Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

FLAVIA, A MUZULMÁN APÁCA

2018. szeptember 17. - Field64

„Miért? Miért? Isten miért egy férfi?
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek – mind férfiak.
Még a tizenkét apostol is. Mind a tizenketten férfiak.”

A múló idő olykor ellensége, máskor barátja a mozgóképeknek. Jó néhány példát említhetnénk arra, hogy a maguk idejében nagyra tartott filmek az évek múlásával elszürkültek, túlhaladottá váltak, ugyanakkor előfordult az is, hogy rosszul fogadott, netán megbukott filmeket átértékelt az utókor. Az utóbbi kategóriába tartozik a Magyarországon alig ismert olasz rendező, Gianfranco Mingozzi 1974-es alkotása, a Flavia, a muzulmán apáca is. A direktor hazai ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy tudomásom szerint egyetlen játékfilmjét sem mutatták be a magyar mozik. Szóban forgó filmje esetében ez némileg érthető is, hiszen az úgynevezett nunsploitation irányzat jegyében készült (erről bővebben a szövegben olvashatsz), vagyis az erőszak és a szexualitás különösen nyíltan jelenik meg benne, egynémely jelenete még az új évezredben is meghökkenést válthat ki. Noha a korabeli kritikák között is találhatunk olyanokat, melyek szerint Mingozzi szakmai tudása, az igényes operatőri munka, a hangulatos kísérőzene és a színészi játék kiemeli ezt a filmet az alantas ösztönöket kiszolgáló, hasonló témájú mozgóképek sorából, a Flavia, a muzulmán apáca mégis csupán az új évezredben vált kultuszfilmmé. Természetesen most sem sorolják a korszakos remekművek közé, nem tekintik felülmúlhatatlan művészi csúcsteljesítménynek sem, de jóval árnyaltabban ítélik meg, mint az ősbemutató idején. Napjainkban ugyanis különösen sok aktualitása van a vallás összetett témájának, azon belül hit, egyén és társadalom kapcsolatának, a nők helyzetének és az iszlám növekvő elterjedésének, melynek veszélyeit eltúlozni éppúgy szokták, mint elbagatellizálni. Mingozzi opusza is ezekkel a sorsdöntő kérdésekkel foglalkozik, melyek már a XV. században is aktuálisak voltak, s napjainkban is válaszra várnak.  

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi explicit erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre, és közülük is csak azok, akiknek az ilyesmi nem bántja az érzékenységét.

flavia00.jpg

A cselekmény

Itáliában járunk, a XV. század második felének erőszakkal átitatott világában. Don Diego inkvizítor az iszlám hódítók ellen mozgósítja az embereket. Vele tart lánya, Flavia is, akiben felidéződik egy régi emlék, amikor szemtanúja volt annak, amint az apja hidegvérrel lefejez egy sebesült keleti férfit, akinek férfiasan szép külseje valósággal megbabonázta a lányt. Az ismeretlen áldozat azóta visszatérő látomásainak egyik szereplője. Nem sokkal később Don Diego úgy dönt, hogy lányát egy pugliai kolostorban helyezi el, hogy Flaviából apáca legyen. A jámbor teremtés rövidesen ráébred arra, hogy a szent intézmény falai sem állják útját a külvilág veszélyeinek és borzalmainak, és valójában apácaként sincs nagyobb biztonságban, mint apja oldalán. Találkozik a társadalom által kivetett, megalázott és megbélyegzett nőkkel, leprás betegekkel és olyanokkal, akiket ok nélkül vádoltak erkölcstelen életmóddal. Egyre több kétely merül fel benne a patriarchális társadalommal szemben, hiszen nap mint nap szemtanúja lesz annak, hogy ezeket a szerencsétlen nőket a férfiak még a kolostor falain belül is megalázzák, elnyomják és kihasználják. Flavia fellázad, és elmenekül a kolostorból. Barátságot köt egy jóindulatú zsidó férfival, Ábrahámmal, aki hűséges társa és kísérője lesz. A szabadságot azonban nem élvezheti sokáig: apja emberei rátalálnak, és akarata ellenére visszaviszik a kolostorba. Emiatt végleg elveszíti hitét a fennálló társadalmi rendben.

flavia01.jpg

Egy zarándokút alkalmával Flavia szemtanúja lesz annak, amint muzulmán fegyveresek támadnak egy keresztény városra. A támadók semmiféle könyörületet nem tanúsítanak a „hitetlen” emberek iránt: erőszakoskodnak, rabolnak, kegyetlenül gyilkolnak. A pusztítás tetőfokán Flavia a szaracén hadvezérben, Ahmedben felismerni véli azt a férfit, akit apja egykoron lefejezett. Ahmed felfigyel a szűz apácára, és bár erőszakkal is megkaphatná őt, mégis gyengéden és figyelmesen bánik vele, és így teszi a szeretőjévé. Flaviát az érzékiség élménye teljesen megváltoztatja. Úgy érzi, most vált szabaddá igazán, és Ahmed támogatásával bosszúhadjáratot indít korábbi elnyomói ellen. Elsőként egykori zárdáját támadja meg, és keményen megbünteti az apácákat, akiket ott talál. Utána tulajdon apjával is szembefordul: Don Diegót és számos hívét hamarosan muzulmán katonák kaszabolják le. Flavia azonban rádöbben arra, hogy a bosszúvágy teljesen elvakította, és valójában a muzulmánok oldalán sem érezheti magát szabadnak, hiszen azok ugyanúgy bánnak a nőkkel, mint a patriarchális keresztény társadalom. És mivel a keresztény férfiakat tömegesen lemészárolták, nem is nagyon van már senki, aki a nők védelmére kelhetne. Amikor Ahmed megöli Flavia hűséges barátját, Ábrahámot, a nő végleg csalódik kedvesében, aki elhagyja őt. Magára maradva a keresztények fogságába esik, és a muzulmánok oldalán elkövetett „sátáni” cselekedeteiért borzalmas kínhalált kell szenvednie…

flavia02.jpg

A történelmi háttér

A filmet az alkotók Otranto mártírjainak ajánlották. A dél-olaszországi város 1480-ban élte át történelmének legsúlyosabb csapását, amikor II. Mehmed oszmán szultán csapatai Gedik Ahmed pasa vezetésével megostromolták és augusztus 11-én elfoglalták. Otranto védői közül tizenkét ezer embert mészároltak le. A hódítók körülbelül nyolcszáz embernek választást engedtek: vagy áttérnek az iszlám hitre, vagy lefejezik őket. Mindannyian megtagadták az áttérést, és ezért valamennyien halállal lakoltak. IV. Szixtusz pápa keresztes hadjáratot hirdetett Otranto felszabadítására. Az I. Ferdinánd nápolyi király által vezetett keresztény sereg megsegítésére Hunyadi Mátyás magyar király – aki felesége, Aragóniai Beatrix révén Ferdinánd veje volt – és a francia uralkodó, XI. Lajos is csapatokat küldött. „Szent Jakab napján, július 25-én érkezett meg 800 magyar a csatatérre, akiket a derék Mátyás király küldött, Ferdinánd megsegítésére, 500 gyalogos és 300 lovas, vitéz és igen kiváló csapat. S amint megérkeztek, letáboroztak egy Minerva nevű helyen, 200 lépésnyire a várostól, ahol egy szép forrás volt és van is a mai napig. És attól a naptól kezdve a törökök nem tudták használni ezt a már fentebb megnevezett részt, olyannyira, hogy emiatt a forrás hosszú időn át viselte a »Magyarok forrása« nevet, annak ellenére, hogy igaz neve Minerva volt, miként ma is az, kiszorítva a magyarok nevét" – írta Giovanni Michele Laggetto (kb. 1504–1571) a magyarok részvételéről Otranto visszafoglalásában. Gedik Ahmed elhagyta a várost, hogy erősítést szerezzen, de elkésett. 1481. május 3-án II. Mehmed elhunyt, és utódja, II. Bajazid elrendelte Otranto feladását, amire 1481. szeptember 11-én került sor. Az otrantói mártírokat Ferenc pápa 2013. május 12-én szentté avatta.

