Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A HÁROM TESTŐR, AVAGY A KIRÁLYNÉ GYÉMÁNTJAI

2018. május 03. - Field64

„Egy mindenkiért, mindenki egyért!”

Id. Alexandre Dumas talán legnépszerűbb regénye, A három testőr filmváltozatairól Santino89 barátom néhány éve egy remek cikksorozatot írt, amelyben külön fejezetet kaptak Richard Lester adaptációi. Ezeket én is nagyon szeretem, ezért úgy gondoltam, közel hat év elteltével most elérkezett az idő arra, hogy én is megírjam a magam verzióját, amelyben nyilván lesznek átfedések az övével, de remélem, új infókkal is sikerül előhozakodnom. Kezdem azzal, hogy eleinte meglehetősen pesszimistán viszonyultam az első részhez. Ennek oka az volt, hogy alig egy hónappal a hazai mozipremier előtt a televízió bemutatta az 1961-ben forgatott kétrészes francia adaptációt. Ez annyira tetszett, hogy meg se fordult a fejemben, hogy egy másik feldolgozás jobb lehet ennél. A szereposztás is inkább kételyeket ébresztett bennem: a színészek egy részét akkor még nem ismertem, a többieket pedig el se tudtam képzelni ebben a kosztümös miliőben. Különösen Faye Dunawayt tartottam rossz választásnak a gyönyörű Milady szerepére, hiszen őt épp akkortájt láttam az Oklahoma olaja (1973) című filmben mint harcias és nem különösebben vonzó vadnyugati amazont. Eszembe se jutott, hogy egy vérbeli színésznőnek nem okoz gondot egy másik filmben szépséges középkori cselszövőként megjelennie. A Május 1. moziban néztem meg A három testőrt mindjárt a premier napján: tetszett, tetszett (Raquel és Faye cicaharca különösen), de elsőre mégsem hengerelt le igazán. Az áttörést az egy hónappal később bemutatott A négy testőr, avagy a Milady bosszúja jelentette, amely azóta is 12 örök kedvencem egyike, Faye Dunaway pedig mindmáig vezeti a legnagyobb színésznő szerelmeim toplistáját. Akkor most en garde, és tekintsük át, hogyan születtek ezek a filmek!

musketeers26.jpg

(A plakátot Sándor Margit grafikusművész készítette, és Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem mindkettőjüknek. )  

A cselekmény

A gascogne-i d’Artagnanból ügyes kardforgató vált, így egy szép napon felkerekedik, hogy Párizsban beálljon a királyi testőrök közé, ahol egykoron apja is szolgált. Egy kisvárosban tart pihenőt, ahol szóváltásba keveredik egy félszemű nemesemberrel, aki csúfot űz belőle. Szemtanúja lesz egy Milady nevű szépséges hölgy érkezésének is, akit Richelieu bíboros parancsára a gúnyolódó nemes úr Angliába küld. Párizsban d’Artagnan felkeresi Tréville urat, a Királyi Testőrség parancsnokát, apja egykori bajtársát. Az idős férfiú szívélyesen fogadja régi barátja fiát, de azt is elmondja, hogy d’Artagnanból csak akkor lehet testőr, ha előbb érdemeket szerez, melyek méltóvá teszik erre a posztra. Amikor a fiatalember kinéz az ablakon, meglátja az utcán a félszemű férfit, akitől elégtételt akar kapni. Mindenről megfeledkezve rohan utána, és sietségében a király három testőrével is konfliktusba keveredik. A muskétások egymástól függetlenül párbajozni hívják őt a karmelita kolostorhoz: Athos déli 12-re, Porthos 1-re és Aramis 2-re. D’Artagnan pontosan délben megjelenik az első párbajon, és kiderül, hogy ellenfelének segédje az a két testőr, akik ellen később szintén ki kell állnia. Váratlanul feltűnnek a bíboros gárdistái, hogy letartóztassák a testőröket, a párbajozás ugyanis tilos. D’Artagnan a három testőr – Athos, Porthos és Aramis – oldalán beszáll a harcba, és közösen győzik le a túlerőben lévő gárdistákat. Barátokként válnak el egymástól, és a fiatalember immár gondolhat a jövőjére is. Elsőként inast fogad, egy Planchet nevű szolgálatkész, dagi fickót. Bonacieux úr házában talál magának szállást. Eleinte esze ágában sincs kivenni az elhanyagolt emeleti szobát, de amikor megpillantja a háziúr gyönyörű feleségét, Constance-t, meggondolja magát. Úgy tűnik, a hölgy figyelmét is felkeltette a fiatalember. Egyik éjszaka gárdisták hatolnak be a házba, hogy Richelieu parancsára magukkal vigyék Bonacieux-nét, aki a királyné bizalmasa. A házaspárt elhurcolják, Constance-nak azonban sikerül megszöknie, és d’Artagnan védelmét kéri. A szerelmes ifjú mindenre hajlandó, így az ő oltalma alatt Constance még aznap éjjel a palotába csempészi a brit miniszterelnököt, Buckingham herceget, hogy az találkozzon szerelmesével, a királynéval.

musketeers02.jpg

A mosodában zajló találkán a herceg szerelmi zálogot kér, mire a könnyelmű királyné neki ajándékozza a tizenkét gyémántból álló gyönyörű nyakékét. A bíboros gárdistái megzavarják a légyottot, ám a hercegnek sikerül kereket oldania d’Artagnan és barátai segítségével: a három testőrt a derék Planchet értesítette. A bíboros titokban szintén szerelmes a királynéba, s mivel érzelmei viszonzatlanul maradnak, ország-világ előtt akarja megszégyeníteni a felséges asszonyt. Besúgójától megtudja, hogy a királyné Buckinghamnek adta azt a nyakéket, amelyet még magától a királytól kapott. A bíboros ravaszul ráveszi a hiú uralkodót arra, hogy rendezzen egy nagyszabású bált a városházán, hogy ezzel örömet okozzon unatkozó hitvesének. Cserébe csupán annyit kérjen tőle, hogy a mulatságon a királyné az értékes gyémánt nyakékkel jelenjen meg. Richelieu semmit nem bíz a véletlenre, minden eshetőséget megfontol, így azt is, hogy a királyné a bálig előttük álló két hétben esetleg megpróbálja visszaszerezni az ékszert. Haladéktalanul parancsot küld Londonba kémnőjének, a Miladynek, hogy szerezzen meg valahogy két gyémántot. A szépasszony a bájait veti be, hogy a herceg – és a nyakék – közelébe jusson, és sikerrel teljesíti a küldetést. Közben Constance kérésére d'Artagnan és barátai valóban útnak indulnak Londonba, hogy visszahozzák a nyakéket, és megmentsék a királyné becsületét. A bíboros emberei által felállított csapdák miatt a három testőr útközben harcképtelenné válik, és csupán d'Artagnan jut el Londonba a szolgájával együtt. Buckingham azonnal intézkedni kezd, amint értesül a királynét fenyegető veszélyről. Amikor át akarja adni a testőrnek a nyakéket, döbbenten veszi észre, hogy két gyémánt hiányzik…

musketeers03.jpg

A regény és a történelmi háttér

A három testőr születésének körülményeiről maga a szerző is beszámolt a könyv előszavában. Elmondása szerint egy XIV. Lajosról szóló regényhez gyűjtött anyagot a Királyi Könyvtárban, amikor ráakadt a D’Artagnan emlékiratai című kötetre, amelyet Amszterdamban nyomtattak Pierre Rouge-nál. Ez egy álmemoár volt, melyet valójában nem d’Artagnan (valódi nevén: Charles de Batz de Castelmore d’Artagnan gróf, 1613–1673) írt, hanem egy bizonyos Gatien de Courtilz de Sandras (1644–1712). Monsieur Sandras politikai és történelmi munkák, biográfiák és álmemoárok specialistája volt, mely művek a XVIII. századi francia pikareszk irodalom előzményeinek tekinthetők. Nem minden hatalmasság tartozott azonban lelkes olvasói közé, ezért Sandras többször is megjárta a Bastille-t, ahol egy bizonyos Besmaux úr, d’Artagnan egykori bajtársa szolgált neki információkkal a legendás testőrről. A Királyi Könyvtár igazgatója hozzájárult ahhoz, hogy Dumas hazavigye az érdekesnek ígérkező memoárt. Az író figyelmét egy látszólag mellékes epizód ragadta meg: d’Artagnan megemlékezett arról, hogy amikor először felkereste Tréville urat, a Királyi Testőrség kapitányát, az előszobájában három muskétással találkozott, akik az Athos, Porthos és Aramis nevet viselték. Dumas ki akarta deríteni, hogy kik rejtőznek a különös álnevek mögött, ezért újabb forrásművek után kezdett kutatni. Hosszas keresgélés után bukkant rá La Fère gróf emlékirataira, ahol szintén megtalálta a három álnevet. Értékes forrásmunkának bizonyultak Ausztriai Anna királyné bizalmasának, Pierre de La Porte-nak a visszaemlékezései is, ám Dumas jócskán szabadjára engedte a fantáziáját is, amikor hozzálátott A három testőrhöz.

