Rossz hírem van. Nem csupán az, hogy új cikket írtam, hanem, hogy a Földnek annyi. Biztosabban meghatározva, mint az elhíresült maja naptárban volt. Tessék csak megnézni a lenti képet, hogy senkinek ne legyenek kétségei. Arról, hogy ifjúsági filmet lát, amiben mégis megússzuk. Remélhetőleg, aki „fentebb” a bolygóról szóló forgatókönyvet csiszolgatja, szintén látta a mozit.

Gyerekeknek írni nehéz feladat. Nem elég, ha jó író az illető, - Nagyon is annak kell lenni!- de külön érzék kell hozzá, hogy az ember kifinomult érzékkel egyensúlyozzon az irodalom többnyire felnőtteknek szánt művészi eszközei, és a gyermeki látásmód között. Mindezt tegye úgy, hogy maradjon érdekes, olvasmányos, szívhez szóló és tanítson. De nem szájbarágósan ám! Mert az a kutyának se kell, nemhogy az aprónépnek. Akik kicsik ugyan, de nem ostobák, és a maguk őszinte módján szigorúbb kritikusok, mint a felnőttek. Na, ha mindezen követelmények után a vakmerő tollforgató a fantasztikum világába óhajtja elkalauzolni a tinédzser korosztályt, akik tudvalevőleg az átlagnál is háklisabbak ha a felnőttekről van szó, akkor az író alaposan kösse fel a lenge alsóneműt. Csoda-e hát, ha nem tobzódhatunk az ilyen vénával rendelkező szerzők közt válogatva? Azért akadnak, az ifjúság szerencséjére. Közéjük tartozott Kir (Kirill) Bulicsov, (1934-2003) akit mifelénk leginkább „Az utolsó háború” című figyelemre méltó regénye alapján ismernek az olvasók. Továbbá a Galaktika folyóiratban megjelent novelláiból, amelyek közül „A boszorkányok bolygója” keltett feltűnést az első megjelenésekor a kor fővonalától meglehetősen elütő megközelítésével. A szerző álnéven publikált, amire igazából semmi oka nem volt. Az semmiképp nem lehetett neki, hogy röstelkedni kellett volna az írásai miatt. Mind minőségi munka. Igor Vszevodolovics Mozsejko mégis Kir Bulicsovként híresült el az irodalmi körökben, ő tudta, hogy miért. Talán a forgatókönyv írói vagy a keletkutatói munkája miatt érezhette úgy, jobb, ha álnéven adja ki az énjének ezt a részét.

Miután az egykori Szovjetunióban az ifjúság nevelésének kiemelt fontosságot tulajdonítottak, külön filmstúdió foglalkozott a nekik szóló mozikkal, Gorkijról elnevezve. Lévén, hogy Bulicsov, – maradok a munkássága nevénél – a film és az irodalom területén egyaránt tevékenykedett, előbb-utóbb összejött a két részterület találkozása. 1987-ben készült el „A lila gömb” című film, amit az ő történeteinek alapján közösen írtak Pavel Arszenov rendezővel. Alisza Szeleznyova kalandjainak eredetileg egy egész könyv lett szentelve, ami nálunk 1990-ben jelent meg, „Egy kislány Földről” címmel. Természetesen a megvalósult kommunizmus világában járunk. Pénz nincs, világbéke van, fénysebességű űrhajók és robotok úgyszintén. Sőt, az időutazás sem túl bajos ügylet. Szerencsére a mozi propaganda része ennyivel a háttérben finoman letudva, egyébként a szerző szabadjára engedheti a fantáziáját. Persze, ha a bolygónkon rend van, akkor kívülről kell jönni a problémának, különben tömény unalomba fulladna a történet. Amiről szó nincs. Bulicsov remek turmixot hozott össze. (Kellett is hogy ott bábáskodjon, mert be kell vallani, a mesekötet alakjait helyenként bizony alaposan átírták a mozi kedvéért. A kedvesen bumfordi, sziámi cica és jókora maci keverékké lett Gromozeka alakja igazából csak a nevét őrizte meg. Aliza és a kalandjai szintén erősen mások, mint a nálunk is kiadott könyvecskében.) A modernséget ötvözte a hagyományos népmesék szereplőivel és eszköztárával. Lássuk hát a medvét, ha már szovjet-orosz filmről van szó.

