Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Csodálatos bátorság (Csodálatos Boccaccio)

2016. június 20. - luckylany

Júniusban került nálunk is a mozikba Paolo és Vittorio Taviani múlt évben befejezett filmje, a Csodálatos Boccaccio.  A testvérpár mögött 1962 óta 24 közösen rendezett nagyjátékfilm áll, Boccaccio Dekameronjából ez esetben ketten írták a film forgatókönyvét is. Hogy olasz rendezők tisztelettel adóznak a novella műfajának megteremtője, reneszánsz földijük (a Dekameronnál sokkal-sokkal gazdagabb) hagyatéka előtt, az talán természetes is – a hazai színházaknak is műsorukra kell tűzniük a Bánk Bánt, ha másért nem, hát meglesni, eljárt-e felette az idő. Ilyenkor aztán előkerülnek a korábbi Boccaccio vagy Dekameron-ihlette filmek is. Inkább a hatvanas-hetvenes években volt népszerű a téma – a négy rendező, Vittorio De Sica, Federico Fellini, Mario Monicelli és Luchino Visconti egy-egy rövidfilmjéből összeálló Boccaccio ’70 (Doktor Antonio megkísértése) 1962-es, Pier Paolo Pasolini filmje, a Dekameron pedig 1971-ben készült el. Nálunk legalább utalás-szinten A zsarnok szíve avagy Boccaccio Magyarországon című filmjében Jancsó Miklós használja fel 1982-ben. Az említett olasz filmek után elmondható, ha a hazafiúi ihletettség magyarázza is, mégis csodálatos bátorság belevágni egy ilyen munkába; nem csoda, ha (innen nézve) beletörik a bicskája a rendező testvérpárnak.

csodalatos_boccaccio_plakat.jpg

Boccaccio, aki Babits szerint maga is sokat köszönhet az elődöknek, hiszen Apuleius Aranyszamarának némelyik novellája felbukkan a Dekameron gyűjteményében is, s aki Szerb Antal szerint a reneszánsz irodalmi triumvirátusának (Dante, Petrarca, Boccaccio) Sancho Panzája, mégis a novella műfajának megalapítója, Tacitus munkáinak újrafelfedezője, Dante első életrajzírója. Ő már nem csupán áhítotozott és plátóian szeretett, a nápolyi királylányhoz fűződő kapcsolata ennél testközelibb volt, őt műveiben Fiamettaként elmlegette. Sok műfajban és formában próbált szerencsét, de igazán jól az anekdoták, a hétköznapi emberek hétköznapi történeteinek világában érzi magát.  Ugyan saját korában és a XIX. század elején is vitatták művét annak erotikus tartalma miatt, Babits hangsúlyozza, hogy “akármilyen könnyed, egyszerű csevegésnek hat is a Dekameron stílusa, ép ez a könnyedség és símaság, a mesélés virtuóz folyamatossága, az áradó mondatok tökéletes dinamikája, nem képzelhetők klasszikus, sőt cicerói tanulmányok nélkül.” Boccaccio a történetek esetenkénti sikamlóssága kapcsán őt érő vádakat a Dekameron zárlatában könnyűszerrel elintézi: “Ha ki gonosz tanácsot avagy gonosz cselekedetet kíván meríteni belőlük, megelégítik ebben is, ha ugyan van bennök, s ha emez szándokkal csűrik-csavarják őket; ha ki hasznát és javát keresi bennök, azt sem vonják meg tőle, s mindig hasznosaknak és tisztességeseknek fogják mondani és ítélni őket, ha oly időkben s oly emberek olvassák, amely időnek és embereknek az elbeszélő szánta őket. Kinek az a dolga, hogy Miatyánkot mondjon, s hurkát meg pástétomot süssön a lelki atyjának, hagyja békén emez novellákat; ezek bizony nem szaladnak senki után, hogy elolvassa őket…” (Révay Józsf fordítása)

