Hosszú út vezetett odáig, hogy a mozivásznakon láthattuk az ifjú Bruce Willist szakadt, véres trikóban, cigivel a szája szélén, jó nagyokat káromkodva. Minden azzal kezdődött, hogy egy Roderick Thorp nevű író megnézte a Pokoli torony című klasszikust. Nem gondoltad volna, mi?

Thorp-ot már aznap egy rémálom gyötörte, amelyben fegyverekkel kergetnek végig egy férfit egy toronyházban. Mindezt összekapcsolta korábbi regényhősének, bizonyos Joe Lelandnek a történetével, akinek előző kalandjából már készült egy film Frank Sinatra főszereplésével 1968-ban. Az új regény címe Nothing Lasts Forever lett, a történet szerint a new york-i Joe Leland detektív a lányát, Steffie Leland Gennaro-t látogatja meg Los Angelesben a Kaxon Oil Corp. központi épületében, melyet később a Tony Gruber vezette német terroristák szállnak meg.

Ebből a sztoriból a Twentieth Century Fox eredetileg a Schwarzenegger féle Kommandó folytatását akarta legyártani, de az Osztrák Tölgy visszamondta a lehetőséget. Végül önálló filmként készült el a Die Hard az akkoriban még csak egy sikeres tévésorozatszerepet (A simlis és a szende), és egy csúfos bukást (Nem látni és megszeretni) maga mögött tudó, de karizmatikus Bruce Willis főszereplésével. Az azóta klasszikussá nemesedett akciómóka egyébiránt elég szorosan követi az eredeti regényt. Persze, a nevek nagy részét megváltoztatták, a nyugdíjas főhősből 30-as zsaru lett, a lányból pedig elvált feleség. Az új idők szavára hallgatva az olajtársaságból japán multit varázsoltak, a terroristákat pedig eredetileg valóban politikai indokok vezérelték, amit aztán a filmesek olyan ügyesen megcsavartak. A rendező, McTiernan szerint azért, hogy kicsit könnyedebb, élvezetesebb legyen a mozi, és valóban kihasználták az ebben rejlő humorforrást elég, ha csak az „Ázsiai Hajnal” mozgalomra gondolunk. További változtatás volt még, hogy az eredeti, sötétebb hangvételt kicsit elhollywoodiasították; a regényben a főgonosz magával rántja zuhanás közben a főhős lányát, és mindketten meghalnak. Mindezeket leszámítva azonban az emlékezetes jelenetek, dialógusok, szituációk, karakterek java része már szerepelt Thorp regényében, amit a forgatókönyvírók jó ízléssel fel is használtak.

Miközben nézzük ezt az azóta már minden értelemben klasszikussá nemesedett mozit, rájövünk, hogy mindenek előtt épp ebben rejlik a titka. Se azelőtt, se azóta nem igazán divat egy szimpla akciófilmhez ennyire összetett, ilyen komplex forgatókönyvet írni, ahol minden egyes apró mozdulatnak, elejtett megjegyzésnek nagyon komoly következménye lesz a későbbiekre nézve, gondolok itt például egy névváltoztatásra, egy repülőtéri idegen jótanácsára, egy Rolex órára, vagy éppen egy lefordított képre, de még nagyon hosszasan sorolhatnám. Nem készült soha olyan forgatókönyv ebben a műfajban, ami képes lenne überelni a Die Hardot, és ez nagyban köszönhető az alapanyagnak. Persze ennek ára volt (még ha nem is drága), ugyanis 131 perces a film, de ettől nem kell megijednünk, ez esetben 131 percnyi tömény szórakozást jelent számunkra. A történet kissé nehezen indul be, szükség van némi időre a megfelelő előkészületekhez, de aztán nincs megállás. A készítők ekkor még elsősorban a feszültségépítésre mentek rá, nem a látványvilágra, így lélegzetvisszafojtva bámulhatjuk az izgalmasabbnál izgalmasabb képsorokat, gondolok itt például McClane liftaknás zuhanására, vagy a szellőzőcsatornás bújócskára.

Azért ennyire idegfeszítő a Die Hard első része, mert egy akkoriban még újnak számító akcióhős típusát testesítette meg. A ’80-as években az olyan félistenek, mint Stallone és Schwarzenegger mészároltak le magányosan és sebezhetetlenül egész hadseregeket. A készítők szándékosan szakítottak ezzel a hagyománnyal, az eredeti angol hangsávon mindkettőjükre hallhatunk egy-egy szellemes, de közel sem bántó megjegyzést. Ez az elhatárolódás paradox módon visszatérést is jelent egy nagyon-nagyon régi filmes hőshöz, Humphrey Bogarthoz. A megkeseredett, cinikus, beszólogatós magándetekív karakter már Thorp regényét is inspirálta, és szerencsére Bruce Willisnek is remekül állt, nem véletlen, hogy a karrierje felét leginkább erre a típusra áldozta. Mégis, mindeközben egy sebezhető, érzékeny, de tökös férfit láthatunk, aki rengeteget káromkodik, és nem csak lazaságból, hanem azért is, mert baromira be van gyulladva. McClane az első részben még nagyon emberi, és esendő; minden egyes mozdulatában benne van a bukás lehetősége. Ettől, hogy egyszerre a kultúra része ez a karakter, de közben mégis hasonlít ránk, már sokkal átélhetőbbé válik a cselekmény, mint az eredeti filmet követő rengeteg utánzat. És itt nem elsősorban a két kiváló folytatásra gondolok.