musketeers04.jpg

Irodalomtörténészek kiderítették, hogy valójában már a fentebb említett előszó is többé-kevésbé az írói fantázia terméke, mert d’Artagnan memoárját 1700-ban nyomtatták Kölnben. Dumas valójában a marseilles-i könyvtárból kölcsönözte ki, és a kölcsönkártya tanúsága szerint sose vitte vissza. A szerző egyébként nem tévedett, a három muskétás valóban létezett. Athos modellje Armand de Sillègue d'Athos d'Autevielle (1615–1644), a király egyik testőre volt, aki a valóságban egy párbajban vesztette életét. Az ő első unokatestvére volt az igen magas kort megért Porthos, igazi nevén Isaac de Porthau (1617–1712). Dumas a regénybeli figura megalkotásához nemcsak az igazi Porthost, hanem annak fivérét, a szintén testőr Jeant is figyelembe vette. Aramis történelmi elődje Henri d'Aramitz (1620–1655/1674) testőr és abbé, Athos és Porthau jó barátja, aki a testőrség kapitánya, Troisville (Tréville) gróf (1598–1672) unokaöccse volt. Aramitz 1648-ban hagyta ott a testőrséget, és Béarnban egyházi szolgálatba lépett. A valóságban abbé volt, Dumas regénytrilógiájában viszont Aramis a püspöki rangot is megszerzi. A három testőr cselekménye XIII. Lajos francia király (1601–1643) uralkodása idején játszódik. Lajos kilencévesen került a trónra, miután apját, IV. Henriket 1610-ben meggyilkolták. Régensként valójában anyja, Medici Mária uralkodott helyette, aki a politikai ügyekben kegyence, Concino Concini firenzei kalandor tanácsait követte. Concini azt javasolta, hogy Mária szakítson férje spanyolellenes politikájával, és keresse a megegyezést a madridi udvarral. Az új szövetség jegyében Lajos 1615-ben feleségül vette a vele egykorú Anna Mária Mauricia (1601–1666) infánsnőt, Fülöp spanyol király lányát. Noha Lajos hivatalosan már az előző évben nagykorúvá vált, anyja és Concini nem adták át neki a hatalmat. A helyzet 1617-ben változott meg, amikor a fiatal király egyik feltétlen híve, Vitry báró megölte Concinit a palota felvonóhídján. Az anyakirálynét Blois-ba száműzték. Mária nem törődött bele a bukásba, és lázadást szervezett a fia ellen.

musketeers05.jpg

Richelieu luçoni püspök (Armand Jean du Plessis de Richelieu, 1585–1642) politikai éleslátásának köszönhető, hogy anya és fia ellentéteit sikerült elsimítani, annak ellenére, hogy Mária kétszer is fellázadt Lajos ellen. Richelieu elérte, hogy az anyakirályné saját udvart vezethessen Angers-ben. Mária nem volt hálátlan: miután 1622-ben visszakerült a királyi tanácsba, kijárta hűséges emberének a bíborosi kalapot, sőt két év múlva elérte, hogy Lajos kinevezze az új kardinálist főminiszterré. Rövidesen kiderült, hogy az anyakirályné kígyót melengetett a keblén: a bíboros a spanyolok helyett a protestáns hatalmasságok barátságát kereste, ezért Mária 1630-ban már azt követelte a fiától, hogy menessze Richelieu-t. Lajos inkább az anyjától vált meg, akit 1631-ben Compiègne-be száműzött. Térjünk vissza azonban a királyi párhoz! Házasságuk nem volt boldog, sőt tizenhárom éven át még gyermekáldás sem kísérte (a királyné első négy gyermeke halva született), ami miatt Anna helyzete a francia udvarban meglehetősen meggyengült. Spanyol származása miatt érthető módon nem szimpatizált a bíborossal, aki spanyolellenes politikát folytatott, a király viszont Richelieu-t támogatta felesége ellenében. Beszélik, hogy házasságuk kudarcában az is szerepet játszott, hogy a király nem vetette meg a férfiak szerelmét sem, és ez volt szinte az egyetlen közös tulajdonsága a nejével, aki egyébként a kor ízlése szerint kifejezetten szépnek számított. Persze politikai okokból mindkettőjüknek tanácsos volt félrelépéseiket a legteljesebb titoktartás mellett intézni.

musketeers06.jpg

Anna számos hódolója közé tartozott az angol Villiers lord, Buckingham hercege (1592–1628). Románcuk állítólag nem teljesedett be, és a híres eset a királyné nyakékével (a regényben tizenkét gyémántrezgőről, más fordításokban gyémánt zsinórhegyről van szó) valószínűleg sosem történt meg. Egyesek tudni vélik, hogy Buckingham különleges helyzete az angol királyi udvarban annak volt köszönhető, hogy titkos szerelmi viszonyt folytatott az uralkodóval, VI. Jakabbal, ám ezeket a pletykákat sosem sikerült bizonyítani. A herceg nem lehetett ügyetlen politikus, hiszen ő volt VI. Jakab egyetlen olyan kegyence, aki kivételes pozícióját az új király, I. Károly uralma alatt is meg tudta tartani. Az írói fantáziának tulajdonítható, hogy Anna királyné kegyeit illetően Buckingham és Richelieu riválisok voltak, a La Rochelle-i lázadók ügyében viszont tényleg szembekerültek egymással. Buckinghamet 1628-ban meggyilkolta egy Felton nevű katona, aki a regényben Winter lord (a Milady sógora) szolgálatában állt. Semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Richelieu-nek bármi köze lett volna a merénylethez: Felton lényegében bosszúból gyilkolt, mert megsebesült a herceg egyik korábbi hadjáratában, ám hiába várta, hogy Buckingham előléptesse őt. A könyvben Richelieu a Miladyt bízza meg Buckingham megölésével, s bár az asszony a Towerbe kerül, sikerül rábírnia állandó őrzőjét, Feltont, hogy szabadítsa ki őt, és végezzen a herceggel. A történészek úgy tudják, Lajos igazából nem kedvelte Richelieu-t, mert éles eszével felismerte, hogy a bíboros sokkal tehetségesebb az ország irányításában, mint ő. Ugyanakkor képes volt arra, hogy hiúságát leküzdje, és az ország érdekében meghagyja a kardinálist a hatalmában. Richelieu támogatta az államhoz hű művészeket, és politikai tevékenységének egyfajta elismeréseként megérhette, hogy a nemzetközi diplomácia nyelve a francia lett. A regényben Rochefort gróf és a Milady a bíboros két legfontosabb kémje, akik a valóságban is léteztek, esetükben azonban Dumas különösen szabadjára engedte a fantáziáját. Courtilz de Sandras még jóval a d’Artagnan-sztori előtt, 1678-ban megírta Rochefort gróf emlékiratait is. Dumas ennek főhőséről és a d’Artagnan-szövegben előforduló Rosnay nevű arisztokratáról mintázta saját regénye Rochefort grófját. (A Miladyről A négy testőrt bemutató ismertetőmben írok majd bővebben.)

musketeers07.jpg

Dumas többnyire vaskos regényeket írt, mégis termékeny szerzőnek számított, ezért is merülhetett fel az utókorban a gyanú műveinek szerzőiségét illetően. Irodalomtörténészek szerint A három testőrt és folytatásait, illetve a Monte Christo grófját főmunkatársával, Auguste Maquet-vel (1813–1888) közösen írta. Maquet a történelmi forrásmunkák áttanulmányozása után felvázolta a lehetséges cselekmény fő irányvonalait és szereplőit, Dumas pedig a maga utánozhatatlan stílusában részletesen kidolgozta a történetet, elhagyta a szerinte nem fontos szereplőket, vagy újakat talált ki helyettük. A három testőrből vált szállóigévé a főhősök jelszava: „Egy mindenkiért, mindenki egyért”. A szerteágazó történetet folytatásokban kezdte közölni a Le Siècle nevű napilap 1844 márciusában: az utolsó részt ugyanazon év júliusában olvashatták az érdeklődök. A nagy sikerre való tekintettel A három testőr még abban az évben könyv alakban is megjelent. Noha az epilógusban Dumas röviden összefoglalta a fontosabb szereplők későbbi sorsát, mégis folytatta történetüket a Húsz év múlva és a Bragelonne vicomte című terjedelmes műveiben. A Húsz év múlva a XIII. Lajos halálát követő zűrzavaros években játszódik, amikor egész Franciaországot felforgatják a Fronde (nemesi lázadások sorozata a köznép támogatásával) megmozdulásai, az angol trónt pedig a polgári forradalom eseményei rázzák meg, míg a Bragelonne vicomte a Napkirály, XIV. Lajos uralkodásának kibontakozását mutatja be. (A címszereplő nem más, mint Athos és Anna királyné bizalmasa, a filmváltozatokban rendszeresen mellőzött Chevreuse hercegné futó kalandjának gyümölcse.) A három testőr számtalanszor megjelent magyar nyelven is, leggyakrabban Csatlós János fordításában, de magyarította a történetet Lándor Tivadar és Medgyesy Zsófia is. Érdemes megemlíteni, hogy a kifejezetten az ifjúságnak szóló kiadások általában erősen meghúzták a szöveget: például a Móra Ferenc Könyvkiadónál 1986-ban megjelent impozáns kiadás számára Majtényi Zoltán dolgozta át a Csatlós-fordítást. A rövidített klasszikus szöveget magyarázó lábjegyzetek, térképek és rajzok hozzák közelebb az ifjú olvasókhoz.

