Méltatlanul kevesen ismerik ezt a 2002-es mozit, pedig rengeteg szempontból érdekes. Hogy mást ne mondjak, ez volt a szépreményű Edward Norton utolsó nagy alakítása, akit a ’90-es évék végén okkal tartottak generációjának legnagyobb színészének, de az utóbbi 11 évben sajnos semmi nem valósult meg mindabból, amit Nortontól várhattunk. Az utolsó éjjelben is hibátlanul birkózik meg a drogdíler ellentmondásos szerepével. Egyrészt egy szimpatikus, karizmatikus, hiperszociális, vagány férfit láthatunk, akivel szívesen azonosulnánk. Másrészt viszont egy olyan semmirekellőt, aki kegyetlen gyilkosokkal haverkodik, és mások nyomorából harácsol össze komoly pénzeket. Ez a feloldhatatlannak tűnő ellentét az egész alkotást végigkíséri, de még sehol sem lennénk, ha pusztán ennyiből állna a dolog.

De hogy ne menjünk messzire, jobb is, ha végighaladunk a mellékszereplőkön, akik szokatlanul nagy teret kapnak. Rosario Dawson a dögös, egzotikus barátnő, akiről sokáig nem tudjuk eldönteni, hogy egy élősködő, áruló ribanc, vagy pedig igazi érzelmek fűzik őt antihősünkhöz. Vagy Barry Pepper, mint ambiciózus félpszichopata tőzsdeügynök, aki egy legális játékban szórakozhat más emberek életével, és pénzével, de neki írták a legjobb beszólásokat, így pedig nem tudjuk nem kedvelni. Vagy a Philip Seymour Hoffmann által életre keltett visszahúzódó, intelligens irodalomtanár, aki viszont meg akarja dugni a nagyszájú, dögös tanítványát. De itt van még nekünk Brian Cox is, őt ugyan csak két jelenetben láthatjuk, mégis érezzük a gyászát, a bűntudatát, az alkoholizmus terhét a vállán. Mindannyian tökéletesen, pazarul, hibátlanul tudják átadni ezeket a jellegzetes, mégis finoman megrajzolt, ellentmondásos, éppen ezért végtelenül emberi karaktereket.

Sétáltattad már hajnalban a kutyádat, miközben elgondolkodtál az élet nagy kérdésein? Egyedül, csendben nézve a várost, ahol élsz, elmerengve a házakon, amelyeket eddig nap, mint nap láttál, de pontosan tudtad, hogy mindezt soha többet nem látod viszont. Érezted már azt, hogy elbasztál mindent, amit csak el lehet ebben az életben, és már nincs többé visszaút, nem lehet változtatni semmin, csak a lejtő, a pokol várhat rád innentől kezdve? Voltak olyan éjszakáid, amikor a pia hatására, annyi düh és elfojtás után végre igazán őszintén beszélhettél a legjobb barátaiddal ebben a mocskosan szar hazug világban? Ez a melankólia, ez a fájdalmasan keserű, a pillanat elmúlásának szomorú szépségét adja vissza Az utolsó éjjel. És ha éltél már át hasonlót korábban, akkor minden aljassága ellenére ezzel az undorító drogdílerrel is együtt tudsz majd érezni. Már 7-8 évvel ezelőtt is nagyon szerettem ezt a filmet, de akkor még inkább csak a külsőségei miatt, a mélyebb tartalom átéléséhez még érnem kellett egy jópár évet.

A magával ragadó hangulat mellett azért ne feledkezzünk el ezekről a bizonyos külsőségekről sem, amelyek könnyebben fogyaszthatóvá, élvezetesebbé, és egyedibbé teszik az egész élményt. Gondolok itt például Terence Blanchard gyönyörű zenéjére, ami egyszerre emelkedett és fülbemászó. Garantáltan napokig fogod még dúdolni a film megtekintése után, olyan komoly mértékben meghatározza a filmet. Aztán itt vannak még olyan apróságok, mint a remek operatőri munka, ami talán furcsának hathat egy alapvetően karcos, realisztikus, nagyvárosi dráma kapcsán, pedig ez a helyzet. A rengeteg egyedi kamerabeállítás, a különböző filmes nyersanyagok, és a szaturizációs megoldások hatására sikeresen elérték a készítők azt, hogy a zenével együtt komoly lírát vigyenek ebbe a kőkemény moziba. A vágásokról külön érdemes szót ejteni, ahogy bizonyos pillanatokat, például az öleléseket egymás után kétszer, két kameraszögből láthatjuk. Ráadásul ezt nem puszta öncélú rendezői fogásként, hanem komoly mondanivalóval. A főhősnek az utolsó éjjelén minden egyes ilyen pillanat sokkal meghatározóbb, mint bármikor máskor.

 A főcím alatt New Yorkot láthatjuk, ahogy az ikertornyok helyén fénycsóvák, reflektorok kúsznak az égbe fájdalmasan gyönyörűen fényképezve. Egy másik vágás nélküli beállításban két szereplő a kép két végén beszélget, középen pedig azt láthatjuk, ahogy alattuk  folyik a WTC romjainak eltakarítása. Jó kérdés, hogy mégis hogyan kapcsolódik ez a momentum a filmbe, amikor az eredeti regényben egyetlen árva szó sem esett róla, és nincsen semmiféle kihatása a történetre. Spike Lee, mint vérbeli new-yorki rendező egyszerűen nem tudta figyelmen kívül hagyni a történteket ebben a 2002-es filmben, amit a tragédia után nem sokkal kezdtek el forgatni. Az ő fejében a drogdíler traumája végletesen összefonódott a város traumájával, ami több szempontból is érdekes asszociáció, illetve érdekes metafora arról, hogy már New York sem lehet ugyanolyan.