flavia03.jpg

Nunsploitation

A nunsploitation elnevezést azokra a filmekre használják, amelyek egy vagy több keresztény apáca megpróbáltatásait ábrázolják, általában középkori miliőben. Az irányzat a hetvenes években élte fénykorát, elsősorban azokban az országokban, ahol különösen erős a katolikus egyház befolyása, mint például Olaszországban és Spanyolországban. Mint minden exploitation produkció, a nunsploitation filmek is elsősorban a külsőségekre helyezik a hangsúlyt, vagyis az erőszak és a szexualitás különböző formáinak érzékletes ábrázolására. Ezek a filmek részben vagy teljes egészében egy kolostorban játszódnak, ezért a konfliktusok javarészt a tartósan zárt közösségben élők között keletkező szexuális helyzetekből adódnak: maszturbáció, leszbikus vonzalom, titkos szexuális viszony egy kívülről érkező férfival, aki lehet egyházi személy is. Ezzel összefüggésben gyakran az inkvizíció témája is megjelenik. A korszak másik hírhedt filmes irányzatához, a nazisploitationhöz hasonlóan a nunsploitation kategóriába sorolt művek között is találhatunk művészi igényű alkotásokat, melyekben a szélsőségek ábrázolása nem cél, hanem eszköz a mondanivaló kihangsúlyozása érdekében. A nunsploitation filmek néha nyíltan, máskor kevésbé direkt módon, de általában egyházellenesek, és bár szélsőséges – néhány esetben valós tényeken alapuló – történeteket dolgoznak fel, gyakran sugallják azt, hogy a látottak valójában a kereszténység egészére vonatkoztathatók, és nem egyes egyének túlkapásait, hanem magának a keresztény vallásnak a lényegét leplezik le. Ezeket a produkciókat sokszor feminista felhangok is jellemzik, a megpróbáltatást átélő apácák kimondatlanul is a nők alárendelt társadalmi szerepe ellen lázadnak, ami egyesek esetében együtt járt azzal is, hogy igazából nem önként, hanem kényszerből kellett lemondaniuk természetes női vágyaikról. Olykor kiderül az is, hogy a hősnő épp azért került egy szigorú zárdába, mert szexualitását a kor kötöttségeihez képest szabadon élte ki, csak éppen nem azzal, akihez családja anyagi és/vagy politikai érdekből hozzá akarta volna kényszeríteni.

flavia04.jpg

A nunsploitation filmek típusfiguráikkal is emlékeztetnek a nazisploitation produkciók vagy a női börtönökben játszódó filmek szereplőire: a kolostor főnökasszonya általában egy vasfegyelmet követelő, szigorú, kegyetlen, szadizmusra is hajlamos, többnyire középkorú vagy idős nő, aki rendszeresen megbünteti azokat, akik vétenek a regulák ellen, vagy csak feltételezi róluk, hogy véteni fognak, ezért elrettentésül előzetesen „megfegyelmezi” őket. A „piszkos munkát” viszont legtöbbször rábízza valamelyik alárendeltjére vagy egy hímneműre (például a gyóntatópapra), akik a büntetés ürügyén előszeretettel élik ki saját beteges vágyaikat is a kiszolgáltatottakon. A nunsploitation filmek forrásait már a középkori irodalomban is megtalálhatjuk, például Boccaccio (Dekameron) vagy Pietro Aretino (Beszélgetések) műveiben, vagy olyan újkori klasszikusban, mint Denis Diderot regénye, Az apáca (1762). Irodalmi háttere van olyan, ma már filmtörténeti jelentőségű alkotásoknak is, mint a lengyel Mater Johanna (1961, Jerzy Kawalerowicz) és az angol Az ördögök (1971, Ken Russell): mindkét film a hírhedt loudoni boszorkánypert dolgozza fel, csak éppen az egyik Jarosław Iwaszkiewicz regénye, a másik Aldous Huxley könyve és a belőle készült John Whiting-színdarab alapján. Ken Russell egyébként is imádta meghökkenteni a nézőket a filmjeivel, és Az ördögök 1971-ben annyira kiverte a biztosítékot a cenzoroknál, hogy vágatlan változata mind a mai napig kuriózumnak minősül. A provokatív részletek ellenére is egyértelmű, hogy Az ördögök inkább egy katartikus hatású művészfilm, semmint egy alantas ösztönöket ébresztgető, „apácás szexfilm”. Kawalerowicz filmjében viszont a lelki terror az igazán nyomasztó, vizuális szempontból semmi kifogásolható nem történik – legalábbis a cenzorok szemszögéből.

flavia05.jpg

Az irányzat igényesebb darabjai közé tartozik Eriprando Visconti drámája, A monzai apáca (1969) is, amely Virginia de Leyva (1575–1650) élettörténetén alapul. Virginiát tizenhárom éves korában akarata ellenére zárdába kényszerítette az apja. Látszólag alkalmazkodott a kolostor szigorú rendjéhez, társai és az egyházközség körében évekig köztiszteletnek örvendett. 1597-ben találkozott egy gróffal, akivel szerelmi viszonyt kezdett, melynek gyümölcseként titokban két gyereket is szült. Amikor az egyik apáca megfenyegette, hogy bűnét leleplezi a világ előtt, szeretőjével közösen megölte őt. Virginia elhíresztelte, hogy társa megszökött. A leleplezéstől félő gróf később végzett azzal a kováccsal is, aki álkulcsaival lehetővé tette a szerelmesek találkozását. Idővel egyre több pletyka terjedt el arról, mi folyik a monzai zárda falai mögött, és az elöljárók végül léptek az ügyben. A gróf megszökött a felelősségre vonás elől, állítólag menekülés közben egy szerzetes megölte őt. Virginiát megkínozták, és 1608-ban arra ítélték, hogy tizenhárom évig befalazva éljen. Túlélte a büntetést, 1650-ben hunyt el. Egy Stendhal-mű részlete ihlette a lengyel Walerian Borowczyk Egy kolostor belsejében (1977) című olasz filmjét, amely a vallási és a szexuális megszállottság provokatív összefüggéseit térképezi fel: az egyik jelenetben egy apáca egy olyan dildóval maszturbál, melynek aljára egy Krisztusra emlékeztető férfi arcképét festették. Provokációért nem kellett a szomszédba mennie az olasz Joe D’Amatónak sem, aki még a nem pornográf játékfilmjeit is gyakran megfűszerezte hardcore jelenetekkel. Az Egy kolostor képei (1978) című alkotásában például megerőszakolnak egy apácát, akit többek között orális szexre is kényszerítenek, amit a kamera leplezetlenül meg is mutat. Mindezek ellenére az opusz a kétes hírű rendező munkásságának jobb darabjai közé tartozik, ami nyolc évvel későbbi nunsploitation filmjéről, A bűnösök zárdájáról (1986) már nem állítható ennyire határozottan. D’Amato mellett voltak persze más rendezők is, akik szintén többször áldoztak a műfaj oltárán, köztük olyan trashfilmesek, mint Bruno Mattei és Jesús Franco.

flavia06.jpg

Még az is megesett, hogy az irányzat alkotói egymást inspirálták. D’Amato fentebb említett 1978-as filmjét Borowczyké ihlette, míg a mexikói Satánico pandemonium (1978) Ken Russell mesterművét tekintette követendő példának. Még a Laura Gemser nevével fémjelzett Fekete Emanuelle-sorozat egyik epizódja, az Emanuelle nővér (1977) is e téma jegyében fogant. Az 1978-as Gyilkos apáca nemcsak azért érdemel említést, mert egyes országokban máig tiltott gyümölcsnek számít, hanem azért is, mert a XX. században játszódik, nem a középkorban, és meglehetősen szabadon dolgoz fel egy valós bűnügyet. A címszerepet Fellini egykori múzsája, a mázsányira hízott svéd Anita Ekberg alakította, egyik partnere az amerikai underground filmekben feltűnt Joe Dallesandro. Érdekes módon több japán nunsploitation filmről is tudunk annak ellenére, hogy a kereszténység kevésbé elterjedt a távoli szigetországban, mint Európában: az olyan filmek, mint például A szent szörnyeteg iskolája (1974, Szuzuki Norifumi), A kolostorba vonult apáca: Runa vallomása (1976, Konuma Maszaru) vagy A nagy mellűek kolostora (1995, Hamano Szacsi) elsősorban azt a célt szolgálták, hogy ez így is maradjon. A nunsploitation kategóriához gyakran hozzácsapják azokat a filmeket is, amelyeknek van egy olyan apáca szereplője, aki korántsem a hivatásához méltó módon viselkedik: ebből a szempontból nunsploitationnek minősül Robert Rodríguez Machete (2010) című alkotása is a Lindsay Lohan által alakított April miatt. Előzetes ismertetője alapján az idén nyolcvanéves holland Paul Verhoeven készülő új filmje, a XVII. században játszódó Benedetta is valószínűleg besorolható lesz a nunsploitation kategóriába, remélhetően a direktortól elvárható módon az igényesebb darabok közé: a hősnőt különös vallási és szexuális látomások gyötrik, amelyek leküzdésében egy másik apáca segíti őt, s a két nő között gyengéd szálak szövődnek. 