musketeers08.jpg

A rendezőválasztás és a forgatókönyv

A három testőr 1973-as filmváltozata Alexander Salkind producer és fia, Ilya nevéhez fűződik. Ilya még a hatvanas évek közepén javasolta ezt a témát az apjának, akinek tetszett az ötlet. A megvalósítás mikéntjére több elképzelésük is volt. Ilya szeretett volna a sikerei csúcsán álló Beatles együttessel dolgozni, amely a filmvilágba is üstökösként robbant be a Richard Lester rendezésében készült filmjeivel: Egy nehéz nap éjszakája (1964), Segítség! (1965). Természetesen ők is Lestert akarták rendezőnek, de a felkérésig már nem jutottak el, mert belátták, hogy a gombafejűek imázsa túlságosan rányomná bélyegét a produkcióra, és egy újabb Beatles-film születne, nem pedig egy kosztümös muskétásfilm. Kósza ötletként szóba került az is, hogy a Jerry Lewis-féle vígjátéki stílust kéne követniük. Nagy hatást gyakorolt rájuk a hatvanas évek egyik legszellemesebb és legnépszerűbb kosztümös kalandfilmje, a Tom Jones (1963) is. Ennek rendezője, Tony Richardson érdeklődött is a Dumas-regény iránt, de amikor kifejtette, hogy a teljes sztorit egy kolostor falai között bonyolítaná le, és ehhez az elképzeléséhez mereven ragaszkodott, lemondtak róla. A mulatságos amerikai horrorparódia, a Vámpírok bálja (1967) lengyel rendezője, Roman Polański kedélyesen elbeszélgetett Ilyával a tervezett filmről, ugyanakkor egy percig sem titkolta, hogy igazából nem érdekli a testőrtéma. Cy Endfield, a nézők és a kritikusok körében különösen jól fogadott történelmi dráma, a Zulu (1964) rendezője is Salkindék jelöltjei közé került, ám mire a projekt a megvalósulás küszöbére ért, Endfield kikerült a képből. Kezdettől fogva számolni lehetett azzal, hogy A három testőr költséges produkció lesz, amihez először elő kell teremteni az anyagi fedezetet. A részben Magyarországon forgatott Kékszakáll (1972) kereskedelmi sikere tette lehetővé a muskétásfilm elkészítését.

musketeers09.jpg

Amikor már rendelkeztek a forgatáshoz szükséges alaptőkével, a producerek visszatértek eredeti kiszemeltjükhöz, Richard Lesterhez. Előtte Ilya megnézte Lester összes addigi filmjét, és megerősödött az elhatározása, hogy vele érdemes megállapodást kötni. A cannes-i filmfesztiválon találkoztak. A direktor mérsékelt érdeklődéssel fogadta az ötletet. Nem mondott ugyan nemet, ám azt hangsúlyozta, hogy semmiképpen nem akar ifjúsági filmet forgatni a regényből. Két nap alatt elolvasta a könyvet, utána lelkesen felhívta Ilyát, és elfogadta az ajánlatát. Lester kívánságára George MacDonald Frasert szerződtették a forgatókönyv megírására. Fraser nagy közönségsikert aratott az 1969-ben indult Flashman-regényeivel, melyek közül Lester különösen a Királyi játszmát szerette. (1975-ben meg is filmesítette.) Flashman egy szájhős katona, a brit Háry János, aki büszkén dicsekszik kitalált katonai hőstetteivel, melyek teljesítése közben természetesen a legszebb asszonyok ágyában is vitézül helytáll. Humor és irónia jellemzi a Flashman-történeteket, és Lester hasonlóan képzelte el a Dumas-regény filmváltozatát is, ámbár munka közben olykor eltért a forgatókönyvtől az improvizálás kedvéért. Frasernek A három testőr volt az első filmes megbízása, és ragyogó munkát végzett. Mesterien nyesegette le a szerteágazó cselekmény kevésbé fontos mellékszálait, ugyanakkor arra törekedett, hogy valamennyi fontos szereplő karakteresen egyéni legyen.

musketeers10.jpg

A jelentősebb mellékszereplők közül kihagyta a három testőr szolgáit (Grimaud, Mousqueton, Bazin), a királyné egyik bizalmasa, Chevreuse hercegnő figuráját, a feltétlen engedelmességet megtestesítő Séguier főpecsétőrt, továbbá a Milady szeretőjét, Wardes grófot és sógorát, Winter lordot, valamint jelentősen lerövidítette a Milady fogságáról szóló részt is. A színészekre különösen nagy feladat hárult, hogy ezeket a dramaturgiai egyszerűsítéseket hitelessé tegyék: például a második rész, A négy testőr alig néhány perces börtönjelenetében Faye Dunaway és Michael Gothard játéka tökéletesen érzékelteti a nézővel a csábítás és a behálózás folyamatát, amelynek részletezésére Dumas több fejezetet is szentelt. Fraser a szereplők jellemén is változtatott: a testőrök természetesen továbbra is hűségesek a királyhoz (és a királynéhoz), lelki nemességükhöz kétség sem férhet, mindazonáltal életrevalóak is. Porthos például szemrebbenés nélkül elveszi a párbajban legyőzött, mozgásképtelen gárdista pénzét – ahogyan ő mondja: kárpótlásként –, de ha korog a muskétások gyomra, attól se riadnak vissza, hogy egy színlelt verekedéssel megrövidítsék a fogadóst és vendégeit egy pazar ebéd érdekében. Jelentősen változott Rochefort gróf személyisége is: a regény végére kiderül, hogy igazából nem is olyan rossz ember, sőt barátja lesz d’Artagnannak, a filmben viszont mindvégig negatív figura marad. Fraser egyesítette Rochefort és a regénybeli Wardes gróf bizonyos tulajdonságait: a filmben Rochefort a Milady szeretője, és ő az, aki a bíboros passzusával útnak indul Londonba, ám d’Artagnan a sötét erdőben megszerzi tőle az értékes papírost. Érdekességként említsük meg, hogy a regénnyel ellentétben a filmbeli Rochefort egyik szemét kötés fedi. Christopher Lee oly kiválóan játszotta el a félszemű intrikust, hogy a későbbi mozifilmekben a Rochefort-t alakító színészek (Michael Wincott, Mads Mikkelsen) szintén félszeműként jelentek meg. 

musketeers11.jpg

A szereposztás 

Ahogy az a filmvilágban szinte mindig megesik, végül A három testőr sem az eredetileg tervezett szereposztással készült el. A producerek és a rendező mindegyik szerepről egyeztettek. Elképzeléseik néhány esetben eltértek, és ilyenkor hol az egyik fél engedett, hol a másik. D’Artagnan szerepét Richard Lester Malcolm McDowellnek szánta, a korszak egyik legfigyelemreméltóbb fiatal brit színészének, aki a Ha… (1968, Lindsay Anderson) és a Mechanikus narancs (1971, Stanley Kubrick) című filmekben bizonyította tehetségét. Salkindék azonban ragaszkodtak Michael Yorkhoz, aki szintén akkoriban került a nemzetközi érdeklődés homlokterébe. York mellett szólt az is, hogy Franco Zeffirelli világhírű Shakespeare-filmjeinek (A makrancos hölgy, 1967; Rómeó és Júlia, 1968) köszönhetően otthon volt a középkori kosztümös miliőben, és a kardforgatásban is már megszerezte a szükséges alapokat. Lester elfogadta a producerek választását, de nem feledkezett el McDowellről sem, és 1975-ben az ő főszereplésével forgatta le a fentebb már említett Királyi játszmát. York meghálálta a belé fektetett bizalmat, mert remekül hozta d’Artagnan figuráját, a nagyszájú és öntudatos gascogne-it, aki képes bárkivel szembeszállni, aki ki meri gúnyolni őt, ugyanakkor tulajdonképpen egy éretlen kölyök, bár helyén a szíve, és a testőrök barátjaként vérbeli muskétás és igazi férfi válik belőle. York alapvetően józan életvitelű színész volt, mondhatni, tökéletes ellentéte az Athost alakító Oliver Reednek, és emiatt előfordultak köztük kisebb-nagyobb súrlódások, komoly konfliktusok azonban nem. Igaz, Ilya Salkind szerint Oliver egyszer – soha nem tisztázott okokból – verekedést akart provokálni Michaellel. A testőrprojekt kezdetén az a lehetőség is felmerült, hogy a Zeffirelli-film Rómeója, Leonard Whiting legyen d’Artagnan, de erről hamar letettek, mert az ifjú színész más szerepeivel nem volt képes megismételni első sikerét, és a hetvenes évek elején karrierje megállíthatatlanul hanyatlott lefelé.

musketeers12.jpg

Athos szerepére is több jelöltet megfontoltak, a legesélyesebb, Alan Bates azonban nemet mondott. Bates nagy feltűnést keltett a Szerelmes asszonyok (1969) című Ken Russell-filmmel, amelyben Oliver Reed játszotta a másik férfi főszerepet. Lester kicsit kényszermegoldásként választotta Reedet, mert nehéz természetű színész hírében állt, és a forgatáson be is bizonyította, hogy egyáltalán nem ok nélkül. Oliver büszkén nyilatkozta a médiának, hogy a kereskedelmi sikert jelentő brit sztárok toplistáján a harmadik helyen áll, a célja pedig az, hogy az első helyre kerüljön. Nem kímélte magát, mindent beleadott a szerepébe: a vívójeleneteket betanító William Hobbs vele különösen elégedett volt, pedig első pillantásra túlsúlyosnak találta őt a kardforgatáshoz. Oliver már akkoriban ivott, mint a kefekötő, és részegen a legvadabb dolgokat művelte. Egy kocsmában például tömegverekedést robbantott ki, és a megérkező rendőrökkel nagy hangon közölte: „Senki nem nyúlhat hozzám, én vagyok Athos A három testőrből!” Mások úgy tudják, ez a mondat akkor hangzott el Reed szájából, amikor a stáb szálláshelyéül szolgáló szállodába hívták ki a rendőrséget miatta. A színész ugyanis tréfából az egyik éjszaka kihalászta a szálloda akváriumából az aranyhalakat, és hal formájúra vágott sárgarépákkal helyettesítette őket, az igazi halakat pedig a saját fürdőkádjában helyezte el. Másnap reggel úgy tett, mintha a szálloda aranyhalait eszegetné egyesével az akváriumból. Egyszer állítólag anyaszült meztelenül jelent meg a recepción, hogy patáliát rendezzen valami miatt. A szolid szállóvendégek döbbenten figyelték az eseményeket. A vaskos tréfák ellenére kollégái kedvelték őt, sőt mély barátság szövődött közte és Charlton Heston között. Richard Chamberlain szerint Oliver szeretnivaló ember volt, ám ha megneheztelt valakire, annak pokollá tette az életét. Reed olykor a kolléganőivel is pimaszkodott. A világszép Raquel Welchet például faképnél hagyta egy partyn, és inkább a művésznő fodrászát, Kaye Pownallt táncoltatta meg. Szívesen ugratták egymást Faye Dunawayjel, de a temperamentumos színésznő egy négyszemközti találkozás alkalmával, miközben szorgalmasan töltögette újra Reed gyorsan ürülő poharát, partnere szemébe vágta, hogy egy kibírhatatlan alak. Valójában nem gondolta komolyan ezt a kijelentését: évekkel később önéletrajzi könyvében megírta, hogy Oliver ragyogó színész és igazi tréfamester volt, elsősorban neki köszönhetően A három testőr forgatása a rettenetes hőség és a számtalan kisebb-nagyobb sérülés ellenére is rendkívül szórakoztatóan telt.

