Filmklubunkban a blog két szerzője, Scal és Santino ajánl egymásnak filmeket, amiket aztán mind a ketten megnéznek, majd közösen megvitatják, hogy miért volt érdemes rászánni az idejüket ezekre a filmekre. Mivel mindketten alaposan ki akarják beszélni a látottakat, ezért ezek a közös filmklubos írások mindig erősen SPOILEResek. Mostani választásunk a Stephen Norrington rendezésében, Wesley Snipes főszereplésével készült '98-as akcióhorror, a Penge. Ha még esetleg nem láttátok, azt javasoljuk, hogy előbb mindenféleképpen nézzétek meg, aztán gyertek vissza ide, és írjátok meg kommentben, mit gondoltatok róla.

Santino

Egy romlott szépség - az egykori kiskorú pornósztár, Traci Lords - csábítja be a srácot a vágóhídra. Szó szerint a vágóhídra. A vágóhídon ugyanis eszméletlen techno-rave minimal party zajlik, a monoton ismétlődő zene ritmusára megy a vetkőzés, a leszbizés, meg a szopatás, ahogy azt kell. De valami nagyon nincs rendben. Legkésőbb akkor lesz ez tök nyilvánvaló, amikor a plafonra szerelt zuhanyrózsákból elkezd ömleni a vér. Nem csak szó szerint vitték a vágóhídra a srácot, ugyanis ez egy igazi vámpíros buli, és a tömeg fel akarja falni a prédáját.

Majd megjelenik egy sötét, fenyegető alak, talpig bőrben. Abbamarad a zene. Már a vér is csak csepereg a zuhanyrózsákból. A vámpírok suttognak, vagy menekülnek, szemmel láthatóan teljesen összeszarták magukat. Az alak csak kárörvendően mosolyog. Majd elkezdődik minden idők egyik legjobb akciójelenete, főhősünk felaprítja ezt az undorító, mocskos csürhét. Először shotgunnal, majd ezüstkarókkal, aztán kézi géppityuval, végül előveszi a kardját. Az utolsót nem akarja megölni, inkább felgyújtja. Csak úgy szórakozásból.

Ez a jelenetsor csodálatos. A zene, a vágások, a ritmus, a kamerabeállítások, minden. 24 éve készült ez a film, de olyan végtelenül pörgős, kreatív, lendületes és emlékezetes, amilyet azóta is keveset láttam. Megszámlálhatatlanul sokszor néztem meg 12 évesen a Pengét. Na ezt a jelenetet meg még legalább háromszor annyiszor. Akkoriban ez volt A kedvenc filmem, többek között azért is, mert “horror”-ként, meg vámpíros filmként egyfajta tiltott gyümölcsnek számított. Egyébként a mai napig megvan az eredeti VHS.

A film amúgy Pengéről, a vámpírvadászról szól, akinek édesanyját megharapták, közvetlenül a születése előtt, ennek köszönhetően Penge a vámpírok minden erejét örökölte, a gyengeségeiket viszont egyáltalán nem. A vérszomjat leszámítva persze, amit egy bizonyos szérummal próbál kordában tartani. Mentorával, Whistlerrel és egy frissen megmentett doktornővel az oldalán küzdenek a vámpírok, különösen Deacon Frost ellen, akinek természetesen megvannak a saját céljai. 

Röviden ennyi a sztori, nem egy nagy szám. Régóta tudom, hogy veszélyes bizonoys gyerekkori kedvenceket újranézni, amiket annak idején százszor is láttam, de az elmúlt 15-20 évben meg egyszer se. Viszont megjelent 4K felújított transzferrel, ráadásul se mozis, se házimozis hangrendszerrel nem láttam még soha a Pengét, szóval muszáj volt újranézni. És essünk is túl gyorsan a negatívumokon, mert nem szívesen írok bármi rosszat a Pengéről:

Szóval a CGI egy kalap szar. És félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a tökéletes 4K képminőségben ma már feltűnőek a filmszalagra ráerőszakolt, attól lényegesen elütő, alacsony felbontású számítógépes effektek. Nem. Ez már akkor, rongyosra nézett videókazettán is gagyi volt. A készítők egyszerűen túlvállalták magukat, vagy mint az a ‘90-es évek végén, 2000-es évek elején oly' gyakran megesett, nem bírtak ellenállni ennek az új technológiai csodának, és egyszerűen nem érezték ennek a határait. Már a legelső akciójelenetnél feltűnő, hogy a cgi nem áll a helyzet magaslatán, de igazán csak a fináléban tetőzik ez a probléma, amikor mindenféle vámpírcsontvázak repkednek, meg a nagy végső összecsapás során is van több olyan megmozdulás, ahol felszisszentem, annyira hihetetlenül gagyi volt a CGI. Szóval ezt kár lenne tagadni, ellenben a praktikus effektek a mai napig bőven megállják a helyüket, elég ha csak Pearlre gondolunk, aki a mai napig valami elképesztően néz ki, és a film egyik legemlékezetesebb karaktere.