flavia07.jpg

A rendező

Gianfranco Mingozzi olasz rendező 1932. április 5-én született Olaszországban, a Bologna megyei Molinella településen. Itt töltötte gyermekkorát is, egész pontosan a San Pietro Capofiume negyedben. Jogi diplomát szerzett, majd filmművészeti tanulmányokat folytatott a római Centro sperimentale di cinematografia filmakadémián, amely Nyugat-Európa legrégebbi filmművészeti iskolája, 1935-ben alapították. (Érdekes, hogy milyen sok kiváló művész váltott át jogról a filmművészetre!) Mingozzi rendezőasszisztensként kezdte a szakmát olyan mesterek mellett, mint a szintén olasz Federico Fellini, valamint a francia Philippe de Broca és René Clément. Fellini klasszikusában, Az édes életben (1960) egy kicsiny színészi feladatot is kapott: ő játszotta azt a papot, aki megengedi Steinernek (Alain Cuny), hogy az orgonán játsszon. Asszisztensi ténykedésével párhuzamosan dokumentumfilmek rendezésébe is belefogott. Con il cuore fermo, Sicilia (1965) című alkotása a legjobb dokumentumfilmnek járó Arany Oroszlán-díjat kapta a Velencei Filmfesztiválon, és Mingozzi átvehette érte az Olasz Filmkritikusok Szövetségének Ezüst Szalag-díját is. A társadalmi problémák iránti fogékonyság jellemezte dokumentarista tevékenységét, ugyanakkor a filmművészet világából is választott témákat. 1966-ban például kollégájáról, Michelangelo Antonioniról forgatott egy portréfilmet, 1982-ben a nagy olasz díva, Francesca Bertini művészetének állított emléket, 1985-ben pedig az olasz filmművészet történetének legjelentősebb eseményeiről emlékezett meg. Noha játékfilmeket és tévéfilmeket is rendezett, csak a dokumentumfilmezés területén volt egészen a haláláig aktív.

flavia08.jpg

Mingozzi első mozifilmje a megtörtént eseteket feldolgozó Az olasz férfi és a szerelem (1961) című szkeccsfilm egyik epizódjának megrendezése volt. Első egész estés játékfilmje, a Trio az 1967-es cannes-i filmfesztivál programjában is szerepelt, a Rendezők Kéthete szekcióban. Godard és Antonioni hatását tükröző műről van szó, amely három mai fiatal történetét meséli el. A szereplők egyike Pasolini felfedezettje, az Oidipusz királyból (1967) ismert Luciano Bartoli, aki később olyan rossz hírű művekben is feltűnt, mint például a Caligula – Az el nem mondott történet (1982). Egy szardíniai emberrablás története a Sequestro di persona (1968), a főszerepeket Franco Nero és Charlotte Rampling játszotta. Öngyilkosságot fontolgat a La vita in gioco (1972) párosa, szándékuk hátterében érzelmi viharok állnak. Főszereplők: Mimsy Farmer, William Berger, Giulio Brogi és Paolo Turco. A Flavia, a muzulmán apáca – amelynek egyik producere is Mingozzi – forgatása 1973 őszén zajlott. Az egyik helyszín maga Otranto volt. A zárda belsejében játszódó jeleneteket Traniban, a Santa Maria di Colonna kolostorban vették fel, a zárda udvarán játszódó képsorokat viszont a barlettai várban. Traniban forgatták az oszmán támadás jelenetét is, de a stáb dolgozott Viterbóban is. A Flavia után tévéfilmek következtek, mint például a részben Magyarországon készült Az isztambuli vonat (1980). A nyolcvanas évek Mingozzi-filmjei közül a legfigyelemreméltóbb A felavatás (1986) című hangulatos erotikus film, amely Guillaume Apollinaire 1911-ben publikált regénye, a Les Exploits d'un jeune Don Juan szabad feldolgozása. Az ifjú Don Juant Fabrice Josso alakította, a női főszerepet pedig Tinto Brass felfedezettje, a dús keblű Serena Grandi. További nevek a hölgykoszorúból: Claudine Auger, Marina Vlady és Virginie Ledoyen. Nincs híján az erotikának az ötvenes években játszódó L'appassionata (1988) sem, melynek szentimentális története egy olyan szenvedélyes szerelemről szól, amelyben a felek között jelentős a korkülönbség. Mingozzi – tőle szokatlan módon – ugyanabban az évben még egy mozifilmmel is előállt: az Il frullo del passero hősnője, Silvana (Ornella Muti) élettársa meghal, és a gyönyörű asszony arra készül, hogy elhagyja azt a kis falut, ahol addig élt. Egy gazdag és idős férfi (Philippe Noiret) befogadja őt, és elmeséli neki múltbéli szerelmi kalandjait. A direktor utolsó mozifilmje, a Tobia al caffè (2000) egy hangulatos romantikus vígjáték. Gianfranco Mingozzi 2009. október 7-én Rómában hunyt el.

flavia09.jpg

A brazil szexszimbólum

A Flaviát alakító Florinda Bolkan 1941. február 15-én született a Brazília északkeleti részén fekvő Uruburetamában. Eredeti neve: Florinda Soares Bulcão. A brazil Varig légitársaság hoszteszeként dolgozott, és munkájának köszönhetően megtanult folyékonyan beszélni olaszul, franciául és angolul. 1968-ban (más források szerint: 1967-ben) egyik külföldi utazása alkalmával figyelt fel rá egy nemesi származású női filmproducer, az olasz Marina Cicogna grófnő, aki bemutatta őt egy Ischia szigetén nyaraló előkelő társaságnak. Közöttük volt a grófnő unokatestvére, Luchino Visconti is, aki ott helyben meghallgatást tartott a brazil szépség számára, aminek eredményeként rábízta az Elátkozottak (1969) című náci témájú drámája egyik fontos mellékszerepét. Filmes karrierje érdekében Florinda felvette a Bolkan művésznevet, amely a nemzetközi művészvilágban könnyebben megjegyezhető volt, mint a Bulcão. Mire Visconti alkotása mozikba került, addigra a művésznőt már egyéb filmekben is láthatta a közönség. Így például a Candy (1968) című szuperbukásban olyan partnerei voltak, mint Marlon Brando, Richard Burton, Charles Aznavour, Walter Matthau, James Coburn, John Huston és Ringo Starr. Egymás után két bűnügyi filmben is a kamerák elé állt: A sérthetetlenekben (1969, Giuliano Montaldo) John Cassavetes, Britt Ekland és Peter Falk partnere lehetett, a Bűntény a Via Venetón (1969, Romolo Guerrieri) izgalmait pedig Franco Nero és Adolfo Celi oldalán élte át.

flavia10.jpg

Nagy nemzetközi sikert aratott (Oscar-díjat is kapott) Elio Petri társadalmi drámája, a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében (1970). A főszereplő, a Gian Maria Volontè által alakított magas beosztású tisztségviselő megöli gyönyörű szeretőjét, és szándékosan terhelő bizonyítékokat hagy maga után, társadalmi pozíciója miatt mégsem merik megvádolni a bűnténnyel. A rossz hírű olasz rendező, Lucio Fulci két emlékezetes alkotásában is kulcsszerepet bízott Florindára: az Egy gyík a nő bőrében (1971) és a Ne zaklasd a kiskacsát! (1972) sajnos elkerülte a magyar mozikat. Az egzotikus filmcsillagot viszont mi is megcsodálhattuk olyan korabeli filmsikerekben, mint Az utolsó völgy (1971), Az asszony és az elítélt (1972) és a Kettős bűntény Hamburgban (1972). Szakmai karrierjének egyik csúcspontja volt Vittorio De Sica alkotása, az Egy rövid vakáció (1973), ő maga azonban a Flaviát tartja egyik kedvenc filmjének. Richard Lester szellemes kalandfilmjében, a Királyi játszmában (1975) Bismarck porosz kancellár szeretőjét, Lola Montez táncosnőt játszotta, Veljko Bulajić Merénylet Szarajevóban (1975) című történelmi drámájában pedig Zsófia hercegnőt, aki férjével, Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökössel együtt az első világháború ürügyéül szolgáló merénylet áldozatául esett. Florinda Bolkant később is láthattuk ugyan a mozikban, sőt a hetvenes évek végétől több televíziós felkérést is elvállalt, de ezeknek a szerepléseinek nem volt akkora visszhangjuk, mint a pályája első évtizedében forgatott filmjeinek. 2005-ben filmezett utoljára, karrierjéről alkalmasint egy külön bejegyzésben részletesebben is megemlékezek.

flavia11.jpg

A további szereplők

María Casares (1922–1996) spanyol színésznő édesapja, Santiago Casares Quiroga 1936-ban néhány hétig Spanyolország miniszterelnöke is volt. A polgárháború kitörését követően a családnak menekülnie kellett: az apa Londonba ment, Maria pedig az édesanyjával együtt Párizsban talált menedéket. Itt folytatta színészi tanulmányait is. 1942-ben lépett először színpadra, három év múlva forgatta első filmjét. Ez nem volt más, mint Marcel Carné klasszikusa, a Szerelmek városa (1945), amelyet negyvenöt évvel később minden idők legjobb francia filmalkotásának választottak. Nathalie-t játszotta, a cselekmény egyik fő helyszínéül szolgáló pantomimszínház igazgatójának a lányát. Tehetségének köszönhetően Casares folyamatosan kapta az újabb filmajánlatokat, melyek közül igényesen szelektált. Olyan nagyra becsült filmekben szerepelt, mint például A Bois de Boulogne hölgyei (1945, Robert Bresson), A pármai kolostor (1948, Christian-Jaque), az Orfeusz (1950, Jean Cocteau) és az Orfeusz végrendelete (1960, Jean Cocteau). A televízióban is színvonalas produkciókban foglalkoztatták: 1959-ben Lady Macbethet, 1963-ban Yermát játszotta egy tévéfilmben. A filmvásznon elért sikerei ellenére a színházat tartotta igazi otthonának, és a hatvanas évek második felétől már kevesebb filmes felkérést vállalt: a Flaviát például nyolc év kihagyás után forgatta. Magyarországon is bemutatták Michel Deville Ártatlan gyönyör (1988) című filmjét, amelynek egyik mellékszerepéért a művésznő a legrangosabb francia filmes díjat, a Césart vehette át. 1978-ban ment feleségül André Schlesserhez. Két év múlva megjelent önéletrajza, a Résidente privilégiée, amelyben nyíltan vallott Albert Camus íróhoz fűződő, tizenhat éven át tartó viszonyáról is. Utoljára 1995-ben állt a kamerák elé Goran Paskaljević Valaki más Amerikája című drámájában. María Casares napra pontosan a 74. születésnapján hunyt el vidéki otthonában.