Érdekes módon a „die hard szituáció”, - vagyis az, hogy a gonoszok elfoglalnak egy zárt teret, és a főhős kivételével túszul ejtenek mindenkit - azóta rengeteg film alapját képezi, csak így hirtelen ami eszembe jut a Seagal fémjelezte Úszó erőd, vagy a Van Damme főszereplésével készült Hirtelen halál. De a Die Hard egyik folytatása sem használta fel később ezt a magától értetődően variálható alapot. A második rész repülőteres akciója tökéletesen megőrizte az első színvonalát, csak igyekezett még keményebb és még látványosabb lenni, miközben sikerült hitelesnek maradnia. A harmadik rész szintén egy kiváló film, ami megérdemelten vált elődeihez hasonlóan kultfilmmé, megannyi kiváló párbeszédének és elképesztő ötletességének köszönhetően, de gyakorlatilag minimális átírással el lehetett volna intézni, hogy ne legyen a sorozat darabja, annyira más mint a korábbiak. A negyedikről pedig inkább ne is beszéljünk, annak már végképp semmi köze nincsen az első szellemiségéhez.

De maradjunk is ennél az első résznél. Az új típusú akcióhőshöz természetesen új típusú főgonosz is tartozik. Alan Rickman alakítását annyian utánozták azóta, hogy ha nem játszott volna ennyire kiválóan, talán már el is felejtettük volna, hogy mennyire nagyszerű gonosztevőt láthatunk. Hans Gruber már a nevéből és származásából adódóan megadja az alapot a bármikor előrángatható náci párhuzamnak, illetve az ezzel együttjáró ellenszenvnek, de azért most ennél jóval többről van szó. Hans nem egy fröcsögő, l’art pour l’art gonosztevő, neki van stílusa, és nagyon fontos, hogy van esze is. Minden döntése tökéletesen átgondolt és hatékony, annyira racionális a pasas, hogy kétségünk sem férhet hozzá, hogy egy vérbeli pszichopatával van dolgunk. Egy hihető pszichopatával, aki bárkin átgázol mindenféle érzelem nélkül, főleg azokon, akik megpróbálják megakadályozni tökéletes, hibátlanra csiszolt tervének megvalósítását. Ettől pedig nemcsak szórakoztatóvá, de félelmetessé válik a karaktere. Felejthetetlen az a jelenet, melyben először találkoznak a főhőssel, és McClane-nek fogalma sincs, hogy kivel áll szemben, Hans pedig eljátssza a megszökött túsz szerepét. Ezt a jófajta suspense jelenetet Hitchcock is megirigyelné, de a hatás eléréséhez nagy szükség volt Rickman tehetségére, aki ezek után nem csoda, hogy főleg gonosztevőket alakított (lásd még Robin Hood, a tolvajok fejedelme).

Lehet elsőre hülyén hangzik, de nem mehetek el teljesen szó nélkül a társadalomkritikai élcelődések mellett. A Drágán add az életedben a médiagecik már mértéktelen hatásvadászattal, és elképesztő butaságról tanúskodva tesznek keresztbe hőseinknek, a rendőrök pedig olyan töketlenek, hogy egy rózsa tövisétől felszisszennek, a bürokrata, elbizakodott FBI fiúkról (Johnson&Johnson) nem is beszélve. A multinacionális, céges világ szintén megkapja a magáét a nagydumás, öntelt, gerinctelen, kokainfüggő karrierista figurájában. Főhősünk mindezzel az Amerikát akkoriban még csak megrontó, de mára már teljesen eluraló mételyekkel szemben olyan régi értékekért küzd elsősorban, mint a családja, vagy a felesége. Vicces Hans felsőbbrendű, jellegzetesen európaiasan lenéző hozzáállása az ostobának és idegesítőnek tartott amcsi közemberhez, McClane-hez. Mindezek azóta nálunk is bőven ismerősek lehetnek, amitől még közelebbinek érezhetjük ezt a ’88-as mozit. És ha már európai felsőbbrendűség, akkor mindenképpen említést kell tennem a Die Hard talán egyetlen hibájáról, a politikailag korrekt módon fekete Powell őrmester végső lövéseiről. Ez a nagyon amerikai, több szempontból is igencsak megkérdőjelezhető momentum már benne volt az eredeti regényben is, de pár tollvonással ki lehetett volna húzni az összképből, és akkor mindannyian jobban járunk. Nyilván ez olyan apró szépséghiba egy ennyire jó filmben, hogy egy csöppet sem fog rossz szájízt hagyni maga után.

