Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

REFLEKTORFÉNYBEN – ORNELLA MUTI: A VÁGY TITOKZATOS TÁRGYA

2018. július 30. - Field64

Az elmúlt évtizedekben Olaszország gyönyörű színésznőket adott a világnak, hogy csak személyes kedvenceim közül említsek néhányat: Gina Lollobrigida, Silvana Mangano, Sophia Loren, Claudia Cardinale, Stefania Sandrelli, Monica Vitti, Virna Lisi, Laura Antonelli, Carla Romanelli, Agostina Belli, Monica Bellucci és sokan mások. Ebbe a sorba tartozik az 1970-ben feltűnt Ornella Muti is, akinek a neve még az új évezredben is ismerősen cseng a filmbarátok számára. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert pályafutását végigkísérték azok a vélemények, melyek szerint csupán feltűnő szépségének köszönheti népszerűségét, meg annak, hogy buja bájait számos filmjében leplezetlenül megmutatta, színésznői tehetsége viszont csekély, sőt szigorú vélemények szerint nincs is. Még két kedvenc hazai filmesztétám, Bikácsy Gergely és Kelecsényi László is mintha ellentétes véleményen lenne Muti megítélését illetően. „Szép és súlyosan tehetségtelen” – írta róla Bikácsy a Ferreri nitrátnői című írásában (in: Filmvilág 2002/7), míg Kelecsényi találóan „bűnös Madonná”-nak nevezte. Ami engem illet, hetedik osztályos koromban láttam először Ornellát az Olcsó regény (1974) című tragikomédiában, melyet Mario Monicelli rendezett. Nagyon tetszett ő is, meg az egész film is, amelyet nagy bánatomra – miután a hetvenes évek második felében lefutott hazánkban – nem vettek elő újra se a video-, se a DVD-forgalmazásban, sőt még a tévécsatornák műsorában sem tűnt fel, pedig remek magyar szinkronja van. Muti folyamatosan bővülő, gazdag filmográfiájából persze bőven van még mit bepótolnom, és mea maxima culpa, bizony kihagytam őt a színésznő szerelmeimről szóló firkálmányom első és második részéből is. Vezeklésképpen azonban most egy külön szöveget szántam a személyének, valamint széles műfaji (és minőségi) skálát képviselő életművének. Terjedelmi okokból a szerintem legfontosabb periódussal, az első húsz évvel foglalkozom a legrészletesebben, a későbbi alkotások közül csupán a számomra legérdekesebbeket említem meg.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, ezért csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóinknak ajánljuk ezt a bejegyzést! 

ornella01.jpg

A kezdetek

Ornella Muti 1955. március 9-én született Rómában. Eredeti neve: Francesca Romana Rivelli. Édesapja egy nápolyi újságíró volt, édesanyja egy balti német szobrász. A házaspárnak két lánya született: Claudia és öt évvel fiatalabb húga, Francesca. 1965-ben az édesapa meghalt. A koránál idősebbnek látszó Francesca állítólag tizenhárom évesen már képzőművészeti iskolák aktmodelljeként keresett egy kis pénzt, sőt egyes biográfusai szerint még férfimagazinoknak is pózolt, s emiatt az a veszély fenyegette, hogy kirúgják az iskolából. Végül kapott egy második esélyt. Nővére, Claudia – mint oly sok fiatal lány – arra vágyott, hogy színésznő legyen. Amikor a neves olasz rendező, a spagettiwesternjeiről és politikai krimijeiről ismert Damiano Damiani A legszebb asszony (1970) című alkotásának főszerepére meghallgatást hirdetett, Claudia elment a válogatásra, ahová elkísérte a húga is. Damiani figyelmét felkeltette a különös szépségű, hallgatag Francesca, és őt szerződtette a filmhez. A történetet az idén hetvenesztendős szicíliai Franca Viola sorsa ihlette, aki a hatvanas években vált Olaszország-szerte híressé. A fiatal lány szakított agresszív jegyesével, aki erre megerőszakolta őt, mert azt hitte, hogy a meggyalázott Franca hozzá fog menni, hogy elkerülje a szégyent. Az elmaradott Szicíliában az ilyesmi nem volt ritkaság, és ilyenkor általában a lányok szülei is ragaszkodtak az esküvőhöz. Franca szülei viszont kivételt jelentettek: lányukkal együtt bíróság elé vitték az ügyet, és az erőszaktevő megbüntetését követelték. A kamasz Francesca hangját Loretta Goggi, az énekesnőként is jól ismert színésznő szinkronizálta. Érdekes kuriózum, hogy az erőszaktevőt alakító Alessio Orano öt évvel később feleségül vette partnernőjét. Mielőtt a film kijött volna a mozikba, Damiani azt javasolta, hogy felfedezettje válasszon művésznevet magának. Rögtön javasolta is az Ornella Mutit. Az Ornella népszerű keresztnév volt akkoriban, részben a közkedvelt énekesnőnek, Ornella Vanoninak köszönhetően. A „muti” a „muto” (néma) szóra emlékeztet, tréfás célzásként arra, hogy az ifjú sztárjelölt nem különösebben bőbeszédű. Ez a tulajdonsága mellesleg hosszú éveken át jellemezte a művésznőt, és emiatt egyesek nagyképűnek gondolták. A legszebb asszony egyébként Damiani szempontjából művészi kudarcnak bizonyult, Ornella számára viszont egy fényes karrier kezdetét jelentette. Igaz, Damianiról nincsenek túl jó emlékei, szerinte a szigorú rendező kis híján halálra rémítette őt. Franciaországban évekkel később egy teljesen átalakított verziót mutattak be a filmből: tízpercnyi igazi pornóval egészítették ki (ezek a képsorok a történet elején láthatók, és ismeretlenekkel vették fel), ugyanakkor körülbelül húsz percet kivágtak az eredeti anyagból.

ornella02.jpg

Ornella második filmjében ismét Alessio Oranóval játszott együtt: az Il sole nella pelle (1971, Giorgio Stegani) akár A kék lagúna sajátos variációjaként is felfogható. Egy tizenhat éves gazdag lány, Lisa beleszeret egy tizenkilenc éves szegény, de jóképű hippibe, Robertbe. Lisa szülei ellenzik a kapcsolatot, mire a fiatalok titokban találkozgatnak. A szülők tudta nélkül mennek el vitorlázni is, ám egy számukra távoli és ismeretlen helyen hajótörést szenvednek. Míg a természet lágy ölén a szerelemmel ismerkednek, Lisa szülei a rendőrséghez fordulnak emberrablás gyanújával. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fiút a rendőrök összekeverik egy veszélyes szexuális bűnözővel, aki mellesleg terroristagyanús is… Akik happy endet gyanítanak, nagyot tévednek, a paradicsomi idill ugyanis tragédiával végződik. A női főszerepre szóba került Stella Carnacina is, Giorgio Stegani azonban Ornellát választotta kék szeme miatt, ugyanakkor a barna szemű Stellának is adott egy kisebb szerepet. Egyik színésznő sem tekintette riválisnak a másikat, sőt munka közben összebarátkoztak, és Stella évtizedek múlva is szeretettel emlékezett vissza Ornellára. Umberto Lenzi giallója, az Un posto ideale per uccidere (1971) a direktor szerint tökéletes kudarc volt. Ő egy Szelíd motorosok-féle filmet szeretett volna kihozni a két hippi (Ornella Muti és Ray Lovelock) történetéből, Carlo Ponti producer viszont ragaszkodott ahhoz, hogy giallo (erotikus motívumokat sem nélkülöző, az átlagosnál erőszakosabb krimi) készüljön. A két fiatal tehát nem kábítószerrel üzletel, ahogy az eredeti forgatókönyvben volt, hanem pornográfiával, és mindketten egy különös asszony (Irene Papas) eszközeivé válnak egy bűnügyben. Lenzi szerint Papas nagyon ódzkodott attól, hogy részese legyen a háromszereplős erotikus jelenetnek. Itt jegyezzük meg, hogy ebben a kiskorú Ornellát egy dublőr helyettesítette, Antonia Santilli, aki később az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (1974) című vígjátékkal vált népszerűvé a vasfüggöny országaiban.

ornella03.jpg

Erotikus töltetű dráma a spanyol színekben készült La casa de las palomas (1972, Claudio Guerín). A két főszereplő, a középkorú, még mindig dekoratív anya és iskolás lánya (Lucia Bosé és Ornella Muti) egy luxusvillában él. Hamarosan megjelenik az asszony egykori szerelme, Fernando (Glen Lee), és a régi érzelmek újra fellángolnak. Fernando azonban szemet vet a szexis kamasz lányra is, akit a tapasztalt nagyvilági férfi sármjával próbál meghódítani… Szintén spanyol produkció az Experiencia prematrimonial (1972, Pedro Masó), amelyben Muti harmadszorra került össze Alessio Oranóval. Ezúttal egy olyan párt játszottak, akik tesztelni akarják kapcsolatukat, mielőtt összeházasodnának, ám a spanyol szexuális forradalom légkörében túl sok a kísértés mindkét fél számára... Az ún. decamerotico irányzat jegyében született a Fiorina la vacca (1972, Vittorio De Sisti) című erotikus komédia, amelyben a címadó tehén folyton gazdát cserél, és ennek ürügyén sikamlós és mulatságos helyzetek szemtanúi leszünk. A Tutti figli di mamma santissima (1973, Alfio Caltabiano) szintén egy erotikus vígjáték, amely az 1920-as évek végén, a szesztilalom idején játszódik, a chicagói olasz maffia köreiben: Ornella alakította a főnök lányát. Nincs híján az erotikának Domenico Paolella álnéven (Paolo Dominici) forgatott drámája, a Le monache di Sant'Arcangelo (1973) sem, amelynek egyik forrása egy Stendhal-mű volt, a L'Abbesse de Castro. A XVI. században járunk, amikor Nápolyt a spanyolok uralták. A Sant'Arcangelo zárda a politikai intrikák és a szexuális kicsapongások fészkévé vált, és az erkölcsi zűrzavart többen is megpróbálják saját céljaik érdekében kihasználni. Muti játszotta az egyik apácát, a Franciaországból érkezett vendégszínész, Luc Merenda pedig az inkvizíció küldöttét, a kérlelhetetlen Carafa plébánost.