musketeers13.jpg

Talán a legnehezebb volt kiosztani Porthos szerepét, ugyanis egész egyszerűen nem akadt olyan elfogadható színész, aki életkorban és külsejét tekintve is megfelelt volna a Dumas által megírt hősnek. Először amerikai színészekben gondolkodtak – John Gavin, Rock Hudson, Rod Taylor –, de ezért-azért mindegyikükről lemondtak. Végül a felek megállapodtak abban, hogy ha már d’Artagnan és Athos esetében is olyan művészeket választottak, akiknek karizmája sokkal fontosabb volt, mint külső hasonlóságuk a regénybeli szereplőkhöz, akkor Porthos esetében is elsősorban a színészi talentumot mérlegelik. Lester Frank Finlay-t javasolta, aki Nagy-Britanniában úgy színpadi, mint filmszínészként remek alakításokkal bizonyította sokoldalú tehetségét. Salkind nem ellenkezett, sőt még abba is beleegyezett, hogy Finlay két szerepet is eljátszhasson: a nézők közül kevesen vették észre, hogy a hiú Porthost és Buckingham herceg ősz hajú, hajlott hátú ékszerészét, O’Reillyt valójában ugyanaz a színész személyesítette meg. Ravasz trükkökkel érték el, hogy Finlay impozáns Porthos lehessen: hogy termetesebbnek látszódjon, magasított sarkú csizmát adtak rá, hogy robusztusabbnak tűnjön, kibélelték a ruházatát. Aramis szerepét Timothy Dalton és Jon Finch egyaránt visszautasította. Finch akkortájt igen menő fiatal színésznek számított, Polański Macbethjében (1971) és Hitchcock Téboly (1972) című krimijében egyaránt figyelemreméltóan játszott, ámbár jómagam Aramis helyett inkább Athos figuráját gondolnám hozzáillőbbnek. Lester javaslatára Richard Chamberlain írhatta alá a szerződést, a direktor ugyanis igen elégedett volt vele a Petulia (1968) című filmje forgatásán. Fontos szempont volt az is, hogy a Dr. Kildare című tévésorozatnak köszönhetően a színész úgy Európában, mint az Egyesült Államokban közkedveltnek számított, és A zenerajongók (1971) című Ken Russell-film Csajkovszkijaként színészi képességeinek is látványos bizonyítékát adta. Partnerei közül Richard különösen Faye Dunawayt respektálta, akivel a muskétásfilm előtt Az asszony, akit szeretek (1972) című tévéfilmben is dolgozott. Szerinte Faye korosztálya legfigyelemreméltóbb színésznője, akivel egyébként a Pokoli torony (1974) című katasztrófafilmben és a háromrészes Casanova (1987) című tévésorozatban is együtt játszott.

musketeers14.jpg

Ilya Salkind nagy tisztelője volt az amerikai Charlton Hestonnak, különösen az ötvenes-hatvanas évek szuperprodukcióiban (Tízparancsolat, 1956; Ben-Hur, 1959; El Cid, 1961) nyújtott teljesítménye miatt. Kedvelte azokat a színészeket, akik nem csupán eljátszani-elhitetni tudnak egy-egy szerepet, hanem már impozáns külső adottságaik révén is alkalmasak rá. Úgy gondolta, fénykorában Heston kiváló Porthos lehetett volna, de valószínűleg Athost is meggyőzően el tudná játszani. Salkind fel is ajánlotta neki ezt a szerepet, Lester azonban ellenkezett. Ő ugyanis nemcsak a szuperprodukciók sztárját, hanem egy jó karakterszínészt is látott Hestonban, és úgy gondolta, nem Athost kéne játszania (erre a szerepre túlkorosnak gondolta őt), hanem inkább Richelieu bíborost. Heston először berzenkedve fogadta a szerepmódosítást, mert nem igazán tetszett neki, hogy az egyik főszerep helyett hirtelen egy mellékszereppel kínálják, de színészi becsvágya legyőzte feltörő sztárallűrjeit. Belátta, hogy a ravasz államférfi szerepe van annyira izgalmas színészi feladat, mint bármelyik kardforgató testőré, és bár fizikailag más alkat volt, mint a történelmi Richelieu, mégis emlékezetesen formálta meg őt. (Egyes források viszont úgy tudják, Lester akarta őt Athosnak, és Heston kért tőle egy másik szerepet, mert fizikailag már túl megterhelőnek találta a testőrét.) Gondosan tanulmányozta az egykori kardinális életútját, és ragaszkodott ahhoz, hogy Richelieu egyik híres mondása – „Nekem nincsenek ellenségeim, csak a hazának.” – elhangozzék a filmben. (A négy testőrben került sor erre, amikor a bíboros előnyös ajánlatot tesz d’Artagnannak, kilátásba helyezve azt is, hogy a visszautasítás mivel jár, mire a gascogne-i azt feleli, megtisztelő számára, hogy Richelieu ellensége lehet.) Heston annyira megszerette a szerepét, hogy szívesen eljátszotta volna az 1989-es harmadik részben is, de a történet szerint Richelieu addigra már meghalt. Lester azonban felkérte arra, hogy a bíboros jelmezében álljon modellt ahhoz a festményhez, amely a harmadik rész egyik jelenetében látható. A forgatás után a képet Hestonnak ajándékozta.     

musketeers15.jpg

Constance Bonacieux szerepére Ilya Salkind mindenképpen Raquel Welchet akarta, aki a Kékszakállban is játszott. Nem azért ragaszkodott hozzá, mert felülmúlhatatlanul jó színésznőnek tartotta, hanem azért, mert tisztában volt a piaci értékével: Raquelt a világ legeldugottabb zugaiban is jól ismerték mint a csillogó filmváros, Hollywood egyik leggyönyörűbb sztárját. Welch számára kivételes szépsége egyszerre jelentett előnyt és hátrányt: segítette az érvényesülésben, mert viszonylag gyorsan befutott, de kissé elhamarkodottan azt gondolták róla, hogy színészi tehetsége messze nincs arányban a külső adottságaival. A muskétásfilmmel bebizonyította, hogy van humorérzéke is, és nem csupán biodíszletként lehet számítani rá. Elég arra gondolni, hogy a stábból ő volt az egyetlen, akit színészi teljesítményéért Golden Globe-ra jelöltek, és azt meg is kapta: igaz, ebből elkapkodva vonnánk le azt a következtetést, hogy a sztárparádé legkimagaslóbb teljesítményét is ő nyújtotta. Sőt eleinte úgy nézett ki, hogy ki is marad a filmből, ugyanis a kosztümök miatt csúnyán összeveszett Lesterrel, és néhány nappal a forgatás kezdete előtt faképnél hagyta a produkciót. A direktor nem esett kétségbe, mert ő eleve nem Raquelt akarta, hanem Julie Christie-t, akivel a Petuliában dolgozott együtt. Christie azonban nem tudta szabaddá tenni magát, ezért Ilya vállalta, hogy megpróbálja megbékíteni a haragos Raquelt. Tette ezt azért is, mert a készülő film egyes szponzorai Raquel szereplését szabták anyagi támogatásuk előzetes feltételéül. Ilya új szerződést ajánlott Welchnek – ennek részeként a művésznő külön jelmeztervezőt kapott –, és megígérte, hogy mindennap személyesen viszi el a forgatásra, hogy ezzel is elejét vegye minden konfliktusnak. A dolgot szerencsére túlaggódták: a vita óta eltelt napok alatt a színésznő és a rendező megenyhült egymás irányába, és a közös munka során már semmilyen komolyabb probléma nem merült fel közöttük.

