Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

100 ÉVE SZÜLETETT INGMAR BERGMAN: SUTTOGÁSOK, SIKOLYOK

2018. július 14. - Field64

Száz éve ezen a napon született az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb alkotója, a svéd Ingmar Bergman. A negyvenes évek második felétől forgatott filmeket, egy évtizeddel később került a nemzetközi élvonalba, és a hatvanas-hetvenes évek jelentették pályafutása legtermékenyebb időszakát. Egyik legjelentősebb műve – sokak szerint legszebb és legkatartikusabb alkotása –, a Suttogások, sikolyok az 1973-as cannes-i filmfesztiválon keltett világméretű csodálatot, ahol versenyen kívül vetítették. A címet Bergman egy zenekritikustól kölcsönözte, aki egy Mozart-kvartettről egyszer azt írta, hogy „suttogások és sikolyok szólnak benne”. A film a direktor egyik fantáziaképén és családi emlékein alapul, a fontosabb szerepeket Ingrid Thulin, Liv Ullmann, Harriet Andersson, Kari Sylwan, Erland Josephson és Anders Ek játszották. Az Egyesült Államokban a Suttogások, sikolyok volt Bergman kereskedelmileg legsikeresebb filmje, amelyet öt Oscar-díjra jelöltek, ám az elismerést csupán Sven Nykvist vehette át kimagasló operatőri munkájáért. A nemzetközi siker ellenére egy ideig kétséges volt, hogy a film eljut-e Magyarországra, az első megtekintés alkalmával ugyanis elutasították az átvételét. Végül az ún. stúdióhálózatban kezdték vetíteni. A nagy érdeklődést követően kiszélesítették a forgalmazását, majd néhány negatív vélemény miatt visszakerült a stúdióhálózatba. Nem egész két hónappal a premier után eltűnt a moziműsorból, és csak évekkel később mutatták be újra, immár korlátozások nélkül.

[A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem állandó segítségéért.] 

cries01.jpg

A cselekmény

Egy hatalmas XIX. századi kastélyban vagyunk, ahol a szobákban vörösek a falak és a szőnyegek. Itt él Agnes és cselédlánya, Anna. Agnes haldoklik. Nem tudjuk meg betegsége mibenlétét, de valószínűleg méhrákja van. Meglátogatja őt két nővére, Karin és Maria. Mindketten törődést mutatnak Agnes iránt, érzelmileg azonban távol maradnak tőle és egymástól is. Miközben mindannyian kimondatlanul is a megváltó halált várják, felidéződik életük egy-egy hangsúlyos részlete, amely bepillantást enged lelkük legsötétebb zugaiba, egymáshoz és környezetükhöz való kapcsolatuk mélyen eltemetett titkaiba. Agnes halála újabb sebeket szakít fel a túlélőkben. A család úgy dönt, immár semmi szükség Anna szolgálataira, sőt Karin férje a végkielégítést is megtagadja tőle. A halál valóban csak a halottnak hozott megváltást, a többiek folytatják keserű, boldogtalan és hazug életüket: a tragédia nem egyesítette a családot, hanem inkább mélyítette a családtagok közti szakadékot.

cries02.jpg

A rendező

A filmtörténet egyik legismertebb és legjelentősebb alkotója, Ingmar Bergman 1918. július 14-én született Svédország negyedik legnagyobb városában, Uppsalában. Apja, Erik Bergman (1886–1970) lutheránus lelkész volt, anyja, a vallon származású Karin Åkerblom (1889–1966) ápolónő. Bátyja, Dag Erik (1914–1984) később diplomata lett, húga, Margareta (1922–2006) pedig írónő. Ingmar beteges kisfiú volt, szüleivel való kapcsolata érzelmileg kiegyensúlyozatlannak mondható. Amolyan magának való gyerekként korán feltámadt érdeklődése a színház iránt, bábszínházasdit játszott a húgával: Ingmar a díszleteket festette, Margareta a jelmezeket varrta. Testvéri kapcsolatuk szinte teljesen megszakadt, amikor Ingmar elhagyta a szülői házat. Ritkán beszéltek, és közeledésüket nem segítette elő az sem, hogy Bergman túlzott szigorúsággal bírálta meg húga korai zsengéit, mert csak későn ismerte fel, hogy Margareta számára az írás jelentette a kitörés lehetőségét a nyomasztó családi miliőből. Ingmar a Stockholmi Egyetemen kezdett behatóan foglalkozni a filmművészettel is. 1944-ben kinevezték a helsingborgi Városi Színház rendezőjének. A nagy múltú intézményt a bezárás veszélye fenyegette, a város lokálpatrióta polgárai azonban szerették volna ezt megakadályozni. Ehhez egy megszállott színházimádó emberre volt szükségük az igazgatói poszton, és egy tekintélyes színikritikus Bergmant ajánlotta. Mostoha körülmények között, páratlan munkabírásuknak köszönhetően Bergman és társulata megmentette a színházat. A művész 1946-ban újabb kihívást fogadott el, ezúttal a göteborgi Városi Színházhoz ment rendezni. Itt nagy sikerrel állította színpadra Camus Caligula című darabját. Bergman egész pályafutása során szorosan kötődött a színház világához, még önkéntes németországi száműzetése idején is: színházi munkássága legalább annyira jelentős, mint a filmrendezői, de részben a blog jellegéből adódóan, részben a terjedelmi korlátok miatt a továbbiakban a filmekre fókuszálok.

cries03.jpg

Első elfogadott forgatókönyvéből Őrjöngés (1944) címmel Alf Sjöberg rendezett filmet. Sjöberg hatása érződik Bergman első saját filmjén, a Válságon (1946), és következő négy alkotása is különböző filmművészeti és filozófiai irányzatok (olasz neorealizmus, egzisztencializmus, francia lírai realizmus) jegyében fogant. Az 1948-ban bemutatott Börtön volt az első olyan Bergman-film, amelyben már felfedezhetők a Mester későbbi műveinek meghatározó motívumai és formai ötletei, melyeket az évek folyamán tökéletesre csiszolt. Bizonyos kötöttségek mellett – a film nem lehetett nyolcezer méternél hosszabb, és igen kevés pénzből kellett leforgatni – Bergman szabadkezet kapott, és ezt a helyzetet izgalmas kihívásnak érezte. Az ötvenes években készült alkotásaiban kezdte meg a férfi-női kapcsolat és a házasság intézményének analízisét, eleinte a melodráma és a vígjáték műfajának keretein belül: az Egy nyár Mónikával (1953), a Szerelmi lecke (1954) és az Egy nyári éj mosolya (1955) e korszakának legkiemelkedőbb darabjai. A Fűrészpor és ragyogás (1953) jelentette az első határozott lépést azon az úton, melyen haladva Bergman művészete fokozatosan gazdagodott, elmélyült és kiteljesedett. A vándorcirkuszosok között játszódó drámára felfigyelt a szakma, egy nagy tehetség kibontakozásának ígéretét látták benne. Maga Bergman azonban nem tartotta sokra: „Zűrzavaros film, de van benne rendszer”. A középkorban játszódó allegorikus dráma, A hetedik pecsét (1957) az első remekmű a direktor filmográfiájában: a cím a Bibliára, a Jelenések könyvére utal („Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csönd lett az égben, úgy egy félórára”). Érdekes módon először hangjáték formájában jutott el a közönséghez, majd Bergman színházi előadást rendezett belőle, és csak ezek után jött a filmváltozat. A szereposztásban az életmű olyan meghatározó művészeivel találkozhatunk, mint Gunnar Björnstrand, Max von Sydow, Bibi Andersson és Gunnel Lindblom.