ornella04.jpg

A Paolo szerelmei (1973, Marco Vicario) című tragikomédia főszereplője (Giancarlo Giannini) legalább annyira bomlik a nők után, mint fordítva. Hősünk azonban idővel az élet keserű oldalát is megismeri, és kétségessé válik, hogy egyáltalán boldog lehet-e még valaha. Muti karrierjében ezután ismét két spanyol film következett. Az Una chica y un señor (1974, Pedro Masó) hősnője, Ariadna egy gyönyörű fiatal énekesnő, aki természetesen a sikerről álmodozik, ráadásul tehetsége is van hozzá. Amikor megjelenik életében egy igazi úriember, egy ügyvéd, a lány végzetesen beleszeret, ám a kettőjük közti korkülönbség csupán az egyik nehezen áthidalható akadály a jövőjük szempontjából. A Cebo para una adolescente (1974, Francisco Lara Polop) főszereplőjét, a szépséges Maribelt elcsábítja egy középkorú házas férfi. Amikor a lány beleszeret egy hozzáillő fiúba, megpróbál szabadulni a másik kapcsolat kötöttségeiből. Gianluigi Calderone erotikus drámája, az Appassionata (1974) két tizenéves főszereplője (Ornella Muti és a magyar származású Eleonora Giorgi) elhatározza, hogy bimbózó nőiességüket arra fogják használni, hogy összekuszálják az egyik lány családjának amúgy is zűrös életét. További szereplők: Gabriele Ferzetti, Valentina Cortese és Ninetto Davoli. Az új évezredben egyesek az Amerikai szépség (1999) korai olasz előfutárát látják Calderone alkotásában. Mario Monicelli tragikomédiája, az Olcsó regény (1974) volt Muti első olyan filmje, amely Magyarországra is eljutott. Egy tizenhét éves lányt játszott, aki feleségül megy középkorú keresztapjához (Ugo Tognazzi). A férfi összebarátkozik egy fiatal rendőrrel (Michele Placido), akire egy ártalmatlan megjegyzés miatt féltékenykedni kezd. Idővel kiderül, hogy féltékenysége nem alaptalan…

ornella05.jpg

Juan Luis Buñuel – a nagy Buñuel szerényebb tehetségű fia – Leonor (1975) című kosztümös horrorja a középkorban játszódik. Egy előkelő nemes úr (Michel Piccoli) egy balesetben elveszíti feleségét, Leonort (Liv Ullmann). Az asszonyt örök nyugalomra helyezik a családi sírboltban, és a férfi újra megnősül. Második felesége (Ornella Muti) gyermeket is szül neki. Leonor azonban nem találja a helyét a túlvilágon, vágyódik a férje után, és szerződést köt az ördöggel, hogy újra láthassa őt, ám vámpírként kel ki a sírból… Mario Camus spanyol–argentin koprodukcióban készült filmje, a La joven casada (1975) bizonyos vonatkozásaiban az Experiencia prematrimonialra emlékeztet. Az ápolónő Simona (Ornella Muti) viszonyt folytat a klinika egyik orvosával, kinek apja szintén szemet vet a vonzó fiatal nőre. Ráveszi a fiát arra, hogy vállaljon munkát Afrikában, és ily módon sikerül Simona közelébe férkőznie. Össze is házasodnak, de a nő újrakezdi a viszonyt mostohafiává lett exszeretőjével, amikor az hazatér. A rendhagyó helyzetet Simona a maga módján oldja meg: mindkettőjüket elhagyja egy gyerekkori barátja kedvéért. Franco Rossi vígjátéka, a Come una rosa al naso (1976) főhőse egy szicíliai származású angol gentleman, Anthony, akit Vittorio Gassman alakít. A férfi nem szakította meg a kapcsolatot az óhazával, így nem csoda, hogy egy napon telefonhívást kap Szicíliából: egyik rokona másnapra jelzi az érkezését unokahúgával egyetemben, és arra kéri hősünket, hogy várja őket a repülőtéren. Végül csak a gyönyörű unokahúg érkezik meg – ki más játszhatná, mint Ornella Muti? –, akibe Anthony pillanatok alatt belehabarodik. Másnap levélben kéri meg a lány kezét a nagybácsitól, mire kiderül, hogy éppen a lány szüzességének megóvása lenne a feladata…

ornella06.jpg

A Ferreri-filmek

Muti karrierjében az 1976-os esztendő jelentette a következő nagy fordulatot. A meghökkentő történetek és provokatív botrányfilmek alkotójaként ismert Marco Ferreri szerződtette őt Az utolsó asszony (1976) című drámájának női főszerepére. A gyengédségre, szeretetre, igazi emberi kapcsolatra vágyó Valerie-t játszotta, aki megismerkedik a gyermekét egyedül nevelő fiatal építőmunkással, Gérard-ral. A férfi azonban uralkodni akar rajta, pedig despota hajlamai miatt ment tönkre a házassága is. Valerie nem tűri az alárendeltséget, és elhagyja a férfit, aki sajátos módon próbálja új alapokra helyezni a kapcsolatukat: egy elektromos kenyérszeletelővel kasztrálja magát. A forgatás Párizsban zajlott. Ferreri eredetileg Romy Schneidert szerette volna megnyerni Valerie szerepére. A színésznő nem vállalta a felkérést, mert nem volt kész a forgatókönyv. A film nem fukarkodik a merész jelenetekkel: a két főszereplő gyakorlatilag végigszeretkezi az egész filmet, Gerard-t az egyik jelenetben merev hímvesszővel is látjuk, ami 1976-ban még meghökkentette a közönséget és főleg a cenzorokat. A szerepet Gérard Depardieu játszotta, aki bármit hajlandó volt megtenni a kamerák előtt, ha egy téma felkeltette az érdeklődését. Mindazonáltal néhány évvel később megromlott a barátsága a rendezővel, és alaposan kiosztotta Ferrerit egy nyilvánosan is publikált levélben. Ornellával viszont összebarátkozott, és a színésznő évek múlva őt nevezte meg legkedvesebb partnereként. Tartós összhang alakult ki Muti és Ferreri között is. A művésznő így nyilatkozott mesteréről: „A rendezőkről is megvan a véleményem. Majdnem mindegyikük kihasználja a színésznőket, és még jóformán be sem fejezték a filmet, elhajítják őket, mint egy csikket. Talán Marco Ferreri az egyetlen kivétel. Nála nincs pornó, azonkí­vül imádom a szerepeit. […] Hízelgő volt számomra, hogy egy olyan rendező, mint Marco Ferreri, engem választott filmje címszereplőjének. Ami Valerie-t illeti, akit alakítottam, szerintem sem tehetett mást, mint azt, hogy elhagyta a férfit, aki benne csak szerelmi objektumot látott, s nem törődött a szeretetre, gyöngédségre vágyó asszony érzelmeivel.”

ornella07.jpg

Mester és múzsája következő filmje, A hétköznapi őrület meséi 1981-ben került a mozikba. A kiindulási alapot a különc amerikai író, Charles Bukowski (1920–1994) The Most Beautiful Woman in Town című novellája jelentette, de a forgatókönyvírók (Sergio Amidei, Anthony Foutz és maga Ferreri) figyelembe vették az író más munkáit is. A történet főszereplője, Charles Serking, egy alkoholista költő (lényegében Bukowski alteregója) csavargók között él, életének két biztos pontja az ital és a nők. Néha leül az írógépe elé verset írni. Megismerkedik egy hozzá hasonlóan önpusztító életet élő gyönyörű nővel, a prostituált Cass-szel. Szenvedélyes és viharos viszonyuk legnagyobb tétje, hogy vajon támaszt jelenthetnek-e egymás számára, vagy életük menthetetlenül a tragédia irányába tart. A filmet teljes egészében az Egyesült Államokban forgatták: Atlantában, Los Angelesben és New Yorkban. A tengerparti jeleneteket a Georgia állambeli Savannah-ban vették fel. Muti ismét a legnagyobb elragadtatással nyilatkozott a szerepéről: „…a legszebb, amit valaha is játszottam. Cass ártatlan és gyöngéd. Amikor megcsonkítja magát, akkor sem zavaró és ijesztő. Mindenkinek meg kell értenie komplexusait és őrült vágyát a gyöngédségre.” Maga Bukowski egyáltalán nem volt elragadtatva a filmtől, állítólag az volt a véleménye, hogy a vécén kéne lehúzni. A hétköznapi őrület meséi amerikai fogadtatása egyébként sem volt túl jó, Európában viszont sikert aratott. Még a szakmai elismerésekből is kijutott neki, az 1981-es San Sebastián-i filmfesztiválon például megkapta a FIPRESCI díját. A rendezvényen a Filmvilág képviseletében részt vett Bikácsy Gergely is, aki így látta Ferreri opuszát: „Itt azonban minden különc gusztustalanságokba, keresett és kimódolt szenvelgésekbe fullad, ahol a hamvasan gyönyörű és velejéig romlott prostituált (Ornella Muti) és a világ ocsmánysága elől alkoholizmusba menekülő marginális író (Ben Gazzara) pusztulásba torkolló kapcsolatát filozofikus álbölcsességek és vad hányások, rezignáltan kivitelezett közösülések, sikertelen és sikeres öngyilkossági kísérletek, valamint rafináltan naturalista, üvegdarabbal, rozsdás drótokkal, hegyes tűkkel végrehajtott öncsonkítási jelenetek illusztrálnak. Az egész film nem mond semmit, de azt roppantul szuggesztíven teszi. Nem a témája, az ábrázolt események teszik gusztustalanná, hanem a rendező végtelenül cinikus blöffje, az »ez kell most a piacon« taszító gesztusa.”

