Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Bloodborne (PS4)

2015. június 19. - Lazók György

Ha volt egy szadista nagybácsid, aki úgy tanított meg úszni, hogy egy gyors lendülettel bevágott a mélyvízbe, akkor ismerős élmények várnak rád a From Software PS4-exkluzív játékában. A japán cég a 2009-es Demon’s Souls óta az eszelősen nehéz akció-RPG-iről híres. Régen ennyi kevés lett volna a szenzációhoz, csakhogy mára az ipar - legalábbis annak konzolos szekciója - alaposan elpuhult. A kiadók valósággal rettegnek attól, hogy a játékosok akár egy percre is frusztrálva érezhetik magukat, mert urambocsá' elakadnak egy pályán, nagy igyekezetükben pedig a kihívástól is megszabadítják őket. Akinek elege van már abból, hogy folyamatosan fogják a kezét, mint egy kisdednek, épp ettől lesz különleges élmény a Bloodborne, mely készséggel gondoskodik a szűnni nem akaró pokoli megpróbáltatásokról.

blod-1.jpg

Hidetaka Miyazaki alkotása a mai trendeknek megfelelő történetcentrikussággal is szembemegy. A játék elején egy műtőasztalon ébredünk anélkül, hogy tudnánk kik vagyunk és miféle helyre keveredtünk. Az egyetlen, ami biztos, hogy mindenki a fejünkre pályázik, aki él és mozog. A gótikus várost, Yharnamot és lakóit megszállta egy lidércnyomás, melynek csak mi, a kijelölt vadász szabhatunk gátat. A homályos sztori a cél meghatározásán túl sok mással nem szolgál. A szórványosan előforduló átvezető jelenetek, rövidke beszélgetések is inkább a hangulatot erősítik, mint a tartalmat. A játék végére se lettem okosabb, hogy mi az ördög történik, mint az elején, ám mégse volt emiatt hiányérzetem. Annyi tisztázva van, hogy egy rémálomba kerültünk, ebben pedig mélyebb okokat nem feltétlenül szükséges keresni, csak az a fontos, hogy túléljük. 

A Bloodborne kiismerése fájdalmas egy folyamat, mivel kizárólag a saját kárunkon tanulhatunk. Én már a klinikáról se jutottam ki élve, így a checkpointként funkcionáló első lámpás előtt átkerültem a Hunter’s Dream nevű helyre, ahol nagylelkűen végre elláttak fegyverrel. Akármennyire is üdvözlöm a From Software keményvonalas hozzáállását, a lényegében értelmetlen karaktergenerátor helyett adhattak volna a játék elején legalább egy lélegzetvételnyi időt, hogy felkészülhessünk rendesen a ránk váró kalandokra. Ebben a formában a Bloodborne eleje többeket elkedvetleníthet, pedig a látszattal szemben nem egy öncélú szívatótúra. Ez sajnos csak azután derül ki, hogy megtaláltuk a gondosan elhelyezett levágásokat; rájöttünk, hogy a fegyverünk többféleképpen is használható, és úgy általánosságban belerázódtunk a játékba.

blod-2.jpg

Az említett Hunter’s Dream a Bloodborne egyetlen nyugis helyszíne – már amennyire egy nyöszörgéstől morajló temetőkert az lehet. Amellett, hogy menedéket nyújt, csupa hasznos funkcióval is el van látva. A sírköveknél tetszés szerint váltogathatunk a megnyitott checkpointok között, a kezdetben élettelen babánál a képességeinket fejleszthetjük, a házban pedig a fegyvereinket. A műhelyek bár alapvető fontosságúak, csupán a főellenségek legyőzése után nyílnak meg szép sorjában. A madáritatóra emlékeztető oltároknál a beszerzéseinket intézhetjük, nem elhanyagolható módon a Cathedral Wardban lévő egyik kapu kulcsát is ezek egyikénél kell majd megvásárolni. Fizetőeszközünk a meggyilkoltak után kapott blood echoe, amit elhalálozás esetén még el is vesznek tőlünk, és mindössze egyetlen alkalmat biztosítanak arra, hogy a keservesen összeszedett pontokat visszaszerezzük ott, ahol megöltek minket. A játék kifejezetten rákényszerít a farmolásra, a ráfordított óráknak vagy a fele erre megy el. A karakterfejlesztés minden egyes szintlépéssel egyre drágább mulatság, a vele járó tudásnövekedés pedig csekély, ami azt jelenti, hogy fárasztóan sok körbe fog kerülni, hogy erőcsíkjaink szemmel láthatóan kibővüljenek. 