cries04.jpg

A szintén 1957-ben bemutatott A nap vége tulajdonképpen egy road movie: a hetvennyolc éves, megkeseredett Isak Borg professzor Stockholmból Lundba utazik, hogy átvegye aranydiplomáját. Elkíséri menye, Marianne is, aki épp válófélben van a professzor fiától. Az utazás során a professzor felidézi múltjának legfontosabb állomásait, és Lundban önmagával és addigi életével számot vetve, mindennel megbékélve készül a halálra. A professzort a svéd filmművészet rendezőként és színészként is jelentékeny óriása, Victor Sjöström játszotta, Marianne-t pedig Bergman egyik legcsodálatosabb felfedezettje, Ingrid Thulin. A Szűzforrás (1960) még Oscar-díjat is kapott, ennek ellenére a Mester nem szerette különösebben, a Képek című kötetében például nem is foglalkozott vele. Egy XIV. századi bosszúlegenda míves feldolgozásáról van szó, amely olyan hírhedt horrorfilmek alapjául is szolgált, mint Az utolsó ház balra (Wes Craven, 1972) és Az utolsó éjszakai vonat (1975, Aldo Lado). Bergmant a hatvanas évek elején különösen élénken foglalkoztatták a vallási kérdések, Isten létezésének vagy éppen hiányának problematikája. Ez vezetett híres trilógiája, a Tükör által homályosan (1961), az Úrvacsora (1962) és A csend (1963) megszületéséhez. Az utóbbi film számos országban botrányt váltott ki szeretkezési képsora és Ingrid Thulin maszturbációs jelenete miatt. Különleges pszichológiai tanulmány a Persona (1966), amelynek két főszereplőjéről, az ápolónőről és a némaságba burkolózó színésznőről fokozatosan leválik a civilizáció máza, a társadalmi elvárások miatt magukra kényszerített álarc (a perszona), és feltárul igazi személyiségük. Az ápolónőt Bibi Andersson, a színésznőt a direktor új felfedezettje, a norvég Liv Ullmann alakította, aki Bergman szinte valamennyi későbbi filmjének múzsája lett. A Szégyen (1968), a Farkasok órája (1968) és a Szenvedély (1969) nagy művészi és drámai erővel szólt az emberek egymás iránti közönyéről, a megértés képességének hiányáról, sőt akár elutasításáról is. A Rítus (1969) eredetileg tévéfilmnek készült négyszereplős kamaradráma, Hatalom és Művészet ellentmondásos kapcsolatának szimbóluma.

cries05.jpg

Nem mérhető Bergman nagy filmjeinek színvonalához az Amerikában forgatott Érintés (1971), viszont világszerte kedvezően fogadták ezt követő alkotásait. A sort a Suttogások, sikolyok (1972) nyitotta, és a Jelenetek egy házasságból (1973) folytatta, amelyet rövidített változatban a mozik is játszottak. Ebben a filmjében a Liv Ullmann és Erland Josephson által alakított házaspár kapcsolatán keresztül Bergman az érzelmek elsivárosodását vizsgálta – jelen sorok írójának magánvéleménye szerint túlságosan steril hatást keltve. A szintén tévéfilmként megvalósult, de a mozihálózatban is forgalmazott operafilm, A varázsfuvola (1974) után készült el a Szemben önmagunkkal (1976), amely folytatta a lélek legmélyebb titkainak feltárását, ismét Ullmann és Josephson főszereplésével. 1976-ban a svéd adóhivatal zaklatásai miatt Bergman elhagyta hazáját, és az NSZK-ba költözött. Az önkéntes emigrációban született alkotásait – a fasizálódó Berlinben játszódó Kígyótojást (1977) és a gyilkossá vált férj magánéleti drámáját analizáló Jelenetek a bábuk életébőlt (1980) – fanyalgással fogadták a Mester művészetének rajongói, és ő maga sem volt elégedett velük. E két félsiker között forgatta le az Őszi szonáta (1978) című drámáját egy elismert zongoraművésznő és lányának bonyolult kapcsolatáról. A két főszerepet Ingrid Bergman és Liv Ullmann játszotta. A forgatás nem volt mentes a feszültségektől, mert a két Bergman másféle munkamódszerekhez szokott, és egyik sem akart engedni a maga álláspontjából. A lányt alakító Liv Ullmann sem fogadta ájult elragadtatással világhírű partnerét: „Ingrid mint nő sokkal nagyobb csodálatot váltott ki belőlem, mint színésznő” – mondta róla. Bergman világsikert aratott családtörténete, a Fanny és Alexander (1982) részben személyes élményeken alapult. Az adóhivatal és Svédország hivatalos bocsánatkérését követően a művész 1984-ben végleg hazatért otthonába, a Fårö-szigetekre. Élete hátralévő részében már csak a televízió számára alkotott. Ezen munkái közül a Próba után (1984) és a Jelenetek egy házasságból folytatásaként készült Saraband (2003) számos országban moziforgalmazásban is látható volt. Bergman ötször nősült, és kilenc gyermeke született. Leghíresebb és meglehetősen viharos kapcsolata múzsájához, Liv Ullmannhoz fűzte. Tőle született lánya, Linn Ullmann világhírű írónő lett, aki többször járt Magyarországon is. Ingmar Bergman 2007. július 30-án hunyt el Fårön, egy napon az olasz Michelangelo Antonionival, akinek munkásságát egyébként nem tartotta különösebben sokra: szerinte csupán két filmje volt igazán jó, a Nagyítás (1966) és Az éjszaka (1960), de az utóbbi inkább csak Jeanne Moreau miatt. (Mellesleg Orson Wellesről sem volt különösebben jó véleménnyel.)

cries06.jpg

Az ötlettől a megvalósulásig

A Suttogások, sikolyok alapötlete két forrásból származott: Bergman egyik visszatérő fantáziaképéből és az anyjához fűződő ellentmondásos viszonyából. A direktor szerette az anyját, akit vonzó nőnek tartott, az asszonyt viszont állítólag zavarta és bosszantotta fia ragaszkodása és főleg szélsőséges hangulatváltozásai. Bergman rájött arra, hogy anyai gyengédségre csak akkor számíthat, ha beteg, ám nem volt érdemes szimulálnia, hiszen ápolónői képzettsége miatt Karin Åkerblom ezt rögtön észrevette, és megbüntette érte. Idővel kitapasztalta, hogyha közönyösen, sőt kimért udvariasságba burkolt arroganciával viselkedik anyjával szemben, akkor megkapja tőle a remélt figyelmet, mert az asszony nem viselte el, ha valaki közömbös iránta. Hosszú évek múlva, amikor Åkerblom szívinfarktussal feküdt egy kórházban, Bergman bevallotta neki gyerekkori kínjait. Kiderült, hogy az anyja nem szívtelenségből bánt vele így: egy gyerekorvos tanácsolta neki, hogy hárítsa el fia „beteges” közeledését, mert a legkisebb engedékenység is egész életére szólóan megsebzi Ingmart. Karin Åkerblom 1966. március 13-án halt meg az otthonában. Mire Bergman odaérkezett, anyja már halott volt.

cries07.jpg

Valószínűleg ez az emlékkép inspirálta a film egyik jelenetét, Anna újjáéledését a halála után. Bergman így írta le halott anyjának látványát: „Az ágyában feküdt fehér flanel hálóingben és kötött, kék hálóköntösben. Feje kissé oldalra fordult, ajka résnyire szétnyílt. Sápadt arcán a szemét mély árnyék övezte, még mindig sötét haja szépen meg volt fésülve – nem, a haja nem volt már sötét, inkább acélszürke, és az utóbbi években rövidre vágatta, de emlékezetemben sötétnek látom, legfeljebb itt-ott deresnek. Két keze a mellén nyugodott. Bal kezének mutatóujjára kis sebtapasz volt ragasztva. A szobát hirtelen erős tél végi fény töltötte be. Az éjjeliszekrényen szaporán ketyegett a kis ébresztőóra. Azt hittem, anyám lélegzik, mellkasa emelkedik, hallom halk szuszogását, úgy láttam, hogy szemhéja megrándul, azt hittem, hogy alszik és mindjárt fölébred: a megszokás űzte csalfa játékát a valósággal. Órákon át ültem ott. A Hedvig Eleonora-templom harangjai istentiszteletre hívtak, a fény végigvándorolt a szobán, valahonnan zongoraszó szűrődött be. Azt hiszem, nem gyászoltam, nem is gondolkodtam, még csak nem is figyeltem vagy rendeztem magam – nem ért utol ez a szakmai ártalom, mely egyébként könyörtelenül végigkísérte egész életemet, meglopta vagy szétzúzta legnagyobb élményeimet. Nem nagyon emlékszem ezekre az órákra anyám szobájában. Legjobban a sebtapaszra emlékszem anyám bal mutatóujján.”