A rendező, McTiernan ekkor már túl volt egy akcióklasszikuson, a Schwarzenegger főszereplésével készült Predatoron. Az ő végtelenül profi hozzáállásának köszönhető a kiváló szereplőgárda, a feszültség tökéletes fokozása, és az eredeti regény jó ízléssel módosított momentumai egyaránt. Az azóta sokat idézett Beethoven Örömódájának felhasználása pedig szándékos tisztelgés Stanley Kubrick Mechanikus narancsához. Vicces ötletként a Nakatomi Toronyház épületének látképéhez a Twentieth Century Fox főhadiszállását használta, hisz úgyis kéznél volt. McTiernan később hatalmasat bukott az azóta már kultikus Az utolsó akcióhőssel, de a Die Hard 3. részével ismét sikerült nagy sikert aratnia. Pokoljárása viszont csak ezután következett olyan hányatott sorsú mozikkal, mint a 13. harcos, vagy a Rollerball. A 2003-as Kiképzőtábor óta nem rendezett új filmet.

Végül szólnom kell a magyar szinkronváltozatokról is, mert nagyon nem egyszerű a téma. A Drágán add az életedet az akkori gyakorlattól eltérően szokatlanul korán, 1989. december 14.-én mutatta be itthon a Mokép, az első szinkron is ekkor készült. Ezek alapján könnyen azt hihetnénk, hogy egy végtelenül igényes, igazán tökös, káromkodós akciószinkronról van szó, amilyen a Beverly Hills-i zsaruhoz, vagy a Kommandóhoz, vagy a Ragadozóhoz, vagy a Halálos fegyverekhez is készült. Egy olyan szinkronról, ami túltesz az eredetin, és megmutatja milyen volt itthon ez a szakma a fénykorában. És akit nem vakít el valamifajta rosszul értelmezett nosztalgia, annak bizony nagyot kell koppannia. A teljesen járatlan MTA Kutató Stúdióban készült szinkron totálisan félreértelmezi a filmet, megfosztva ezzel a magyar közönséget az igazi élvezettől, és majdhogynem tucatakcióvá degradálja le ezt a mesterművet. Nem is tudom eldönteni, hogy mi az elsődleges probléma, az hogy teljesen kiherélték az eredeti, viccesen trágár dumákat vagy, hogy a nagyon mély, dörmögős hangú Vass Gáborra osztották a selymesen laza Bruce Willist. Ezzel a húzással McClane teljesen elveszti a lazaságát, a korabeli szinkronkészítők valószínűleg még nem láttak elég amerikai akciófilmet ahhoz, hogy érzékeljék a különbséget, de ma már Vass hangja egész végig bántja a fület, és leesik a képernyőről, valószínűleg nem véletlen, hogy nem ő lett Willis állandó magyar megszólaltatója. Hasonló tévedés még Bata János Powellként, és Beregi Péter Ellisként. Viszont elvitathatatlan érdeme ennek az ősszinkronnak, hogy először társították Rickman-t Helyey Lászlóval, aki bravúrosan hozza a szerepet, simán felnő külföldi kollégájához, és legalább annyira szórakoztató tud lenni.

A második szinkront már az RTL Klub készítette, feltehetően azért, mert elég sokat romlott az eredeti magyar változat minősége. Bruce Willis itt már a jól megszokott, rutinos Dörner György, akit fényévek választanak el ebben a szerepben Vass Gábortól. Dörner már tökéletesen hozza a Willishez illő lazaságot és humort, ráadásul jobb beszólásokat is írtak neki, mint Vassnak. Ez a szinkron még az RTL magyarítások hajnalán születhetett, ebben az időben még adhattak valamennyire a minőségre, így remek színészeket hallhatunk: Gesztesi Károlyt, Hujber Ferencet, vagy Rékasi Károlyt. Sajnálatos módon azonban ők pont a főgonoszt szúrták el, Széles László fiatalos, könnyed hangja legalább annyira nem illik Hanshoz, mint Vass McClane-hez. Arról nem is beszélve, hogy ha meghallgatjuk eredetiben a filmet, hamar rájöhetünk, hogy nálunk mindkét szinkront teljesen kiherélték. Angolul McClane folyamatosan, jogosan, és stílusosan káromkodik, aminek számtalan vicces pillanatot köszönhetünk, amikről nekünk, magyaroknak le kell mondanunk, amennyiben anyanyelvünkön kívánjuk élvezni ezt a megunhatatlan klasszikust. Talán vigasztaló lehet, hogy a két folytatáshoz már valóban remek szinkronok készültek.

A Drágán add az életed mai szemmel nézve különösnek hat. Nagyon lassan indul be, kevés benne a látványosság, ráadásul minden egyes perce klisévé aljasodott. De a számtalan erényének hála mégis egy akárhányszor újranézhető mozival van dolgunk, ami ezredjére is ragyogó szórakozást fog jelenteni. Az egy külön jó pont, hogy karácsonykor játszódik, hisz így minden évben van ürügy újranézni ezt a klasszikus remekművet, bátrabbak egy vérbeli karácsonyi film ígéretével ültethetik le az egész családot a tévé elé.

Ezt a filmet most pénteken, azaz 2016. december 30-án 20:00-kor vetíti a Bem mozi, ha szeretnéd megnézni nagy vásznon, vagy nem láttad 1989-ben, itt a soha vissza nem térő alkalom.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!