ornella08.jpg

Ferreri 1984-ben bemutatott filmje, A jövő a nő már címével is a rendező egyik kedvenc gondolatát hirdeti, vagyis azt, hogy a férfiaknak bealkonyult, a világ elnőiesedik. Nemcsak azért, mert a nők aránya folyamatosan növekszik, hanem azért is, mert a „gyengébbik nem” egyre látványosabban bizonyítja be, hogy megállja helyét a hagyományos férfi szerepkörökben is: az „erősebbik nem” több évszázados dominanciája nemcsak hogy megszűnőben van, hanem radikális vélemények szerint a hímneműek majdhogynem fölöslegesek is. Ez a társadalmi jelenség egyszerre örvendetes és aggasztó, amire Ferreri számos korábbi alkotása is felhívta már a figyelmet, ám a problémafelvetés akkoriban sokak szemében még csak művészi túlzásnak tűnt. A történet főszereplője egy hagyományos kapcsolatban élő pár, Gordon és Anna (Niels Arestrup és Hanna Schygulla). Egy szórakozóhelyen találkoznak a védelemre szoruló, állapotos Malvinával (Ornella Muti). Az empatikus Anna ragaszkodik ahhoz, hogy Malvina ideiglenesen hozzájuk költözzék. Az új családtag és a születendő baba megváltoztatja a házaspár életét: a két nő egyre közelebb kerül egymáshoz, Gordon pedig lassacskán feleslegessé válik… A 41. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon meglehetősen nagy értetlenség fogadta a filmet, amely a széles körű forgalmazásban csúfosan megbukott. Többen is úgy gondolták, hogy Ferreri lényegében leszbikusokról forgatott egy absztrakt filmet, amely ráadásul egy képzeletbeli városban játszódik, és emiatt sincs túl sok köze a valósághoz, a mindennapi élet problémáihoz. Meglepően sok bírálat érte Mutit: újra elhangzottak a visszatérő vádak, hogy csupán érzéki külseje és népszerűsége miatt kap szerepeket, tehetsége nem indokolja gyakori foglalkoztatottságát. Ferreri azonban védelmébe vette a sztárját, akivel ebben a rögtönzésre épülő filmjében különösen elégedett volt: „Lehet, hogy a szövegmondásnak nem mestere, de szituációban, viselkedésben nincs párja ma a világon. Nagy színésznő.”

ornella09.jpg

Az olasz szexbomba

Ornella első, teljes egészében francia filmje, az Egy gazember halála (1977) Georges Lautner rendezésében valósult meg. A főszerepet Alain Delon alakította, egy kisebb szerepben akkori élettársa, Mireille Darc látható. A történet azzal indul, hogy megölik a rendőrfőnök korrupt helyettesét. Kiderül, hogy a tettes hősünk egyik barátja, akiből hamarosan szintén áldozat lesz. Rövidesen újabb gyilkosságok történnek, és ahogy az ilyen filmekben lenni szokott, piszkos titkok húzódnak meg a bűntények hátterében. A hatvanas évek egyik nagy sikere volt a Szörnyetegek (1963) című szkeccsfilm, amely – Vittorio Gassman és Ugo Tognazzi kimagasló tehetségére építve – groteszk humorral ábrázolta az olasz emberek legjellegzetesebb típusait. Tizennégy évvel később ugyanezekkel a főszereplőkkel elkészült egy újabb szellemes szatíra, az Új szörnyetegek (1977), amelynek tizennégy történetéből Ornella Muti kettőben látható. Tognazzival most nem volt közös jelenete, Dino Risi két filmjében viszont újra összekerült vele. Mindkét opusz emlékeztet első közös sikerükre, az Olcsó regényre: A püspök hálószobája (1977) gazdag és különc főszereplője, Mario (Ugo Tognazzi) összebarátkozik egy magának való fiatalemberrel, Marcóval (Patrick Dewaere), és meghívja magához. Marco találkozik Mario vonzó sógornőjével, Matilde-dal (Ornella Muti), amiből érzelmek zűrzavara bontakozik ki. Az Első szerelem (1978) főhőseként Ugo az öreg színészek otthonában él, ahonnan boldogan távozik, amikor több éves huzavona után végre megkapja a végkielégítését. Magával viszi az otthon fiatal takarítónőjét, Renatát (Ornella Muti) is, akinek szépsége romantikus érzelmeket ébreszt benne.

ornella10.jpg

Az egykori francia diplomata, bestsellerszerző és melegjogi aktivista, Roger Peyrefitte 1949-es novellája, A zongoratanár alapján készült Tonino Cervi erotikus drámája, a Ritratto di borghesia in nero (1978). Velencében vagyunk, az 1930-as években, a fasizmus előretörésének időszakában. A szegénysorból származó Mattia (Stefano Patrizi) a zenei konzervatórium hallgatója lesz, ahol összebarátkozik Renatóval (Christian Borromeo), aki a családjával is megismerteti őt. Mattia titkos viszonyt kezd barátja anyjával, a még mindig vonzó Carlával (Senta Berger). Renato azonban megneszeli, hogy mi zajlik a háta mögött, és véget vet a barátságnak. A zongoratanárnőként dolgozó Carla bosszúból össze akarja házasítani a fiát egyik tanítványával, a gazdag családból származó Elenával (Ornella Muti). Terve félresikerül, mert Renato helyett Mattia szeret bele a lányba, és az érzés kölcsönös. A lángoló szenvedélyek tragédiába torkollnak. A színészként is figyelemre méltó Enrico Maria Salerno rendezte az Eutanasia di un amore (1978) című drámát, amely Giorgio Saviane azonos című regényén alapul. Paolo Naviasét, a köztiszteletben álló professzort (Tony Musante) barátnője és egykori tanítványa, Sena egyetlen szó nélkül elhagyja, még búcsúlevelet sem ír. Paolo szeretné viszontlátni őt, és ez meg is történik Párizsban, de a lány már egy másik férfival van. A professzor csalódottan hazatér, ám egyszer csak megjelenik nála Sena. Van-e esély arra, hogy a kapcsolatuk folytatódjon, vagy Paolo már nem képes túllépni a történteken? Sergio Corbucci Nápolyi krimi (1979) című vígjátékának főszereplője, a sánta mandolintanár (Marcello Mastroianni) parkolóőrként dolgozik, mert apja játékszenvedélye miatt fizetése mindig a rulettasztalnál köt ki. A helyzetet bonyolítja, hogy hősünk körül rejtélyes gyilkosságok történnek, melyekbe ő is belekeveredik. Vajon a szépséges Luciának (természetesen Ornella Muti) mi köze van az egészhez?

ornella11.jpg

Az élet szép

Grigorij Csuhraj szovjet filmrendező nevéhez olyan filmtörténeti klasszikusok fűződnek, mint A negyvenegyedik (1956), a Ballada a katonáról (1959) és a Tiszta égbolt (1961). A hetvenes évek végén egy szovjet–olasz koprodukciós filmet készített Az élet szép (1979) címmel. A két ország filmes együttműködésének voltak már hagyományai, de sem A jégsziget foglyai (1969, Mihail Kalatozov), sem a Waterloo (1970, Szergej Bondarcsuk), sem a Napraforgó (1970, Vittorio De Sica), sem az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (1974, Eldar Rjazanov és Franco Prosperi) nem ért el sikert Nyugaton, és kritikai fogadtatásuk a vasfüggöny mögött is inkább udvarias volt, semmint lelkes. Gyanítható volt, hogy Csuhraj opuszára is hasonló sors vár, és ez be is következett. A cselekmény egy meg nem nevezett országban játszódik, ámbár nem nehéz a portugál Salazar-diktatúrára ismerni. Antonio, az egykori pilóta (Giancarlo Giannini) becsületes ember ugyan, aki nap mint nap szembesül a diktatúra igazságtalanságaival, mégsem érdekli a politika. Azt tervezgeti, hogy taxizásból összegyűjt egy kis pénzt, vesz egy repülőgépet, és ismét pilóta lesz. Barátnője, Maria (Ornella Muti) pincérnőként dolgozik, titokban pedig az ellenállás tagja. Eljön az a pillanat, amikor Antoniónak állást kell foglalnia: passzivitásával vagy a diktatúra cinkosává válik, vagy szembefordul az elnyomással. Csuhraj így nyilatkozott alkotói elképzeléseiről: „A filmnek meg kell majd győznie az embereket arról, hogy az öntudat, a szeretet, az együttérzés még ma is lényeges dolgok.” Erről valószínűleg sikerült is meggyőznie a nézőket, az optimista befejezés azonban nem vált a mű javára: igaz, állítólag nem a rendező, hanem az olasz fél ragaszkodott hozzá. „»Az élet szép« lehet jelmondata a diktatúra ellen harcolóknak, ám naiv beteljesülése a filmben optimizmust sugall ugyan, de egyben mesévé is lágyítja a művet (s a történelmet)” – írta kritikája konklúziójaként Ambrus Katalin a Filmvilágban (in: 1981/12).

ornella12.jpg

Flash Gordon

Alex Raymond (1909–1956) képregénysorozata, a Flash Gordon 1934-ben indult hódító útjára. A szuperhős és elragadó barátnője, Dale, valamint jó barátja, dr. Zarkov kalandjaiból már 1936-ban film készült. A címszerepet Buster Crabbe alakította, akárcsak a következő két folytatásban. Az ötvenes évek közepén egy harminckilenc részes tévésorozatot forgattak a képregény alapján: a világot akkor Steve Holland igyekezett megmenteni a gonosz Ming császártól. 1979-ben egy huszonnégy részes rajzfilmsorozatban dolgozták fel a történetet, ugyanakkor már javában folytak az előkészületek egy nagyszabású mozifilm megvalósítása érdekében is. A jogokkal az olasz Dino De Laurentiis rendelkezett, aki Federico Fellinit szerette volna megnyerni rendezőnek. Fellini nem utasította el határozottan az ajánlatot, de aztán mégsem készítette el a filmet. Ebben közrejátszhatott az is, hogy a Fellini-Casanova (1976) forgatása közben összekülönbözött a producerrel, aki kiszállt a félkész produkcióból. A Flash Gordon kapcsán szóba került Nicholas Roeg és Sergio Leone is, De Laurentiisnek azonban nem jöttek be Roeg elképzelései, Leonénak viszont a producer koncepciója nem tetszett. A jogokat megpróbálta megszerezni egy fiatal amerikai rendező, George Lucas is, ám őt De Laurentiis nem vette komolyan, ezért az ifjú titán Csillagok háborúja (1977) címmel inkább egy másik sci-fit forgatott. A producer végül Mike Hodges mellett döntött, aki a Get Carter (1971) című filmmel futott be, mégsem számított sztárrendezőnek.