cries08.jpg

Ami a fantáziaképeket illeti, azokról Bergman részletesen beszámolt a Képek című önéletrajzi kötetében, amelyben nyomon követte, hogyan változtak, gazdagodtak vagy éppen egyszerűsödtek ezek a fantáziaképek, miként álltak össze egy olyan történetté, amelyet megfilmesítésre érdemesnek tartott. A Suttogások, sikolyok születésének kezdete arra az időszakra tehető, amikor Bergman az Érintés (1971) című svéd–amerikai filmjén dolgozott, amelyet egyébként elmulasztott lehetőségnek tartott, és fogadtatása sem volt különösebben lelkes. Az első fantáziakép mindössze ennyi volt: egy vörös szoba négy, fehérbe öltözött nővel. Járkáltak, beszélgettek, titokzatoskodtak. Bergmant körülbelül egy éven át kísérte ez a fantáziakép. „Először természetesen nem tudtam, hogy hívják a négy nőt, s miért jönnek-mennek szürke reggeli fényben egy piros tapétás szobában. Újra meg újra elhessegettem e képet, megtagadva, hogy film – vagy ami éppen lesz – alapja legyen. De a kép nem tágított, s lassan vonakodva azonosítottam. Három nő várja, hogy a negyedik meghaljon, és felváltva virrasztják.” Bergman naplójának 1970. július 10-i bejegyzései arról tanúskodnak, hogy a film kezdett egyre határozottabb formákat ölteni a fejében, már a szereposztásra is voltak ötletei. A július 26-i bejegyzésben elsősorban Agnes helyét próbálta megtalálni a történetben. Úgy képzelte, hogy ő lesz „a szem, amely lát, és a tudat, amely regisztrál. Felszínes, de a célnak megfelel.” Unalmasnak gondolta viszont azt a lehetőséget, hogy Agnes egymás után találkozzon a ház lakóival. Ekkor még a történet szereplője volt egy bizonyos Amalia néni, aki még a vécén ülve is falatozik, miközben az emésztéséről, a beleiről és a székletéről tart részletekbe menő előadásokat (kinek ne lenne vagy lett volna ilyen rokona?), a nagy, kövér, folyton meztelen és kéjsóvár Beata és egy, akkor még név nélküli, gyengéd és figyelmes testvér. Vele alakulna ki a legőszintébb kapcsolat, noha soha nem arról beszél, amit Agnes hallani szeretne. Augusztus 15-i keltezéssel a napló már egy új koncepciót rögzített. Ennek lényege az volt, hogy Bergman körülbelül húszperces tételekre bontja a filmet, mindegyik nő egy-egy tételt képvisel. Az első tétel címe: Minden lélegzetvételünk hazugság.

cries09.jpg

1970 augusztusának végén Bergman körülbelül fél évre félretette a Suttogások, sikolyok tervét, vagy legalábbis naplóbejegyzéseiben nem foglalkozott vele. 1971 márciusában újra elővette a jegyzeteit, átolvasta őket, és megállapította, hogy a témát a hosszú szünet ellenére is vonzónak tartja, és alapelképzelését is csak kisebb részletekben kell pontosítania. Ebben a fázisban Bergman még Kristinának nevezi a későbbi Karint, Agnes pedig valamiért az új bejegyzésekben Sofia néven szerepel, ugyanakkor Annát Anna és Lena néven is említi. Az 1971. március 21-i naplóbejegyzésben Bergman már leírja a majdani film két emblematikus jelenetét: azt, amikor Anna a mellére vonja Sofia (Agnes) fejét, illetve azt, amikor Kristina (Karin) a legintimebb testrészén megsebzi magát egy üvegszilánkkal, mielőtt bemenne férje hálószobájába. A direktor azt szerette volna, hogy a Suttogások, sikolyok „vigasztaló film” legyen. 1971. március végétől június elejéig Fårö szigetén dolgozott a film végleges forgatókönyvén. Ekkorra már tisztán látta az alaphelyzetet: a haldoklóhoz, akit Lena (Anna) egyedül ápol, látogatóba jönnek a nővérei. Az 1971. április 20-i blogbejegyzés szerint Bergman véglegesítette a neveket, és meghatározta legfőbb jellemzőjüket: Agnes a haldokló, Maria a legszebb, Karin a legerősebb és Anna, aki szolgál. Ugyanekkor határozta el azt is, hogy a halált a maga rút valóságában fogja ábrázolni. Megszületett az a döntése is, hogy Agnes viszonylag hamar meghal, de mégse lesz halott, hanem könnyezve szólítja nővéreit, és kéri őket, öleljék át, melegítsék meg, maradjanak vele. Anna az egyetlen, aki eleget tesz a halott esdeklésének. A két élő nővér magára marad félelmeivel és végtelen magányával. Nem tudnak őszintén közeledni egymáshoz, túl sok feldolgozatlan negatív emlék zárja el az egymáshoz vezető utat.

cries10.jpg

Három nappal később Bergman arról írt, hogy „megszólaltak” a nők, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ők is beszéljenek, olyan helyzetekbe kerülhessenek, amelyekben megértethetik magukat, mert a szavakat nem lehet teljesen mellőzni ahhoz, hogy az ember megértesse magát. A rendező ekkor tervezte el azt a jelenetet, melyben Karin és Maria kiviszik Agnest sétálni a parkba, hogy gyönyörködjenek az ősz szépségeiben és megkeressék gyermekkoruk kedvenc hintáját. Az a jelenet is ekkor született meg Bergman fantáziájában, amikor a feketébe öltözött Karin és Maria csendben vacsoráznak, kétségbeesésükben egymás kezét fogják, de nem tudnak megszólalni. Anna szolgál fel nekik. A direktor azon gondolkodott, hogy köszönetet fog mondani Agnes von Krusenstjernának (1894–1940), mert a legkülönösebb és legkézzelfoghatóbb impulzusokat az ő regényeinek az újraolvasásából merítette. Az április 30-i naplóbejegyzésében arra az álláspontra jutott, hogy nem mondhat le egy ilyen makacsul visszatérő fantáziakép filmmé formálásáról, noha józan esze azt súgja, hagyja a fenébe az egészet. Azt is rögzítette, hogy minden, ami feleslegesnek tűnik, az hibás, vagyis elhagyandó. Amihez feltétlenül ragaszkodni akart: a prológus (négy fehér ruhás nő a vörös szobában), a halott és a nem halott Agnes, Anna áldozata, a két nővér az ajtó előtt, Agnes elcsendesedése, a megváltozott kezek és az epilógus (a négy nő a vörös szobában, de már feketében, a halott Agnes középen áll, kezével eltakarja az arcát). Május 12-i bejegyzésében Bergman arról írt, hogy már lelkesen dolgozik a forgatókönyvön, amelybe beleírja instrukcióit is a színészeknek és a technikai szakembereknek, akikkel szeretne majd meghitt kapcsolatban forgatni. Tizenegy nappal később megállapította, hogy rossz irányba halad, kedvetlenné vált, mert belebonyolódott valami bánatos és értelmetlen pszichologizálásba. Május 26-án megemlékezett arról a jelenetről, amelyet feltehetően nem sokkal azelőtt írt: a háziorvos Maria kislányát kezeli, utána a nő megpróbálja elcsábítani a férfit. Maria férje tud a neje minden kilengéséről, és öngyilkossággal fenyegetőzik. (Ezt a filmben végül nem látjuk, magát az öngyilkosságot viszont igen: a férfi felesége segítségét kéri, de az asszony kihátrál férje szobájából.)