flavia12.jpg

Az Ábrahámot alakító Claudio Cassinelli (1938–1985) édesapja egy híres olasz operaénekes, Antonio Cassinelli volt. Claudio karrierje a színház világában kezdődött, ám María Casaresszel ellentétben ő inkább a filmeket részesítette előnyben. Művészfilmekben és közönségfilmekben egyaránt foglalkoztatták: többek között Marco Bellocchio, Liliana Cavani, Damiano Damiani, a Taviani fivérek, Massimo Dallamano, Luciano Ercoli, Lucio Fulci és Sergio Martino alkotásaiban játszott. A videokorszak egyik népszerű filmje, a Bosszú a jövőből (1986) forgatásán vesztette életét: azon a repülőgépen utazott, amely a pilóta hibájából nekicsapódott az arizonai Navajo hídnak. Három fiúgyermek maradt árván utána: Sebastiano, Filippo és Giovanni. Az Ahmedet megszemélyesítő brit Anthony Corlan 1947. május 9-én született az angliai Northamptonban. Eredeti neve: Anthony Higgins. Már iskolásként is érdekelte a színjátszás, húszévesen a legígéretesebb új tehetségek között tartották számon. 1968-ban kezdett filmezni, televíziós produkciókban és mozifilmekben egyaránt számítottak rá. 1975-ig filmjeiben az Anthony Corlan nevet használta egy másik Anthony Higgins nevű színész miatt. Korai filmjei közül egy gótikus horror, a Vámpírcirkusz (1972) a legismertebb, amelyet a gyártó cég, a Hammer Film Productions egyik legszínvonalasabb alkotásának tartanak. A Flaviában nincs túl sok szövege, mozgásának, arcjátékának – különösen kifejező tekintetének – köszönhetően mégis teljes értékű, emlékezetes figurát teremtett Ahmed hercegből. A nyolcvanas évek elején nemzetközi hírnévre tett szert olyan eltérő műfajú filmekkel, mint James Ivory drámája, a Kvartett (1981), Steven Spielberg első Indiana Jones-filmje, Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981) és Peter Greenaway barokk drámája, a kivételes vizuális élményt és elmejátékot ígérő A rajzoló szerződése (1983). Láthattuk őt a Frankenstein menyasszonya (1985) című horrorban, Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa (1985) című kalandfilmben és a japán Ósima Nagisza Szerelmem, Max (1986) című szatírájában is. Higgins járt Magyarországon is, mert A Strauss-dinasztia (1991) című sorozatot – amelyben idősebb Johann Strausst játszotta – részben hazánkban forgatták.

flavia13.jpg

Spiros Focás görög színész 1937. augusztus 17-én született a görögországi Pátrában. Eredeti neve: Szpírosz Androutszópoulosz. Gyerekkorától kezdve a filmek bűvöletében élt, olykor az iskolából is lógott, hogy moziba menjen. (Oh my God, mintha a saját életemről írtam volna ezt a mondatot!) Arról ábrándozott, hogy belőle is színész, sőt világhírű sztár lesz. Bár ez az álma nem vált maradéktalanul valóra, kétségtelenül egyike a görög színjátszás nemzetközi hírű művészeinek, aki nemcsak nyugat-európai, hanem hollywoodi filmekben is szerepelt. 1959-ben kezdett filmezni, és a következő évben már Olaszországba is meghívták. Nem kisebb művész szerződtette őt, mint Luchino Visconti, aki Vincenzo Parondi szerepét bízta rá a Rocco és fivérei (1960) című nagy nemzetközi sikert elért családeposzában. Viszonylag kevés filmje jutott el Magyarországra, köztük Luciano Salce olasz komédiája, a Csak rá kell nézni! (1970), A Nílus gyöngye (1985) című amerikai kalandfilm és a videokorszak egyik tiltott gyümölcse, a Rambo 3 (1988). Túl a nyolcvanon még mindig aktív, idén például öt filmben is játszik. Négyszer nősült, legutóbb hetvenhat éves korában. Egyik házasságából se született gyermeke, de sajátjának tekinti negyedik neje lányát. A Don Diegót megformáló Diego Michelotti (1926–1986) 1955-től 1977-ig tartó karrierje során főleg epizódszerepeket alakított. Elsősorban televíziós produkciókban jutott folyamatosan feladatokhoz, mozifilmekbe ritkábban hívták. Sokat szinkronizált és szívesen játszott színházban is. Raika Juri horvát színésznő 1944. október 21-én született Zágrábban. Eredeti neve: Rajka Jurcec. Claudio Giorgi olasz színész-rendezőhöz ment feleségül, fiuk, Boris 1971-ben született. Raika karrierje Olaszországban bontakozott ki: 1970 és 1976 között tíz olasz filmben játszott kisebb szerepeket. Ezek között találjuk Luchino Visconti életrajzi drámáját, a Ludwigot (1972) II. Lajosról, a homoszexuális bajor királyról, a Pasolini által ihletett erotikus komédiát, a Viterburyi meséket (1973) és az Alain Delon főszereplésével forgatott romantikus kalandfilmet, a Zorrót (1975). Raika az Olaszországban nagy népszerűségnek örvendő fényképregények (fotoromanza) állandó közreműködője volt, nem kevesebb, mint 721 kiadvány elkészítésében vett részt, 27-ben mint főszereplő. 

flavia14.jpg

Így látta ő

„A nunsploitation mint műfaj igen termékeny éveket hozott a hetvenes évtizedben. Egyik hírhedt darabja a Flavia, amely azonban véleményem szerint nem igazi nunsploitation, mint inkább történelmi dráma. A különbség nyilvánvaló, ha a Flaviát mondjuk a Jess Franco-féle Love Letters of a Portuguese Nun (1977) mellé tesszük, melyben azért bőven akadnak igazi »nunsploitation-betétek«. A Flavia az ilyesfajta lepedőakrobatikát teljességgel mellőzi, ami pedig marad, azt szürreális tálalásban a történelmi kalandfilm/dráma műfajába illeszti. És hogy mitől hírhedt a Flavia? Nos, az erőszak brutális, grafikus: az »eltévelyedett« apácát savval öntözik a kínpadon, néhány szerzetest a muzulmánok látványosan karóba húznak, de egy lovat is a szemünk előtt kasztrálnak (ezekhez képest érdekes módon – Florinda Bolkan elmondása szerint – a rendező, Gianfranco Mingozzi a világ egyik legszelídebb embereként volt ekkoriban »számon tartva«). […] Florinda Bolkan nagyon emlékezetes Flavia szerepében. A Lizard in a Woman’s Skin című giallóból is ismert brazil színésznő saját bevallása szerint is egyik legjobb filmje ez, melyet egyébként teljes egészében Olaszországban forgattak egy valódi kolostorban. Számomra nagy élményt jelentett a Flavia, a gyönyörű zene (Nicola Piovani), a szürreális atmoszféra és a számos sokkoló jelenet »seventies« elegyet kínál a nézőnek.”
(Nicroeg on-line kritikája: „Flavia, la monaca musulmana / Flavia the Heretic (1974)”)

flavia15.jpg

Flavia, a muzulmán apáca (Flavia, la monaca musulmana, 1974) – olasz–francia történelmi dráma. Raniero di Giovanbattista, Francesco Vietri és Sergio Tau történetéből a forgatókönyvet írta: Sergio Tau, Bruno Di Geronimo, Fabrizio Onofri és Gianfranco Mingozzi. Operatőr: Alfio Contini. Zene: Nicola Piovani. Díszlet és jelmez: Guido Josia. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Gianfranco Mingozzi. Főszereplők: Florinda Bolkan (Flavia), María Casares (Agatha nővér), Claudio Cassinelli (Abraham), Anthony Corlan (Ahmed), Spiros Focás (a francia herceg), Diego Michelotti (Don Diego), Raika Juri (Livia nővér), Jill Pratt (a zárda főnökasszonya), Franca Grey (falusi lány), Laura De Marchi (a Tarantula-kultusz papnője).