ornella13.jpg

A forgatókönyvet Lorenzo Semple Jr. írta, aki később elmondta, hogy De Laurentiis mindenképpen egy humoros filmet akart, és ezt az elképzelést ő akkor el is fogadta, utólag mégis nagy tévedésnek tartja. Ki tudja, milyen megfontolásból, de a címszerepet a színészként teljesen ismeretlen Sam J. Jones kapta, aki leginkább azzal szerzett kétes hírnevet magának, hogy pár évvel korábban anyaszült meztelenül pózolt a Playgirl magazinnak. Barátnőjét szintén egy ismeretlen sztárjelölt játszotta, Melody Anderson. Ming császár szerepét Max von Sydow, Zarkovot Chaim Topol, Barin herceget Timothy Dalton alakította. Ornella Muti személyesítette meg Aura hercegnőt, egy másik kiváló olasz színésznő, Mariangela Melato pedig Kala tábornokot. Sam J. Jones összekülönbözött a producerrel, és a forgatás befejezése előtt kiszállt a filmből. Ez nemcsak az utószinkront nehezítette meg, hanem a tervezett folytatást is meghiúsította. Bár az valószínűleg amúgy sem készült volna el, mert a film úgy a kritikusok, mint a közönség körében megbukott. Ellenben a kísérőzenével sikerült nagyot dobni, mert azt a pályája csúcsán álló Queen együttes komponálta. Jó néhány rajongó nem szereti a Flash Gordon soundtracket, mert „nem igazi Queen, hanem csak effektzene”, szerintem viszont kifejezetten jó. A bukás ellenére a Flash Gordon az elmúlt közel negyven év alatt kultstátusba került. Ornella Muti – a főszereplővel ellentétben – szép emlékeket őriz a forgatásról és a partnereiről. Elmondása szerint sose bánta meg, hogy eljátszotta Aura hercegnőt, noha úgy érzi, nem sok közös van bennük. Állítólag kifejezetten Mutinak írták a Szigorúan bizalmas (1981) című James Bond-film női főszerepét (a 007-es széria producere ugyanis szintén De Laurentiis volt), ám ő nem akart hosszú ideig távol lenni a szerelmétől és a családjától, ezért nemet mondott.

ornella14.jpg

Vígjátékok és drámák

Az 1980-as évek elején Muti két vígjátékot forgatott az énekes-színész Adriano Celentanóval, melyek közül Magyarországon az Őrült római vakáció (1981) az ismertebb. (A másik A makrancos pasas 1980-ból.) Castellano és Pipolo (Franco Castellano és Giuseppe Moccia) komédiája tulajdonképpen William Wyler klasszikusa, a Római vakáció (1953) modernizált változata. Az amerikai James Toback a Love and Money (1982) című romantikus szerelmi drámájához szerződtette az olasz sztárt. Döntését így indokolta: „Azért esett a választásom Ornella Mutira, mert először is nagyon szépnek találom, és rajta kívül nem ismerek egyetlen szí­nésznőt sem, aki megfelelt volna a szerep követelmé­nyeinek. Egyesítenie kellett magában azt a bizonyos végzetes szexuális vonzást egy fiatal, szinte iskolás lány ártatlanságával. Egy multimilliomos feleségét alakítja, aki érdekből ment férjhez egy ná­la jóval idősebb férfihoz, és szenvedélyes szerelmi kapcsolatot tart fenn férje fiatal alkalmazottjával. Ez a klasszikus háromszög nem mindennapi drámával végződik. A férjet Klaus Kinski játssza. Ornella Muti hozzá méltó partnernőnek bizonyult; mind a ketten szinte megszállottan törekedtek a lehető legtöké­letesebb alakításra.” Ezt követően a német Rainer Werner Fassbinder ajánlott szerepet Mutinak a Kokain című filmjében, amely azonban a direktor váratlan halála miatt nem valósult meg. Pasquale Festa Campanile A trieszti lány (1982) című drámája a szerző saját regénye alapján készült. A címszereplő Ornella fontosabb partnerei: Ben Gazzara, Mimsy Farmer, Jean-Claude Brialy, Andréa Ferréol és William Berger. A művésznő szerepe szerint kopaszon is látható a történetben, ám a haját nem volt hajlandó levágatni, a maszkmesterek feladata volt kopasszá varázsolni őt. Alakítása nem váltott ki egyértelmű lelkesedést, az olasz Panorama magazin kritikusa például ezt írta róla: „Felesleges mondani, hogy Ornella Muti rendkívül szűkös ská­lájú kifejezőkészségével nem az ideális életre keltője egy olyan figurának, aki az elmegyógyintézet és szerelme között pendlizik.” Campanile ezt nem így látta, mert következő filmje, az Un povero ricco (1983) női főszerepét is Mutira bízta. A szexis filmcsillagot Steno is szerződtette a Bonnie és Clyde olasz módra (1984) című vígjátékához Paolo Villaggio partnereként: a párost a rendőrség veszedelmes rablókkal téveszti össze, és ebből különféle vicces szituációk adódnak.

ornella15.jpg

Swann szerelme

Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét az elmúlt évtizedekben számos nagynevű rendező szerette volna mozivászonra vinni, mint például Luchino Visconti és Joseph Losey. Visconti Alain Delonnak szánta Swann, Marlon Brandónak Charlus, Brigitte Bardot-nak pedig Odette szerepét. Egy külföldi szakkönyv szerint ebbe a filmjébe szerette volna meghívni a magyar Balázsovits Lajost is, és nem a Halál Velencében (1971) című alkotásába, ahogyan az Magyarországon tévesen elterjedt. Sajnos a Maestrónak nem sikerült leforgatnia ezt a filmet. 1984-ben a jeles német rendező, Volker Schlöndorff filmesítette meg a Proust-mű egy részét Swann szerelme címmel. Alain Delonnak ő is adott szerepet, de már nem Swannét, hanem a homoszexuális Charlus báróét. Swannt Jeremy Irons, Odette-et Ornella Muti alakította. Schlöndorff a női főszereplőről mindössze ennyit mondott: „A filmvilág legérzékibb asszonyára akartam bízni a főszerepet.” (Állítólag Alain Delon hívta fel a figyelmét az olasz filmcsillagra.) Játszott még a filmben Fanny Ardant és Marie-Christine Barrault is. A direktor a következőket nyilatkozta művészi elképzeléseiről: „Elsődleges célom volt a mű mögött megtalálni azt az élettapasztalatot, mely a szerzőt írásra késztette. Az én Swannom erősen hasonlít az ifjú Proustra. Mindaz, amit az íróról megtudtam, befolyásolta hőséről alkotott elképzeléseimet. Ennélfogva nekem úgy tűnt föl, Swann képtelen a nők szemébe nézve szeretkezni. Lehet, hogy az erotikus jelenetek sokkolóak, de hát én úgy érzem, Swann nem túlságosan rajong a gyengébb nemért. Ami a társadalomrajzot illeti, az a filmemből éppoly kevéssé hiányzik, mint a regényből. Engem leginkább a francia viszonyok szívóssága mulattat, nagyjából ugyanazok a szabályok érvényesülnek még ma is.” A XIX. század végén játszódó drámát a kritikusok fenntartásokkal fogadták: Proust szellemiségét hiányolták, illetve a szereposztást bírálták. A Filmvilág (1986/10) kritikusa, Lukácsy Sándor kivételt jelentett: „A két főszerepet Jeremy Irons és Ornella Muti kapta. Remek választás mind a kettő, különösen a színésznőé, akiben a rendező megtalálta Odette regénybeli vonásait: a kényes bőrt, a nagy szempárt, a kiugró arccsontokat, az ábrázat szépségének közönséges voltát.”

ornella16.jpg

Sikerek és bukások

Olaszországban kedvező fogadtatásban részesült a Minden a paradicsom bűne (1985) című komédia, ámbár voltak olyan vélemények is, hogy Francesco Nuti rendező valójában csak a Nuti-Muti névpárosítás reklámértékét akarta kihasználni, amikor Ornellát választotta a női főszerepre. A direktor határozottan cáfolta mindezt: „Tévedés! Először is Ornella Mutit pályája mélypontján halásztam ki. Két bukás után: Ferreri filmje és a tévé után… Bátorság volt akkor Mutihoz fordulni. És az a csodálatos, hogy Muti ebben a filmben életében először hétköznapi nőt játszik – és pompásan!” (Ebben szerintem Nuti téved, mert Muti korábban már több hétköznapi nőt is eljátszott.) Castellano és Pipolo Grandi magazzini (1986) című vígjátéka egyszerre vonultatja fel az olasz szórakoztatóipar nagyágyúit (Nino Manfredi, Enrico Montesano, Michele Placido, Christian De Sica, Lino Banfi, Paolo Villaggio) és olyan szépségeit, mint például Ornella Muti, Laura Antonelli, Heather Parisi, Francesca Dellera vagy éppen a későbbi popdíva és kebelcsoda, Sabrina Salerno. Elbűvölő nőket láthatunk a legendás nőcsábászról, Giacomo Casanováról szóló háromrészes szellemes és romantikus minisorozatban is: Ornella mellett Faye Dunaway, Sylvia Kristel, Sophie Ward és Hanna Schygulla szépségét csodálhatjuk, a címszereplőt Richard Chamberlain keltette életre.