Aliza, a fiatal lány, az édesapjával utazik az űrben, a barátjukat, a más fajból való Gromozekát keresve. A véletlen egy addig csupán legendának hitt hajót sodor az útjukba, amely valamikor pusztulást jelentett más bolygókra. Hamarosan kiderül, hogy bár a kisbolygónyi űrjármű egykori hódító népe már nem él, a Föld mégis veszélyben forog. A megmentésére vissza kell utazni abba a múltba, amikor a varázslat még hétköznapi dolognak számított. Erre a legendákban és mesékben jól eligazodó Aliza a legalkalmasabb.

Naná, hogy ő a legalkalmasabb, ha egyszer ifjúsági fantasy moziról van szó. Igen, tényleg az a műfaj, ami fehér holló gyakoriságú volt szovjet korszakban. Természetesen fölösleges elfeket vagy orkokat remélni benne, vagy valami dögös csatajelenetet, merőben más a felfogás. Az említettek híján is egyedi darab, olyan, amiből csak elvétve készült hasonló. Pont az unikum jellege miatt úszta meg az idő szigorú rostáját.

Szolidan indít a történet. Háromfős űrhajó szeli hazafelé az űrt, benne egymással néha kicsinyesen civakodó emberekkel. Meg egy elvarázsolt békával, nehogy túl komolyan vegyük az alapszitut. Ez a szerkesztési mód végig megmarad a mozi során. Épkézláb sci-fi helyzetekbe rögvest beépül valami mesebeli elem. Van fénysebesség, szkafander, halálos veszély, meg cserfes kislány, zsörtölődő, de aranyszívű kapitány, akinek ott a tejföl az álla szélén. A Föld lehet békés és magabiztos, de a bürokrácia él és virul. Hőseinknek például az útjába áll, amint a bolygó megmentésére igyekeznek. Kész szerencse, hogy a sufniban ott egy időgép, mint minden rendes családias űrjárgányban. Átszelni pár tízezer évet legalább olyan sima ügy, mint a Star Trekben. Sőt, simább, elvégre a SZU társadalmi alapötlete fejlettebb. 1987-ben, persze. Egy huszonháromezer éve kihalt hódító faj, - gyanúsan emberkülsejűek, - ki akar velünk tolni még holtában is. A gyűlölködés vírusa, ami számos bolygót leamortizált már a kezük alatt, a címadó lila gömbbe zárva itt lapul valahol a Földön. (Mintha behozatalra szorulnánk ezen a téren….)

Gondolom, így elolvasva a sztorit, sokan máris legyintenek az egészre. Nem kéne. Kifejezetten szórakoztató a felvezető rész. Látszik, hogy profi írta a párbeszédeket és helyzeteket, egyszerre parodisztikusak és valahogy mégis komolyan vehetők. És pergőek, észre sem venni az idő múlását.Szóval, alig félóra után, amikor már kezdenénk magunkat beleélni a „Mentsd meg a bolygót!” űropera sokadik variációjába, egyszer csak éles kanyarral a „legendák korába” csöppenünk. Vagyis vissza Meseországba. És lőn sárkány, fülelő fa, griffmadár fióka, boszorkány, varázsló. Szóval, mi szem-szájnak ingere egy gyermeknek számára. Nem kimaradva belőle egy csipetnyi félelemérzet sem, mert a mesék eredeti célja az volt, hogy a csavargásról szoktassák le a beste kölykét. A mitikus múlt veszélyes, az élén az orosz népmesék Baba Jagájával. A szláv mitológiában ő ugyan jóval több volt a kor embereinek, mint a megszokott vasorrú bába helyi reinkarnációja, de itt csak az a tulajdonság jut neki. Ugye, milyen aranyos a fentebb látható képen?  Hasonlóképp, mint a griff bébi, ami mindjárt a kikelése után ártatlanul pislogva reggelizne a hőseinkből, ha hagynák magukat. Itt meg is állok a további részletezéssel. Azt hiszem, ennyi elég ízelítőnek, hogy jó a hangulat. „A lila gömb,” remekül keveri modern kor fogásait a hagyományos mesefolklór alakjaival. A nagyon eltérő részleteket pedig a humor gyúrja össze fogyasztható eleggyé.