cries11.jpg

A főszereplők

Bergman meglehetősen korán eldöntötte, hogy a három női főszerepre Ingrid Thulint, Liv Ullmannt és Harriet Anderssont kéri fel. Anderssonnal a Tükör által homályosan (1961) című filmjében dolgozott utoljára, amelyben a színésznő a skizofrén Karint játszotta. Először még nem a Suttogások, sikolyok forgatókönyvét, hanem a szereppel kapcsolatos feljegyzéseit juttatta el hozzá. Ellentétben Karinnal és Mariával, Agnes múltja homályban marad: nem tudjuk meg, férjnél volt-e, hogyan szerezte a betegségét, és együtt lakott-e az anyjával. Az emlékképekben megjelenő anyát és a legszebb nővért, Mariát megszemélyesítő Liv Ullmann egy csekély ötvenoldalas magánlevelet kapott Bergmantól, akivel akkor még együtt élt. A levélben a direktor nemcsak a történetet vázolta fel, hanem a közös munkával kapcsolatos elképzeléseit is. Lányuk, Linn Ullmann játszotta Maria kislányát, sőt amikor a cselédlány, Anna a saját halott kislányának fotóját nézegeti, valójában az a kép is Linnt ábrázolja. Maria fiatalkori énjét egy másik Bergman-lány, Lena alakította. A Sors szomorú iróniája, hogy a valóságban a Karint megformáló nagyszerű Ingrid Thulin volt az, aki utolsó éveit rákos betegként élte, de mindvégig igyekezett megőrizni jó kedélyét, életszeretetét. Anna szerepére Bergman kezdetben az amerikai Mia Farrow-t szerette volna megnyerni. Nem tudom, hogy elállt-e ettől a szándékától, vagy a színésznő mondott nemet, mindazonáltal a figurát végül Kari Sylwan alakította, aki viszonylag keveset filmezett, elsősorban táncos-koreográfusként dolgozott. Bergman naplójegyzeteiben megemlítette, hogy „kellene még valamilyen súlyos, elomló nőiség: talán Gunnel?” (Valószínűleg Gunnel Lindblomra, A csend egyik főszereplőjére gondolt.) Ennek ellenére a filmnek mindössze négy fontos női szereplője van. A férfiak közül Anders Ek és Erland Josephson szintén Bergman állandó munkatársai közé tartozott, Georg Årlin azonban mindössze kétszer dolgozott a Mesterrel, a dán Henning Moritzen pedig csak ebben a filmben.

cries12.jpg

A forgatás

Bármilyen nagy név Bergman a nemzetközi filmvilágban mind a mai napig, mégis viszonylag kevés filmje számított kereskedelmileg is sikeresnek, ezért nem sok esélye volt arra, hogy külföldi támogatókat találjon a Suttogások, sikolyok forgatásához. Úgy döntött, megpróbálja saját erőből előteremteni a szükséges pénzt. 750 ezer svéd koronát fektetett a filmbe saját megtakarításaiból, és 200 ezer korona kölcsönt is felvett. Ez azonban még mindig nem volt elegendő, ezért a Svéd Filmintézet segítségét kérte. Meg is kapta, 550 ezer svéd korona formájában. Emiatt viszont többen is bírálták őt és az intézményt, mivel Bergman végtére is nem tartozott a pályakezdő rendezők közé, holott a Filmintézet elsősorban azokat szokta támogatni. Hogy az anyagi problémák egész biztosan megoldódjanak, Sven Nykvist operatőr és a női főszereplők a fizetésüket kölcsönként azonnal vissza is utalták a produkciónak, melynek ily módon társproducereivé léptek elő. A nagyvonalú gesztus meghozta gyümölcsét, mert a film nemcsak jelentős szakmai, hanem komoly anyagi sikert is elért a világforgalmazásnak köszönhetően. Bergman a Laterna Magica című könyvében így emlékezett vissza erre a helyzetre: „Összeszedtem minden pénzemet, rábeszéltem a négy főszereplőt, hogy szálljanak be a gázsijukkal a filmbe mint részvényesek, és kölcsönöztem félmilliót a Filmintézettől. Ez nyomban ellenérzést szült a filmesek körében, sokan panaszolták, hogy Bergman kiveszi a szegény svéd kollégák szájából a falatot, holott ő külföldön is szerezhetne pénzt. Ez nem így volt. Néhány félsiker után felszívódtak a producerek, itthon is és külföldön is. Ez így van rendjén. Mindig is nagyra értékeltem a nemzetközi filmipar őszinte brutalitását. Ott az ember piaci értéke egy pillanatig sem kétséges. Az enyém nulla volt. A firkászok, életemben már másodszor, arról kezdtek írni, hogy pályám véget ért. Érdekes módon nem hatott rám sem a hallgatás, sem a fennen hangoztatott közöny.”

cries13.jpg

A Suttogások, sikolyok forgatása 1971. szeptember 9-én kezdődött, és október 30-án ért véget. Bergman a naplójába feljegyezte, hogy mindegyik színes filmjét el tudja képzelni fekete-fehérben is – a Suttogások, sikolyok kivételével. A vöröst különösen fontosnak tartotta, mert szerinte az a lélek színe. A forgatás megkezdése előtt Sven Nykvist számos tesztet készített a vörös, a fehér és a bőrszínek kiegyensúlyozott kombinációjának eléréséhez. Minden részletet gondosan ellenőriztek: a sminket, a hajszínt, a ruhák színét és a berendezési tárgyakét is. Nykvist az Eastmancolort választotta nyersanyagnak, ami különösen érzékeny a színekre és alkalmas a szemcsézettség csökkentésére. Minden jelenetet természetes fényben vettek fel, ezért a szabadtériekkel kezdték, hogy az őszi napsütést tudják használni, míg a belsőkhöz szükséges fényt a forgatás helyszínéül szolgáló kastély hatalmas ablakai biztosították. Nykvist így nyilatkozott a módszereiről: „Úgy világítok be egy jelenetet, ahogy elterveztem, majd elhagyok minden olyan hatást, ami elvonhatja a nézők figyelmét – olyan dolgokat, melyek csak tetszetősebbé teszik a felvételt. Nyilvánvaló, hogy önmagáért sohasem szabad felvételt készíteni. Mind a felvevőgép mozgásában, mind a világításban egyszerűségre törekszem.” Bergman foglalkozott azzal a gondolattal, hogy mozdulatlan kamerával veszi fel a filmet, mert így akarta elkerülni, hogy az objektív szubjektívvé váljon, mozgásaival belefolyjon a cselekménybe, és érzelmi azonosulást idézzen elő. A színészeknek kellett volna mozgásukat a kamerához igazítaniuk, a kísérletezés azonban egyre bonyolultabbá vált, és Bergman – Nykvisttel egyetértésben – lemondott erről az ötletéről.