ornella17.jpg

„Több benne a kellem és a báj, mint a színészi képesség” – mondta Francesco Rosi Mutiról, miután megnézte őt A makrancos pasas című Celentano-filmben. Ezek után kicsit meglepő, hogy mégis Ornellát választotta az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (1987) című drámája női főszerepére. Az opusz Gabriel García Márquez azonos című regénye alapján valósult meg, Rosi évekig készült rá. A direktor előre hangsúlyozta a két műalkotás várható különbségeit: „A film más lesz, mint a regény, de tiszteletben tartja forrását. Ilyen esetekben az a fontos, hogy ne áruljuk el a mű szellemét, de ne is szorítkozzunk puszta illusztrálásra.” Ezt a törekvését nem sikerült maradéktalanul megvalósítania, legalábbis a Filmvilág (1989/6) kritikusa, Reményi József Tamás szerint: „[Rosi] Dél-amerikai kulisszák közé helyezett új filmje azonban csupán az olasz délvidék érzelmi exportjának halovány darabja”. A forgatás egy kolumbiai kisvárosban, Mompósban zajlott. Munka közben felmerült annak veszélye, hogy a film esetleg mégsem születhet meg: Márquez spanyol ügynöke ugyanis telexben követelte a stábtól a hátralévő jogdíj soron kívüli kifizetését, és kilátásba helyezte, hogy ellenkező esetben visszavonja a megfilmesítési engedélyt. Szerencsére a producer rendezte a hátralékot. A főszerepre Rosi fénykép alapján választotta ki Anthony Delont, a világhírű filmsztár pályakezdő fiát. Riválisát Rupert Everett alakította. Olyan nagynevű művészek is szerepet kaptak a filmben, mint Gian Maria Volontè, Irene Papas, Lucia Bosé és Alain Cuny.

ornella18a.jpg

Magyarországon is bemutatták Carlo Verdone Én és a húgom (1987) című vígjátékát, amelynek magyar vonatkozású cselekményszála is van, sőt a jelenetek egy részét Budapesten forgatták. Carlo és felesége, Serena (Carlo Verdone és Elena Sofia Ricci) a Spoletói Zenekar művészei. Nincsenek könnyű helyzetben, mert Carlo édesanyja haldoklik, és a férfi erről kénytelen értesíteni a húgát, Silviát (Ornella Muti) is, aki rövidesen beállít a házaspárhoz. Temperamentumos, lobbanékony és szélsőséges teremtés, akinek magánélete meglehetősen zűrös. Kétszer is elvált, magyar exférjétől van egy Zoltán nevű fia, jelenlegi szerelme pedig egy korosabb és családos milánói férfi. Serena nem sokáig bírja elviselni a sógornőjét, aki arra kéri bátyját, kísérje el őt Magyarországra, hogy magához vehesse a fiát… A film Olaszországban szép sikert aratott, alakításáért Muti több díjat is nyert. A következő évben a művésznő a Codice privato (1988) című egyszemélyes Francesco Maselli-drámában nyújtott színészi teljesítményéért zsebelhette be az elismerő kritikákat és a rangos szakmai díjakat. Egy Anna nevű nőt alakított, akivel több évi együttélés után szakított a partnere. A vonzó asszony megpróbálja feltalálni magát ebben a számára váratlan helyzetben. A véletlen úgy hozza, hogy megtudja expárja nála maradt számítógépének belépési jelszavát, és a gépen található el nem küldött levelek új megvilágításba helyezik egész kapcsolatukat. Luigi Magni történelmi filmje, a Nápoly királya (1989) 1862-ben játszódik. A címszereplőt, II. Ferencet (Giancarlo Giannini) a Garibaldi-felkelést követő 1860-as népszavazásban megfosztották a trónjától. Ferenc Rómába távozott, és vele tartott felesége, Mária Zsófia (Ornella Muti) is. Az asszony mindent megtesz az önkéntes száműzetésben, hogy visszaszerezzék a trónt, de az egyre inkább befelé forduló királyt a természetfölötti dolgok jobban érdeklik már, mint az uralkodás. Belga–francia–olasz–amerikai koprodukcióban valósult meg Dominique Deruddere Wait Until Spring, Bandini (1989) című drámája, amely egy coloradói család története az 1920-as években. Főszereplői: Joe Mantegna, Ornella Muti, Faye Dunaway, Michael Bacall és Burt Young.

ornella19.jpg

A kilencvenes évektől napjainkig

Ettore Scola egyik legjobb filmjének tartják a Fracassa kapitány utazását (1990), amely Théophile Gautier azonos című regényének sokadik filmváltozata. A XVII. századi Franciaországban játszódó kosztümös szerelmi történet főszerepeit Vincent Perez, Emmanuelle Béart, Massimo Troisi és Muti játszották. Carlo Verdone vígjátéka a Fiúk, ki jön az ágyamba? (1990), amelyben Ornella egy Alice nevű lányt alakít, aki vad vágyakat ébreszt a környezetében élő hímneműekben. Az epekedő férfiak ajándékokkal halmozzák el őt, hogy a kegyeibe férkőzzenek, ám Alice erényesen viselkedik, miközben az a munkája, hogy erotikus filmek utószinkronjához kéjesen nyögdécsel és sóhajtozik. A legendás francia komikus, a harsány humorú Louis de Funès egyik legnépszerűbb vígjátéka, az 1967-ben bemutatott Oszkár huszonnégy évvel későbbi amerikai remake-jében Sylvester Stallone játszotta a főszerepet, feleségét Ornella Muti személyesítette meg. John Landis alkotásának főhőse egy gengszter, aki jó útra akar térni, de ezt egyáltalán nem olyan könnyű véghez vinnie. Az amerikai nézőknek nem tetszett a film, ellenben Európában elég jól fogadták, Magyarországon egyenesen kultikus rajongás övezi. Szintén remake a Volt egyszer egy gyilkosság (1992) című bűnügyi vígjáték, amelynek eredetijét Bűnök (1961) címmel Mario Camerini rendezte, sőt tíz év múlva ő forgatta belőle az első remake-et is, melyet Én nem látok, te nem beszélsz, ő nem hall (1971) címmel a magyar mozik is bemutattak. Az amerikai változatban John Candy, James Belushi, Sean Young, Cybill Shepherd, George Hamilton, Giancarlo Giannini és Ornella Muti szerencsétlenkedtek, a nézőknek viszont nevetés helyett inkább az arcukra fagyott a mosoly.

ornella20.jpg

A két remake között Ornella egymás után két vígjátékot is forgatott Christian De Sicával: a Vacanze di Natale ’91 és a Max gróf (mindkettő 1991-ből) közül az utóbbi a jelentősebb. Ezt maga De Sica rendezte, és ő játszotta a főszerepet is, a nőcsábász motorszerelőt, aki nemcsak a hódításaira, hanem a vagyonára is szeretne büszke lenni, de az még nincs neki. Viszont van már ötlete arra, hogyan legyen, és a tervét Párizsban kívánja megvalósítani. Ornella mellett egy fontos női szerepet az ötvenes-hatvanas évek svéd szexbombája, Fellini egykori múzsája, Anita Ekberg játszott. A vígjátéki motívumokat sem nélkülözi Vicente Aranda erotikus drámája, A kétnyelvű szerető (1993). Az opusz Juan Marsé önéletrajzi vonatkozású regénye alapján készült, a főhős neve a szerző nevének anagrammája: Juan Marés. Aranda korábban már két filmet is forgatott Marsé könyvei alapján. Közel érezte magához az írót, mert mindketten Barcelonában töltötték a gyerekkorukat, és élményeik hasonlóak voltak. A rendező már akkor elhatározta A kétnyelvű szerető megfilmesítését, amikor az még csak kézirat formájában létezett. Andrés Vicente Gómez producer nem lelkesedett igazán az ötletért, mert a téma túlságosan kötődik a katalán mentalitáshoz, és emiatt attól tartott, még Spanyolországban sem kelt túl nagy érdeklődést. Érdekes véletlen, hogy Imanol Arias magánélete több ponton is hasonlított az általa alakított Juan Maréséhoz. Fontos szerepet kapott az akkor még pályakezdő Javier Bardem is. A film olasz koprodukcióban készült, és a külföldi partner egyik feltétele az volt, hogy Ornella Muti játssza a női főszerepet. Aranda később azt nyilatkozta, hogy meg volt elégedve Mutival, aki teljes odaadással dolgozott, mindazonáltal szerinte egy kevésbé dekoratív színésznő jobban illett volna a film hangvételéhez. Sajnos A kétnyelvű szerető igazolta Gómez előzetes aggodalmait: sem a közönség, sem a kritikusok nem voltak elragadtatva tőle, és az alkotók sem elégedettek vele, beleértve a rendezőt, az írót és a producert is. (Utóbbi kettő állítólag nem is Arandát akarta volna a rendezői székben látni, hanem Mario Camus-t.)

ornella21.jpg

Huszonöt évvel az Olcsó regény után Mario Monicelli ismét forgatni hívta Ornellát a Panni sporchi (1999) című kesernyés hangvételű családtörténetébe. A főszerepeket Muti mellett Gigi Proietti, Paolo Bonacelli, Mariangela Melato, Michele Placido és Gianni Morandi játszotta. A francia Fabien Onteniente komédiája, A nagymenő (2000) arról szól, milyen ravasz trükkel próbálja egy ügyes rendezvényszervező fellendíteni egy elegáns, de nem túl jól menő étterem forgalmát. A nagy sikernek köszönhetően 2004-ben jött a folytatás, A nagymenő visszatér. Magyarországon készült Anthony Hickox akciófilmje, A végső játszma (2001), amelynek cselekménye is hazánkban játszódik. A kemény CIA-ügynök (Armand Assante) azért érkezik hozzánk, hogy kimenekítse a nálunk bujkáló volt KGB-főnököt, Bukarint (Jürgen Prochnow). Az orosz férfi azonban fontos és kényes államtitkok birtokában van, ezért sokan szeretnék megakadályozni, hogy Nyugatra jusson. Mike Figgis alkotása, a Szálló (2001) egy különös velencei filmforgatás története. Az Édesanya kerestetik (2001, Walter Lima Jr.) című drámában Muti egy doktornőt játszik, aki örökbe fogadott egy brazil kisfiút. A gyermekről kiderül, hogy leukémiás, transzplantációs műtétre van szüksége, és ehhez az asszonynak meg kell találnia az igazi édesanyát. Lucas Belvaux Trilógiája (2002) több évtizedet felölelő bűnügyi dráma, amelyben az emberábrázolás legalább annyira lényeges, mint az izgalmas cselekményfordulatok. Muti egykori partnere, Eleonora Giorgi saját története alapján rendezte meg első filmjét Férfiak, nők, szerelmek és hazugságok (2003) címmel. Ornella egy ötgyermekes anyát alakított, aki egész életét annak szentelte, hogy minden nehézséget leküzdve boldog és szerető családja legyen. Az olasz közönség érdeklődéssel fogadta a filmet, mert a média a közel harminc évvel korábbi Appassionata óta riválisokként emlegette a szőke és a barna szexszimbólumot, újabb közös filmjük kapcsán viszont kiderült, hogy valójában mindig is jó viszonyban voltak.