musketeers16.jpg

A muskétásfilm egy korai elképzelés szerint egyfajta „coming-of-age” produkció lett volna történelmi miliőbe helyezve. Ebben a koncepcióban a Milady szerepét Ursula Andressnek szánták. A projekt átalakult, és a szépséges cselszövőt végül Faye Dunaway játszotta el. A művésznő visszaemlékezései szerint az ajánlat az egyik társproducertől, Pierre Spenglertől érkezett. Addigra már többé-kevésbé kialakult a végleges szereposztás, és Dunaway elsősorban azért mondott igent Spenglernek, mert tudta, hogy talán sose lesz újra alkalma arra, hogy egyetlen filmben ennyi neves partnere legyen. A forgatás helyszínéül szolgáló Spanyolország sem volt ismeretlen terep számára, hiszen itt készült a Doc (1971) című westernje, amelyben a magyar származású (!) Katie Eldert alakította. Lester kitiltotta a médiát a muskétásfilm forgatásáról, mert tudott arról, hogy az övével párhuzamosan három másik adaptáció is készül, és attól félt, hogy ellopják az ötleteit. (Nem akart úgy járni, mint Pasolini, aki a Dekameron forgatásán nem volt elég elővigyázatos a médiával, és ötletét azonnal ellopva, Boccaccio-utánzatok tömkelege jelent meg az olasz mozikban szinte egy időben az ő filmjével.) Hiteles infók híján az újságírók maguk gyártották a szenzációkat. Így például arról cikkeztek, hogy Faye és Raquel nem csak a filmben rivalizálnak, sőt igazából egyikük sem akart dolgozni a másikkal. A két színésznő az egyik jelenetben összeverekszik egymással a királyné nyakékéért. Lester tőlük is azt várta el, hogy mindent beleadjanak, hogy a küzdelem valóságosnak hasson. Trénerek felügyelete mellett gyakorolták be a jelenetet, és minden gördülékenyen ment. Amikor viszont a tényleges forgatásra került sor, mégis baj történt. A cselekmény szerint a Milady a padlóra löki Constance-t. Welch olyan szerencsétlenül esett el, hogy kificamodott a csuklója. Raquel nem hibáztatta a kolléganőjét a baleset miatt, sőt évekkel később egy interjúban Faye-t nevezte meg kedvenc partnernőjének. Dunaway az életrajzi kötetében arról írt, hogy sosem volt köztük semmilyen viszály, mert vérbeli profiként arra törekedtek, hogy értelmetlen civakodás helyett tehetségük legjavát nyújtsák a forgatáson, és különben is alig volt közös jelenetük.            

musketeers17.jpg

Buckingham herceg szerepét egyszerre két ígéretes színésznek is felajánlották, Christopher Cazenove-nek és Simon Wardnak. Cazenove döntött gyorsabban, a szerződését is aláírta, amikor Ward bejelentette, hogy ő is elfogadja a felkérést. A várható közönségfogadtatást mérlegelve született meg a végső döntés, hogy a szerep Wardé, aki nagyobb névnek számított a hetvenes évek elején. Cazenove-nek kárpótlásként kifizették a szerződésébe foglalt gázsiját. Ami Lestert illeti, ő Cazenove mellett voksolt, de tudomásul vette Salkindék szempontjait. Ward meggyőzően játszotta el a szerelmes herceget, aki Anna királyné miatt kész arra is, hogy háborút robbantson ki Anglia és Franciaország között. A királynét Geraldine Chaplin formálta meg, aki a Doktor Zsivágóval (1965) emelkedett a sztárok közé. A művésznő a hetvenes évek elején Spanyolországban élt Carlos Saura élettársaként és filmjeinek állandó szereplőjeként. Voltak, akik úgy gondolták, hogy Geraldine óhatatlanul el fog szürkülni két olyan szépség mellett, mint Raquel Welch és Faye Dunaway, Lester azonban úgy látta, hogy a színésznő egy másfajta, arisztokratikus szépségideált képvisel, ami egyébként meg is felelt a történelmi Anna királyné külsejének. Geraldine alakításának köszönhetően átérezzük a királyné nehéz helyzetét, aki boldogtalanul él a fényes udvarban, infantilis és hiú férje állandó gyanakvása és a bíboros szüntelen intrikái közepette. A színésznőnek megadatott a lehetőség, hogy az 1989-es harmadik részben a figurát egészen más és egyáltalán nem rokonszenves oldaláról is ábrázolja. Lester szinkronizáltatni akarta Geraldine hangját, mert külsejével ellentétben azt már nem találta eléggé fenségesnek. A művésznő tiltakozott, és a szerződésére hivatkozva az utószinkront is ő csinálta meg. Partnernői közül különösen Faye Dunawayjel barátkozott össze, és évek múlva is előfordult, hogy különféle filmes eseményeken együtt jelentek meg.  

musketeers18.jpg

A XIII. Lajost alakító kitűnő francia színész, az angolul jól beszélő Jean-Pierre Cassel hangját Richard Briers szinkronizálta. Kicsit ironikus, hogy a francia király hangját épp francia akcentusa miatt szinkronizálták, Lester viszont úgy gondolta, hogy mivel a fontosabb szerepeket angol és amerikai színészek játszották, Cassel akcentusa zavarná a nézőt. Vicces érdekesség, hogy az 1964-ben bemutatott Cyrano és d’Artagnan című filmben Cassel formálta meg d’Artagnant, a Lester-trilógia 1989-es harmadik részében pedig Cyrano szerepében tért vissza. (Mellesleg Cyrano nem Dumas hőse, hanem a később élt Edmond Rostand-é.) Rochefort grófot a hatvanas évek Hammer-horrorjaival befutott Christopher Lee személyesítette meg, akire egyébként is gyakran osztottak negatív szerepeket. A filmbeli Rochefort a bíboros feltétlen híve, akit valójában gyűlöl, és van annyira bátor, hogy ezt egyszer meg is mondja neki. A cselszövésben és a szerelemben méltó társa a Milady, ám mindketten a „munká”-nak rendelik alá érzelmeiket, és ellenvetés nélkül fogadják, ha a Miladynek például Buckinghammel vagy épp d’Artagnannal kell ágyba bújnia egy-egy küldetés sikeres teljesítése érdekében. Lee állítólag nem kedvelte a szerelmi jeleneteket, különösen a csókjeleneteket, és karrierje során következetesen kerülni próbálta őket, A négy testőrben mégis van egy rövid csókjelenete Faye Dunawayjel. D’Artagnan inasát, Planchet-t Lester egyik legjobb barátja, Roy Kinnear alakította, aki a direktor számos filmjében kapott remek epizódszerepeket. A muskétásfilmek forgatásán nem volt olyan kaszkadőr, aki helyettesíteni tudta volna a köpcös Kinneart, ezért maga csinálta meg a veszélyesebb jeleneteit is. 1988-ban, a harmadik rész forgatásán egy lovas balesetet követően szívinfarktust kapott, és meghalt. Lestert annyira megrázta hűséges barátja tragikus halála, hogy egy Paul McCartney-koncertfilmet leszámítva visszavonult a szakmából.

musketeers19.jpg

Spike Milligan A szoba-konyha (1969) című komédiában dolgozott először Lesterrel. A szatirikus alkotás egy Milligan és John Antrobus által írt sikeres színdarab filmváltozata volt: Spike a színpadi előadásban és a filmben is ugyanazt a szerepet játszotta. A rendező azért őt választotta Bonacieux úr megszemélyesítésére a muskétásfilmekben, mert úgy gondolta, a nem éppen előnyös külsejű, főleg komikus alakításairól ismert színész remek párost fog alkotni a gyönyörű, ám szerepe szerint csetlő-botló Raquel Welchcsel. A Milady szobalányát, a bájos Kittyt (a regényben: Ketty) a francia Nicole Calfan alakította. A színésznő a filmvásznon többnyire epizódszerepeket játszott, általában a főhős barátnőjét. Pályája elején röpke viszony fűzte Jean-Paul Belmondóhoz, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Nicole a Borsalino (1970) és A betörés (1971) című filmjeiben is szerepet kapjon. A Tréville urat megformáló Georges Wilson a francia filmművészet legjelesebb karakterszínészeinek egyike volt, akit külföldi produkciókba is meghívtak. Soha nem tartozott a sztárok közé, de a legkisebb szerepeiben sem típusokat játszott rutinból, hanem emberi dimenziókat adott a figuráknak. Az idén kilencvenesztendős (!) Joss Ackland egy 1967-es tévésorozatban még magát d’Artagnant alakította, és nem kizárt, hogy – vitathatatlan tehetségén túl – Lester épp emiatt kérte fel arra, hogy az ő filmje elején mint d’Artagnan apja képletesen adja át a stafétabotot (a kardot) Michael Yorknak. Buckingham inasát, Feltont Michael Gothard személyesítette meg. Ken Russell Az ördögök (1971) című katartikus drámájának köszönhette Lester ajánlatát, mivel ugyanolyan fanatizálható, démonikus figurát játszott benne rendkívül szuggesztíven, mint amilyen Felton volt. Mindkét filmben szerepelt Oliver Reed is, de Lester alkotásában a két színésznek nem volt közös jelenete. Említsük meg azt is, hogy Gothard játszott a fentebb említett 1967-es tévésorozatban is: ő volt a Milady fia, Mordaunt. A depressziós színész tragikus véget ért: 1992-ben felakasztotta magát. Anna királyné egyik udvarhölgyét az osztrák Sybil Danning domborította, akit Salkindék több produkciójukhoz is szerződtettek. A muskétásfilmekben szinte alig lehet észrevenni a dekoratív művésznőt, aki egyébként német szexvígjátékokban kezdte a karrierjét.