Pasolini a maga filmjében az eredeti novellagyűjtemény hangulatát igyekezett visszaadni, de ezt sajátos szűrőn keresztül tette: a tíz napon elhangzó tízszer tíz novella közül csupa olyat választott témájául, melynek hősei nem előkelők, nemesek, királyok vagy lovagok, hanem a szegényebb réteg, a munkások, parasztok, városi alsó középosztály, vagy a szedett-vedett néptömeg tagjai  közül kerülnek ki – s a kiválasztott történetek köré szőtt olyan elbeszélői keretet, mely az egyes történetek között is összeköt, akár egy-egy másik, teljes egészében el nem mondott Boccaccio-novellát idézve meg, akár hozzáköltve, kiegészítve egy-egy jelenettel valamelyik egészében elmondott történetet. Ilyen például a halálos ágyán hamisan gyónó és így aztán szentté avatott gazember története (Boccacciónál az első nap első novellája), aki a film egy korábbi pontján még ‘fénykorában’ látható, amint a Boccaccio egy másik novelláját summázó vásári felolvasó körül csoportosuló tömegben valakit meglop, hogy az így szerzett pénzen jóképű fiút vásároljon magának. Az elhangzó történet a nyolcadik nap második novellája, a főkötője helyett a titikos szeretője gatyáját fejére illesztő apátnő története, mely Pasolininél csak a jelenet kerete, egyúttal bevezeti a másik, hosszabban kifejtett apácás történetet a magát süketnémának tettető kertészről, aki végül egy elmés mondással adja tudtára az apátnőnek, hogy egy kolostornyi nővel még ő sem bír el (ez Boccaccionál a harmadik nap első novellája). A gatyafityulás apátnő történetét Tavianiék egészében feldolgozzák:

Pasolininél a kerethez tartozik azután saját alakjának festőkénti megjelenítése, a rendező-festő allegóriája is, aki egy hatalmas kolostor egyik falának kis részletén dolgozik hosszassan, nagy beleéléssel, sok-sok segéddel, a vonatkozó jelenetekben felvillantva egyúttal azt a földközelben is megvalósítható paradicsomi színdús idillt, amit a film egésze hoz. 

Pasolini úgy költ hozzá, hogy az szervesen része lesz az elbeszélt történeteknek, s ha módosít is a sztorikon, azt azok főbb mondanivalójának sérülése nélkül teszi meg; ugyanakkor ábrázolásmódját is a választott népréteg világához idomítja, azon belül teremtve meg az ábrázolás öröméből és részletgazdagságából táplálkozó fennköltséget. Ezzel a reflexióval ugyanakkor hűebben követi a Dekameront, mint ha nem reflektálna saját munkájára, hiszen ezt a gesztust maga Boccaccio is megteszi műve elején, közepén és végén, amikor arról nyilatkozik, kiknek és miért írja könyvét, illetve megfelel a közben őt ért vádakra is.

A Tavianik, bármennyi idő telt is el 1972 óta, kevésbé látszanak tudatosnak; a Pasolini-féle önreflexió teljességgel hiányzik, sokkal inkább a vidéki kúriákra vonuló tíz ember körüli, a pestis-dúlta Firenzéhez képest megmutatkozó pásztor-idillre kerül a hangsúly – mint egy ismeretterjesztő jellegű tévéfilm, aminél azonban semmi nem indokolja az éppeni választásokat, erre mintha nem lenne rálátás sem, s esetenként a történetek lényegi magvát is igényeik szerint alakítják át. Öt történetet vesznek át a százból, az első rögtön a tizedik, utolsó nap negyedik novellája. E napon Boccaccionál Pamfilo uralkodása alatt a nagylelkűségről esik szó, s a negyedik novellában Gentile de’Carisendi úr adja vissza halottnak hitt, elveszített feleségét Niccoluccio Caccianinak azután, hogy a meglepetésnek szánt esemény fényének emelésére összehívott lakomán példázatszerű történetben tudakolva meg az egybegyűlt uraktól, megtarthatná-e az ekképp neki jutott drága kincset, élete nagy szerelmét, a másik úr nejét, a többiek úgy nyilatkoznak a férjre bízva véleményük kifejtését, hogy joggal tehetné azt meg. Boccaccio novellájában a terhes assszonynak lesz hirtelen vértolulása, ami miatt halottnak hiszik, s egy kápolnába helyezik, ahol a férfi rálel, felismeri, hogy a nő él, így magával viszi, s az három hónapig lakik házában sértetlenül, ott adva életet férjétől való gyermekének is.

