszkijnál az előző mozijánál is rettenetesebb látomást? Volt rá oka, ha körülnézett a szovjet valóságban. A Föld legnagyobb édesvízi tavának, a Bajkál-tónak egyre gyorsuló tönkretétele, a Szibériában „megfordított” folyók nyomán kialakuló hatalmas ökológiai katasztrófa, az egyre nagyobb mértéket öltő vízszennyezés, az Aral-tó lassú kiszáradási folyamata, mind figyelmeztető jel lehetett számára. Hozzájött a társadalomban az individualizmus felerősödése, a hosszú távú felelős tervek eltűnése. Tudjuk jól, a peresztrojka folyamata, - a tervekkel ellentétben, - nem megújította a Szovjetuniót, hanem a széteséséhez járult hozzá. A társadalmi bajok egyre nőttek, az elszegényedés felgyorsult. Joggal tűnhetett úgy, az ember már nem a teremtés koronája, hanem „sárkányfogvetésnek bizonyult,” amely mindent tönkretesz maga körül. Ezért tévelyeg az új próféta – ha ugyan az - kilátástalan körülmények között, maga sem tudván mit akarva, inkább érzésektől vezetve, mint tudatosan törekedve a jóra. Ráadásul fél is. Van rá oka. A debilek veszélyesek lehetnek rá a megszállottságukban, a többiek meg nem veszik komolyan. De legfőképp azért viselkedik így, mert nem bízik önmagában. Borzong a titokzatos hangtól, mely követi őt, de nem ad útmutatást. Fél a úttalan tengerfenéken történő átkeléstől. Tart attól, amit a Városban találhat, de még inkább retteg amiatt, hogy nem talál ott semmit és nincs feloldozás. Sem az egyénnek, sem az elbukó „normálisoknak.”

A rendező szerint a keleti blokk társadalom megújító kísérlete éppúgy zsákutcának bizonyult, mint a nyugati világ anyagi jólét hajhászása, az Ember pedig önmagát ítélte halálra az életvitelével. Ami nem menti fel a bűne alól. A Közbenjáró történet ennek a riasztó látomásnak a krónikája. Ha az előző filmnél, „A halott ember levelei” esetében könnyen tetten érhető volt Tarkovszkij tanítása Lopusanszkij szemléleténél, akkor ennél a filmnél pedig szinte kiált a moziból. Nem csupán a Sztalkert erősen idéző képi világra gondolok, hanem Tarkovszkij világnézetére is. Jól lehet, mindössze pár év telt el az első poszt-apokalipszis filmje óta, de időközben nagyot fordult a történelem. A felülről irányítani próbált „peresztrojka”(gazdasági reformok) mellé betársult a „glasznoszty”(nyíltság), aminek segítségével Gorbacsov a politikai kemény vonal híveit próbálta visszaszorítani. A főtitkár nyilvánvalóvá tette, többé nincs katonai beavatkozás mások belügyeibe, a CCCP tagországai nagyobb önállóságot kapnak, miként a gazdasági élet résztvevői is. Csakhogy mindezek a reformok a jó mellett egyre égetőbb problémák előkerülésével jártak együtt. Felerősödtek a Szovjetunióból történő elszakadási törekvések, megjelent az új orosz burzsoázia, Afganisztánból a mudzsahedinek által importálódott a terrorizmus, elvetődtek a későbbi csecsen háború magvai.

Ilyen forrongó körülmények között az állami cenzúra már nem figyelt oda mindenre. Így forgatódhatott le egy nyíltan vallási témát boncolgató film. A mesterének Andrej Rubljovja olyan kálváriát járt végig, amihez képest a tanítvány már egy szót sem szólhatott. Külön meglepőnek mondható, hogy engedélyt kapott az ideggyógyintézetek lakóinak bevonására a statisztéria soraiba. A szellemileg sérültek pedig nagy önfegyelemmel és átéléssel alakították a szerepüket, ami tényleg különleges hangulatot ad egyes jeleneteknek. Ahogy a debilek „kiválasztott népe” felkeni az új „Messiást” az egyszerre felemelő és borzongató. Hozzájön még a középkori Pokol ábrázolásokat idéző reménytelen táj szuggesztív fényképezése, melyen hihető jön át a kiúttalanság érzet. Különösen a végső vihar jelenet és Hegy (egyfajta Kálvária-domb) lett igazi látomássá. Még arra is hatással tud lenni, aki egyébként az egész megközelítést elutasítja. Bár a szerző nem egyezik, a zene halott ember történeténél megismert felfogást viszi tovább, még jobban sarkítva. A természet és ipari környezet zajai minimális rásegítéssel adják a kísérő hangokat, mert dallamoknak nem merném nevezni a hallottakat. Illik a látványhoz, mondhatni tökéletes hozzá, de nem olyan kísérőzene, amit CD-re kiírva otthon szívesen tesz az ember a lejátszóba. Ahogy az előző történet, ez is egy emberre szabott darab.