Ha tetszett, amit olvastál, bátran nyomd meg a „Tetszik” gombot, és lájkolj minket a Facebook-oldalunkon! Előre is köszönöm!

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Dekameron

Canterbury mesék

Az Ezeregyéjszaka virágai

Salò, avagy Szodoma 120 napja

Különleges történetek

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja

Az érzékek birodalma

Napfivér, Holdnővér

Özönvíz

Erkölcstelen mesék

Macbeth

Onibaba

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tolve 2018.09.17. 13:45:21

Lehet, hogy Gianfrancio Mingozzitól semmi sem kerülhetett a magyar nézők szeme elé a moziban, viszont a magyar mellékszereplőkkel és statisztákkal (köztük egy ismerősömmel) forgott, Isztambuli vonat c. 1981-es tv-minisorozatot televízióban bizonyosan adták. A cikk témáját képező film itthoni ismeretlensége mindemellett vitathatatlan tény.
Isztambuli vonat: www.imdb.com/title/tt0120972/?ref_=nm_flmg_dr_17
A cikk hiánypótló jellege ugyanígy nem kérdéses, Florinda Bolkanról vagy Claudio Cassinelliről nem épp sűrűn lehet magyarul olvasni, úgyhogy jár a bónusz!

wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2018.09.17. 14:30:19

@Tolve: hoppá! hiszen azt a sorozatot kifejezetten kedvelem!

Gery87 2018.09.17. 15:24:21

"a szélsőségek ábrázolása nem cél, hanem eszköz a mondanivaló kihangsúlyozása érdekében."

Óóóóhh.....mondhat akárki akármit, ezek tipikus művészkedő pucérkodó filmek a hippi korszakból.....a rendező akart valami botrányost és sokkolót, a nézők meg sokkoló és botrányos filmet akartak látni.....biztos kellett ilyen is mert azelőtt nem volt, hát csináltak + a kritikus témák....de ma már nekem nevetségesnek hat és cikinek, feleslegesnek ez a túlzott vizuális ábrázolása az erőszaknak és szexualitásnak....

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.17. 15:44:52

@Tolve:

Igen, Az isztambuli vonat ment többször is a tévében, fel is vették nekem DVD-re. Azért is hangsúlyoztam a szövegben, hogy moziban nem adtak tőle semmit.

A szöveg nem egészen olyan lett, mint amilyennek eredetileg szerettem volna, de csak amiatt nem szeretnék mellőzni egyetlen érdekes filmet se, mert esetenként a Making of...-ról keveset vagy semmit sem sikerül kiderítenem.

@Gery87:

Szerintem a mai filmek jelentős részében sokkal feleslegesebb és sokkal jobban eltúlzott az erőszak és a szexualitás ábrázolása, mint a „hippikorszak” (?) filmjeiben. De mint említettem, a sokféle ploitation film többsége valóban csak azt a célt szolgálta, hogy mindent meg lehessen mutatni, de aki látott például nunsploitationöket, az aligha helyezné egy szintre Az ördögöket mondjuk A bűnösök zárdájával, vagy a Flaviát az Egy portugál apáca szerelmesleveleivel. :)

Gery87 2018.09.17. 17:32:35

@Field64:

"Szerintem a mai filmek.... "

Lehet, de azok egyrészt nem magyaráznak mellé mögöttes dolgokat, másrészt ha igen, akkor az is ciki és nem menti fel ezeket:)
A 70-es évek meg hippi korszak még, főleg az eleje...akkor lett igazán mainstream, tehát menő.....és lettek ilyen filmek is pl.

Amúgy a túlzott erőszak és ennek erős vizuális ábrázolása (az ezen való élvezkedés) szerintem mindig csak polgárpukkasztás és botránykeltés.....a néző is ezt élvezi bennük.

Mert amúgy semmi értelme ennek: a szenvedést, az erőt, a hatalmat stb.....másképp is lehet érzékeltetni, átadni, nem kel hozzá túlzó, vérben meg kukiban ázó jeleneteket forgatni.
A szex és pucérság premierplánban meg annyi hogy csöcsöket akarsz látni mert az jó, vagy szőrősseggű bajszos szatírt mert az fujjj....semmi több.....akármit "művészkedik" a rendező, ez a lényege, tudja ő is jól.
Ha nem, akkor hibbant:)

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.17. 18:43:07

@Gery87:

Igazad is van, meg nem is, legalábbis ahogy egy magamfajta műkedvelő látja. :)

Kétségtelen, hogy nem kell mindig mindent megmutatni. A nunsploitation filmek közül ilyen például a Mater Johanna, amelyről írom is, hogy „vizuális szempontból semmi kifogásolható nem történik”, mégis a mű egésze igen nyomasztó, és átjön a lényeg.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy nem véletlenül a hetvenes években keletkezett a filmtörténet jó néhány botrányfilmje, nem véletlen, hogy ez az évtized volt az ilyen-olyan -ploitation irányzatok fénykora. Ekkoriban dőltek le a cenzúra által felállított tilalomfák, és a szabadság bizony sokszor szabadosságba csapott át. Biztos megvoltak ennek a kereskedelmi okai is, talán még a Flavia esetében is, bár Mingozzi nem csinált még egy hasonló filmet, tehát róla én elhiszem, hogy itt azért merült el a provokatív és „menő” vizuális megoldásokban, mert ezt indokoltnak érezte.

Nézzük ezt egy kicsit más oldalról is! Nem hiszem, hogy a több mint százéves filmművészet esetében az lett volna a helyesebb út, ha maradunk a tabuknál, hogy bizonyos dolgokat nem mutatunk meg, csak jelezzük vagy szimbólumokat használunk. A film a valóságot próbálja megörökíteni vagy a valóság látszatát próbálja megteremteni (szerintem még a sci-fik és a fantasyk is), de miféle valóság az, amely szemérmesen hallgat az erőszakról és a szexről, mintha nem is léteznének, mintha nem tapasztalnánk meg őket a mindennapokban?

Számos példát lehetne említeni arra, amikor egy filmben egy-egy erőszakos mozzanat erős érzelmi hatást képes kiváltani a nézőből, a mű hatásmechanizmusának része lehet. Olykor lehet csupán poénforrás is egy erőszakos megnyilvánulás (lásd a kiöregedett akciósztárok jó néhány filmjét!), vagy egy váratlanul megvillanó csöcs, vagy akár egy szőrös férfisegg is. :)

A sokat kárhoztatott meztelenség is használható szimbólumként: olykor a kiszolgáltatottságot, máskor éppen a szabadságot vagy féktelenséget szimbolizálhatja. És olyan rendezők, mint például Walerian Borowczyk, egy egész életművet építettek fel arra, hogy a meztelenség esztétikumát ábrázolják, hogy megszabadítsák a nézőket attól a több évszázados beidegződéstől, hogy a meztelenség valami bűnös, sőt (főleg a férfi test esetében) valami különösen csúf dolog. Ő inkább a művészeti alkotásokkal kapcsolta össze a ruhátlanságot, nála a csupasz test formái, vonalai, színei harmonizálnak a környezet és a tárgyak formáival, színeivel, vagy éppen ellentétet alkotnak velük, ha ez volt a szándéka. Vele ellentétben például Peter Greenaway filmjei a test esendőségét ábrázolják, az esztétikumról alkotott fogalmakat próbálja kitágítani azzal, hogy nem csupán az amerikai szépség- és fitneszideált favorizálja, nem a tökéletességet, hanem inkább a tökéletlenséget emeli piedesztálra.

Azt hiszem, jó néhány, nagyra becsült alkotó életművét húzhatnánk le a vécén, ha kizárólag az erőszak és a meztelenség mennyisége alapján ítélnénk meg a munkásságukat. Mehetne a levesbe például Paul Verhoeven életműve (kifejezetten sajnálnám), ahogyan Tarantinóé vagy Rodríguezé (nem sok könnyet hullatnék értük). A kérdés szerintem nem az, hogy mit mutatsz, hanem hogy miért mutatod. A Flavia esetében én például indokoltnak tartom az erőszakos és szexuális jeleneteket, még akkor is, ha némelyiknél elfordítottam a fejem.

P. S.: Itt is, máshol is elég sokféle filmről szoktam írni, és mindig az a tapasztalatom, hogy az erotikus vonatkozású témák esetében (olykor tízezrekben mérhető) nagyságrendekkel nagyobb az érdeklődés, mint a szexmentes írások iránt, pedig ezeket is, azokat is a tőlem telhető alapossággal próbálom megírni. És igen, még nekem is számít a marketing, és ha azt szeretném, hogy növekedjen vagy legalábbis stabilizálódjon az oldal látogatottsága, akkor továbbra is írni fogok olyan témákról is, melyek iránt megtapasztaltam az érdeklődést, és tőlem egyébként sem állnak távol.

