Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A Titanic nyertes filmje - Démonok

2016. május 13. - luckylany

Philipe Lasage kanadai rendező korábban dokumentumfilmeket készített – az IMDb szerint 2010-ben és 2012-ben forgatta a Démonok előtti filmjeit. A 118 perces játékfilmnek ítélte a Hullámtörők, azaz a legjobb film díját a zsűri (Ujj Mészáros Károly /Liza, a rókatündér/, Hrönn Marnosdottir /a reykjavíki filmfesztivál alapító igazgatója/ és Reisz Gábor /Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan/) az idei Titanic filmfesztiválon. A film ajánlója a következőképp hangzott: "Miközben  Montreal  a  fiatal  fiúkat  célzó  emberrablások  sorozatát  nyögi,  a  tízéves  Felix  a tanév  zárására  készül  a  látszólag  csendes  külvárosban.  Felix  élénk  képzelőerővel megáldott, érzékeny fiú, aki mindentől fél. A képzeletében létező démonok egyre inkább az őt körülvevő zavaros világot kezdik tükrözni.” Én ez alapján valamiféle fél-horror filmre gondoltam volna, de erősen tévedtem, mert erre a genre-re csak a zene játszik rá időnként, s aki 'valódi' démonokat vár, csalódni fog - bár korrekt, ha kissé lassú tempójú és sok tekintetben valóban az ajánlóra rájátszó jelenetekkel tarkított, zeneileg (balszerencsésen) ehhez idomított kamaszodási történetet kap is, egy adag krimivel és drámával megfejelve.

13103376_1059438250790314_196229301169540972_n.jpg

A film nyitó jelenetében mindjárt klasszikus, nagyzenekaros horrorfilm-zene igyekszik valamiféle, a képektől radikálisan idegennek tűnő hatást kelteni: míg egy napfényben úszó tornateremben az alsó tagozat vége felé járó általános iskolások tornaóráját látjuk, közben ez a zene valami sokkal mélyebb szörnyűség lehetőségét akarja felkelteni; s ez a szándékolt hatáskeltés, melyben a zene ritmusa messze nem tökéletesen megy a gyerekek mozdulatai után vagy egészíti ki azt, engem máris valamiféle távolságtartásra késztet. Ilyen intonáció után várom, mikor jönnek a beígért démonok, akiket valamiért alapból szellemekként képzelek el – de hogy az első valódi  (s egyetlen) szellemet meglássam, kicsivel több, mint 90 percig kell várnom, s amit addig látok, elsőre nem volt feltétlenül revelatív. A gyerekkorból a kamaszkorba lépés nehéz időszak - körülnézve összetörik az addig tökéletes burok, rádöbbenünk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hogy jónak lenni sokszor nem is olyan egyértelműen könnyű; hogy a vágyaink nem feltétlenül elégülnek ki azonnal és nem mindig eszköz a követelés és hisztéria, s hogy a tetteinknek a családon esetleg túlmutató következményei is vannak. Nehéz időszak, sok buktatóval - s ezek tulajdonképpen szépen láthatóvá is lesznek a filmben, de mivel mást vártam a beharangozó alapján, így folyamatos türelmetlenség vesz rajtam erőt, mikor jön az, amiről a film az ajánló szerint szól - s ez, ha át nem értelmezem a démonokat saját belső démonokra, nem jön, sajna, elég sokáig. Ha viszont belső démonokra értelmezném át, akkor meglepne, hogy a 94. perc környékén viszont egyszer csak, hopp, valóban megérkezik a szellem, s azzal kezdeni kéne valamit - de ha azt hinnénk, hogy a klasszikus szellem-sztorik szerint majd itt is az a megoldás adódik, hogy a nyugodni nem tudó szellemet az őt érzékelő elvezeti valamiféle megváltáshoz, a világhoz ragadástól való megszabaduláshoz, ismét nagyot tévedünk. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a film valódi tartalmát túl vékonynak érezték ahhoz, hogy ajánló váljék belőle - az összevágott trailer is sorrendet felrúgva, nagy összevisszaságban mutatja a tendenciózusan más kontextusba helyezett jelenteket, hogy valamiféle hatást érjen el - s talán ez a legnagyobb hibája, mert olyan elvárást ébreszt, amit valójában nem akar beváltani, amivel önmaga kelti önmaga elégetlenségének képzetét.