musketeers20.jpg

Első vérig          

Mint arról már szó volt, Salkindék előző filmje, a Kékszakáll javarészt Magyarországon készült. A producerek igen elégedettek voltak a Mafilm szolgáltatásaival, ezért úgy tervezték, hogy hazánkban forgatják le A három testőrt is. Lester ellenezte ezt az elképzelést, szerinte Magyarországon nem lehet az összes jelenethez megtalálni a legmegfelelőbb helyszínt, és aggódott a szocialista bürokrácia miatt is. Egy laikus nyilván azt kérdezné, miért nem forgattak a cselekmény eredeti helyszínein, vagyis Franciaországban és Angliában. A válasz roppant prózai: anyagi okok miatt. Filmkészítés szempontjából ugyanis mindkét ország drágának számított, és valószínű, hogy bizonyos helyszínekre a stáb meg sem kapta volna a forgatási engedélyt. Spanyolország viszont akkoriban kifejezetten olcsó ország volt a filmesek számára, emiatt számos olasz spagettiwesternt is itt forgattak. A muskétásfilmhez több mint ötven helyszínre és száz díszletre volt szükség. A párizsi Louvre épületét a filmben a gyönyörű aranjuezi királyi palota helyettesítette. Toledót a XVII. századi Párizzsá alakították át. Számos jelenetet az észak-spanyolországi Salamancában vettek fel, elsősorban a katedrális környékén és a kastélyban. A város polgármestere később azt nyilatkozta, hogy a filmstáb olyan nagy összeget költött el náluk, amiből a legszegényebb polgáraikat egy évig etetni tudják. A stáb dolgozott Segoviában is, ahol az egykori királyi rezidencia, az Alcázar volt a legfontosabb forgatási helyszín. A belsőket a madridi Estudios Cinematografica Roma műtermeiben vették fel, ámbár az IMDb szerint volt egy angol forgatási helyszín is, a londoni Twickenham filmstúdió. A három testőr forgatása 1973 májusában kezdődött, és őszig tartott. Azon a nyáron rekordmeleg volt Spanyolországban, amit a színészek különösen megszenvedtek, hiszen hőségben kardozni – pláne bélelt ruhában, mint Frank Finlay! – vagy éppen testhez simuló, monumentális ruhakölteményekben pompázni, mint a hölgyek, egyáltalán nem volt túl kellemes. A produkció ezekben a hetekben rekordösszegeket költött ásványvízre.

musketeers21.jpg

Lester azt akarta, hogy a kosztümös történet valószerűen hasson, ezért amikor csak lehetett, ragaszkodott ahhoz, hogy a színészek a veszélyes jeleneteiket is kaszkadőrök nélkül, személyesen csinálják végig. Nem jelentettek kivételt a hölgyek sem, ámbár Raquel Welch csuklóficama semmiség volt azokhoz a balesetekhez képest, amiket a férfi szereplőknek kellett elszenvedniük. Pedig őket a szakma egyik legkiválóbb mestere, William Hobbs készítette fel a vívójelenetekre, a maximalista Lester azonban hallani sem akart kellékfegyverekről: csakis igazi kardokkal folyhatott a küzdelem még a próbák alatt is. Ezeket ugyanis a rendező előszeretettel filmezte több kamerával, mert arra gondolt, hogy esetleg felvehet valami olyasmit is, amit élesben nem sikerülne ugyanolyan hatásosan reprodukálni. Lester egyébként nem azért mellőzte a kaszkadőröket, mert kínozni szerette volna a sztárjait, hanem azért, mert a maguk komplexitásában – lehetőleg vágások nélkül – akarta felvenni a vívójeleneteket, vagyis a sztárok arcára és felsőtestére koncentráló kameramozgás helyett főleg totál plánokra volt szüksége. Az egyik vívójelenetben Michael York kis híján elveszítette a fél szemét, egy másikban pedig megsebesült a lábán. Ehhez képest szinte semmiség volt A négy testőr azon jelenete, amikor egy olyan lóra akar felugrani, amelynek a nyerge meglazult, ezért ő a földre zuhan. Egy alkalommal ő helyettesítette a szintén megsérült kaszkadőrét. Később bevallotta, hogy a forgatókönyvet elrejtette a ruhája alá, hogy védelmet adjon egy-egy félresikerült szúrással szemben. Oliver Reed a rá jellemző vadsággal vetette magát az akciójelenetekbe, olykor még a próbát is kihagyta, így egyáltalán nem meglepő, hogy többször is megsérült, így például a vízimalomnál forgatott jelenetben, illetve akkor, amikor Christopher Lee-vel kardozott. Lee korábbi filmjeiben nagy rutint szerzett a vívásban, így Lester opuszát megúszta azzal, hogy kificamodott az egyik csuklója és megrándult a válla. (Faye Dunaway visszaemlékezései szerint Lee-nek nem a csuklója, hanem a bal térde ficamodott ki.) Frank Finlay a mosodai összecsapásban az arcán sérült meg, illetve kisebb égési sérülést szenvedett A négy testőr azon jelenetében, amikor kigyullad a kolostor. A színészek becsületére legyen mondva, hogy sérüléseik miatt egyikük sem lépett fel kártérítési igénnyel. Ezért is érezték magukat rútul becsapva, amikor megtudták, hogy egyetlen gázsiért valójában két filmet forgattak velük. (Erről az incidensről, valamint a Milady személyéről és a magyar színpadi változatokról a második részről szóló ismertetőmben írok majd bővebben).

musketeers22.jpg

Bakik

Bizony, még egy ilyen kitűnő film sem mentes a bakiktól, ám remekül elszórakoztathatjuk magunkat azzal, hogy megpróbáljuk megfigyelni őket. Íme, néhány tipp ehhez!

* A karmelita kolostornál játszódó párbajjelenetben d’Artagnan egyértelműen Porthoshoz fordulva kiált kardért, de Aramisnak szólítja őt. Ugyanebben az epizódban d’Artagnan lágyékon szúrja Jussacot. A jelenet végén Jussac mégis a vállát fogja, holott szerepe szerint nem ott sérült meg.

* Richelieu a király előtt angol miniszterelnöknek nevezi Buckinghamet, ezt a címet azonban az 1700-as évek elejéig nem használták. Buckingham valóban az angol parlament egyik legbefolyásosabb tagja volt, de nem rendelkezett olyan hatalommal, ami a miniszterelnöki pozicíó hatáskörét lefedte volna. Azokban az években a király volt egy személyben a kormányfő és az államfő.

* Bizonyos jelenetekben a testőrök kezében vagy kardhüvelyében nem látható a kardjuk, annak ellenére, hogy közvetlenül az ilyen pillanatok előtt vagy után használták azt. Erre figyelhetünk fel például akkor, amikor d’Artagnan a bál estéjén, a tűzijáték közben felmászik a városháza falán, holott közvetlenül előtte vívott a gárdistákkal.

* A mosodai jelenetben az egyik gárdista egy mosófával támad Athosra. A támadás elején nincs rajta a sapkája, de a következő vágásnál már a fején látjuk.

* Amikor Monsieur Bonacieux a Bastille-ba kerül, látjuk, hogy egyik kínzója egy forró krumplit tesz egy tányérba. Amikor közelről mutatják, egyértelműen mély tányérról van szó, amikor félközeliben látjuk, akkor viszont a tányér lapos.

* Amikor Constance a királyné szobájában rácsap egy nagyot az íróasztalra, és ezzel felborítja a tintatartót, megfigyelhető, hogy az valójában már akkor felborul, amikor Constance keze még hozzá sem ért az asztalhoz.

* Miközben a testőrök a királyné levelével Calais felé lovagolnak, nem Észak-Franciaország jellegzetes tájait látjuk, hanem tipikus dél-spanyol tájakat.

* A palota kertjében Monsieur Bonacieux egy periszkóppal kémkedik felesége és a királyné után. Fejjel lefelé látja őket a nézőkében, holott a periszkóp nem fordítja meg a képet.

musketeers23.jpg

Így látták ők

„Lester letisztította a történetet a kosztümös kalandfilmek régóta ráporosodott rétegétől: az ő hősei nem tévedhetetlenek, nem marconák, nem szuperférfiak és egyáltalán nem feddhetetlenek. Átlagos képességű – az átlagnál talán egy csipetnyivel szerencsésebb – az ő Athosa, Portosa, Aramisa és d’Artagnanja, ezáltal a »mindez velem is megtörténhetett volna«-érzésével gazdagodott a film. A Lesterre jellemző, saját hőseit kikacagni sem szégyellő humor a reneszánsztól kölcsönzött életvidámságot és pajzánságot csillant fel, nem takarékoskodva a gunyoros, szatirikus felhangokkal sem. Michael York tenyeres-talpas, igazi gascogne-i d’Artagnan, nem férfiszépség és nem is vívófejedelem. Esze, talpraesettsége és ügyessége népi gyökerű. Athos, Porthos és Aramis szerepében Olivér Reed, Frank Finlay és a Dr. Kildare-sorozatból megismert Richard Chamberlain lovagol, verekszik és verettetik meg olykor. A hölgyeket Raquel Welch, Geraldine Chaplin és Faye Dunaway alakítja. A produkciót Michel Legrand kellemes zenéje fűszerezi.”

(V. A.: „A három testőr”. In: Magyar Nemzet, 1976. november 18., 4. o.)

musketeers24.jpg

„Már az első képekben megnyugodva szemlélhetjük, valóban más stílusban, egyfajta groteszk beállításban, de mégis a hagyományos testőrtörténet elevenedik meg. Lesternél a helyszín és a szereplők nincsenek kiglancolva, a nyomor reális színei és a fényűzés nagyszerű eleganciája élesen válik el egymástól, a vér vörösre festi a párbajok nyomán a csipkezsabót is, és a condrát is. »Korhű« ez az ábrázolás, és mégsem az, mert Lester tudja, hogy ilyennek csakis ő látja és láttatja Dumas világát. Szemüvege egyébként is kissé torzít: a paródia és a szatíra ferde szögéből viszi filmre az örökzöld történetet. Újszerű és izgalmas ez a látásmód, különösen akkor, ha mindehhez nagyszerű színészek segítik hozzá a rendezőt: Michael York és Oliver Reed, Frank Finlay és Richard Chamberlain játssza a négy muskétást, a két női főszereplő Raquel Welch és Geraldine Chaplin. A színészek látható élvezettel vesznek részt a persziflázs jellegű filmezésben, jókedvűen törik-zúzzák egymást — hiszen a következő jelenetben új erővel lovagolnak tovább a királyné nyakláncának megszerzéséért. A »vége« felirattal azonban nincs vége a remek szórakozásnak, mert a MOKÉP ígérete szerint folytatása következik.”