Ez a történet Tavianiéknál az első történet lesz, melyet a firenzei állapotok és a kis csapat összeverbuválódásának felmutatására szolgáló képsorok után elbeszélnek a vidékre érkezettek. Az asszonyt itt pestissel fertőzöttként állítják be és a terhesség motívuma eltűnik. Míg a férj anyja visszafogja fiát felesége megérintésétől, nehogy elkapja a kórt, a szerelmes férfi anyja a saját házában mindent megtesz az asszonyért, hogy az visszanyerje egészségét, mert érti és támogatja fia szerelmét. A férfi itt is összehívja a lakomát, itt is elhangzik a történet, ugyanakkor egész más a végkifejlet - a választás az asszonyé és az asszony szabad akaratából másképp dönt. Nem megy vissza a férjhez. Ezzel a novella nagylelkűségre épülő alapja vész kárba, igaz, kapunk helyette egy gyönyörű összehasonlítást - a férj visszatartott keze, és szerelmesének a kápolna hideg kőpadlatán a testét érintő keze játszik szerepet a végső döntésében. 

A film egyébként ígéretesen indul – az első képkockákon egy alsó kameraállásból vett férfifejet látunk, amint láthatóan gondolkodik valamin – végső elszánása a vágás utáni következő jelentben látszik: alábukik a képszegélyen aztán látjuk hosszan zuhanni a firenzei székesegyház lélegzetelállító épülete előtt. Így a helyszín és a lelkiállapot jelzése után viszont már hosszúnak tűnik a kifejtés, milyen az élet a pestistől súlytott Firenzében. S ahhoz a képhez, ami bennem él a középkorról, ezek a képek túl sterilek, túl tiszták - a város utcái makulátlanok, a kövezet hibátlan, a hallottszállító kordéról lehajított ujjast (a motívum az eredetiben is szerepel) szaglászó-rágó két disznó is valahogy álomszerűen jelenik meg ebben a közegben. Túlzottan képeslap-szerűek ezek a képek, a lányukat, rokonukat, barátjukat maguktól eltaszító szülők, rokonok, ismerősök képei – igen, halnak az emberek, de valahogy tisztán halnak, Zeffirellisen szépek a kosztümök és a beállítások, ahogy aztán a vidéki birtok csendjében minden leánynak más és más színben pompázik a hibátlan ruhája. Ebből a filmből minden olyan Rabelais-i íz hiányzik, ami az eredetiben megvolt. A nyolcadik nap harmadik novelláját megjelenítő történetben az asszonyverés motívumával (amivel Boccaccio hihetetlen természetességgel dobálózik) nemigen tudnak mit kezdeni - kicsit elkedvetlenedik, elszomorodik a társaság, de gyorsan kapnak egy újabb novellát, s egy kis megnyugtatást, hogy hamarosan minden jobbra fordult. 

Az öt választott és megfilmesített novella a már említett elhagyott és megtalált feleség módosított története (tizedik nap negyedik novella), az együgyű festő története, akivel elhitetik, hogy megtalálja a láthatatlanná tevő követ (nyolcadik nap harmadik novellája, Révay József fordításában a karakterek a Maflajankó, Gézenguzi és Mókási néven szerepelnek), a kovácsművész-hűbéres és az apja által végtelenül és féltékenyen szeretett lány tragikus véget érő szerelmének története (negyedik nap első novella), az apátnő fityulájának története ((nyolcadik nap, második novella), valamint a sólyom kihagyhatatlan legendája (az ötödik nap kilencedik novellája). 

Aki a nagy meleg elől szeretne hűvös helyre menekülni és inkább a klíma, mintsem az invenciózus filmtartalom vonzza a moziba, vagy egyszerűen szereti a nyugodtan csordogáló, szép képekkel dolgozó, a klasszikusok újramondását magukra vállaló filmeket, az nézze meg a Csodálatos Boccaccio-t. Vannak szép és emlékezetes pillanatai. De a többiek, ha még nem látták, inkább válasszák Pasolini filmjét.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.