Legkedvesebb Játékaim XXI. - The Hand of Fate (1993)

2022. június 18. - scal

No ki tudja megmondani miket csinált a Westwood mielőtt gondoltak egyet és rászabadították az RTS műfaját a világra? Úgy van... kalandjátékokat.

152292-the-legend-of-kyrandia-hand-of-fate-dos-front-cover.jpg

Valamikor 93-94 környékén láttam egy adást az akkoriban szombaton délelőtt futó gyermekmatinéban. Az 576 Kbyte húszperces műsora volt, amiben többek között aktuális játékokat is bemutattak. Itt találkoztam először a Doom-mal, meg ezzel a játékkal. Azért ragadhatott meg az agyamban, mert viszonylag kevés játék/film/akármi szerepeltet egy embernagyságú, sétáló kezet. Mai napig emlékszek a játék introjára, ahogy bemutatják, hogy végveszélyben a királyság. Rock by rock, and tree by tree eltűnik szépen a semmibe. De milyen jó, hogy itt van ez a Kéz, aki tudja a megoldást, csupán le kell menni a Föld középpontjába, és onnét felhozni a vasmacska követ, amivel még meg lehet menteni a világot. Mai napig emlékszek, ahogy aprólékosan mutogat a pálcikájával aztán Zanthiára mutat, és ezzel kezdetét veszi a kalandunk.

No igen, de nekem ekkoriban egy Atari 2600-am, meg egy NES-em volt, bocsánat Atariklónom, meg Famiklónom, az első gépemet 1998-ban építettem, utána meg nagyon sokáig nem tudtam beszerezni ezt a játékot. Valamikor először 2002-2003 környékén játszhattam ki, de persze eszméletlenül nehéz volt, mert akkoriban még nem tudtam jól angolul, és a játéknak van néhány sajátossága, amivel meglehetősen kilóg a LucasArts vagy Sierra kalandok közül. Mindenesetre nagyon tetszett, rögvest a szívembe zártam. Nem is értem, hogy mi tartott ennyi ideig, hogy újra elővegyem, és 16 év elteltével, tegnap megint kipörgessem? A dologhoz hozzátartozik, hogy pár éve elkezdtem, de a második fejezetnél megint elakadtam, és aztán belekezdtem másba. Viszont nem töröltem le, és folyton ott emlékeztetett az ikonja a jobb alsó sarokban, hogy háló, vagy még egy unfinished businessem.

Eddig az emlékek, lássuk miből élünk. Valóban olyan jó-e ez a játék? Ott figyel a Legkedvesebb Játékaim kitétel a címben, szóval igen. De persze meg vannak a maga hülyeségei, viszont így, hogy már az angol nyelv sokkal jobban megy, nem okozott annyi nehézséget. Sőt, még töprengéssel együtt is tíz óra alatt kijátszottam, ami azt jelenti, hogy ha az ember tudja mit kell csinálni, nagyjából 2-3 órás játékidővel számolhatunk. Ami meglehetősen kevés egy kalandjátéktól. Ezt elősegíti két dolog is. A Westwood leegyszerűsítette a játékot, vagy inkább fogalmazzunk úgy, megelőzte a korát, mert ma már szinte csak és kizárólag ilyen játékmenettel találkozunk. De ne szaladjunk ennyire előre. Ugyanis, ha mindez nem lenne elég, a Hand of Fate egy trilógia második része, amit már csak jóval később tudtam meg, talán, amikor megjelent a GoG-on.

Manapság rendre összekeverik egy másik játékkal, aminek szintén ugyanez a címe, úgyhogy lehet ezért mostanában inkább úgy emlegetik, hogy The Legend of Kyrandia (Book Two) - The Hand of Fate. Vagyis 1992-ben volt egy Book One, amit egészen addig nem így hívtak amíg nem lett siker, és nem szülte meg ezt a folytatást. Addig azt úgy hívták Fables and Fiends - The Legend of Kyrandia. Igazából azt sem értem, hogy ért el sikert az a játék, amikor egy totál klisés King Quest-szerű mászkálás, tucatfantasy. De hát elvégre a King Quest sorozat is minden csak nem valami nagy hűha, és mégis kilenc részt szült eddig. Mindenesetre a trilógiának ez az ékköve, mert mindennel szakított, amit az első rész lefektetett, és egy kifejezetten szemtelen, beszólogatós, csipős humorú, laza világot kapunk. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy számomra ezt jelenti az igazi fantasy.