Meglehet persze, hogy egynémely olvasót elriaszt az ilyesmi (egykori szerzőtársaim között is volt olyan, aki burkolt szemrehányásokat tett azért, hogy szigorúan 18 éven felülivé formáltam át az oldalt), bár a kedvükért minden problémás szöveg bevezetőjéhez vastag betűs figyelmeztetést szoktam elhelyezni a téma és az illusztrációk milyenségére vonatkozóan. Aki ennek ellenére is rákattint a folytatásra, az szerintem már szabad akaratából óhajt felháborodni, nem pedig gyanútlanul jut az on-line Szodoma és Gomorrába. :)

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.17. 18:49:02

P. S. 2: A tartalomismertetőben látható fotó a felboncolt állati tetemben elrejtőzni próbáló nőről, akire rátalál két csupasz pasi, egyike a film leghatásosabb szürrealisztikus, engem Jodorowskyra emlékeztető jeleneteinek.

Sütemény1975 2018.09.18. 07:16:51

Sztem az is beteg aki ilyeneket néz....

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.18. 07:25:10

@Sütemény1975:

Vigyázz az egészségedre, mert ha az Index meglehetősen egyértelműen szövegezett ajánlója ellenére mégis idekattintottál, akkor valószínűleg benned is lappang már a betegség... :)

Sütemény1975 2018.09.18. 08:31:54

@Field64: Jaja, a kiváncsiság nagy úr. De a cikk elolvasása és a film megtekintése között van némi különbség.

Ad Dio 2018.09.18. 08:41:13

Kíváncsi lennék arra, hogy a rendező urak és hölgyek közül kinek volt normális emberi kapcsolata akár egyetlen szerzetessel és/vagy szerzetesnővel?...

scavengario 2018.09.18. 08:41:44

@Sütemény1975: Bárcsak ez lenne a legnagyobb mentális betegség a világon...

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.18. 08:46:54

@Sütemény1975:

„ De a cikk elolvasása és a film megtekintése között van némi különbség.”

Ebben legalább egyetértünk. A különbséget én abban látom, hogy én arról írok, amit láttam, te viszont arról mondasz sommás véleményt, amiről csak olvastál. :)

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.18. 08:54:01

@Ad Dio:

Bármilyen hihetetlen a fenti filmismertető alapján, általában én sem értek egyet azzal, amikor a keresztény vallást és annak képviselőit kategorikusan azonosítják mindenféle sötét és antihumánus dolgokkal, és épp ez az ellenérzés az oka, hogy például nem fogok megnézni egy aktuális mozifilmet, Az apácát. Az különösen irritál, amikor ateisták oktatják ki a hívőket hittani dolgokban, amire a napi politika esetében számos példa adódik, bár nem szeretnék ezek megvitatásába bocsátkozni.

A Flavia azonban bármennyire is próbára teszi a néző idegeit a sokkoló jelenetekkel (a Spartacus című tévésorozatban egyébként szerintem úgy erőszak, mint szex terén sokkal durvább dolgok láthatók!), szerintem mégsem a meghökkentés a lényege: a bevezetőben említett kérdések sokkal érdekesebbek benne, még akkor is, ha megválaszolásukat a nézőre bízza.

gigabursch 2018.09.18. 10:19:54

Nem tett kíváncsivá az egész munkássága.
Pedig a blogger igyekezett korrekten teljes képet adni.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.18. 10:46:31

@gigabursch:

Köszi a véleményed. Valóban ez minden, amit mindegyik írásommal szeretnék elérni: korrekten teljes képet adni az adott filmről vagy művészről.

gigabursch 2018.09.18. 17:19:50

@Field64:
Oké.
Tényleg nagyra értékelem ezt a munkát amit belefektettél.
Biztos lesz, aki ementén elindul.

Egy kicsit arra emlékeztetett, amikor a kilencvenes években Szabó István sorozatát láttam a filművészet komoly alkotásairól.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.18. 17:37:50

@gigabursch:

Az érdeklődésre nem panaszkodhatom, több mint 45 ezer kattintással ez idén a harmadik leglátogatottabb szövegem. (A második Walerian Borowczyk 55 162-vel, az első Ornella Muti 66 002-vel.) Ha mondjuk nekem kéne véleményeznem a saját munkámat annak függvényében, hogy mennyire érzem sikerültnek, a személyes toplistámon nem ez lenne a harmadik. :)

Remélem, hogy idővel mindenki talál itt ismertetőt olyan filmekről is, amelyek közel állnak hozzá. Az elkövetkezendő hetekben tőlem a Halál Velencében, a Hús és vér (Verhoeven), az Egri csillagok és az Árvácska várható, meg igyekszem befejezni különböző fázisban lévő megkezdett projektjeimet is, mint például a Tűzzel-vassal, az Alibi test, a Fellini-Satyricon, a Portyán, A 22-es csapdája, a Grease, a magyar filmek közül a Szegény gazdagok, az Egy erkölcsös éjszaka és Az oroszlán ugrani készül, a színész életrajzok közül Ramon Novarro, Helmut Berger, Brigitte Bardot, Edwige Fenech, a rendezők közül Bigas Luna, Vilgot Sjöman és Richard Lester.

gigabursch 2018.09.18. 20:01:00

@Field64:
Ornella Muti érthető...
Mondhatnám, hogy őrá mindenki kattanna.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.18. 21:25:55

@gigabursch:

Közben Flavia lenyomta Borowczykot, jelenleg 55 499-nél tart, vagyis az idei második leglátogatottabb szövegemmé lépett elő.

aCCaTt0nE 2018.09.19. 19:44:57

Én nem az Indexről, hanem a fb-ról találtam ide, de azért az apáca, a szex és a kultfilm szavak együttese garantáltan kattintásbiztos :D Ezt a filmet egyébként nem láttam, mást sem a szerzőtől, még a D'Amato-apácapornót sem. Felkeltetted az érdeklődésemet, viszont engem nem lehet meghatni női pucérsággal, ezért is gondolom, hogy ha ez esetleg megváltozik, majd akkor fogom újranézni az Ördögöket. Ezt is azért elteszem rosszabb napokra, talán karácsonyra jó lesz.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.19. 20:29:01

@aCCaTt0nE:

Akárhonnan jössz, mindig örülök neked, mert Te is azok közé tartozol, akikkel jókat lehet dumálni.

A cenzorok egyébként a meztelen jeleneteket is megnyirbálták Az ördögökben, az eredeti változatban például van olyan képsor is, amelyben a felajzott apácák nekiesnek az egyik papnak, és teljesen levetkőztetik. Nem vagyok a cenzúra híve, a film azonban se jobb nem lett ettől a képsortól, se rosszabb ennek hiányától. Ken Russell életművébe viszont már bele kéne fognom, és Az ördögök valahol az elsők között biztosan ott lesz.

A D'Amato-apácapornó megítélése relatív. Az ő életművében az Egy kolostor képei egyértelműen a jobbak közé tartozik, egy nagyobb kvalitású rendező életművében azonban valószínűleg melléfogásnak minősülne. Ott azért tagadhatatlan, hogy a lényeg tényleg a provokatív epizódokon van, bármennyire igyekeztek a D'Amatóhoz képest szokatlanul igényes körítésre is odafigyelni.

aCCaTt0nE 2018.09.19. 21:00:06

@Field64:
Ismerem az Ördögök történetét, és igazából kár azért a kivágott jelenetért. Lehet, hogy se több, se kevesebb nem lett volna tőle a film, de azért akkor is Ken Russell, botrány, és tiltott gyümölcs :)

Joe D'Amatot nem lehet túlzott intellektualitással vádolni, neki tényleg el lehet nézni, ha csak a szenzációra törekszik, főleg ha még működik is a szenzáció, nem úgy mint a 90-es évek pornóparódiáiban.
- "Amadeus Mozart": Mozart zongorázik, aztán dugás. Megint zongorázik, megint dugás.
- "Jurassic Pork": ősemberek dugnak. Gumidínó kinéz a fák közül, ősemberek megijednek, továbbállnak, dugnak. Gumidínó megint sziszeg, ezek megint elmenekülnek etc.