ornella22.jpg

Az excentrikus brit rendező, Peter Greenaway „multimedia projekt”-je, a többrészes és különféle médiumok (mozifilmek, tévésorozat, DVD-k, könyvek, weboldalak, CD-ROM-ok) által publikált Tulse Luper bőröndjei (2003–2004) nem mindennapi művészi élményt ígér, amit egyébként a direktor egész életművéről elmondhatunk. A port.hu weboldalon efes így ír róla: „A címszereplő, Tulse Luper önéletrajzi ihletésű alak, neve az angol pulse (pulzus), és a latin lupus (farkas) szavak ferdítéséből keletkezett, sorsa, hogy állandóan bezárják, így szinte hivatásos börtönlakóvá válik, ez az élmény azonban inspiráló számára, fest, ír, de legfőképpen összegyűjt különböző, általa fontosnak tartott, szimbolikus jelentésű tárgyakat. E hasznos és haszontalan dolgokat aztán szépen bepakolja 92 darab bőröndbe, amelyek tartalmának átvizsgálásával és a tárgyak történetének megfejtésével telik Greenaway multimédiás XX. század-enciklopédiája. A kulcs a 92-es szám, ennyi bőröndben elfér az egész elmúlt század tárgyi lenyomatkészlete, valamint ez az urán vegyjele is. Greenaway szerint ugyanis a XX. századot az urán, a fasizmus és az utazás jellemzi leginkább. Kő, papír, olló analógiájára: a pusztító atomenergia forrása, az urán a kellő mennyiségben elfér egy bőröndben is, a bőröndöt túl sokan használták a fasizmus elől menekülve, a fasizmus pedig nagyrészt azért nem győzhetett, mert nem birtokolta az atomtitkot.” A MeToo kapcsán mostanában sokat hallunk Asia Argento olasz színésznőről, a horrorfilmek mestere, Dario Argento lányáról. Miként Eleonora Giorgi, úgy Asia is kipróbálta magát rendezőként: A szív csalfa vágyai (2004) egy drogfüggő és alkoholista asszony (Argento játssza) és fia (a figurát hárman alakítják) drámai története. Muti a nagymamát formálta meg, a kisebb szerepekben pedig olyan hírességek tűntek fel, mint Peter Fonda, Marilyn Manson, Jeremy Renner és Winona Ryder.

ornella23.jpg

Spanyol vígjáték a Mondj igent! (2004, Juan Calvo), amelynek cselekménye akár hazánkban is megtörténhetne. A harminchat éves, félénk Victor (Santi Milán) még mindig az anyjával él. Bekerül egy randis tévévetélkedőbe, amelyet alkalmi párjával, a színésznői babérokra vágyó Estrellával (Paz Vega) meg is nyer. Álomnyereményüket azonban csak akkor tarthatják meg, ha meghatározott időn belül valóban összeházasodnak, és nem válnak el. A bonyodalmakat és a végkifejletet valószínűleg mindenki sejti. A Legeslegjobb cimborák (2006) a Magyarországon is jól ismert francia vígjáték, a Bronzbarnák (1978) harmadik része. Visszatérnek a régi szereplők (Christian Clavier, Thierry Lhermitte, Michel Blanc, Josiane Balasko, Gérard Jugnot, Marie-Anne Chazel), akik ugyan megöregedtek kissé, de belülről nem sokat változtak, ami újra különböző vicces helyzetekhez vezet. Hőseink ezúttal egy szardíniai luxushotelben pihennek, amelynek Popeye (Thierry Lhermitte) és szépséges olasz felesége (Ornella Muti) a tulajdonosai. A kritikusok nem győzték ócsárolni Patrice Leconte komédiáját, a lelkes nézőknek köszönhetően viszont 2006 legnagyobb francia közönségsikere lett belőle. Ornella magát Mária Magdolnát játszotta a bibliai témájú A nyomozás – Az Úr 33. évében (2006) című drámában, amely egyébként egykori felfedezője, Damiano Damiani közel húsz évvel korábbi filmje, a Nyomozás Krisztus holtteste után (1987) remake-je. A férfi szereplők között F. Murray Abraham, Max von Sydow, sőt Dolph Lundgren neve is olvasható. Muti frissebb filmjei közül a magyar mozikban is láthattuk a Rómának szeretettel (2012) című romantikus vígjátékot, elvégre a filmvilág egyik leghíresebb és legvitatottabb személyisége, az amerikai Woody Allen rendezte. Akárcsak Robert Altman kései filmjeiben, ebben is egy sokszereplős történet elevenedik meg, amelyben az események legfontosabb kapcsolódási pontja az Örök Város a maga sokszínű szépségével. Ornella Muti túl a hatodik X-en még mindig keresett színésznőnek számít: idén már két új filmjét is bemutatták, és javában dolgozik a harmadikon. Feltehetően valamilyen formában hozzánk is eljutnak majd ezek az újabb darabok, addig pedig szemezgessünk a régiekből, melyek időnként feltűnnek a televíziócsatornák műsorában, némelyikük megtalálható a tékák kínálatában is, és valószínűleg az összes elérhető a világhálón.     

ornella24.jpg

Magánbűnök, közerkölcsök

Ornella Muti kétszer volt férjnél. Először Alessio Orano színészhez ment feleségül, akivel három közös filmet is forgatott, köztük a legelsőt, A legszebb asszonyt. 1975-ben mondták ki a boldogító igent. A szerelem sajnos idővel elillant, és Muti csak hosszas jogi csatározások után, 1981-ben tudott elválni Oranótól. Ornellának még 1974-ben megszületett első gyermeke, egy Naike nevű lány, akiből azóta énekesnő és színésznő lett: például édesanyja fiatalkori énjét játszotta a Monte Cristo grófja 1998-as tévéváltozatában. Egy ideig mindenki úgy tudta, hogy Orano az édesapa, elvégre 1970 óta ismerte későbbi hitvesét, amikor azonban házasságuk válságba került, a férj nagydobra verte, hogy Naike nem az övé. Az igazi apuka egy spanyol producer, José Luis Bermúdez de Castro Acaso, aki nős és családos ember volt, és emiatt állítólag abortuszra akarta rávenni Ornellát. Amikor Muti ezt megtagadta, szakított vele. Legalábbis a bulvármédia szerint így történt. Ami biztos, hogy a botrány nem tett jót a színésznő népszerűségének. Ráadásul ezután összeszűrte a levet egyik híres partnerével, a szintén nős és családos Adriano Celentanóval, ám a sztár nem volt hajlandó az érzéki filmcsillag kedvéért elválni a feleségétől, Claudia Moritól. Muti 1988-ban ment hozzá Federico Facchinettihez, akitől két gyermeke született: egy lány (Carolina) és egy fiú (Andrea). Facchinetti sajnos nem viselkedett tiszteletre méltó férjként és családapaként: zavaros ügyekbe keveredett, váltókat hamisított a felesége nevében, és komoly összegeket rulettezett el a kaszinóban. 1996-ban elváltak, miután Ornella beleegyezett, hogy cserébe kifizeti férje adósságait. Ugyanebben az évben a művésznő nagymama lett: Naikének kisfia született, Akash. Muti 1998-tól közel tíz éven át egy nyolc évvel fiatalabb plasztikai sebésszel, Stefano Piccolóval élt. 2007-ben egy tíz évvel fiatalabb férfi, a francia Fabrice Kerhervé vállalkozó hódította meg Ornella szívét, és ha minden igaz, azóta is együtt vannak. A még mindig vonzó színésznő 2014-ben lett másodszor is nagymama: ekkor született meg másik lánya, Carolina kisfia, Alessandro.

ornella25.jpg

Fentebb már szó volt arról, hogy Mutinak nemcsak rengeteg rajongója, hanem számos irigye is van, akik előszeretettel hangoztatják, hogy Ornella valójában egyáltalán nem rokonszenves teremtés, és tehetsége fordítottan arányos a kebelméretével. Nem kisebb sztár vette őt pártfogásába már a hetvenes években, mint Claudia Cardinale, akivel azóta is jó barátságban van: „Elég jól ismerem Mutit. Együtt vaká­cióztunk a hegyekben, és mondhatom, se nem hideg, se nem antipatikus. Nagyszerű lány, egy kicsit fé­lénk, egy kicsit zárkózott. Szakmailag nagyon jónak tartom, az utolsó generáció legjobbjának. Valaki össze akarta hasonlítani a nézé­sét az enyémmel, de ez két különböző dolog: én agresszív vagyok és kemény, ő kétértelmű, és tele van ígéretekkel.” Ornellát a Class magazin olvasói 1994-ben a világ legszebb asszonyává választották. A színésznő kétszer volt a budapesti Operabál díszvendége: 1996-ban és 2006-ban. Másodszor barátja, Alain Delon helyett érkezett, aki betegsége miatt lemondta a budapesti meghívást, de gondoskodott helyettesről. Olykor még a legnagyobb sztárok is sopánkodnak amiatt, hogy mekkora áldozatokat hoztak a filmművészet oltárán, Ornella viszont nem tartozik közéjük. Ennek fényes bizonyítékát adta 2008-ban, amikor kifizette Federico Fellini szkeccsfilmje, a Toby Dammit (1968) restaurálásának negyvenezer eurós költségét. Állítása szerint oly sokat kapott a filmvilágtól, hogy ily módon szeretett volna törleszteni valamit. Egyébként is rajongója Fellininek és a film alapjául szolgáló novella szerzőjének, Edgar Allan Poe-nak. 2008-ban Ornella az ékszerbizniszbe is belevágott: előállt saját kollekciójával, és több világvárosban is üzletet nyitott. 2016-ban Oroszország állampolgárságot ajánlott neki, és a művésznő hivatalosan is bejelentette, hogy benyújtotta az erre vonatkozó kérelmét. Muti orosz felmenőire hivatkozott a médiában, rosszmájúak szerint azonban az olasz adóhivatallal időről időre felmerült problémái is befolyásolhatták a döntését.

ornella26.jpg

Ha tetszett, amit olvastál, bátran nyomd meg a „Tetszik” gombot, és lájkolj minket a Facebook-oldalunkon is! Előre is köszönöm!