cries14.jpg

A forgatás a Mariefred közelében lévő Taxinge-Näsby kastélyban zajlott, amely belülről meglehetősen lepusztult volt, ezért a stáb szabad kezet kapott ahhoz, hogy a belsőket Bergman elképzelései szerint fessék és díszítsék. A Svéd Filmintézet jobban örült volna, ha Bergman inkább stúdióban forgat, ám a direktor hajthatatlan volt. Noha a film talán legnehezebb szerepét Harriet Andersson játszotta, kollégái visszaemlékezései szerint kifejezetten vidám volt a forgatáson, és jó hangulatot teremtett maga körül. Arra törekedett, hogy mindig kipihenten jelenjen meg a forgatási napokon, Bergman viszont épp ennek ellenkezőjét akarta: azt akarta, hogy a színésznőn igazi fáradtság, „nyúzottság” látszódjon, hogy valóban betegnek tűnjön a külseje, és ennek érdekében különböző trükkökkel elérte, hogy Andersson késő estig ébren maradjon. A haldoklási jelenethez a művésznő saját apja halálának megrázó élményéből merített: a rendező azt kívánta tőle, hogy Harriet hörögve vegye a levegőt, mélyeket lélegezve. Bergman nem írta meg előre az összes párbeszédet, sőt a már megírtakhoz sem ragaszkodott mereven, hanem teret adott az improvizációnak, hogy színészeivel közösen találja meg az adott helyzethez leginkább illő szavakat, mondatokat. Színészvezetésének titkairól a következőket mondta: „Ha képzett színészekkel próbálok, kiesnek az intuitív munkából, s azt játsszák, amit megtanultak, s amit minden este játszanak. Ha viszont sikerült megteremtenünk a kellő atmoszférát, akkor valahogy ösztönösen megértik, hogy a jelenet mit jelent. Ha az ember a minden esti játékhoz szokott színésszel túl sokat próbál, akkor valami új kezdődik, talán valami intellektuális folyamat. Ez lehet, hogy nagyon jó dolog, de filmezéskor igen veszedelmes, mert a színész szemébe kiül, hogy »most ezt csinálom, most azt, most meg amazt.« Tudatában van annak, hogy mit csinál. Márpedig intuitíve kell játszania.”

cries15.jpg

Az 1973-as cannes-i filmfesztivál

A 26. cannes-i filmfesztivált 1973. május 10. és május 25. között rendezték meg. Mindegyik szekcióban vetítettek nagy érdeklődést keltett alkotásokat, fogadtatásukat illetően azonban kijutott az ejnye-bejnyékből is. A rövidfilmek mezőnye például elég karcsú volt, mindössze hét film szerepelt a versenyben. Emiatt a háromtagú (érdekes módon csak franciákból álló) zsűri külön kihangsúlyozta, hogy reméli, a jövőben jelentőségéhez méltó hangsúlyt kap ez a filmművészeti forma is. A nagyjátékfilmeket elbíráló zsűri elnöke, a Hollywoodban befutott svéd filmcsillag, Ingrid Bergman nyilvánosan fejezte ki sajnálkozását amiatt, hogy Franciaország „a fesztivál két legközönségesebb és legundorítóbb filmjével” szerepelt a versenyprogramban. Zsűritársai – Bolesław Michałek lengyel filmkritikus, François Nourissier francia író, Jean Delannoy francia filmrendező, Lawrence Durrell brit író, Leo Pestelli olasz újságíró, Robert Rozsgyesztvenszkij orosz költő, Rodolfo Echeverria spanyol filmproducer és Sydney Pollack amerikai filmrendező – nem osztották teljesen az elnökasszony véleményét, ugyanis a szóban forgó két film közül A mama és a kurva (rendező: Jean Eustache) megkapta a zsűri külön nagydíját, sőt a FIPRESCI díját is, ez utóbbit megosztva a másik botrányművel, A nagy zabálással (rendező: Marco Ferreri).

cries16.jpg

Az 1973-as fesztivál kapcsán is elhangzottak a szokásos kritikusi sirámok, miszerint ez egy unalmas, érdektelen, középszerű rendezvény volt, a korábbiak sokkal több szellemi izgalmat kínáltak, és a párhuzamos szekciók kínálata sokkal figyelemreméltóbb műveket vonultatott fel, mint maga a versenyprogram. Ezek a vélemények persze az 1973-as mustra esetében is túlzóak voltak, bár az kétségtelen, hogy a versenyen kívül vetített opuszok némelyike megállta volna a helyét a versenyfilmek között is. Igen sokan úgy gondolták, hogyha például Bergman alkotása, a Suttogások, sikolyok a versenyprogramban indul, garantáltan megkapta volna az Arany Pálmát. (Mindazonáltal a technikai nagydíjat így is neki ítélték.) Versenyen kívül láthatta a közönség François Truffaut mesterművét is, az Amerikai éjszakát, továbbá Joseph Losey Ibsen-adaptációját, a Babaházat, Alejandro Jodorowsky különös alkotását, A szent hegyet, Nicholas Ray utolsó egész estés filmjét, a We Can’t Go Home Againt, és nyolc különböző nemzetiségű rendező közös dokumentumfilmjét az előző évi müncheni olimpiáról Így látták ők címmel. Visszatérve Bergman alkotására, általános volt az a vélemény, hogy a direktor egyik legnagyszerűbb, leghumanistább és legszebb filmjéről van szó, az életmű addigi csúcspontjáról. A filmet még azok is méltatták, akik saját bevallásuk szerint nem a leglelkesebb hívei Bergman művészetének, vagy legalábbis ezt megelőző néhány filmjét csalódásként értékelték. Bán Róbert például így írt róla (in Film, Színház, Muzsika 1973/21, 21. o.): „Egy vitathatóságában is nagy jelentőségű életmű koronája ez a film.” Akik már látták a filmet, és ismerik a Mester életművét, azok alighanem egyetértenek ezzel a megállapítással. Akik még nem, azoknak remélhetően ez az ismertető meghozta a kedvét: nem egy könnyed nyári szórakozás, ám valóban katartikus hatású mű.

cries17.jpg

A Suttogások, sikolyok magyarországi forgalmazása

Bergman alkotását még a cannes-i filmfesztivál előtti hónapban, áprilisban megtekintette Londonban egy hazai filmdelegáció, és elutasította az átvételét. A fesztiválbemutatóról azonban a magyar sajtóban is lelkes beszámolók jelentek meg, és a külföldi média is szuperlatívuszokban méltatta a svéd rendező remekművét. 1973. szeptember 6-án a Filmtudományi Intézet levélben jelezte a Filmfőigazgatóságnak, hogy a Suttogások, sikolyokat (a levélben: Suttogások és kiáltások) is szeretné műsorra tűzni a budapesti Filmmúzeumban és az intézet más vetítőhelyein. Ekkor viszont már napirendre került a széles körű bemutatás kérdése is. A filmből bemutatókópiát kértek, amelyet a Filmátvételi Bizottság 1974. január 17-én tekintett meg. Mind a tizenkét tag javasolta a moziforgalmazást. Dósai István, a Hungarofilm igazgatója a legszebb Bergman-filmnek nevezte, Karcsai Kulcsár István szerint pedig Bergman műveinek hazai bemutatása éppolyan kultúrpolitikai kötelesség, mint Fellini és Antonioni életművének megismertetése a magyar közönséggel. Nemeskürty Istvánnak nem tetszett a film, abban is kételkedett, hogy remekműről lenne szó, ám egyetértett Karcsai Kulcsárral abban, hogy a Bergman-filmeket a hazai nézőknek is látniuk kell. Hegedűs Tibornak is voltak fenntartásai, szerinte a novellával szemben alulmarad a film, de bemutatását mindenképpen támogatja. Kondor István azt emelte ki, hogy a film főalakja valójában Anna, a cselédlány, és ezt a külföldi kritikusok szerinte nem hangsúlyozták eléggé. Az egyöntetű bizottsági javaslat ellenére a filmet az első körben csupán a stúdióhálózat mutatta be, vagyis szűkített forgalmazásban játszották. Ez Budapesten általában azt jelentette, hogy a csak délután játszó Toldi mozi egész héten vetítette, míg a hálózathoz tartozó többi fővárosi mozi egymást váltva, egyetlen napig játszotta. Selmeczi Mari 2005-ben a K. u. K. Kiadónál megjelent könyvében (Kellett nekem rongybicikli? Kis moziskönyv) azt írta, hogy Bergman filmjét már másnap („a csütörtöki bemutató utáni pénteken”) le kellett venni a műsorról, mert a kádári kultúrpolitika szürke eminenciása, Aczél György felesége rosszul lett az egyik jelenettől. A korabeli moziműsor viszont nem támasztja alá a szerző állításait.

