Minden rossz előérzetem ellenére azért tetszett annyira 2012-ben a Bosszúállók, mert visszahozott valamit, ami már nagyon régóta hiányzott a mozikból. Persze hihetetlenül látványos is volt, de számomra nem ez jelentette a fő vonzerejét, hanem az a könnyed, humoros, laza és önironikus hangvétel, amely a ’90-es évek óta valahogy kiveszett azokból a blockbusterekből, amelyeknek elvileg pont a szórakoztatás lenne a fő feladatuk. Még a fényképezés is ezt támasztotta alá, emlékezz csak vissza a fináléra; csupa napfény, móka és kacagás, sehol egy felhő, köd vagy eső, amikkel el akarják rejteni előlünk a gyenge CGI-t (hadd ne mondjak példákat, valószínűleg pontosan tudod, melyik filmekről beszélek). Erre mik az előzetes hírek a második részről? Hogy ez már sötétebb és komolyabb lesz. Hát anyád!

Bíztam azonban Whedonban, meg a Marvelben, meg természetesen láttam a második fázis összes filmjét, úgyhogy az év egyik legjobban várt moziélményéről van szó. A kérdés csak az volt, hogy túl tudnak-e lépni azon, hogy „jééé, 5 szuperhős van egy filmben”, mert ez másodjára már nem működhet. Na meg hogy mennyire rontják el a darkos hangvétellel.

Nos, ez a komolyabb hozzáállás már rögtön az első jelenetnél megmutatkozik a fakóbb, szemcsésebb képi világon. Később a történet során a Skarlát Boszi (a mindig szexi Elizabeth Olsent végre jó filmben is láthatjuk) mindenkinek előhívja a félelmeit, ennek megfelelően láthatunk pár nem különösebben eredeti, de hatásos és hangulatos rémlátomást. Kezdik kiélezni a Tony Stark és a többi Bosszúálló között húzódó ellentétet, aminek később még a Polgárháborúban fontos szerepe lesz. És ez mind tök jó.

Ami még ennél is jobb, hogy a poénokat sem hanyagolták el, sőt! Csak úgy sziporkáznak a hőseink, és az esetek nagy részében harsány röhögés kísérte a nézők részéről a különféle beszólásokat. Egyedül az Amcsikapcsi+csúnya beszéd humorforrást használták egy kicsit túl, de ez könnyen megbocsátható bűn, főleg ha Thor kalapácsára gondolunk, no meg arra, ki tudja megemelni, és miért vagy miért nem. A szórakozás egyik fele így biztosított, hiszen jókat kacarászunk, és ha sznoboskodni akarnék, még azt is mondhatnám, hogy azok a jelenetek a legjobbak, amikor hőseink mindenféle CGI nélkül csak úgy lógnak, meg humorizálnak egymással.

De nem mondom ezt, mert olyan pillanatok vannak ebben a filmben akció terén is, hogy atyaúristen! Kezdjük azzal, hogy ugyan nincs olyan lenyűgöző, nagyszabású finálé, mint amilyen az első részben volt, és amelyet azóta se sikerült megismételnie senkinek (még Supermannek se, pedig nagyon erőlködött). Ezt ellensúlyozandó viszont sokkal-sokkal több akciójelenetet kapunk, mint az első részben. Már rögtön az elején felidéződik az első rész csodálatos, vágás nélküli szekvenciája, de később sem nagyon lesz megállás. A rengeteg összetett, fenemód látványos CGI akció-zúzás orgia közül a legnagyobb kedvencem egyértelműen a Vasember vs. Hulk bunyó volt. Na ez előhozta belőlem a tátott szájjal, csillogó szemekkel, visszafojtott lélegzettel a filmet bambuló kisgyereket. A Bosszúállók ereje pedig az ilyen pillanatokban rejlik. Mert oké, hogy a tempó, a CGI meg a poénok terén vérprofi a film, de közben megvan benne az a szeretet és lelkesedés, amelyet nagyon sokan hiányolnak a mai Hollywoodból.

Talán azt gondolhatnánk, hogy ez a pörgős iram, a számtalan poén, a tömérdek akció már egész egyszerűen túl sok, de a Corvin mozi tahó közönségét elnézve ez nem igaz. Mert az hagyján, hogy az egyik parasztnak háromszor szólal meg film közben az ájfónja, de hogy teljesen más parasztok minden egyes csendesebb, „lelkizősebb” jelenetnél neki kell hogy álljanak jópofáskodni meg gúnyolódni a haveroknak, az azért mégiscsak sok.