KATTINTS ERRE A LINKRE TOVÁBBI ÉLETRAJZOKÉRT! 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Madnezz · http://sorfigyelo.blog.hu 2018.07.30. 07:50:13

Amennyiben tényleg vígjátéknak kezdték forgatni a Flash Gordont, úgy már érthető néhány eszement baromság benne, mint a gyíklény halála. Mert amúgy a forgatókönyv inkább komoly volt. Mégiscsak egy kegyetlen diktátor elleni reménytelen kűzdelemről szól.

Tolve 2018.07.31. 08:38:56

Ez igen! Kimerítően részletes írás sokak kedvelt színésznőjéről, akinek viszonylag jól összeszedtem a filmográfiáját, mégis olvastam itt olyan címet, amely nem tűnt ismerősnek.
A trieszti lányt a Mokép kiadta kazettán, úgy tudom. Nem volna rossz, ha előkerülne a magyar változat - olaszul, angol felirattal már láttam, szerintem teljesen helyén van Muti alakítása, a tengerparti jelenetek (főképp az utolsó) olyan légkört kölcsönöznek a filmnek, amely miatt emlékezetesnek tartom.
Szerintem sokkal inkább volt "álomnő" a 70-es, 80-as (sőt, 90-es) években, mint egyes, színészileg nagyobb teljesítményt nyújtó dívák.
Személyes kedvencek tőle, vele: La casa de las palomas, Olcsó regény, Az utolsó asszony, Új szörnyetegek, Nápolyi krimi, Első szerelem, A hétköznapi őrület meséi, A trieszti lány, Oscar (az Oscar szórakoztató értéke alig-alig fakul, ezt szerintem sokan gondoljuk így kis hazánkban).

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.31. 09:25:59

@Madnezz:

Lehet, hogy a Flash Gordon egyszer majd külön bejegyzést is kap, és akkor alaposan ki lesz vesézve. :)

@Tolve:

Kösz az elismerést. Filmográfia itt is lett volna, de nem fért be a karakterlimitbe. Pár nap múlva a szöveg a saját blogomban (Régi idők mozija) is megjelenik majd, ott lesz hely a filmográfiának is.

Szinte mindennel egyetértek, amit írsz. A kedvencekkel is, ámbár nekem az Oscar nem tetszett különösebben, az izomfickók vígjátékai valahogy sosem fogtak meg igazán. :)

Amit Muti képességeiről írsz, azzal különösen egyetértek. Olyasfajta színésznő ő számomra, mint például Sylvia Kristel. Szépségükhöz társul egy olyasfajta kisugárzás, amelyet jó és ügyes rendezők a filmjük javára tudnak fordítani, de alkalmasak a biodíszlet szerepére is, ámbár ennél több van mindkettőjükben. Szerintem. :)

A könnyűzene világa jut még eszembe analógiaként, ahol számomra nem feltétlenül azok a legmegjegyezhetőbbek és a legnagyobb kedvencek, akik a fene tudja, hány oktávot ki tudnak énekelni, hanem inkább azok, akiknek van valami sajátos hangszínük és hozzá olyan egyéniségük, amely képes pótolni a hangterjedelem esetleges hiányait. De van elegánsabb példám is: szakértők szerint Maria Callas riválisának, Renata Tebaldinak talán még szebb, még iskolázottabb hangja volt, mint Callasnak, ám Maria olyan szuggesztív egyéniség volt, aki kisugárzásával pluszt tudott adni a szerepeihez, és ma már ő hamarabb eszébe jut az embernek, mint az egyébként szintén remek Tebaldi.

Visszatérve Mutira, én nagyon szeretem a Casanova minisorozatot is. Olyan vicces és hangulatos, mint Lester muskétásfilmjei (a forgatókönyvírói ugyanaz!), még azonos szereplők is vannak.

szepipiktor 2018.07.31. 10:01:01

Fiatal korom szerelme...
De miért kell egy ilyen reme írást, részletes összeállítás idióta bevezetéssel kezdeni.
Az "utóbbi évtizedek"-ben nem tartozik bele egyetlen felsorolt színésznő sem, ők a 60-as és 70-es években voltak azok, akik voltak, pár idősebben "átcsúszott" a 80-asba is, például Sophia Loren a 90-es és a 2000-es évekbe is, de már idősen, koruknak megfelelő szerepekkel, de nem szexszimbólumként, szexbombaként.
Muti 1991-ben már családanyát játszott az Oscar-ban, nem a "vágy titokzatos tárgyát"-t.
Nekem a csúcs vele a két Celentano-s végjáték volt, azokban gyönyörű és virágzó volt.
A A makrancos pasas miért nem kapott több szót? Remek paródiája William Shakespeare Makrancos hölgy-ének, még jobb párost alakítottak Celentanoval!!!
.
Szóval aki élt abban a korban, annak ez az összeállítás egészen más megközelítést jelent, 40-50 évvel ezelőtt történt az, amit az írás időben összefüggésben kezel.
A " elmúlt évtizedekben" nem fedi le még 1956-t sem, nemhogy a háborút, Horthy korszakát vagy a honfoglalást sem, a 60-80 közötti szuper színésznők is abban a korban értelmezhetők, nem a maiban. Az a kor csak kronológia, életmű tekintetében fontos, nem a ma aktualitásában.
A hátam közepére nem kívánnék egy 60 feletti Mutit...

szepipiktor 2018.07.31. 10:16:30

De adok egy támát a szerzőnek: Dalida!
Ma már szinte nem is értelmezhető a múlt század legnagyobb európai dívája, még nekem is gyerekkoromnak volt a része.
Készült a tragikus életéről már film, 2005-ben, remek szereposztással, majd 2016-ban egy újabb.
Az első megvan, életem egyik meghatározó élménye, hiszen remek történelmi mű ma már és hihetetlen hatással mutatja be a kor világsztárjának az emberi targédiáját.
Érdemes lenne feldolgozni annak az énekesnőnek is a életét, aki 170 millió lemezt adott el abban az időben, amikor még nem volt internet és még a szinpadon kellett élőben produkálni! 10 nyelven énekelt, sok filmben is szerepelt - hiszen eredetileg színésznő volt -, Oscar díjas film címdalát adta elő, nálunk is számtalan világslágerét adták elő Kovács Kati, Vámosiék és mások (Paroles, Mamy Blu, Azok a szép napok, Gyöngyhalász stb.) aki mellett Madonna csak öltöztetőnő lehetett volna.
Érdemes lenne egy összeállítást készíteni az életéről, hiszen hatása a mai napig tart, pedig 87-ben lett öngyilkos.
Ja! Franciaországban három nőnek van köztéri szobra, emlékműve. Ezek egyike Dalida.

Void Bunkoid 2018.07.31. 10:38:03

@szepipiktor: "Muti 1991-ben már családanyát játszott az Oscar-ban, nem a "vágy titokzatos tárgyát"-t."

Pedig még csak 36 éves volt, és jobban nézett ki, mint valaha :)

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.31. 10:40:54

@szepipiktor:

A blog írásai ugyan az olvasóknak szólnak, de mégis alapvetően a szerző ízlését, érdeklődését, stílusát tükrözik. Van, akinek ez bejön, van, akinek nem. Neked ezek szerint nem. Sajnálom.

Az „idióta bevezető” csupán arra szolgált, hogy kihangsúlyozza, hogy Muti nem a semmiből tűnt fel, mert az elmúlt bő fél évszázadban az olasz filmművészetben számos olyan színésznő ténykedett, aki nemcsak szép volt, de tehetséges is, és az olaszok színésznő szerelmeim hivatkozott toplistáján is szép számmal jelen vannak.

Aki netán figyelemmel kíséri ténykedésemet a Filmbookon, nyilván észrevette már, hogy milyen olaszcentrikus vagyok: sok olasz filmmel, rendezővel, színésszel foglalkoztam már, sőt a nem olaszok között is voltak olyanok (Joe Dallesandro, Jennifer O'Neill), akiknek karrierje részben Itáliához kötődik.

A makrancos pasas nyilván a fentiek miatt nem kapott több szót: te fontosnak tartod Muti filmográfiájából, én nem tartottam annak, mindazonáltal megemlítettem. Más szerző nyilván másként írná meg Muti életrajzát, máshová tenné a hangsúlyokat, de ezt a szöveget én írtam, és én ilyennek látom őt és a munkásságát.

Kösz a témaajánlót, de már réges-rég túl vagyok rajta, létezik már ez az életrajz, de ezt az írásomat nem kívánom áthozni ide, mert Dalida színésznői tevékenységét nem érzem annyira jelentősnek, hogy muszáj lenne itt is megemlékezni róla.

Az általad említett dalokat egyébként ő is énekelte ugyan, de valójában egyik sem a saját slágere: a Paroles, paroles eredetijét Mina és Alberto Lupo énekelte, a Mamy blue-t a Pop-Tops, az Azok a szép napokat Mary Hopkin, a Gyöngyhalász pedig egy Bizet-operából lett „poposítva”. Ami biztos, hogy énekelt magyar dalt is: Kovács Kati Elfutok című dalát Une vie d'Homme címmel.