blod-3.jpg

Lehet, hogy csak én éreztem késve rájuk, de a legkeményebben a játék elején lévő főellenségek izzasztottak meg. Mivel nincs védekezés, az egyetlen, amit tehetünk, hogy elugrunk támadóink csapásai elől. Ha kizökkenünk a ritmusból, a hétköznapi parasztok is hamar végeznek velünk. Az első bossok között felbukkanó Blood-starved Beast nem elég, hogy iszonyat gyors, a találatai egy idő után mérgezőek is. Főellenségre ennyi órám még az életben nem ment rá. Össze se tudom számolni, hogy hányszor haltam meg, de egy hajszál választott el attól, hogy feladjam a hiábavalónak tűnő próbálkozást. Ettől csupán az mentett meg, hogy egy kis haranggal segítséget lehet hívni. Természetesen ez sincsen ingyen, egy Madman’s Knowledge-be kerül még akkor is, ha a rendszer nem talál játékostársat, ami hozzáteszem gyakran előfordul. Cserébe az se jellemző, hogy a mi világunkba betörjenek, amire egy másik harang, a Sinister Bell ad módot. Leginkább az utolsó két helyszínen fordult elő velem, akkor viszont bosszantó gyakorisággal. Offline módba váltva megszabadulhatunk a minket lerohanó arcátlan tolvajoktól, de akkor a lépten-nyomon elhelyezett, olykor igen hasznos tippekről is le kell mondanunk. 

blod-4.jpg

A Bloodborne az első PS4-exkluzív cím, ami joggal késztetheti irigylésre a konkurencia felhasználóit. Igaz ez úgy is, hogy grafikailag nem nevezhető demóanyagnak. Szégyenkeznie azért távolról se kell a kinézetéért. A H.P. Lovecraft elborultabb történeteit idéző horrorisztikus környezet a rengeteg különféle szörnyetegével remekül mutat, csak épp azt a bizonyos mellbevágó pluszt nem éreztem. Vagányul fest a futás közben ide-oda libbenő, a patakokban folyó vértől gyakran vörösre színezett kabátunk is, de a fizikájáért felelős motor olykor látványosan csődöt mond. Jó hír, hogy a kiadott patchek stabilabbá tették a frame rate-et. Még mindig tanúi lehetünk, ahogy egy-egy pillanatban keményen belassul a játék, annyira azonban nem sűrűn, hogy a jelenség lerontsa az élményt. A panaszolt töltési idő is lerövidült, és már nem egy szimpla Bloodborne-feliratot kell bámulnunk közben, hanem a megszerezhető tárgyakról kapott infókat. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a töltőképernyő még mindig elég csúnyácska és puritán. Ha már dolgoztak a javításán, ennél jobban is megerőltethették volna a fantáziájukat. 