(Hary Márta: „A három testőr”. In: Népszava, 1976. november 18., 5. o.)

musketeers25.jpg

„Talán nem hangzik túlzásnak (a film megtekintése után semmiképpen sem), Richard Lester filmjét tanítani lehetne (kellene?) a főiskolákon, és ez nem egyszerűen csak eszköztárának elemzését jelentené. Fontosabb az a szemlélet, ahogyan egy ilyen – egyre hervadóbban örökzöld – témát átgyúrva korunk emberének viszonyát a romantikához megfogalmazza. […] Ne áltassuk magunkat: Lester elsődlegesen nyilván a maga szórakoztatására készítette ezt a munkáját. Fölszabadult öröme azonban át- meg átjárja a filmet, könnyeddé, elegánssá, szellemessé és korszerűvé is varázsolja. […] Talán ezt érezhették meg a színészek is, akik kivétel nélkül mind remekül beletaláltak A három testőr legújabb megjelenítésébe.”

(Sas György: „A kaland lehetőségei”. In: Film, Színház, Muzsika, 1976. november 20., 7. o.)

musketeers01.jpg

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (The Three Musketeers: The Queen's Diamonds, 1973) – angol–amerikai–spanyol–panamai kalandfilm. Id. Alexandre Dumas A három testőr című regényéből a forgatókönyvet írta: George MacDonald Fraser. Operatőr: David Watkin. Zene: Michel Legrand. Díszlet: Brian Eatwell. Jelmez: Yvonne Blake és Ron Talsky. Vágó: John Victor-Smith. Rendező: Richard Lester. Főszereplők: Michael York (d’Artagnan), Oliver Reed (Athos), Frank Finlay (Porthos / O’Reilly), Richard Chamberlain (Aramis), Raquel Welch (Constance Bonacieux), Christopher Lee (Rochefort gróf), Charlton Heston (Richelieu bíboros), Jean-Pierre Cassel (XIII. Lajos király), Geraldine Chaplin (Anna királyné), Simon Ward (Buckingham herceg), Faye Dunaway (Milady de Winter), Nicole Calfan (Kitty), Roy Kinnear (Planchet), Spike Milligan (Bonacieux), Michael Gothard (Felton), Georges Wilson (Tréville úr), Joss Ackland (d’Artagnan apja). Magyarországi bemutató: 1976. november 18.

MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY!

Reflektorfényben – Faye Dunaway: A munkamániás világsztár

Bonnie és Clyde

Pokoli torony

A szolgálólány meséje

Érett nők dicsérete

MÉG TÖBB MICHAEL YORK!

Kabaré

Gyilkosság az Orient expresszen

MÉG TÖBB MUSKÉTÁS!

A vasálarcos-filmek II/1: A történelmi háttér

A vasálarcos-filmek II/2: Dumas és a celluloid

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Terézágyú 2018.05.03. 10:58:03

Volt olyan feldolgozás is, amelyben a négy szolga végezte el valójában a folyton részegeskedő három+1 testőr munkáit :)

Arról lehet tudni valamit, hogy miért lett a muskétásokból testőr a magyar verzióban?

Lehet, hogy már Dumas is leírja a könyvben, hogy ők testőri feladatokat láttak el?
(nem olvastam a könyvet, mea culpa, úgyhogy nem tudom)

Mondjuk nemcsak jobban hangzik a testőr elnevezés, de nem is nagyon muskétáznak a fiúk, annál többet kardoznak...

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.03. 11:25:16

@Terézágyú:

A szolgás verzió is kétrészes, egy időben készült Lester filmjével, és mindkettőben szerepel Chaplin lány: Lesternél Geraldine mint Anna királyné, a szolgás verzióban Josephine mint Constance. A szolgákat a hetvenes évek elején népszerű francia együttes, a parodisztikus filmeket is készítő Les Charlots tagjai játszották. Erről a két filmről már írtam néhány sort a Karin Petersen szomorú életéről szóló írásomban (Karin volt a Milady), és a két filmnek majdan szívesen szentelnék egy külön blogbejegyzést is. Ám ahhoz háttérinfók kellenének a forgatásról, mert ugyebár a történelmi részt meg a regényt a Lester-filmek kapcsán már most lezavarom. :)

Őszintén szólva nem tudok tudományos magyarázatot adni a testőr és a muskétás fogalma közti különbségre. Azt gyanítom, hogy a kettő abban a szövegkörnyezetben ugyanazt jelenti. Hőseink beosztásukat tekintve testőrök voltak, egyik fegyverük volt a muskéta, és talán azért hívták őket muskétásoknak is, mert mások nem használták ezt a fegyvert. De ismétlem, ez csak tipp, nem hiteles magyarázat.

Terézágyú 2018.05.04. 09:18:16

@Field64:
"Erről a két filmről már írtam néhány sort"

És tényleg :)

WAR10CK 2018.05.04. 21:26:31

Jó bőséges és informatív poszt. A Kossuth Lajossal azonos évben született, fekete rabszolganő dédunokájaként egyszerre nemes és közrendű származású Dumas afféle csodabogár volt. A három testtőr a legzseniálisabb munkája.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.04. 22:04:49

@WAR10CK:

„Jó bőséges és informatív poszt.”

Köszi, és még két rész lesz belőle, mint a Lester-filmekből. :)

P. S.: A közelmúltban több Dumas-regényt is olvastam. Mondjuk továbbra is A három testőr és folytatásai a kedvenceim, de tetszett a Margó királyné is, és mivel abból egy igen jó film is készült a kilencvenes években, tervezgetem, hogy arról is megemlékezem majd.

SpG 2018.05.06. 15:28:55

Megjött a kedvem egy újranézésre/újraolvasásra... köszönöm.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.06. 20:24:49

@SpG:

Szia, üdv a blogon!

Jó szórakozást, remélem, most sem okoznak csalódást ezek a filmek.

Billy a kölyök 2018.05.06. 20:44:37

Remek poszt, érdekes és élvezetes olvasmány volt, gratula a szerzőnek, kiváló feltáró munkát végzett. Nekem ez a kedvenc Három testőr feldolgozásom, nagyon hitelesen adja vissza a regény hangulatát, míg a többinél eléggé érezhető a hollywoood-i giccs.
Várjuk a folytatást!

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.06. 21:03:10

@Billy a kölyök:

Szia, üdv a blogon!

Kösz az elismerést. Nekem is ez a kedvenc feldolgozásom, az ennél újabbak nagyon nem tetszettek. A régebbiek között voltak olyanok, amelyek bejöttek, például a bevezetőben említett 1961-es kétrészes francia film, vagy a kommentek között említett, szintén kétrészes francia feldolgozás, amely a szolgák szemszögéből adja elő a sztorit, de a Lester-filmekhez egyik sem ér fel.

Készül az írás második része is, kb. a felénél tartok, szerintem a jövő hónapban kerül sorra. A következő hetekben ezek várhatók: Az érzékek birodalma, 54, Halálfejesek, Magyar rapszódia, Félelem a város felett.

Sigismundus · http://csakugyirkalok.blog.hu/ 2018.05.08. 19:33:03

@Field64: A cikk, megírták előttem, amit én is gondolok, informatív, és alapos.

" George MacDonald Frasert szerződtették a forgatókönyv megírására. Fraser nagy közönségsikert aratott az 1969-ben indult Flashman-regényeivel, "

Ez viszont új volt, Frasernek olvastam az egyetlen megjelent Flashman könyvét és azóta is remélem hogy megjelenik a többi. Annyi pontosítást, hogy Flasman, Háryval ellentétben inkább egy gunyoros gyáva élősködő, aki senkit sem tisztel igazán, még utódait sem, mert őszinte emlékirataiban lerombolja a magáról kialakított viktoriánus hős képét.

" A következő hetekben ezek várhatók: "

Ez mind nagyon jól hangzik, kattintgatok szaporán.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.08. 20:17:42

@Sigismundus:

Köszi az elismerést és a kiegészítést, várlak vissza a következő hetekben, a filmek sorrendje valószínűleg tényleg ez lesz.

Sajnos Fraserrel valószínűleg ugyanúgy vannak a magyar kiadók, mint Fleminggel: a hazai olvasók nem érzik ezt a stílust, ezt a hangulatot. Nem véletlen, hogy a Bond-sorozatot egyik kiadó se vitte végig, lényegében mindenki bukott a könyvekkel.