Aliza – oroszul Alisza – talpraesett leányzó, akinek vág az esze. Ilyen téren, lehetne akár az Indul az űrhajó szereplője is, de abból kimaradt. Így viszont megúszta a piros nyakkendőt, az sem lebecsülendő. Meseországbeli párja, Geraszik, nem marad el tőle. A vásott fiúcska, akire éppen a kondér várna a boszorkányék családi kunyhójában, törhetetlen optimizmussal állandóan találmányokon agyal, a veszélyre fittyet hányva. Lehetetlen nem kedvelni. Csakúgy, mint a szőrmók Gromozenkát, aki bölcs, megértő, de ha kell, bármikor birokra kell az emberevőkkel. Pozitív karakterekben erős a mozi. A rosszak közül az ütődött banyafi és maga a bibircsókos boszi sikerültek jól. A világűrből jött fő ellenfelek viszont borzasztóan sematikusak, semmi spiritusz nincs bennük. Ebben a formában kihagyott ziccer a jelenlétük. Továbbá a fő konfliktus, az eredeti alapötlet hamar hamvába fullad. „A nagy megmentés” nem izgalmas még egy gyereknek sem. Kár érte.

A szokatlan részletek párosításán túl a mozi erőssége a látványvilág. A sci-fi vonal e területén a szovjetek mindig kiválót produkáltak. Mondhatni, a semmiből tudtak varázsolni. Kellett is nekik, mert pénzügyileg irtó szegény lehetett az eklézsia. A számítógépes trükkök helyenkénti fapados volta néha kikiabál a képből. Kilóg a lóláb, meg a kötelek a repülőszőnyegről. Néhány ordítóan műanyag részlet sem emeli a színvonalat. Utómunkára nem futotta a laborban. A „szegény ember vízzel főz” igazságát a máshol meglévő képi ötletesség teljesen ellensúlyozni nem tudja. Viszont a zene mondhatni tökéletes. A „szokásosnak mondható” fülbemászó sláger ezúttal sem marad el a stáblistakor, a történethez pedig stílusos szintetizátor dallamok adják a körítést. Elvégre az 1980-as években az a stílus dukált. Színészileg a felnőtteknek nem kell megszakadniuk, s akkor még finoman fogalmaztam. Ellenben a két gyermekszereplő roppan aranyos, továbbá mázlisták, mert jobban megírt jeleneteket kaptak, mint a „nagyok.” A rendező tudta a dolgát. Az egyértelműen átjön, hogy többre lett volna képes, ha bővebb költségvetésből gazdálkodhat. A film kurtán-furcsán ér véget. Mintha leszóltak volna Moszkvából: „Ennyi volt, elvtársak, három nap a lezárásra.” Az utolsó negyedórára olyan hirtelen rántással futnak össze a szálak, mint Bendegúz öltéseinél az Indul a bakterházban. Hasonló eredménnyel. Kisebb gyermekek számára bizonnyal hasznos volt ez a megoldás a moziban, - jobban bírták türelemmel a szűk 74 percet – de dramaturgiailag zavaró. Végig az volt az érzésem, eredetileg nem így tervezték. Megerősített a hitemben a mostanában az Internet bugyraiból felbukkanó mintegy plusz 20 percnyi anyaggal hosszabb változat megjelenése. Sajnos, beszerezni nem tudtam, mert a viharos gyorsasággal eltűnt a „tecsődről.”

Mint az indításnál jeleztem, a mozi eredetileg tinédzsereknek készült. Van egy olyan érzésem, mostanság ők azok, akik legkevésbé áldoznak rá időt. Inkább megnézik helyette a „Sikoly 33 és 1/3” hat hónapig örökbecsű folytatását. „A lila gömb” ettől függetlenül nem rossz eresztés. Több az erénye, mint az alapvetően a rubelek elfogyta okozta visszásságok. Családi szórakozásra megteszi. Különösen, ha az idősebbek hajlandók együtt nézni a csemetékkel és néhol szóbeli eligazítást adni nekik. Gyanítom, ők jobban ismerik a klasszikus mesék figuráit, mint az új nemzedék. Csak el kell fogadni az alapigazságot, hogy „nem kell mindig kaviár.” Meg erőszak sem. A spéci trükkök helyett adjunk teret a gyermeki fantáziának és a saját nosztalgiánknak a képernyő előtt. Higgye el az olvasó, nem rossz csere az olykor-olykor.