Tehát, adva vagyon egy szuper környezet, amiben megfér egymás mellett egy lépegető kéz, egy beszélő, lusta faun, a tóban lakó mocsárszörny, jambusokban rímelő kalózok, és megannyi más. Természetesen kellett egy szerethető főhős is. Sokan úgy gondolták, hogy az első rész Brandonja fog visszatérni, de egy csavarral egy női főhőst kapunk a szarkasztikus és cinikus Zanthia személyében, akinek aztán semmi kedve elbaktatni a világ végére, meg úgy megmenteni az egész világot, pláne, ha erre rámegy a ruhatára. Valahányszor új területre érünk, Zanthiának tönkremegy a ruhája, és újat kell varázsolnia. Ez a kettő adja a savát-borsát az egész játéknak, amitől élvezet vele játszani, még a mai napig is. Ez a 180 fokos fordulat az első résztől nem véletlen. Az eredeti játékon dolgozó Westwood egy része inkább elment kalapálni a Command&Conquert az új csapat pedig Rick Gush vezetésével úgy gondolta, miért ne csinálnának valami mást.

Gush számlájára olyan alkotások róhatók fel, mint a Dűne 2, vagy éppen a Lands of Lore sorozat. Fogta az előző játék legpotenciálisabb mellékszereplőjét és főhőst csinált belőle. Úgyhogy a Legend of Kyrandia sorozat, egy afféle családregény, mert mindegyik résznek más a főszereplője. Az eredeti rosszfiút is békén hagyták, de mégis sikerült úgy kibővíteni a már meglévő világot, hogy teljesen azért ne fordítsanak neki hátat. Mi több rengeteg utalást kapunk az előző részre. Abban sem vagyok biztos, hogy ez előtt a játék előtt volt-e olyan, ahol egy nőből csináltak protagonistát. Úgyhogy a Westwoodnak nagy piros pont minden téren, mert újítás, újítás hátán fogadja az egyszeri játékost. És ne feledjük, '93-ról beszélünk, ami még a kalandjátékok aranykora! Kiadónak pedig sikerült megnyerni a Virgint, szóval ez a játék taposta ki az utat a Broken Sword előtt.

Nézzünk már rá ezekre a képekre! 92-93-94 volt az igazi pixelgyönyör ideje, amikor minden sarokban mozog valami animált csoda, utána már nagyon rámentek a rajzfilm szerű cuccokra. Sőt, már ennek a játéknak a folytatása is bescannelt hátterekkel operált. A zenéje Frank Klepacki műve, aki a Westwood összes RTS-nek is a fő komponistája volt. Nagyon szép Midi variációk szólnak egész végig. Ahogy Zanthia felfedezi, hogy kirabolták az otthonát, vagy ahogy megteszi első lépéseit a lakását körül ölelő mocsárban, azokat a dallamokat mai napig el tudom dúdolni. Mára egyezményesen ki lehet jelenteni, hogy a trilógiából ennek van a legjobb zenéje.

Lássuk a nagyon egyszerű és átlátható HUD-ot. A beállításoknál megtekinthetjük az introt, eldönthetjük, hogy hősünk lassan, vagy gyorsan mozogjon, beállíthatjuk a beszéd, zene, és az effektek hangerejét, valamint, hogy csak beszéd legyen, vagy felirat is. Hozzá kell tenni, hogy a játékból 1994-ben kiadtak egy talkie CD-s verziót, ahol már mindenkinek volt szinkronja, míg a 93-as floppys verzióban csak az introban lehetett beszédet hallani. Zanthia szinkronját lecserélték az első rész után, itt Bonnie Lynn Toups adja, élettel, és csipetnyi szexiséggel feltöltve a karaktert. Alapvetően mindenki jó munkát végzett szinkron terén, amire azért is van szükség, mert ez még egy olyan kalandjáték, ahol MINDEN mellékszereplőre emlékezni lehet, annyira jópofák.