Darkcomet 2018.05.20. 21:09:17

Nos, biztosan velem van a baj, de így utólag újranézve igen fárasztó volt a film. Pedig gyerekkorom nagy filmélménye volt anno. Okés, hogy az angolok nem szeretik a franciákat, ezért lépten-nyomon bohócot csinálnak belőlük, na de ezt több, mint másfél órán keresztül nézni kissé fárasztó. Mondjuk Lester filmjei eleve nem egy egyszerű esetek poénok szempontjából egy snassz földi halandónak lásd pl. Help. De ami ott okés volt, mert ugye a Beatles mindent elvisz, egy gyenge sztori is elég, hogy eladjuk az aktuális slágereket, itt azért volt némi irodalmi alap, és nem igazán tett jót a filmnek ez a fajta állandó angolos vicceskedés, sőt, számomra gyakran fájdalmasan túl van tolva. De azért még egy seggel nézhető volt. Na, de a második,a Milady bosszúja igazi szenvedés volt számomra így újra nézve. Az utolsó 30 perc parádés, de az addig tartó több, mint egy óra olyan szinten izé, hogy nagyon. Szóval én nem akarok amolyan troll lenni, de egyáltalán nem tartozik az emlékezetes feldolgozások közé számomra, amolyan egynek elmegy kategória.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.20. 22:54:17

@Darkcomet:

Barátom, veled van a baj. :)

Komolyra fordítva: én se nagyon szeretem újranézni gyerekkori kedvenceimet, mert kiábrándulok belőlük, sőt még saját magamból is. :)

Amikor pár éve a Les Charlots-féle muskétásfilmeket néztem újra (a szolgásakat), elsőre teljesen elhűltem saját magamon, hogy jesszus, én tényleg ilyen hülyeségekért voltam úgy oda annyira? Mondjuk azóta újra megbarátkoztam velük. :)

Szerencsére a Lester-feldolgozásokból azóta se ábrándultam ki, bár az is igaz, hogy a direktortól még a Királyi játszma az, ami tetszik, az összes többi nem az én világom, a Beatles-filmeket is beleértve.

Darkcomet 2018.05.21. 19:00:22

@Field64: OKé, velem van a baj. :)

Les Charlots féle muskétás filmek tényleg zsibbasztóak, de a Claude Zidi által rendezett Stadion őrültjei, és a Nagy kóceráj még mindig tetszik nekem. Jókat tudok röhögni rajtauk, pedig sokszor láttam már.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.05.23. 11:00:01

@Darkcomet:

Pedig a muskétásfilmek a legjobbak tőlük. :)

Ezerkilencszáznagyonrégen a Bolondos újoncok volt az első, amit láttam tőlük. Hát akkor se voltam egy entellektüel, mert tetszett, de jóval öregebben újranézve elég fárasztónak találtam, a folytatását különösen. :) Aztán túlestem az első döbbeneten, és amikor megint megnéztem őket, már képes voltam egykori önmagam szemén át látni mindegyiket. :)

Volt még olyan is, hogy A Charlot-k bejárják Spanyolországot, de ez valamiért nálunk nem jött ki DVD-n, ha jól tudom.

TroA 2018.06.17. 21:06:24

Alapmű. A folytatásával együtt.
Gyerekként láttam, és utána elolvastam a regényt. Körülbelül négyszer. Na nem közvetlenül egymás után.)) Évekig volt kedvenc nyári olvasmányom.
Számomra ez a film A három testőr. Alfája és Omegája. Képzeletben mindig ehhez hasonlítom a feldolgozásokat. A mai napig.
Köszönöm az alapos munkádat, kedves Field64!

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.06.17. 21:20:41

@TroA:

Szia!

Nagyon köszönöm kedves hozzászólásodat, épp készülök lefeküdni, szóval így most jól fejeződik be ez a nap. :)

Hali!

field64

Terézágyú 2018.06.20. 08:09:11

@Field64: @Darkcomet:

A két Beatles-film (azontúl, hogy természetesen az volt benne a poén, hogy látják a rajongók a kedvenceiket zenélni meg minden) sokkal inkább volt egyfajta pre-MontyPython sketch, mint történettel rendelkező film.
A Help is inkább egy jamesbond-paródia python módra. Maga a sztori hülyeség - dehát a "Top secret" sztorija is hülyeség.

aCCaTt0nE 2018.07.05. 02:31:48

A Beatles Magical Mistery Tour-ja is teljesen pre-Monty P. hatást keltett. Ebben biztos benne volt George Harrison keze, aki anyagilag támogatta a Gyalog Galoppot, de egy rövid cameo erejéig feltűnt a Brian életében is, szerintem egy tömegiszonyos figurát alakítva (nagyon ez érződött rajta).

A Három testőr rendezésében is három vonulatot látok: szerintem a Monty Python stílusa, a Pasolinivel is lassan kodifikálódó erotikus vígjáték stílusjegyei (de nagy maflást kapnék tőle, ha ezt a műfaji bekategorizálást most olvasná), és a screwball comedy között lavíroz.
Én most láttam először, de nagyon nehezen vettem rá magam, hogy végignézzem. Vágytam valami klasszikus, komoly kalandfilmre, mondván: na majd bepótolom a kimaradt klasszikusokat. Erre el-angolhumorkodták az egészet.
Másodszorra már tudtam, hogyan álljak hozzá, és így megfelelő szórakoztató faktorral bírt. Sőt, emiatt voltak kimondottan feltűnőek a frappáns megoldások:
- amikor a tömegben püspöklila zászlókat osztogatnak a tömegnek, némi odadobott garassal, vagy testi erőszakkal nyomatékosítva, hogy éljenezzenek a bíborosnak. (A két egyházi tisztség valahogy összemosódik. Én nem egészen értem, hogyan, de a művészettörténetben szintén keveredik a Richelieu-kosztüm ábrázolása a bíborvörössel és a püspöklilával).
- a törpék, vagy Bonacieux utólag szinkronizált kiszólásai. Angolul néztem, magyarul nem tudom, foglalkoztak-e velük, mert a feliratban ott semmi nem volt, ahol ők tettek mellékes megjegyzéseket. Bonacieux figurája hasonlít Mathiashez a Brian-ben. Őt rendesen leszinkronizálták a kiszólásaival együtt.
- A két börtönőr a Bastille-ban, akik majdnem egy az egyben alapot nyújtanak a "Kimész, balra fordulsz, fogsz egy keresztet"-féle karakterekhez.
- A koldusok a sikátorban, akik tetszés szerint alakítják az identitásukat - megint Brian.
- Oliver Reed (kedvenc ír alkoholista színészem Peter O'Toole mellett) valószínűleg saját piás poénjai, és a habitusa, a vehemenciája minden egyes harcjelenetnél. Mintha direkt agresszívre itta volna magát. Még a feje is vörös. Ha nem voltak rosszak a színbeállításaim.
- Jézus Krisztus Szupersztár, vagyis Buckingham alakítója, Simon Ward. Nagyon hasonlít Ted Neeleyre, ezért a párhuzam. Egyetlen, vérbeli brit mondat, a kérés D'Artagnan felé: "Would you oblige me in a small matter, sir? (...) If anyone should try to follow us, would you be good enough to kill him. Thank you."
Világbajnok! Még az angol felirat is leegyszerűsítette! :D A magyar viszont meghagyta az udvariaskodó formulát.
- Richelieu és Rochefort párbeszéde. Egyetlen szimbolikus ágy választja el őket a dialógus során. Mindkettő komoly konspiráns, de ellenségeik is egymásnak. Kár, hogy az ilyen finom, gonosz karakteriszkitából nem volt több.

Összegezve, annyira sok karaktert mozgat a film, hogy a rendes kidolgozásukra nem is lett volna elegendő egyetlen epizód. Néhány apróbb jellemzésen kívül nem is futotta többre. De, ahogy olvasom a cikket, a második részben már komolyabb jellemrajzra számíthatok.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.05. 06:45:37

@aCCaTt0nE:

Szia, üdv újra nálunk!

Nagyon köszönöm a hosszú hozzászólásod, amely tartalmilag is nagyon tetszett, annak meg külön örültem, hogy egyik nagy kedvencemhez íródott.

Minden betűvel maximálisan egyetértek.

Jómagam szinkronizálva is ismerem a filmet, és fordították a törpék szövegét. A kedvencem viszont az, amikor A négy testőrben a Milady gyaloghintóval hazaérkezik, és miközben felmegy a lépcsőn, a hintót cipelő szolgák megjegyzéseit halljuk: „Majd leszakadt a karom.” „Meghízott. Igazán vehetne már magának egy hintót!” Lester a harmadik részben (A testőrök visszatérnek) visszautal erre a poénra a Milady lánya kapcsán, akire hasonlóan morgolódik az egyik szolga, mire a másik ezzel inti le: „Vitted volna csak az anyját!” :)

aCCaTt0nE 2018.07.05. 11:53:58

@Field64: Azt, amit a Négy testőrről írtál, direkt nem olvasom el, csak majd miután megnéztem a filmet :)

Még annyi jutott eszembe, hogy Michael Yorkot valahogy soha nem tudtam kifejezetten jó színésznek látni. A Cabaret-ban láttam először, de ott betudtam a játékát annak, hogy Liza Minnelli mellett főszereplőként senki nem rúghatott labdába. Amit eddig tőle láttam, abban olyannak tűnt, mintha hogy csak kellett oda egy helyes szőke fiatalember, valaki, aki valamennyire tud játszani. Még a Shakespeare-filmekben sem éreztem a karizmáját.

Christopher Leeről viszont azt nem feltételeztem, hogy ennyire alázatosan vissza tudja fogni magát.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.05. 12:09:01

@aCCaTt0nE:

Én komálom Michaelt, mert gyerek- és ifjúkorom számos kedvencében játszott, mint például a Shakespeare-filmek, a muskétásfilmek, A zeppelin, a Lépj olajra!, a Gyilkosság az Orient expresszen és a Fedora. Némelyikről tervezem is, hogy írni fogok ide. Az tény, hogy nem volt az évszázad színésze, de azt soha nem éreztem vele kapcsolatban egyik film esetében sem, hogy nagyon nem odavaló, bár tény, hogy jó pár filmjét nem láttam.

Christopher Lee-t a muskétásfilmekben kedveltem meg igazán.