Van viszont egy db. horror- vagy exploitationfilmje, amit elég régen láttam, de nagyon hatásos volt, és hozzá képest rendkívül összeszedett: Buio Omega/Beyond Darkness. Egyfajta elborult, beteg Psycho-parafrázis nekrofíliával és kannibalizmussal nyakon öntve. Mivel ez volt az első D'Amato-élményem, azt hittem, hogy majd a többi filmjétől is hasonlót kapok. Hát... a többi az még filmnek is alig nevezhető. Tényleg, mintha gőze se lett volna a palinak a film nyelvéről. Lehet, hogy a Buio Omegát valaki más rendezte, vagy volt mellette egy tehetséges segédrendező :D

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.19. 21:25:05

@aCCaTt0nE:

Ami Az ördögöket illeti, lehet, hogy igazad van. Én moziban láttam először a cenzúrázott változatot, ami így is nagyon ütős volt, talán ezért nem éreztem azt, hogy egy-két kivágott jelenet jelentős pluszt adna hozzá. De majd hamarosan újranézem. :)

A kései D'Amato filmeket nem nagyon ismerem, sőt nem láttam a Buio Omegát se. Viszont kedvet kaptam hozzá. Én a korai filmjeiből láttam néhányat, amelyek közül a La morte ha sorriso all'assassino (1973) tetszett, olyan volt, mint egy Edgar Allan Poe-film. Bejött az Emanuelle e Françoise (Le sorelline) (1975) is, bár a hősnő nem tetszett, de a sztori nem volt rossz. És a Fekete Emanuelle-sorozatból az Emanuelle e gli ultimi cannibali (1977) is bejött. Persze ezek is olyanok, mint a korábban említett apácás filmje: nem filmtörténeti csúcsteljesítmény egyik sem, viszont a nem túl nagy igényű rendezőtől meglepően jó darabok.

aCCaTt0nE 2018.09.19. 21:55:51

@Field64: Különben lehet, hogy az olasz B-filmeknek az a titkuk, hogy nem szabad őket 640x480-nál nagyobb felbontásban nézni :D Volt a nyáron egy Argento-Fulci double feature-ünk egy társasággal, gondoltuk, nézzük már meg Luca Guadagnigo Suspiria-remake-je előtt az eredetit. Utána a The Beyond (A pokol hét kapuja) került terítékre. Jó kis kacarászás lett a végére, mondjuk nem az én részemről. Már egyszerű DVD-felbontásban is kijönnek az olykor gagyi trükkök, meg hát az olasz horror-narratíva eleve másmilyen, mint az amerikai.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.19. 22:15:18

@aCCaTt0nE:

:))

Lehet, hogy tényleg a felbontás a gond, bár az az igazság, hogy nekem olykor a nagy klasszikusok se mindig jönnek be. Emlékszem, valami rendkívüli, speciális vetítésen láttam a komámmal a Romero-féle Az élőhalottak éjszakáját, meg a japán A kört a Kossuth moziban. Hát végigröhögtük mindkettőt! A Romero-filmnek legalább a javára lehetett írni a korát, meg azt, hogy voltak azért benne jó ötletek is, de A kör vadiúj film volt, és mégis egy percig nem bírtuk komolyan venni. Oké, rólam ő is tudta, hogy nem vagyok egy nagy horrorfan, de ő viszont kedveli a műfajt, de ezek neki se jöttek be.

Egyszer meg egy házi videózás keretében láttunk valami kétrészes filmet (Démonok vagy mi volt a címe) egy közös ismerőssel, részben vagy egészében (már nem emlékszem) egy moziban játszódott. Egyikünknek nagyon tetszett, de az nem én voltam. :) A magyar kommentár viszont egy aranybánya volt, hetekig idéztük belőle a komámmal az egyébként halál komolyan mondott megállapításokat.

aCCaTt0nE 2018.09.19. 23:07:38

@Field64: A Démonok 1-2. Lamberto Bava, az öreg Bava fiának rendezése (Argentoval karöltve). Nade az már a késő-80-as évek önreflektív trancsírozós alkotása, én nagyon tudtam élvezni, mert már nem igazán vette komolyan magát. (A DVD-kommentár készítőinek meg az a dolguk, hogy komolyan vegyék a filmet :) Azt hiszem, az akkor még létező Fangoria magazin szerzői voltak a narrátorok.)
Már a második Romero-zombifilm (Holtak hajnala) is egy társadalmi szatíra volt inkább, mint horror. Az elsőhöz (Az élőhalottak éjszakájához) már kell az a nézői attitűd, amivel élvezetessé válhat, mégis csak egy 60-as évek végi kis költségvetésű home-invasion, amiből akkoriban volt egy tucat. Ezért szeretek inkább egyedül klasszikus horrort nézni, nekem ne röhögje szét senki a komoly mondanivalót :) Én komolyan bele tudok helyezkedni a klasszikus horrornézői attitűdbe, bár egyes klasszikusok fénye tényleg kopik az én szememben is.
(A japán Körön én viszont elaludtam, úgyhogy te jobban vetted az akadályt.)

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.20. 06:50:47

@aCCaTt0nE:

A kommentár tényleg feldobta a filmet, mert az persze átjött, hogy a szpíkerek szeretik a műfajt, és ez számomra akkor is rokonszenves, ha én viszont nem annyira vagyok oda a horrorokért. Néha mégis az volt az érzésem, mintha nem ugyanazt a filmet láttuk volna... :)

Ettől a Lamberto gyerektől láttam egy másik nyolcvanas évekbeli filmet. A címe nem jut eszembe, és nem akarok csalni, hogy puskázom. Ami feledhetetlen volt, az az egyik kisebb szerepet alakító olasz kebelcsoda, Sabrina Salerno. Halálának jelenete (valamilyen bogarak, talán méhek, csípik halálra) akaratlanul is viccesre sikerült, mert hát a diszkóénekesnőként jegyzett hölgy színésznőnek igencsak csekély tehetséggel bírt. :)

Igen, A holtak hajnalát is láttuk, ugyanazzal a közös ismerősünkkel. Az ő kedvenc szófordulata volt ezzel kapcsolatban, hogy a film „jól odamondogat a fogyasztói társadalomnak”. Később, amikor a srác lemorzsolódott, az emlékére gyakran mondogattuk egy-egy film kapcsán: „Hát ez elég unalmas film volt, viszont jól odamondogatott a fogyasztói társadalomnak!” Egyébként maga a film jobban tetszett, mint Az élőhalottak..., sőt talán röstellnem kéne, de például a remake-je kifejezetten tetszett.

Az élőhalattakon mint a hülye kamaszok leginkább azon vihogtunk, amikor a zombik „rohamléptekben” közelítettek a ház felé. „Te – mondom a cimborámnak –, hát ezeknek hogy lobog a hajuk a nagy sietségtől, szerintem legalsóbb hangon is még vagy másfél óra, míg odaérnek a házhoz.” Lehet, ha egyedül nézem, akkor nincs bennem az inger, hogy komolytalankodjak, ámbár a remake-et egyedül láttam, és az még annyira se tetszett, mint az eredeti.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.22. 18:38:03

@Tolve: @wmitty:

Ha fent vagytok a Facebookon, akkor ajánlom ott a figyelmetekbe a RETRO Filmek Forgatási Helyszínei című oldalt, ami most éppen Az isztambuli vonat forgatásával foglalkozik. És persze ajánlom másoknak is, akiket érdekelnek ezek a kalandozások a filmmúltban.

aCCaTt0nE 2018.09.23. 02:35:44

@Field64: Lamberto Bava nem tudott kitörni apukája árnyékából, pedig nem volt tehetségtelen. Csak már abban a korszakban tevékenykedett, amikor amúgy sem termett sok babér az olasz horrorfilmeseknek. Voltak, akik még a késő 80-as években és a 90-es évek elején is képesek voltak újítani a műfajon Tarantino előtt, de az már nem ő volt, hanem pl. Michele Soavi a Stagefrighttal, vagy a Dellamorte Dellamoréval. Utóbbit nagyon bírom, azért is ajánlom figyelmedbe, mert nem elsősorban horror, hanem egy kiváló, és inventív groteszk dráma horror-elemekkel. Előbbi is remek játék a slasher-elemekkel. Igazából azok tudtak még az olasz horror alkonyán is kritikiai sikert aratni, akik képesek voltak dramaturgiailag játszadozni a klisékkel.
Lamberto Bava becsületére legyen mondva, hogy ő legalább nem volt hajlandó lemenni trashbe, ha már újítani nem tudott. Az imdb-n azt látom, hogy van viszont egy-két rendesen felpontozott tévésorozata: az egyik a Fantaghiro címet viseli, a másik A Karib-tenger kalózait - még Johnny Depp előtt, 1999-ben.
Sabrina Salernoról már mintha beszéltünk volna, de annyira elfelejtettem, hogy ki kellett gugliznom. Ő volt az az "énekesnő", akitől állandóan nyomatták a Boys, boys boys-t. (Ha a színészi kvalitásai is olyanok voltak, mint az énekhangja, nem csodálom, hogy felfedezetlen maradt a filmipar számára.) Óvodáskoromból emlékszem a dalra és a klipre is. A prűd Magyar Televízió viszonylag sokszor mutogatta a videoklipet. Abban volt minden, csak boy nem :-/ Már akkor is jobban megfogta a fantáziámat az úszógumiban daloló félmeztelen brit srác, akinek a klipjét viszont annyira nem játszották (talán csak egyszer láttam?), hogy később tudtam meg, George Michael volt az a Wham! formációból.

Érdekes, hogy a zombi-alműfajból nagyon kevés komoly darab létezik. A Holtak hajnala remake-je nekem fantáziátlan volt, bár a 2000-es éves ritmusához jól tudott alkalmazkodni. De akkor inkább a 28 nappal később. Érdekes, hogy a gyors zombi figuráját sem a tengeren- ill. csatornántúlon találták ki az új évezred elején, hanem Taljánföldön ötlötte ki Umberto Lenzi, ez az amúgy slampos, unalmas rendező az 1980-as Nightmare City c. filmjében.