Viszont még egyetlen sort sem írtam a film csúcsjeleneteiről. Mert persze, a korábban leírtak így mind szépek és jók, de ettől még nem feltétlenül szögezne minket semmi sem a székbe. A lassan folydogáló, komótos, hangulatos és profi filmre már éppen kezdenénk megfelelően ráhangolódni, amikor Edward Norton hirtelen pofáncsap minket a „Dögölj meg!” monológgal. Annyira váratlanul ütős pillanat ez, hogy szinte levegőhöz sem hagy minket jutni. Közben pedig remekül érezteti, hogy a 2001-es terrortámadás után Amerikában végleg lejártak a politikai korrektség jegyében divatos álszent liberális baromságok, és ettől kezdve már egy ír karakter elküldheti egész New Yorkot a kurva anyjába. Még a feketéket is, méghozzá egy fekete rendező filmjében. Még a vallást is, ami pedig arrafelé egy szent dolog. Az átlagember teljes tehetetlenségéből fakadó, mérhetetlen dühét lehet érezni minden egyes soron, amit a világ minden táján rá lehet vetíteni az épp adott országra. De nem csak öncélú fröcsögésről van szó, hanem rendkívül szellemes, és elég ironikus, ahogyan éppen egy börtönbe készülő drogdíler átkozza el ilyen fölényes lenézéssel egész New York minden egyes polgárát, miközben persze sokmindenben igazat adhatunk neki. Mégis a legkeményebb a felismerés, az a komoly felelősségvállalás, amelyet a monológ végén hallhatunk. Süt belőle az elkeseredettség, és hogy valójában mennyire fog neki hiányozni mindaz, amit az imént még teljes őszinteséggel kívánt a pokolba.

Ez az epizód teljesen kiemelkedik a filmből, a végkifejlettel együtt mégis tökéletesen beleágyazták a cselekménybe. A történet legvége nagyon szürreális. Miközben a főhős úton van a börtönbe, láthatjuk ahogyan azok az emberek mosolyognak rá, akik a film elején a „Dögölj meg” monológ montázsában szerepeltek. A szanaszét vert arcú Monty pedig örökre hátrahagyja őket. Majd mindezt fokozandó a Brian Cox által játszott apa felkínálja a fiának a megváltás, a menekülés lehetőségét, egy jobb élet reményét. Elsőre talán nyitottnak tűnhet a film befejezése, de a new york-i lakosok számára egyértelmű, hogy Monty a börtön, és nem pedig a szabadság felé tart. Hátborzongató katarzist, felszabadulást hoz ez a jelenet, az amerikai álom beteljesítését, de csak azért, hogy aztán visszatérjünk a komor valóságba, ahol már senki sem hiheti el ezt az álmot. De miért nem választja ezt Monty? Nem tartja reálisnak? Nem tud elszakadni New Yorktól? Bűnhődni akar a vétkeiért? Ha a könnyeinkkel küszködünk e képsorok alatt, az csupán azt jelenti, hogy együtt tudunk érezni egy olyasvalakivel is, aki rengeteg hibát követett el, és talán egyáltalán nem mondható jó embernek.

Így hát Az utolsó éjjel nem csupán egy drogdílerről szól, aki kénytelen börtönbe menni. Nem csak egy szomorú gyászdal New York-hoz. Hanem egy nagyon komoly film az empátiáról, arról, hogy mindnyájunkban lakozik valami rossz, de ettől még nem feltétlen gonosz az egész lényünk. És szerencsére mindezt a film sokkal ízlésesebben közli, mint én az imént, vagy amit egy amerikai filmtől elvárnánk. Éppen ezért egy minden ízében élvezetes, lebilincselő, de mégis komoly filmről beszélhetünk. Sajnos a maga idejében nem kapták fel, nem is halmozták el díjakkal. Talán még túl közel volt a terrortámadás okozta sokk, és a nézők szívesebben menekültek A Gyűrűk ura, a Star Wars, a Pókember, vagy éppen a Chicago nyújtotta fantáziavilágba, semmint hogy egy ennyire komoly drámával kelljen foglalkozniuk. Érdekes, hogy a manapság sztárolt, realistának hazudott, hollywoodi dögunalmak, mint amilyen a Közösségi háló, vagy éppen a Moneyball agyon vannak hypolva, amikor a lába nyomába se léphetnek ennek a javarészt ismeretlen mozinak.

Úgyhogy hálát adhatunk a sorsnak, hogy Tobey Maguire nem tudta elvállalni ennek a filmnek a főszerepét, és átengedte Edward Nortonnak, aki tökéletesen kihozta az anyagból azt, amit lehetett.  Hibátlan remekműnek ugyan nem nevezném Az utolsó éjjelt, ahhoz ugyanis kicsit túl hosszú, és helyenként bizony lassú, de mindenképpen érdemes a figyelmünkre, már csak azért is, mert remekül sikerült a dvd kiadás, magyar feliratos audiokommentárokkal a rendező, illetve az író közreműködésével. A szinkron szintén jól sikerült hála istennek, nem is gondolnánk, hogy Alföldi Róbert ennyire jól megy Edward Nortonhoz, úgyhogy mindenképpen érdemes beruházni egy ilyen kiadványra, annál is inkább, mivel simán többször nézős filmről beszélhetünk.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!