Az inventory egy görgethető polc, ahol maximum húsz tárgyat tarthatunk. Ez nem valami sok, de az első részhez képest a duplája, ahol érthetetlen módon le kellett pakolni mindent a földre, amit később akartunk használni, és aztán visszamenni érte. A tárgyakat más kalandjátékokkal ellentétben csak a legritkább esetben kell egymással használnunk, ugyanis Zanthia, a Királyi Varázstudók tagja - legfiatalabbika -, alkimista, és így a játékban elsődleges feladatunk az lesz, hogy különféle varázsitalokat kotyvasszunk. No ezekhez kell felszednünk mindent, ami az utunkba kerül.

És ezzel el is érkeztünk ahhoz, ami nehézzé teszi a játékot. A legtöbb kalandjátékban csak olyasmiket szedhetünk fel, aminek funkciója is van. Itt meg mindent. Első pálya, öt alapanyag kell az első varázslathoz. Felszedhetünk húsz tárgyat. Tovább nehezíti a dolgokat, hogy mind Zanthiával, mind a mellékszereplőkkel megetethetjük azt, amit meg lehet enni, megitathatjuk azt, amit meg lehet inni. No most az egyszeri kalandjátékos ilyenkor vagy rohan vissza és felszedi újra a tárgyat, mert fene tudja, lehet megettek valamit, amit valami másra is lehetne használni, vagy pedig lehet visszatölteni az állást. Más kalandjátékokban, ha valamit nem lehet használni, tehát nem fontos az adott személynek, akkor egyszerűen nem fogadja el. Nem pedig jóízűen elfogyasztja...

Más, tele vagyunk red herringgel. Van például egy bokor, amin tűzbogyók teremnek. Itt először ezeket le kell hűtenünk, hogy leszedhessük őket. Közben meg nem is kell használnunk semmire, soha, mert egy egy easter egg, ami az első részre utal. Azután ott vannak az áfonyák, amikből ugyan találunk, de nem eleget, hogy átjárót nyissunk a Föld középpontjába, és ezért kell a hosszabb úton mennünk. Vagy említhetném a teljes harmadik fejezetet, amit tapasztalt, vagy szerencsés kalandjátékosok egyszerűen át is ugorhatnak, és semmit nem veszítenek. Apropó, a játék első fejezete azzal telik el, hogy megkeressük a varázskönyvünket, - amiből azért még a lapok is hiányoznak -, meg az üstünket, mert valamiben kotyvasztani is kell. Ha ez meg van indulhat a móka. Elviekben a varázskönyvből kiókumláljuk, hogy mit is akarunk elkészíteni, aztán bedobáljuk az üstbe, és ha mindent jól csináltunk Zanthia kijelenti, hogy elkészült egy varázsital. Ha úgy érezzük elszúrtunk valamit, akkor lehúzhatjuk a klotyón, és kezdhetjük újra.

A baj ott kezdődik, hogy Zanthia nem jelzi, ha már annyi mindent beledobáltunk az üstbe, hogy végképp nem lesz jó. Első nekifutásra 20-30 alapanyagot is beledobáltam és csak nem akart belőle semmi jó kisülni. Ha mindez nem lenne elég a varázskönyvünk meglehetősen enigmatikus. Vagyis nem konkrét tárgyakat nevez meg legtöbbször, hanem utal rá. Emlékszem, hogy a "tojás szagú" cuccot mennyit kerestem, de a játékban nincsen tojás. Sajt ugyan van, de csak később. Úgyhogy a megoldás a KÉN, amit fel lehet venni a gyógygőzfürdőnél. Ennél is őrjítőbb a TOADSTOOL, ami gombát jelent. De Zanthia megette a gombát, ami az istennek nem akart visszanőni. Viszont a TOAD STOOL már azt jelenti, hogy székecske, amin egy békácska trónol. Hát az anyátok! Ezek miatt annyira őrjítően nehéz játék a Hand of Fate, hogy kezdő kalandjátékosok ne is próbálkozzanak vele. Olyan meg végképp ne, aki ezeket a finomságokat nem vágja le az angol nyelvből.