Egyébként most vagyok túl a fentebb emlegetett Buio Omega újranézésén. Tizenvalahány év után már sokkal lassúbbnak tűnik, de a 70-es évek végének és a 80-as évek elejének karakterisztikus hangulatvilágát a mai napig képes hozni - nekem. Te biztos szétröhögnéd, főleg társaságban, mert ha én is azon kapom magam, hogy magamban megjegyzéseket teszek egy indokolatlanul sokáig kitartott 1 kameraállásos jelenethez, akkor hogy viselkedne egy olyan néző, aki még csak nem is kedveli a horrorokat? :)
Most már nem biztos, hogy teljes szívvel ajánlanám, mert - ugye a Full HD átka! - látom a filmkép hibáit. Csak úgy háromnegyed szívvel. De még most is állítom, hogy az operatőri és vágói munka szinte teljesen rendben van, sőt megkockáztatom, hogy D'Amato szerelemprojektet hozott létre. Talán ezért is van kiírva az általában operatőrként használt valódi neve a stáblistában: "Director of photography: Aristide Massacessi". Nagyon kevés esetben vettem észre, hogy random ötlettelen operatőri hülyeséget vetettek be ( 90%-ban ilyenekkel van tele amúgy a Joe D'Amato oeuvre).

Most még nekiállok az általad említett "Egy kolostor képei" c. alkotásnak. Megemlíthetted volna a cikkben az olasz címét (Immagini di un convento), mert kissé nehéz volt megtalálni az imdb-n, és az n betűvel kezdődő kölcsönzős weboldalon :)

aCCaTt0nE 2018.09.23. 03:49:37

@aCCaTt0nE: Félig bírtam megnézni. Egy laza szállal összekötött apácapornó jó zenével és tényleg szép operatőri munkával. Az volt a legviccesebb, hogy amikor az apácák magukhoz nyúltak, felcsendült egy Tubular Bells-re hajazó dallam :D 1979-ben is élt még az Ördögűző hagyatéka.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.23. 09:59:50

@aCCaTt0nE:

Hello again! :)

Bár nagy rajongója vagyok az olasz filmeknek, bevallom, a kommersz vonulatra mégis az egyik ismerősöm hívta fel a figyelmemet néhány éve, és ekkor fedeztem fel jó néhány olyan rendezőt és filmet, melyekről csak hírből hallottam, és elég sok alkotó és film meglepően kellemes meglepetés volt. Például Mario Bava munkássága (főleg a Hat halott modell, A hentesbárd és A vér öble), Sergio Martino néhány filmje (különösen a Torso), vagy Luciano Ercoli giallói. Még Ruggero Deodatótól is láttam érdekes filmet: a Cannibal Holocaust ugyan az egyik legcinikusabb film, amit valaha láttam (lehetséges, hogy egyszer téma lesz belőle a Filmbookon, végtére is kultfilm, de persze megpróbálok objektív maradni), ugyanakkor például az előtte készült Ultimo mondo cannibale tetszett. Oké, Damianit ismertem korábbról is, de azért jó volt látni a régi filmjeit: a Félek vagy a Goodbye és ámen még ma is élvezetes krimik. [Utóbbit neked is jó szívvel ajánlanám, ha másért nem, legalább a Claudia Cardinale alkalmi szeretőjét játszó Gianrico Tondinelli pimasz ajtónyitási gesztusa miatt :).]

Joe D'Amato jelentőségét annyira jól belőtted, hogy nem is értem, miért vártál túl sokat az Immiginitől. Engem ugyan még az olyan olcsó filmjei is elszórakoztatnak (pl. Sesso nero, Orgasmo nero), melyekben van annyira pofátlan, hogy részben ugyanazokat a helyszíneket (jellegzetes külsejű sziget) és pornójeleneteket süti el, és a sztori abszolút ötvenedrangú szempont, szóval ezekhez képest az apácás film számomra maga volt a nagybetűs MŰVÉSZET, de persze csak D'Amato univerzumában. :)

Én mint a „gyere-a-diszkóba-dobáld-a-lábaidat” stílusú könnyűzene nagy rajongója kedveltem Sabrinát, ha nem is volt egy nagy nemzetközi pacsirta, sőt ahogy mondogatni szoktam: „könnyűzenét illetően Sabrina és Samantha Fox emlőin nevelkedtem, sajnos csak átvitt értelemben”. A művésznő egyébként a Hot Girl című dalának egyik klipjében produkálta a legfigyelemreméltóbbat: a lelkes ugrabugrálásnak köszönhetően keblei folyton kirepültek a kb. két számmal kisebb felsőjéből, és a művésznő (Isten tartsa meg jó szokását!) nem sietett a helyükre gyömöszölni a rakoncátlan kebleket. Mint poprajongó kell megjegyeznem, hogy az angol srác valójában görög volt, igazi neve: Jeórjosz Kiriákosz Panajótu. Igen tehetséges fiatalember volt, különösen az első szólóalbuma tetszett (Faith), de a Wham!-korszakban is voltak jó dalai.

Jövő heti témám Visconti filmje lesz, a Halál Velencében. Kíváncsian várom majd a véleményed róla. Előre bocsátom, hogy az általánosnak mondható negatív megítélés ellenére én nagyon kedvelem: gyönyörűen elkészített film, sőt bizonyos helyzetek vonatkozásában saját hasonló élményeim is előjönnek. :)

aCCaTt0nE 2018.09.23. 20:04:58

@Field64: Szerintem nem vagy egyedül azzal, hogy ismeretlen volt előtted az olasz műfaji film nagy része. Ha nem lett volna Fangoria magazin - és mindenféle internetes fórum, valószínűleg hozzám sem jut el a hír, hogy Csizmalandben mekkora horror- és exploitationbiznisz folyt a 90-es évek előtt :)

A Halál Velencében jó ötlet. Viscontit ugyan nem tudtam megszeretni, van benne valami hűvös arisztokratikus távolságtartás, ami engem tart távol a filmjeitől, de a Mann-adaptációt csodálatosnak találtam. A vizuális fogalmazásmódja miatt is - ilyen szép kompozíciókat és kameramunkát nem igazán láttam Viscontinál másutt. Valamint a rendkívül zavarba ejtő témája miatt, ami további gondolatokat szül az ideális szépségről, arról, hogy ez a szépség tud-e magáról, ismeri-e a hatást, amit képes kiváltani, szabad-e a megtestesülésével kapcsolatot teremteni stb. Visconti szépségeszménye nálam működik, másnál nem biztos. Szerintem a Kevin Spacey-ügy után ma már nehezen készülne el egy ilyen film.

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.23. 20:56:20

@aCCaTt0nE:

Az az érdekes, hogy néha becsorogtak ilyen filmek videón, sőt tévében is. A hentesbárdot például a VICO adta ki, de annyi ócska horrorjuk volt, hogy azt hittem, ez is az lesz, és nem néztem meg. Valamelyik giallót pedig (Caroll Baker egyik filmje) határozottan emlékszem, hogy nagyon régen a tévében (!) láttam, de akkor valahogy nem voltam fogékony az ilyesmire.

Igazad van abban, amit Viscontiról írsz, de hát ő maga is arisztokrata volt, és filmjeiben is előszeretettel foglalkozott az arisztokrácia hanyatlásával, morális válságával (A párduc, Elátkozottak, Ludwig, Az ártatlan). Abban is egyetértek veled, hogy a Halál Velencében manapság megint nehezen elővehető filmtéma lenne. Ha pusztán az alaphelyzetet kéne értékelnem, arra egyértelműen azt mondanám, hogy beteges, de amit ebből Thomas Mann és Visconti ki tudott hozni, az már szerintem messze nem arról szól, hogy egy vénember rácuppant egy kamasz fiúra. Sokkal érdekesebbek a filozófiai kérdések és a dolog emberi oldala. De ezt inkább majd magánál a filmnél tárgyaljuk meg, ha lesz hozzá kedved. :)

wmitty · http://utanamsracok.blogspot.com 2018.09.24. 14:49:42

@Field64: köszönöm a figyelemfelhívást! ismerem a FB-oldalt, olvasgattam is, írtam is már bele, de most ezt a posztot még nem vettem észre, megkeresem

Az isztambuli vonatot annak idején úgy néztem meg, hogy semmit se tudtam róla, valahogy megfogott a tévében és tetszett, nekem is megvan DVD-re írva. A rendezőjét számon se tartottam, de azt látva, hogy Graham Greene regényéből készült, akitől dacára hogy híres, sose olvastam még semmit, megkerestem a könyvét és nekivágtam. Mit hoz az élet: 5-6 oldal után abbahagytam - semmiben sem emlékeztetett (a stílusa; a történet igen) a tévésorozatbelire...

Field64 · http://archivregiidokmozija.blogspot.hu/ 2018.09.24. 21:54:13

@wmitty:

Lehet, hogy érdemes lesz majd egyszer a könyvet is újra elővenni. Saját tapasztalat, hogy egy-egy könyv újraolvasva egészen más hatást kelt, mint először. Bár ami azt illeti, ezt a Greene-könyvet én se olvastam. :)