cries18.jpg

A filmet Budapesten 1975. április 24-étől csak a Toldi mozi játszotta, a következő héttől viszont az Ugocsa mozi is műsorára tűzte. Május 15-étől az Ugocsából a Fény moziba került át a film, miközben a Toldiban folyamatosan műsoron maradt. A nagy érdeklődésre való tekintettel a Suttogások, sikolyokat május 22-étől átvette a széles körű hálózat: a Puskin mozi délelőtt, a Vörös Csillag délután játszotta. Május 29-étől a Puskint a Május 1. mozi váltotta fel a délelőtti vetítéseket illetően. Ha a filmet valóban levették volna a műsorról a bemutatót követő napon, ahogyan Selmeczi állítja, akkor egész biztosan nem szerepelt volna a hetente megjelenő moziműsorokban még júniusban is. Mindazonáltal az igaz, hogy a film egyik jelenete, amelyben Karin egy üvegszilánkkal megsebzi magát intim testrészén, hogy ne kelljen gyűlölt férjével szeretkeznie, visszatetszést váltott ki egyes nézőkben, ami miatt Benke Valéria (volt művelődésügyi miniszter) magánál Aczél Györgynél emelt kifogást. A filmet azonban nem vették le a műsorról, hanem június 5-étől visszakerült a stúdióhálózatba. Június 12-étől már csak a Toldi mozi játszotta napi egy előadásban, este 8 órától. A filmet június 19-étől Budapesten már nem lehetett megtekinteni. (Vidéki adataim nincsenek.) 1978. augusztus 10-étől a Suttogások, sikolyok ismét megjelent a magyar mozikban. Ez forgalmazási szempontból nem minősült felújításnak, mert játszási joga még nem járt le, hanem országos bemutatónak, vagyis ezúttal már nem csupán a stúdióhálózat filmszínházai játszották. Egyébiránt a korhatárt 1975-ben és 1978-ban is 18 évben állapították meg, amit nemcsak az említett vitatott jelenet, hanem a film művészi szerkezete is indokolt. Gál Mihály „A vetítést vita követte” című kiváló könyve szerint Miklós Géza a „Művelődésügyi Miniszter Elvtársnak” 1975. június 2-án kelt levelében beszámolt arról, hogy a Suttogások, sikolyokban szerinte „kimondottan perverz jelenetek” is vannak, sőt kifogásolta a 141 perc A befejezetlen mondatból című magyar film és a Filmmúzeumban játszott Fellini-Satyricon egyes képsorait is. Fellini alkotásában szerinte egymást követik az olyan epizódok, amelyeket „szocialista lelkületű ember csak a legnagyobb undorral tud megnézni”, és ha már ilyen alkotások eljuthatnak a magyar mozikba, miért nem figyelmeztet már a pénztárnál egy tábla arra, hogy a gyanútlan látogató perverz műre vált jegyet. Az illetékesek válaszlevelükben megnyugtatták a háborgó nézőt, hogy perverz műveket eleve nem vesznek át forgalmazásra, és bár Bergman és Fellini említett alkotásai valóban határesetet jelentenek, az alkotók hírneve miatt korlátozott bemutatásukat indokoltnak tartják. (A rendelkezésemre álló források szerint a Magyar Filmintézet számára már a hetvenes évek első felében megszerezték a Fellini-Satyricont, nyilvános vetítései azonban csak 1977 novemberétől voltak.)

cries19.jpg

Így látták ők

„Maga a szépség is erre a kihívó ellentmondásra épül. A vörös tapétákkal borított szobák, bokáig érő fehér, suhogó ruhák, s az őszi kert – mind-mind az elmúlás tájai, a magány és a nyugtalanság költészetét hordozzák. Mégis, mi sem áll távolabb tőle, mint az elégikus nosztalgia. A szépség a fájdalom arcát viseli, innen szorongató, lélekre ránehezedő aurája. Minden boldogság kegyetlen és szomorú a képeken. Minden emlékezés keserves, szívszorító. Hiszen a múló idő jótékonysága sem feledtetheti minden dolgokhoz való viszonyunk egyszerre gyilkos és öngyilkos erőszakosságát. A film alig tucatnyi epizód. Bergman az idő közönséges kronológiáját teljesen felfüggesztette. Agnes halála valahol a történet közepén van, de ez nem akadályozza egy cseppet sem abban, hogy még többször visszatérjen, s lényeges, mások sorsát meghatározó szerepet játsszon. Az emlékek is szeszélyesen, felnőtt korból a gyerekkorba és vissza vándorolnak át; a nővérek és Anna képzelgéseiről pedig ki tudná megmondani: megtörténtek-e, vagy álmodozások csupán, kísértő lidércek vagy valóságos múltbéli események?”

(Bíró Yvette: „A mértéktelenség dicsérete?”. In: Filmkultúra 1973/3, 38–56. o.)

cries20.jpg

„A film zenei kompozíciójá­hoz tartozik, hogy a szövegek – párbeszédek, narrációk, monológok – másodrangú szerepet játszanak, velejárók inkább, információs jellegük a filmeken megszokottnál csekélyebb. Magyarán: a film lényegében a szövegek nélkül is megérthető. A szólamok együtthangzásának, ritmusá­nak, pianó vagy forte voltának jut itt a közlés feladatá­ból szinte minden. Részt vesz ebben a képek kompozíciója, festőisége, színvilága is. Plein air jelzi a vágyak világát és az emlékekét, de közülük azokat, amelyek a nemes vágyaknak adnak tápot; a rossz emlékeket és a rémálmokat »természetes« képeken láthatjuk. Maga a főmű két részre, »tételre« oszlik, a halál választja el és kapcsolja egymáshoz őket. Ezek a képek csupa belsőben játszódnak, s a halál előtti »tétel« alapszí­ne a mélypiros, a halál utáni részben a fekete válik uralkodóvá. Mindennek együtthangzása a Suttogások, sikolyok, Bergman nagyszerű filmje, megragadó vallomás az ember érzelmi világának drá­mai problémáiról.”

(Zay László: „Suttogások, sikolyok”. In: Magyar Nemzet, 1975. április 24., 4. o.)

cries20a.jpg

„Bergman szinte zenei szerkesztéssel és plaszticitással érzékelteti ezt a zord, szikár és mégis annyi rejtett indulat áramlásától remegő világot. Képei felejthetetlen szuggesztivitással állítják elénk azt a kontrasztot, amely az élet derűs, jólétet, magabiztosságot sugárzó felszíne és a mögöttes emberi világ rejtett pokla mögött feszül. S színészválogatása és -vezetése ismét arról tanúskodik, hogy páratlan mestere művészeté­nek. Mind Ingrid Thulin – Karin az idősebbik nővér –, mind Harriet Andersson – a haldokló Ágnes –, mind Liv Ullmann – a fiatalabbik testvér –, Kari Sylwan – a szolgálólány – és folytathatnánk a többi szereplő felsorolá­sával – színészi pályájuk csúcsteljesítményét nyújtották Bergman e megrázó, felkavaró, elbűvölő – hogy csak a legtöbbet használt méltató jelzőket idézzem – filmjében, amely mégis, mindezek ellenére vitára késztet – ha nem is a nagy művész világával, de világszemléletével.

(Gyertyán Ervin: „Suttogások, sikolyok”. In: Népszabadság, 1975. április, 8. o.)

cries21.jpg

„A film alighanem minden értelemben Bergman pályájának eddigi csúcsa. A rendezés páratlan ökonómiájáról, a fény, a színek, a zene alkalmazásáról, a jelenetek megkomponálásáról, váltásáról és atmoszférájáról, a pusztán arcjátékkal ábrázolt történésekről és az egész történet dramaturgiájáról könyvet lehetne írni. Még szemrehányásra is lenne ok: a döbbenetes történet végén a cselédlány durva és hálátlan elbocsátása még ettől a szörnyeteg családtól is sok – bár lehet, hogy csak azért, mert nálunk ezt Bródy, Hunyady, Kosztolányi, Móricz jobban is megírta. A színészegyüttes most is, akár az Érintésben, egy kivételes képességű, végletekig összecsiszolt játékú kamarazenekar pazar teljesítményét nyújtja, de ezen belül Liv Ullmann, ha lehet, saját magát is felülmúlja. Leggazdagabban ő tudja egy teljes emberi élet minden, félig ösztönszinten álló, kusza és mégis szervesen összefüggő zagyvalékát egységes, hiteles, belülről egyénített, igazi emberi sugárzássá formálni, rebbenésnyi mozdulataival, arcjátékával, egész testével és lényével.”