És akkor beszéljünk egy kicsit a film negatívumairól is. Ultron közel sem olyan szórakoztató vagy emlékezetes ellenfél, mint amilyen Loki volt, ennyivel biztos, hogy kevesebbek vagyunk az első résznél. Akárhogy nézzük, a karakteres főellenség nagy hiányosság. Ahogy a felszínesség is: X-Men effektusnak is nevezhetném, mindenkire egyszerűen nem juthat kellő idő, mert így is baromira hosszú a film. Például Paul Bettany megszületésének sincsen igazán súlya, vagy legalábbis nem sikerült megfelelően érzékeltetni, meg az egész karakter olyan furcsán félbehagyottnak tűnik. Ahogy kicsit elbagatellizálják az ikrek konfliktusát Starkkal, pedig kezdetben erre épül a cselekmény egy komoly része, de aztán ez a szál nem bontakozik ki, pláne nem varrják el rendesen.

Az a sztereotipizált ábrázolásmód sem tetszett, ahogy a kelet-európaiakat szakadt, 4-5 évtizeddel visszamaradott, nyomorgó szerencsétleneknek mutatták be. Ez a hozzáállás egy Eurotúrában megbocsátható, mert értjük mi a viccet, no de itt halál komolyan gondolták. Továbbá: Hulk és a Fekete Özvegy, mint egy pár? Most komolyan, ennek volt bármilyen előzménye? Csak mert itt már kész tényként vezetik nekünk elő, pedig inkább mintha a Kapitánnyal lett volna köztük valami kialakulóban. Persze az is lehet, hogy a soha el nem készült Hulk-filmben történt valami, azt meg ugye nem láthattuk.

A kockás szőrözésemmel (pfúj!) rögtön rá is kanyarodunk a pozitívumok további sorolására. Az a képsorozat megvan (ha máshonnan nem, itt láthatod), hogy dühös Hulkot átöleli egy lány, aki ettől visszaváltozik emberré? Nekem baromira tetszik, nagyon sokatmondó ez a pár képkocka, a filmben pedig ha nem is pontosan így, de megcsinálják, és tök jól működik. Szintén szívszorító a repülőgépben szomorúan, magányosan aláhulló Hulk jelenete a történet végén, ugyanis akárhogy nézzük, a csaj bizony elárulja és kihasználja, még akkor is, ha a jó ügy érdekében teszi mindezt.

A „nagy kedvencem”-hez, Sólyomszemhez szintén kapcsolódik egy pozitívum; megmutatják a terhes feleségét, a gyerekeit, az idilli farmját, mondom magamban: tipikus amcsi filmes klisé, tuti hogy ki fogják nyírni, aztán meglesz a nagy dráma, meg sírás-rívás, én meg örülhetek magamban. És aztán tényleg visszamegy a kisgyerekért a végső csata utolsó pillanatában, repül a főgonosz a géppuskával, rájuk céloz, lő… és nem! Whedon szándékosan átver, és kinyírja helyette az egyik új szereplőt, ami nemcsak meglepő húzás, de sokkal drámaibb hatású, ahogy a Skarlát Boszi üvölt a halott bátyja iránt érzett fájdalmában. Higanyszál-rajongók egyébként jól megszívták, az új X-Menben mindössze egy nagyjelenetet kapott, itt meg hulla lesz a történet végére. Hiába, aki ennyire gyors, az előtt nincs akadály, az ilyesmit pedig nem szeretik a forgatókönyvírók sem a Foxnál, sem a Disneynél. Az megint más kérdés, hogy hosszabb távon már nem örülhetünk annyira a következményeknek: egy szimpatikus szereplő meghalt, mielőtt kibontakozhatott volna, az ellenszenves nyilas törpét viszont még nézhetjük egy jó darabig.

A kritikák már jóval szigorúbbak ezzel a filmmel, mint elődjével voltak, a Rottenen például csak 75%-on áll, az első rész 92%-ával szemben, pedig ennyivel nem rosszabb, sőt sok tekintetben felülmúlja azt. A nyitó hétvégével sem sikerült megugrani az első bevételeit, és könnyen lehet, hogy ez már a szuperhősdömping végének kezdete lesz. Mert ha egyszer vége lesz, akkor sok jó film fog megbukni, amelyekért kár lesz. Szerencsére azért itt még nem tartunk, és a Bosszúállóknak sincs mitől tartania. Egyelőre.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!