Hogy Montreal a fiatal fiúkat célzó emberrablások sorozatát nyögné, erről valójában nemigen kapunk megbízható információt a filmből - a film egy jelenetében Félix bátyja és barátai egy szombat este a vacsoraasztal mellett arról álmodoznak, kéne csinálni valamit, ami cool, ami nagyfiús - Felix nővére és barátnői jönnek be a konyhába, elköszönni az épp a maradékokat elpakoló édesanyától, ők elmennek a helyi diszkóba, ahová a fiúk, akik különféle rémtörténetekkel szórakoztatják egymást, csak vágynak. Ezekből a rémtörténetekből áll össze Félix világa: a lányból, aki addig rágta, ette és nyelte a saját haját, míg nem tudott emészteni és szörnyethalt; a fiúból, aki megnyalt egy borítékot, megvágta magát, s egy hónapon belül hatalmasra dagadt a nyelve, az orvosnál derült ki, hogy csótánypetéket nyalt le a borítékról, amelyek így a nyelvébe költöztek és kikeltek... Ebbe a vonulatba illeszkedik a szomszéd vörösfejűekről szóló hír, hogy lányokat erőszakolnak meg a környéken (az esti utcán sétálgató négytagú fiúcsapat egyik tagja is vörös hajú egyébként), s a többieknek a fiatalabb felé irányuló gyenge poénja, hogy a környéken gyerekeket rabolnak el. Ebbe a rendszerbe illeszkedik a szexualitással való ismerkedés is - hosszú snittek a gyerekekre vigyázó tanárnőről, rá állított élességgel, mintha Félix tekintetén át látnánk őt, az első szerelem minden mást kizáró tárgyát; egy ablakon kihajított, neki szóló szerelmes levél kapcsán megélt megaláztatás (ami szerencsére nincs csúcsra járatva, nem olvastatja fel a férfitanár a felhozatott szerelmi vallomást, hogy Félixből az osztály gúnyának céltáblája váljék). Félix esendő, de kegyetlen is egyszerre: az őt barátjának megszerezni akaró kisebb fiú közeledését élesen utasítja el, majd csak azért közeledik hozzá ideiglenesen, hogy megalázza, de ez aztán időközben túl sok lesz a lelkiismeretének, s hamar aggódni kezd az uszodai szekrénybe zárt fiú épségéért. (Mindeközben a valós krimi-szálat épp ez a mozzanat indítja el - s ha nem ébreszt irreálisan más elvárásokat az ajánló, nagyra értékelem a jelenetsort (mely így is nyomot hagyott), amelyben az uszoda úszómester-fiúja a földön lel egy fiúalsót - csak derékig látjuk őt, lehajol a nadrágért, kinyitja az öltözőszekrény ajtaját, majd meggondolni látszik magát, az alsónadrágot tartó keze felfelé mozdul ki a képből, nem látjuk, ami történik, de túl hosszú ez a lábat mutató állókép, s a hang alapján elképzeljük, hogy esetleg megszagolja ezt a nadrágot - majd látjuk, amint zsebre gyűri. Igazából egyszerre hatásosak és zavaróak ezek a kamerapozíció-választások: a Félix életén kívül eső dráma teljes kifejlésekor (nem részletezem, mert nem szeretném a film minden részletét elspoilerezni), ismét az uszodában, a csak az úszómester-fiú oda-vissza sétálását követő, majd a fiúnak az öltözőbe távozásakor is a medencehosszt pásztázó, a másik életmentőt, a fiú szerelmét csak rüszt alatt mutató kameraállásról előbb jut eszembe, hogy idegesít, semmint, hogy hatásosnak gondoljam, mert megint csak erre a horror-genre-re való rájátszásként értelmezem - talán tévesen.)

Van mindenesetre Félix és a kamaszodás ábrázolása, a családi élet és a felnőttek világának nehézségeire való rádöbbenése, a testi szerelem iránti nyiladozó érdeklődése, saját kegyetlensége megélésének kényszerű élményei, s van a valódi, bár számára is láthatatlan veszélyek világa, amik a közelében csapnak le, de szerencsésen távol maradnak tőle. A világnak ez a kettőssége végtére már elég lehetne a jó filmhez. A félelem fokozását szolgáló, amúgy teljesen indokolatlannak tűnő jelenetek viszont megzavarnak: a fiúk a szombat esti séta során észrevesznek egy autót, a feltételezett bűnözők kocsijának titulálják és gyors tempóban szaladnak a füstöt eresztő, láthatatlan vezető által berregtettett motorú, beindulni nem tudó jószág elől kb. 300 métert, hogy aztán nyugodtan megálljanak ugyanabban az utcában, tényleg alig valamivel arrébb; Félix az ágy alatt fekszik, nem tudni, miért, s egy női láb sétálgat oda-visza az ágy két oldala körül, háromszor - hogy kiderüljön, tulajdonképp csak a testvéreivel játszott bújócska egy jelenetét látjuk. Az egyik oldalon a testvérek viszonyának szeretetteli és nagyon érzékeny ábrázolása a film legszebb jeleneteit hozza, így a Miriam Makeba egyik dalára való közös táncot, vagy épp a bújócska utáni közös tévénézést, míg a család felnőtt tagjai tudhatóan súlyos érzelmi válságon mennek át, így ők hárman testvérek vannak egymásnak éppen. A másik oldalon egy ilyen hatásvadász, a félelem lehetőségével eljátszó jelenet a nézőt hozza bizonytalan pozícióba - mit is lát, hogyan értelmezze.

Ezt a zsűri bizonyára a film erényei között tartotta számon - engem nézőként inkább idegesített, kicsit átejtve éreztem magam tőle. Míg a hasonló alapokon nyugvó elbizonytalanítást Erwin Olaf fényképész Kulcslyuk-sorozatának esetében nagyszerűnek találtam, itt sokkal inkább csak zavart. Mivel ezt az egy filmet láttam, nem tudok összehasonlításokat tenni – de ha rám bízták volna a film ajánlójának írását (és esetenként egyes jelentek zeneválasztását - bár, hangsúlyozom, Miriam Makeba ideidézése igencsak jólesett) valószínűleg másképp jártam volna el. Talán épp így: “Kilépni a gyerekkorból gyereket próbáló feladat. Mit higyj el és miben kételkedj? Kiben bízz és kiben ne? Valós és irreális félelmeid között hogyan tehetsz különbséget? Kitől és mikor kell félned igazán? Mit tartogat számodra a szerelem, s hol keresd az igazi boldogságot? Kamaszodni sem csak fekete-fehér.” Hogy ettől többen ülnének-e be a moziba? Valószínűleg nem. De hogy könnyebben koncentrálnának a filmre, az valószínű.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.