(Vajda Miklós: „Suttogások, sikolyok – A magány határai”. In: Filmvilág 1975/9, 19–22. o.)

cries22.jpg

Suttogások, sikolyok (Viskningar och rop, 1972) – svéd filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Ingmar Bergman. Operatőr: Sven Nykvist. Díszlet és jelmez: Marik Vos-Lundh. Vágó: Siv Lundgren. Zene: Frédéric Chopin és Johann Sebastian Bach. Főszereplők: Harriet Andersson (Agnes), Kari Sylwan (Anna), Ingrid Thulin (Karin), Liv Ullmann (Maria / Anya), Anders Ek (Isak), Erland Josephson (David), Henning Moritzen (Joakim), Georg Årlin (Fredrik). Magyarországi bemutató: 1975. április 24. (stúdióhálózat), 1978. augusztus 10. (országos forgalmazás).

Ha tetszett, amit olvastál, bátran nyomd meg a „Tetszik” gombot, és lájkolj minket a Facebook-oldalunkon is! Előre is köszönöm!

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Agónia

Reflektorfényben – Jennifer O’Neill: Amerikai szépség

Reflektorfényben – Joe Dallesandro: A biszexuális melegikon

Az érzékek birodalma

Vörös sivatag

Zabriskie Point

Nagyítás

Amarcord

Téboly

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oldfan 2018.07.14. 08:15:26

A klubhálózatban láttam a mozit, még tinédzserként. Képileg és színjátszásilag elbűvölő volt, szellemileg érdekes, lelkileg kikészítő. Máig visszatetsző érzést kelt bennem már a címe olvasata is. A szereplők döntő többségéből áradó közönyösség és naturális haldoklás hosszú mutatása rám a frászt hozta/hozza. Az ennyire pesszimista alapbeállítottságú filmek szerintem már túllőnek a művészi célon. Szerintem Bergmannak ennél sokkal jobb filmjei voltak előzőleg.(Még az amúgy vegyes megítélésű Érintés is jobban bejött.) A sors nyelvöltögetése, és egyben a rendezőnek szánt rúgása, hogy végül ez kereskedelmileg sikeresebb lett a korábbi munkáinál.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.14. 08:59:33

@Oldfan:

Számomra mindig is rejtély volt, hogy miközben Skandinávia a jólét paradicsomának számít évtizedek óta (legalábbis innen Magyarországról), mi az oka annak, hogy a skandináv irodalom és filmművészet annyira nyomasztó és depressziós, hogy az ember a legszívesebben tökön szúrná magát. Nagy tisztelője vagyok Bergman művészetének, de sose tudott annyira közel kerülni hozzám, mint az általa lesajnált (és egyébként szintén nem vidám filmeket készítő) Antonioni, mert a legjobb filmjeiből is érződik valami „skandináv hidegség”, valamiféle sterilitás, ami miatt kívülálló maradok, és sokkal inkább tudok figyelni a szakmai dolgokra, mint az érzelmi tartalomra. Különösen vonatkozik ez a Jelenetek egy házasságból című filmjére, amely annyira laboratóriumi környezetet teremt a házaspár köré, hogy egymás fejéhez vághatnak bármilyen nagy igazságokat, játszhatnak bármilyen jól a színészek, nem múlik el belőlem az az érzés, hogy ennek a filmnek akkor is több köze van a műtermekhez, mint az Élethez, ami ennél azért sokkal bonyolultabb. Szerintem.

Megvallom, amikor tavaly eldöntöttem, hogy a centenáriumi írás témája majd ez a film lesz (versenyben volt még a Szűzforrás, a Persona, a Rítus és a Kígyótojás), még a szokásos droid hozzáállással láttam munkához, hogy megírjam a rendező életrajzát, az előkészületeket, írjak a színészekről, a forgatásról és a fogadtatásról, és felvázoljam a főbb témákat. Aztán amikor bemelegítésként újra megnéztem a filmet, felszínre hozta bennem a közelmúlt szomorú családi történéseit, ami annyira felzaklatott, hogy eldöntöttem, kizárólag a keletkezéstörténetre koncentrálok, nem merülök bele a betegség, az elmúlás és a halál témájába, amelyet szerintem ez a film valóban katartikus erővel képes megragadni. Érzem ugyan a „skandináv hidegséget” ebben is, mégis úgy gondolom, sajnos megvan már a saját személyes életanyagom ahhoz, hogy mélyebben érezzem át ezt a Bergman-filmet, mint a többit.

Oldfan 2018.07.14. 10:09:54

@Field64: Egyetértek azzal, amit a "Jelenetek..."-ről írtál. Bergman a filmkészítés mestere volt, ez vitathatatlan. Ugyanakkor hozzád hasonlóan szintén gyakorta volt olyan érzésem, hogy túlságosan is patikamérlegen készülnek a történetei, laboratóriumi szintig sterilek,az életszag csak néhány jelenetben érződik bennük. Kevés nála annak mutatása, - beismerése - hogy az életben időnként csak úgy "megtörténnek a dolgok." Nála a filmek, - a pályája vége felé pláne - leginkább a saját belső problémáinak művészi analízisét jelenti. Ami ugyan lehet érdekes, - Kurosava munkáiban is sok minden tetten érhető erről, ha nem is mindig direktben, - de óhatatlanul szűkíti a befogadók körét. A közönség nagy többsége nem azt várja el, hogy a moziban még jobban felkavarják a magában hordozott feldolgozatlan gondjaival történő szembesítés során. "Lelkiző" rendezőknél tényleg kemény diót jelenthetett, hogy hol húzzák meg a határokat, meddig menjenek el az emberi sorsok boncolgatásában, ugyanakkor a piac törvényei miatta mégis sokak számára befogadhatóak maradjanak az alkotásaik.
Centenáriumi témának szerintem a Kígyótojás a legalkalmasabb, már csak a témája miatt is. A politika hatása az emberi létre igazi örökzöld téma, ráadásul rengeteg formában bontható ki.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.14. 13:36:29

@Oldfan:

Valószínűleg a színházhoz való erős kötődése miatt keltenek a filmjei esetenként steril hatást (számomra). Furcsa ellentmondásnak érzem azt is, hogy miközben pszichológiai szempontból igen tartalmasak a filmjei, érzelmileg valahogy mégsem tudok rájuk hangolódni, mert folyton az az érzésem, mintha egy pszichiáter székében ülve feszengenék, miközben ő valójában nem hozzám akar utat találni, hanem a tudományosság álcája mögött a saját előfeltevéseinek kereteibe próbál bepréselni. Engem aztán igazán senkinek nem kell győzködnie arról, hogy az élet nem örökös jókedv, móka és kacagás, de a Bergman-filmek szereplői mintha egyáltalán nem is ismernék ezeket az érzelmeket, folyton az élet nagy terhei alatt roskadoznak . Talán nem szép tőlem, hogy még a centenáriumon se fényezem eléggé a Mestert, de igazából nem is kell, ő ettől még nagy rendező, csak éppen az életszemléletünkben látok túl kevés átfedést. :)

Minden említett filmjének szeretnék külön cikket szentelni, ahogyan a korábban nem említett Őszi szonátának, A csendnek, a Jelenetek a bábuk életébőlnek és A varázsfuvolának is. Számomra sosem mellékes szempont, hogy az olvasókat mi érdekelné, és bár nem mindig sikerül jól választanom, visszatekintve eddigi filmbookos ténykedésemre, olyan nagyon gyakran szerencsére nem nyúlok mellé. A Bergman-centenárium esetében azonban prioritást élvezett az a szempont, hogy melyik alkotása reprezentálja magas fokon a Mester munkásságának legfőbb erényeit, és innen nézve egyértelműen a Suttogások, sikolyokat illette az elsőbbség.

encir 2018.07.14. 19:04:31

A rejtély megfejtése..talán...A jólétben élők, akiknek nem kell a mindennapi alapszükségletekért is megküzdeniük, ráérnek a lelkükkel foglalkozni ("nem tudja, mit csináljon jódolgában").Meg a napos órák csekély száma is hatással lehet a kedélyükre.