blod-5.png

A játék annak ellenére, hogy megkínoz, kegyetlenül addiktív tud lenni. A jól átgondolt, dinamikus harcrendszer nagyban hozzájárul ahhoz, hogy tartsa bennünk a lelket. A rettegett főellenségekhez érkezve az epikus hangnembe váltó zene felerősíti az érzetet, hogy egy hatalmas, életre-halálra menő küzdelemben veszünk részt. Az óriási adagban kapott kudarcélmények után, a már teljes szívből gyűlölt bestiák legyőzésekor aztán úgy önt el a felszabadító erejű elégedettség, hogy az embernek kedve támad táncra perdülni örömében. És ebben van a Bloodborne sava-borsa. Minden percben érezzük, hogy a játéknak komoly tétje van. Azt, hogy bármely sarokból halálos veszély fenyegethet, és, ha lankad a figyelmünk, annak azonnal megfizetjük az árát. Aljasnak tűnhet, ahogy bánik velünk, de sose unfairnek. A szükséges eszközök a rendelkezésünkre állnak, a kitartás és a felfedezéshez kellő merészség pedig meghozza a gyümölcsét. 

blod-6.jpg

Nyugtot a készítők az utolsó pillanatig nem hagynak nekünk, azonban a Bloodborne második felétől kezdve a szakaszok érezhetően rövidülnek. Az újabb, a koraiakhoz képest már nem akkora kihívást jelentő főellenségekhez vezető út is lineárisabb. Az elkalandozás addig akarva-akaratlanul is megtörtént, sőt javallott volt. Ahhoz például, hogy a képességeinket felturbózó rúnákat birtokba vehessük, egy mellékhelyszín (Hemwick Charnel Lane) boszorkányait kell levadásznunk, a három befejezés közül pedig az egyiket csak akkor láthatjuk, ha összeszedjük az alaposan eldugott Umbilical Cord Artifact darabkáit. Teljesen kielégítő lezárást egyik se ad, a stáblista után ráadásul a játék automatikusan visszadob az elejére, hogy tovább növelt nehézségi szinten kezdjük újra a vadászatot. Emiatt nem tudtam ellátogatni a végigjátszás utánra tartalékolt Chalice Dungeonökbe, melyek elvileg különleges tárgyakat és további főellenségeket rejtegetnek. A Bloodborne-t enélkül se fogom egyhamar elfelejteni, vagy, ha úgy tetszik, kiheverni. Ez az elszántak játéka, a szavatossága így erősen ingerfüggő, de, akit nem rettent el a kezdeti kínlódás, annak határozottan megéri kivenni a részét ebből a rémálomból.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Petrow 2015.06.19. 16:26:11

Nem tudom, ez mennyire mérhető hozzá, de nekem anno a Gothic első része volt ragequit-es (aztán adtam neki egy második esélyt, és azóta is tart a szerelem).

Első nekifutás, bányászcsákány a kézbe, huhh, nagyra nőtt Scavenger csirkék, leverem, mint a sz@rt, ROHAM!... 12 másodperc múlva már a hullámból falatoztak.

OK, álljunk neki okosabban. Eljutok a városig, őr kérdezi, mi dolgom itt.
-Jöttem szétb@**ni a helyet, öreg!
- Hmm, vicces fickó. Gyűlölöm a vicces fickókat. *NYISSZ* game over.

Sokadik próba, magamra szedtem 5 szintet, elvégeztem pár fogdmeg kalandot, van reputációm, kardom, tudom is, hogy kell fogni. Nocsak, itt egy farkas a várfal mellett, verjük le. *HRR-CSATT-NYAMM* game over.

Lehet, hogy a készítőket is ez a játék inspirálta.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2015.06.19. 18:00:34

@Petrow: Ez elég pontos leírása annak, ami nem egyszer velem is megtörtént, amikor új ellenfelekkel találkoztam a Bloodborne-ban.

Tomi from Space · http://bodybuilding.blog.hu 2015.06.19. 19:41:10

@Petrow: Az a király, amikor a Skyrim-ban gyilkolsz le valakit, akit nem kellene, aztán tök mindegy, hogy melyik városba mész, mindenhol agyon akarnak verni és onnantól kezdve nem más a játék, mint egy paranoid skizofrén végnapjai, bujkálással és félelemmel karöltve.