A helyzet azért ennyire nem vészes, csak figyelnünk kell a játékra. Először is, minden fejezetben csak EGY varázslatot tudunk elsütni, ahhoz kell összeszedni azt a három-hat alapanyagot, amit a könyv előír. A többi nagy valószínűséggel szemét. Ha elkezdünk gondolkodni a fejlesztők agyával, akkor egyébként ezek az utalások is hamar kitalálhatók. Ha meg nem, akkor marad az őrült kísérletezgetés, előbb utóbb beletrafálunk. Az adott feladatokat néha többféleképpen is megoldhatjuk. Aztán ha Zanthiára kattintunk, ő minden egyes terepen mond kétféle véleményt. Ezek legtöbbször csak színesítik a kalandot, de néha olyasmit is mond, ami kell a továbbjutáshoz. Aztán minden egyes elakadásnál felkereshetjük a megszólítható karaktereket, akik szintén adnak valami tanácsot.

A játékban nincsenek szóparancsok, minden hiányzik, amit LucasArts, és Sierra kőbevésett. Egyetlen darab kurzort kapunk, azzal kattintunk mindenre. Mint írtam, a Westwood megelőzte a korát jó tíz évvel. Ami egyeseknek fájhat, az talán, hogy nincsenek külön leirkálva a kérdéseink se, de mint említettem, ha kibeszélgettük magunkat, bárkihez visszamehetünk tanácsért, ha ismét elakadunk, hátha mond valami hasznosat. A játék első két fejezete sokkal nehezebb, mert a mocsár 16, Highmoon meg 25 háttérből áll. De hát ez a klasszikus kalandjáték, amikor ide, oda mászkálni kell, és mindenkit megkérdezni mindenkiről. A harmadik fejezet egy meglehetősen hosszú - és rossz - vicc. Az utolsó két fejezet pedig már jóval könnyebb, mert kevés háttér, kevés NPC, gondolkodni se kell már nagyon melyik varázsitalt készítsük el, mert mindegyiket csak egyszer kell. Értelemszerűen azokat, amik megmaradtak.

Az ennyire lineáris kalandjátékot nem szeretem - halló, Broken Sword 2 -, nincs hova visszamenni, ergo a megfejtés ott hever az orrunk előtt. Ezek miatt a Hand of Fate első fele sokkal jobb, mint a befejezés, de azért azok se rosszak, fogalmazzunk úgy, a nagyon jó kezdés húzza magával a többit. Ugyanakkor nagyon sok baromság csak a poénok miatt került bele a játékba. Például amikor begombázhatunk, vagy amikor elolvashatjuk a kézbesítendő leveleket. A Simon mondja játék is elsőre csak egy zsákutcának tűnik, aztán két fejezettel később emlékezetből kell lejátszanunk... köszi. A Hanoi tornyai a legvégén pedig tipikus időhúzás, ráadásul rohadt unalmas, mert lehet, hogy ebben a játékban volt legelőször... de az elmúlt egy hónapban legalább öt kalandjátékban találkoztam vele...

Segítség még az is, hogy amikor Zanthia új fejezethez érkezik, nem csak a ruháját cseréli le, de elveszti minden tárgyát is, vagyis tiszta lappal kezdünk mindig, így nem fogunk régi kacatokat próbálgatni. Ez alól csak az alkimista varázspálcája a kivétel, ami az aranyat ólommá, az ólmot meg arannyá tudja változtatni. Ezt különösen sokat kell használnunk a játékban. Felhívnám a figyelmet, hogy valamiért az él az emberek agyában, hogy a játékban nem lehet meghalni... ez nem igaz. Majdnem minden fejezetben meglehet halni legalább kétszer, ezeket persze túlélhetjük, ha hallgatunk Zanthiára, de ha elengedjük a fülünk mellett a jótanácsát, akkor igenis belehajszolhatjuk a vesztébe. Ezek persze megint csak a poénok miatt kerültek bele, hogy minél többet nevessünk... csak ugye nem biztos, ha nem mentettél, akkor is jót fogsz röhögni, ha két órád pocsékba ment.

Igazából meglepett, hogy mennyire kevés dolgot találtam erről a játékról, se leírást, se egy normális Let's playt, miközben a GoG-on mindenki hasonlóan áradozik róla. Nyilván közrejátszik benne az is, hogy a játék bukta volt, 50%-al kevesebb fogyott belőle, mint a sótlan első részből. Szerintem mindenképpen ott a helye a Monkey Island, Indiana Jones and the Fate of Atlantis, Flight of the Amazon Queen, Beneath a Steel Sky, vagy éppen a Simon the Sorcerer mellett. Egy kis elfeledett gyöngyszem, a pixel kalandjátékok hőskorából.