ArriMedes 2018.07.14. 23:48:26

@encir:

ez bergman, meg később az őt után...vagyis követő allen elképzelése.
persze, sötétség, anyagi jólét, stb, de ez azért részben egy klisé is, bergman óriási elismerésre és hírnévre tett szert, aztán valahogy el kell adni külföldre a helyi termékeket, skandináv krimi, skandináv vígjáték, skandináv dráma, valamennyire brand is ez.
bergman sem gondolt mindent komolyan valszeg, művei egy része részben mintha fura tragikomédia lenne, vagy legalábbis úgy hat.

encir 2018.07.15. 08:57:01

Hát persze, hogy klisé ...de az végül is a valóságon alapul. Bár sohasem éltem skandináv országban, nem tudom, vajon tényleg annyira perverzek az emberek odafönn?

Darkcomet 2018.07.16. 16:51:34

@Field64: Nos, ez a skandináv krimiknél (legyen az irodalom vagy film) is lemérhető. A skandi krimikben mindig van családon belüli fajtalankodás,nemi erőszak, elnyomás, verbális vagy fizikai agresszió. Piálás, drog, stb.

Itten két dolog van. Európában az anyagi jólétet összekeverik a boldogsággal, legyen az akármi is. Mostanában hála istennek ketté választották az EU-ban az ilyen jellegű felméréseket, és izgalmas képet mutatott a végső konklúzió. Anyagi biztonságban ugyan a skandinávok érzik magukat a legjobban, de boldogság szempontjából a mediterrán országok lakosai messze mindenkit megelőznek.

Amúgy szerintem élettani szempontokat is figyelembe kell venni. Ott, ahol általában borzasztó hideg és sötét van az év nagy részében, nagyobb számmal fordulnak elő a depressziós és alkesz emberek, mint ott, ahol hétágra süt a nap és meleg van.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.16. 18:01:44

@Darkcomet:

Hát igen. Emlékszem, amikor elolvastam Linn Ullmann egyik könyvét (azt hiszem, az Áldott gyermek volt az), az első reakcióm az volt, hogy ha a gyerekkori élményeit írta meg, akkor: szegény asszony, micsoda pokoli gyerekkora lehetett; ha viszont ő találta ki ezeket a dolgokat, akkor viszont: Jézusom, hát hogy juthatnak ilyesmik az eszébe egy jámbor nőnek? :) És el ne felejtsük, hogy a skandináv könyvek visszatérő motívuma a hányás is. :)

Minden, amit írsz, számomra teljesen hihető és elfogadható. Elvégre ez még nálunk is igaz, hogy melegebb időben az emberek is felszabadultabbak és vidámabbak, mint a téli hónapokban.

Darkcomet 2018.07.17. 14:00:15

@Field64: Azért azt is figyelembe vehetjük, hogy ebben az időben, amikor Bergman alkotott, a skandináv államok nem tartoztak a jóléti és gazdag országok közé. Sőt! Ha meg a tárgyban említett film időpontját nézzük, nagyjából egy önmagát polgárosodónak mondó, de amúgy igen visszamaradott társadalomról beszélhetünk. Jan Troell Emigránsok című alkotását biztosan ismered. Na, az nagyon megfogta ezt az időszakot.

Darkcomet 2018.07.17. 14:00:16

@Field64: Azért azt is figyelembe vehetjük, hogy ebben az időben, amikor Bergman alkotott, a skandináv államok nem tartoztak a jóléti és gazdag országok közé. Sőt! Ha meg a tárgyban említett film időpontját nézzük, nagyjából egy önmagát polgárosodónak mondó, de amúgy igen visszamaradott társadalomról beszélhetünk. Jan Troell Emigránsok című alkotását biztosan ismered. Na, az nagyon megfogta ezt az időszakot.

ArriMedes 2018.07.17. 14:27:54

szerintem továbbra is teljesen félrevisz a skandináv kultúra, társadalom bergman kapcsán, nála a célközönség és az említett művészi koncepció tökéletesen megmagyarázza, miért azokról és úgy forgatott filmeket, akikről-ahogy

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.17. 15:02:53

@Darkcomet:

Ismét csak egyet tudok érteni mindazzal, amit írsz. A Troell-filmeket újra meg kéne néznem, talán még Filmbook-téma is lehetne belőlük.

@ArriMedes:

Igen, igazad van. Alighanem kicsit pongyolán fogalmaztam. Igaz, hogy a Bergman-centenárium kapcsán tört fel bennem újra ez a tapasztalat, de nem(csak) az ő művészetére gondolok, hanem úgy általában a skandináv filmművészet és irodalom kelt bennem ilyen benyomást. Persze az sem kizárt, hogy túl egyoldalúan szemezgetek a művek közül. :)

aCCaTt0nE 2018.07.25. 13:19:22

Ha TOP 10-es listát kellene összeállítanom a legnyomasztóbb pszicho-horrorokból (amit nem teszek, mert utálom a listázást), akkor ez, és a Farkasok Órája valahol nagyon elől lenne rajta. Ami az ember pszichéjén belül lejátszódik, vagy ami abból felszínre képes jutni, annál nagyobb horror nem is létezik.
A mai napig akkorát képes ütni lelkileg a Suttogások és sikolyok, hogy ha megnézem, utána egy teljes napig Bergman szemével tudom nézni az embereket, a legapróbb hazug gesztusaikig. Nyilván ez máshogyan hat azokra, akik nem éltek át hasonló szituációkat, mint a filmbeli alakok (nekem sajnos nem egy motívum az életem része volt gyerekkoromban). A szeretetlenség, a törődés megjátszása, az igazság kínos elhallgatása, hogy szeretném már, ha megdöglenél... A színészi játék talán azért tűnhet sterilnek, mert ezekben a bonyolult helyzetekben tényleg így működik az illemre nevelt ember, a hölgyek pedig még arisztokraták is.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.25. 14:49:52

@aCCaTt0nE:

A színészi játékkal általában nincs bajom Bergman filmjeiben. A Jelenetek egy házasságból volt az, ami nagy híre ellenére csalódást okozott: ki tudja, tán még a házasságtól is az riasztott el. :) Valahogy nekem az nem volt életszerű, hogy itt minden a két ember között játszódott le, mintha a család többi tagjának (ha jól emlékszem, gyerekeik voltak, akikről csak beszéltek), meg a környezetnek semmilyen befolyása nem lenne az életükre, a döntéseikre. Azért ennyire nem szűkül le az ember belső és külső világa. Szerintem. :)

ArriMedes 2018.07.25. 15:04:31

@Field64:

azt sem hiszem, hogy a korabeli "művészfilmesek" szűkebb értelemben vett realisztikusságra törekedtek, ha jól tudom bergman szórakoztatónak tartota a jelenetek egy házasságból, inkább dramedy mintsem kitchensink dráma:)

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.25. 15:19:19

@ArriMedes:

Tekintve a film világhírét és elismertségét, nyilván a többség ezt másként látja, mint én. Mindazonáltal a többség komolyan vette, én nem tudtam. Remek paródiát olvastam róla annak idején, legalább annyira szórakoztató volt számomra, mint a Három nővér-paródia. :)