A főszereplő az a Viktor Mihajlov, akire emlékezhetünk a a trilógia első részéből. Ott nem szimpatikus szerep jutott neki, az új, durva parancsolatokra áhítozó fiatalember szerepében. Ezúttal ő a Közbenjáró. Nem tudom, láttam-e valamikor ennyire passzív főszereplőt másik moziban. Hamlet hozzá képest tettre kész akcióhős. Ez persze a rendezői felfogás, nem hibaként rovom fel neki. Végig jól teljesít. Küzd önmagával, majd elfogadja a szerepét és bukni látszik a végén. Nem könnyű a feladata, mert minimalista környezetben kell teljesítenie, de semmi kivetnivalót nem találtam az alakításában.

Lopusanszkij igazolja, hogy Tarkovszkij jól választott, amikor a szárnyai alá vette. Felelős rendezőként választott témát, a technikai kivitelezés lenyűgöző. Viszont érzésem szerint a forgatókönyv már nem lett kidolgozott, mint az előző filmjénél volt. Időben túlságosan elnyújtott a vándorlás folyamat. Akármilyen kiváló is a fényképezés, a túl kevés történés nem segíti a ráhangolódást a szellemi folyamatra, elkalandozik az ember figyelme. Pedig amúgy igazi veretes szöveget kapott a történet. A szellemi útkeresés jelentős részét a Biblia szavai töltik ki, hol szó szerint idézve, hol kisebb-nagyobb módosításokkal, átcsoportosítással. De a figyelmes néző fog találni a zsidó vallásra történő utalásokat, sőt, a Koránból szintén lett pár kiemelés. Maga az egész alapkoncepció pedig leginkább a keleti világszemléletet idézi, miszerint a világban minden élet összefüggésben áll, ami alól az ember sem vonhatja ki magát. Nevek alig vannak a történetben, nyilvánvalóan szándékosan. Az általános, allegorikus megközelítést sugallja a nézőnek. A Föld sorsa iránt érzett erkölcsi felelősség kombinálása az egyén Istenhitének keresésével és megőrzésével igazi entellektüel csemege. Nem tudom, tudatos rendezői fogás volt-e, vagy a véletlen alakította úgy, de nagyon érdekesnek találtam, hogy az embereken kívül csak madarak tűnnek fel haldokló Gaia világában. Az elején nincsenek jelen, majd a szeméttelepeken bukkan fel pár sirály, mint afféle szemlélői az emberi butaságnak. No, meg kényszerű guberálóként, elvégre a tenger halott. A cél felé közeledve megszaporodnak. A viharjelenetben számomra az isteni harag közvetítőinek tűntek, míg a végén baljós tömegük köröz az elbukó Ember körül. Talán holtában hajt még valami hasznot a Közvetítő, bár ez azért elég cinikus álláspont. Nem állítom, hogy Lopusanszkij erre szánta a jelenlétüket. Meglehet, hogy mindez csak a saját rémlátomásom.

Nehéz mozi. Igazi művészfilm. Joggal nevezhető nagyon orosznak és nagyon értelmiséginek. Náluk az irodalomban és a filmekben az átlagnál gyakrabban bukkannak fel ilyen tépelődő hősök. Kifejezetten előny, ha filozófiára fogékony a néző, akinek gyakorlata van az olyan súlyos mondanivalójú filmek fogyasztásában, amelyek korántsem közönségbarát eszközökkel élnek. Jó mozi. Ugyanakkor megértem, hogy nincs forgalomban. Aligha lehetne rentábilissá tenni a vetítőtermek által. Viszont DVD forgalmazásba illett volna bekerülnie, akár állami támogatással, mert azért az ilyen történetekre van igény. Az intellektuális élményre vágyók szűk tábora létezik. A pesszimista álláspont ugyan nem vonzó, viszont a környezetvédelmi figyelmeztetés benne aktuálisabb, mint valaha. Ugyanis időközben felerősödött a Földön az üvegházhatás, Dél-Amerikánál ott kellemetlenkedik az „El Nino,” gyorsabb lett az elsivatagosodás jelensége, Európában pedig lassan eltűnik a négy évszak, - hazánkban évek óta nem láttunk „normális telet,” - és így tovább. Szóval, jó lesz észnél lenni, kedves földlakók. Cselekedjünk, mert a végén még csúfra igaz lesz ennek az ukrán direktornak lázálma. Akkor viszont megnézhetjük magunkat.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!