Amennyiben nem a hülye iráni film nyer, akkor minden bizonnyal a Toni Erdmann fog. A Tannát nyilván azért választották be, mert fel kell tölteni a két esélyest körbevevő három helyet, hogy úgy nézzen ki, igazságos versenynek nézünk elébe. A Tannát még tavaly láttam a Titanicon, és már akkor se értettem, mégis, mi a francért kell behozni egy ennyire melanéz filmet, ami még csak nem is CGI-animáció. (Tanna a Melanéziához tartozó Vanuatu – régi nevén: Új-Hebridák – egyik szigete.)

A történet: a vacsutu törzs és a wacsati törzs évszázadok óta utálja egymást. A vacsutuk elhízott, eltunyult szerencsétlenekből állnak. A wacsatik 99%-a férfi, aki előbb gyilkol, utána megint gyilkol, és ha már kigyilkolta magát, akkor még egy kicsit gyilkol. Hogy ezt az ellentétet valahogy feloldják, a két törzs egy frigyben látja a megoldást, azonban a felkínált lányba már szerelmes valaki, aki nem szeretné, ha a harciasabb kis kakas megdöfködné az aráját, még akkor sem, ha ez a felsőbb jót szolgálná, és nem mészárolná le egymást többé a két törzs. Leginkább a wacsatik a vacsutukat. A végzet elkerülhetetlen. Ezzel nagyjából el is mondtam mindent a filmről, még azt is, amit nem akartam. Igen, már megint az avoni hattyú legismertebb tragédiáját látjuk a hatszázadik köntösbe bújtatva, ez bizony a Rómeó és Júlia melanéz módra.

Martin Butler és Bentley Dean filmjében még a fordulatok és a végkifejlet is azonos a méltán (?) híres drámáéval. A két rendezőnek ez az első „játékfilmje”, eddig kizárólag dokumentumfilmeket csináltak. Hogy miért gondolták, ez lesz a jó alany az előremenetelhez, nem tudom megmondani, de elképesztően unatkoztam a filmen. Vontatott, nem ad semmi újat, az egyetlen pozitívum, amit a százperces játékidő – ami legalább háromszáznak tűnt – alatt felfedeztem, azok a gyönyörű nagytotálok és a fényképezés. Ebben van gyakorlatuk a srácoknak, szó se érje a ház elejét, hiszen az nem árt, ha az ember szép és megkapó dokumentumfilmeket akar készíteni. De a narratíva, a párbeszédek, meg úgy egy normális történet. Még akkor is, ha mint utólag kiderült, maximum az élet másolta Shakespeare-t, mert megtörtént esetet jegyeztek le a készítők, és nem véletlenül ennyire „természetes” a bennszülöttek... ööö... játéka.

De ha már minden téren a természetességre törekedtek az alkotók – a szereplők saját magukat alakítják, az egyetlen nyelv, amelyen megszólalnak a filmben, az a nauvhal – Mel Gibson könyörög a receptért –, azt azért nem tudom megérteni, hogy a lányok melleit miért takarták olyan szemérmesen mindenféle csavart fahánccsal, fűféléből font melltartószerűséggel, miközben a férfi harcosok pucér seggét, meg főleg a nyolcanéves, vén szüle lógó csecseit csak úgy a' la nature bele a néző arcába, premier plán! Mert oké, egyszer lenyelem, mert kritikus vagyok, életem a szenvedés. De kétszer... háromszor... négyszer? Aztán csatlakozik hozzá egy fogakban hiányos száj vihogása is. Szóval a jóból is megárt a sok, hát még ebből! 

A balul sikerült szerelmi affér után kapunk egy suta lezárást, ahol az öregek összedugják a fejüket, és megpróbálják megérteni, hogy a régi elvek nem biztos, hogy jók, és haladni kellene a korral. Hiszen a merev ragaszkodásuk a hatezer éve elavult konvencióikhoz juttatta a törzset a kihalás szélére. De ez vajmi keveset mond nekünk a huszonegyedik században egy olyan társadalomról, amelyet már kétszáz éve is barbárnak minősített a fehér ember, noha akkor még talán tudott adni valamit az utókornak, nem most, amikor már megérteni sincs kedvünk az efféle vadakat. Jaj, de bájos, az ott egy lábszár, amit főz?

Szóval nem is tudom, kinek ajánlanám ezt a filmet: alapvetően senkinek, aki szereti, ha egy film szól is valamiről. Mondjuk azon kritikusoknak, akik még nem látták, vagy az akadémiai tagok jó édes anyukáinak. Mindenesetre ez lesz az a film, ami lószart nem fog nyerni 2017-ben a nyolcvankilencedik Oscar-gálán.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!