Fradista Utazó · http://attus.hu 2018.07.31. 11:30:20

A Wikipedia alapján a Flash Gordon volt Muti 28. filmje, az IMDB szerint a 26.. És ekkor még csak 25 éves volt...
Finoman szólva se vagyok törzsolvasója ennek a blognak, ez az első cikk, amit itt olvasok. Nekem ez a cikk kicsit túl bő lére van eresztve, ill. mintha a szerző menet közben jött volna rá, hogy mégsincs sok értelme mindegyik filmjéről írni két mondatot. Főleg a hetvenes évekből, ahol, ahogy kiveszem, mindegyik filmben kb. ugyanazt a szerepet játszotta.
De ez nem feltétlenül kritika, mert lehet, hogy a visszatérő olvasók meg ezt szeretik, csak egy személyes megjegyzés :-)

Azt szokták mondani, az ilyen szép fiatal színésznők igazából azon méretnek meg, hogy amikor 35 felett már nem tudják eljátszani a szép, fiatal lány szerepét, sikeres színésznők tudnak-e maradni. Mutit még bőven ezután, a kétezres években is rengeteget foglalkoztatták, igaz, én speciel az Oscart követő filmjeiből egyet sem láttam.

Fradista Utazó · http://attus.hu 2018.07.31. 11:36:55

@Field64: Egy, a fő témához lényegében nem kapcsolódó megjegyzés: az Azok a szép napok a Szovjetunióból származik, az 1920-as évekből, az eredeti címe Dorogoj dlinnoju (Дорогой длинною). Mary Hopkin szerepe annyiban fontos, hogy a dal addig nyugaton szinte ismeretlen volt, az ő előadásában viszont világsláger lett belőle, a következő években a világ szinte minden nyelvére átvették, énekelte Dalida, Harangozó Teri, meg még megszámlálhatatlan előadó a világ minden nyelvén.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.31. 12:03:37

@Fradista Utazó:

Mindegyik cikkem bő lére van eresztve, ez az én egyedi specialitásom. :)

Én például ki nem állhatom a két-három rövid bekezdésben összefoglalt, „lényegre törő” blogbejegyzéseket, melyek valójában semmi lényegeset, semmi újat nem mondanak, csak jól ismert alapdolgokat ismételgetnek, és kizárólag a világhálón ide-oda rohangáló, egy blogra csak egyetlen percet szánni tudó és akaró embereknek íródnak. Jómagam inkább elolvasok egy komoly cikket vagy könyvet az adott témáról, ha az tényleg érdekel, és nem csupán unalomból szörfözök a neten. Szóval az elmélyült olvasás híve vagyok, miközben tudom, hogy manapság már az olvasás is kevesek hobbija, és egyáltalán nem trendi időtöltés.

Szerzőként is megpróbálok olyasmit nyújtani, amiből szerintem nincs túlkínálat a társblogokban. Van, mikor ez bejön, van, mikor nem. Itt tulajdonképpen bejött, mert a látogatószám 40 ezer fölött jár, és bár tudom, hogy ennek nagyobb része nem jelent tényleges olvasót is, de mégis, ha csupán 1% elolvasta a szöveget, az máris több, mint némelyik írás teljes látogatószáma. :)

A koncepció az volt, hogy mindenképpen legyenek megemlítve a karrier szempontjából fontos filmek. A kiválasztottak közül kapjanak néhány mondatot a kevésbé ismertek-jelentősek, de szubjektív véleményem szerint mégsem teljesen érdektelenek, és kicsit nagyobb terjedelmet adtam azoknak, amelyek valóban kiemelik Mutit a szimplán csak vetkőző színésznők sorából. Ha pusztán a művészi érték lett volna a sorvezető, akkor például a Flash Gordont alighanem egyetlen mondattal elintéztem volna. :)

Köszi a zenei kiegészítést: valóban, Hopkin dala is feldolgozás volt, de mindenképpen megelőzte Dalidáét, és mindmáig az ő verziója a legismertebb.

Berelhetoreklamfelulet 2018.07.31. 12:55:31

@Field64:
Nem tudom ezt mire érteted, és sem a cikket sem a commenteket nem olvastam végig, csak az egyik mondatát ragadtam ki, de jelen esetben a látogatottság inkább annak tudható be, hogy az illetők pikáns képeket reméltek volna a cím szöveg/kép után.
Nyilván a wall of text elolvasása itt nem opció.

Amúgy lehet tartalmasan írni úgy is, hogy nem ír wall of textet az ember, nyilván nehezebb.
Pl.: ránézek a cikkre: kép - egy hasáb szöveg - kép - egy hasáb szöveg, ez így nem nagyon olvastatja magát.

Használj tagolást, nem hiszem, hogy az egész hasáb megszakítás nélkül ugyan arról szól(nem olvastam el), de ha ez nem áll fent, akkor a tagolás átláthatóvá tenné.
A kép alá pedig írhattál volna valami tl.dr bait mondatot, ami felkeltené az ember figyelmét arra, hogy elolvassa azt ami alatta van.
Gondolom ez az adott műről összefoglaló lehet(?) azt egyértelműen el lehetne különíteni a többi mondanivalótól, mint ahogy a tankönyvekbe is elkülönítik az extra információt, érdekességet.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.31. 13:04:04

@Berelhetoreklamfelulet:

Kösz az észrevételt.

A célomat elértem ezzel a blogbejegyzéssel, és mivel úgyis ez az utolsó cikkem a Filmbookon (a csúcson kell abbahagyni, bár volt ennél nagyobb csúcsom is), ezért nincs már értelme változtatni a szokásaimon.

Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni a jövőre vonatkoztatva: ami nem érdekli, azt ne olvassa el, és jómagam senkit nem is szeretnék semmilyen tagolási vagy másmilyen trükkökkel rávenni arra, hogy olyasmit olvasson, amire valójában nem kíváncsi.

Kelemanus 2018.07.31. 18:00:22

Nagyon alapos portré.
Jó az író stílusa, ül az a néhány kikacsintás, érződik a hazai pálya a megfelelő háttérismeret.
Maradok, szétnézek.

Darkcomet 2018.07.31. 20:15:07

@Field64: Őszintén remélem, hogy ezt a megjegyzést az utolsó cikket illetően csak amolyan hirtelen felindulásból írtad.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.07.31. 23:01:03

@Kelemanus:

Köszönöm, ez végszóként épp jól jött számomra. :)

@Darkcomet:

Nem felindult vagyok, inkább bágyadt ebben a nagy melegben. :) Lehet, hogy majd újra beizzítom a három saját blogomat (végtére is elég sok, befejezés előtt álló publikálatlan szövegem van), melyek közül kettővel épp a Filmbook miatt álltam le, de ez a többszemélyesnek indult, mára lényegében egyszemélyessé vált blog már nem érdekes számomra. Nem véletlen, hogy többször is le akartam már állni vele. Sok tapasztalatot jelentett, látogatottságot meg egyebeket, mégis azt hiszem, igazából mégiscsak az eldugott blogjaimban érzem jól magam, ahová ötévente téved be három ember. :) Akikkel a Filmbookon összeismerkedtem, azok a szokásos kapcsolattartási helyeken továbbra is megtalálhatnak.

Darkcomet 2018.08.01. 18:16:01

@Field64: Azt elárulod, hogy az archivregiidokmozija blogod kívül melyik a másik kettő?

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.08.01. 19:02:36

@Darkcomet:

Régi idők popzenéje: archivregiidokpopzeneje.blogspot.com/

Pier Paolo Pasolini: archivpierpaolopasolini.blogspot.com/

Filmbookos szövegeimben szinte kizárólag csak ehhez a két külső bloghoz csináltam linkeket, a Mutiról szóló szövegben is vannak ezekhez vezető linkek. :)

Darkcomet 2018.08.02. 17:34:32

@Field64: Bevallom töredelmesen, ezt az írásodat csak átfutottam, mivel a művésznő sosem tett rám akkora hatást, hogy foglalkozzam a színészi kvalitásaival, magyarán szinte egy filmjét sem láttam, annyira közömbös számomra. A linkekért viszont ezer köszönet.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.08.02. 19:00:13

@Darkcomet:

Nem gond, 57 ezer látogatója volt a szövegnek, szóval csak akadt köztük néhány, akinek nem volt közömbös a művésznő. :)

Ezek a szövegeim volnának befejezéshez közeli állapotban: 12+1 (Sharon Tate emlékére), Különleges történetek, Halál Velencében, Flavia, a muzulmán apáca, Volt egyszer egy vadnyugat, Mackenna aranya, A Keselyű három napja, Portyán, Sebastiane, Hús és vér, Csillagközi invázió, Beatrice Cenci (1969), Ómen (1976), Fellini-Satyricon, Tűzzel-vassal, A fáraó, W. R., avagy az organizmus misztériuma, Solaris (1971), Tűz van, babám! A magyar filmek közül: Egri csillagok, Árvácska, Szegény gazdagok, Az oroszlán ugrani készül, Egy erkölcsös éjszaka, Szindbád. A rendezői életrajzok közül Vilgot Sjöman, Bigas Luna, Ken Russell, Luchino Visconti és Richard Lester, a színész életrajzok közül Helmut Berger, Jean Sorel, Pierre Clémenti, Karin Schubert, Elizabeth Taylor, Ramon Novarro, Brigitte Bardot, Ewa Aulin és Edwige Fenech.

Darkcomet 2018.08.02. 19:50:52

@Field64:

Mit is mondjak. Impozáns lista. Majd akkor a másik filmes blogodon fogom ezeket keresni.

Viszont valamit más régóta szerettem volna megkérdezni. Te hivatás szerűen foglalkozol a filmekkel, vagy csak egy amolyan munka melletti megszállott "filmbuzi" vagy? Ha az utóbbi, akkor kiváncsi lennék rá, hogy hogyan tudsz rá ennyi időt szakítani, hogy ilyen mélységben írjál ebben a témában bármiről is?

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.08.02. 20:41:14

@Darkcomet:

Nem, abszolút műkedvelő vagyok. Jelenleg fő állásban könyvszerkesztőként dolgozom, végzettségem tanító, de dolgoztam villanyszerelőként apám mellett, továbbá Pet Shop Boyként meg lemezbolti eladóként is.

Hát elég magamnak való gyerek voltam (ez vénségemre se nagyon változott), nem nagyon haverkodtak velem, én meg nem akaszkodtam senkire, hanem felfedeztem magamnak egy érdekes világot: a filmekét, a könyvekét és a könnyűzenéét. :)