Magában a sztoriban is akadnak egyébként olyan pontok, amikbe akkoriban kevesen gondoltak bele, de ma már valószínűleg ízekre szednék a filmet ezek miatt a közösségi médiában. Legalábbis a vérét biztosan kiszívnák. Maradjunk annyiban, hogy az, hogy a doktornő egy fél délután alatt feltalálja az ellenszert a vámpír vírusra, az kb olyasmi, mint amikor a Végjátékban Tony Stark mosogatás közben kitalálja az időutazást. De olyan kulcsfontosságú kérdések felett is könnyen elsiklik a film, hogy például a gonosz vámpírok mégis hogyan bukkannak rá Penge rejtekhelyére? Más szempontból pedig érdekes kérdés, hogy mégis mi szükség volt arra a filmvégi fordulatra, hogy valójában a főgonosz, Frost harapta meg Penge anyját, kvázi ő "teremtette" Pengét? Mit adott hozzá ez az összképhez, azon kívül, hogy lenyúlták Tim Burton Batmanjéből?

Ha pedig az alaptörténetet nézzük, ez a vámpíristenes sztori olyan tipikusan ‘90-es évekbeli módon gagyi. 

Viszont talán a kezdeti bevezetőmből sejtheted, ha pedig láttad a filmet, akkor pontosan tudod, hogy a Penge esetében nem igazán a sztori a lényeg, hanem ahogyan elmesélik nekünk ezt a sztorit. A Penge ugyanis végtelenül stílusos, Stephen Norrington gyakorlatilag a szart is kirendezte belőle. A fényképezés metszően hideg, természetesen szinte mindig éjszaka van, rengeteg vágást láthatunk, a tempó végig pörög, néha szándékosan és elidegenítően felgyorsulnak az események, csak azért, hogy kellően egyedi és kreatív legyen az összkép. A korszellem pedig olyan szinten tetten érhető a filmben, hogy arra nincsenek szavak. A főhősünk végig, tetőtől talpig bőrben, és hosszú kabátban nyomja, a napszemüvegét természetesen még éjszaka sem veszi le, a techno pedig maradjunk annyiban, hogy nem csak a kezdeti diszkójelenet aláfestéseként szolgál tökéletesen. És ha már napszemüveg, techno, és hosszú kabátban gizdáskodás, akkor óhatatlanul is eszünkbe juthat a Mátrix. A Penge ugyan egy évvel korábban készült, és bár én imádom, de a Mátrix azért tagadhatatlanul egy sokkal jobb és meghatározóbb mozi. Még akkor is, ha a Pengében hamarabb láthattuk a híres bullett time effektet. Nem gondolom amúgy, hogy a Mátrix innen nyúlt volna le bármit is, inkább azt gondolom, hogy volt valami az akkori közhangulatban, az USA-ban, ami kitermelte ezeket a stílusjegyeket. És hát én elhiszem, hogy valakinek a mai fiatalok közül ez a fajta menőzés cringe-nek tűnik, de nekem nagyon szerethető és nosztalgikus. És legalább valamilyen. Olyan jelenet például, mint amikor Penge a film végén egyetlen mozdulattal levágja az egyik csatlós fejét, majd a levágott fejről lerepülő napszemüveget elkapja a levegőben, és szép, komótos mozdulattal felveszi… na hát ilyen csodálatosan gizdáskodósan lehetetlen jelenet csakis és kizárólag a ‘90-es évek végén születhetett.

Mai szemmel az is furcsa lehet, hogy bár fekete a főhős, és a főhősnő is, a gonosz vámpírok pedig egytől egyig fehérek, az eltérő bőrszínek tematikája szóba sem kerül soha, egyetlen dialógusban sem. Penge nem azért jó, mert fekete, és Frost sem azért rossz, mert fehér. Ehelyett mindketten kellően megalapozott karakterek, Pengét a lelkiismeret furdalása vezeti bele a vámpírok kiirtásába, Frost pedig a kisebbségi komplexusa (nem tisztavérű a lelkem) miatt szeretne istenné válni. Amúgy Frost szerepében Stephen Dorff egy tök jó antagonista, laza, vicces lázadó, tipikus pszichopata yuppie, akinek megvannak a maga céljai, Penge számára nem a főellenség, hanem tulajdonképpen csak egy eszköz a számára.

Az igazi sztár azonban természetesen Wesley Snipes, aki remekül adja ezt a végtelenül szenvtelen, pragmatikus, kegyetlen karaktert, akinek már rég nincsenek illúziói. Wesley Snipes amúgy elképesztően jól néz ki, és hihetetlenül jól mozog a vásznon, nagyrészt miatta működnek ennyire fantasztikusan az akciójelenetek. Állítólag a pár évvel korábban, Stallonéval közösen készítetett A pusztító során Snipes-nak vissza kellett fognia magát, lassabban kellett ütnie és rúgnia az akciójelenetekben. Hát itt a Pengében ilyesmiről szó sincs, itt aztán igazán kiélhette magát. 

Mellette még mindenképpen említést érdemel Kris Kristofferson, a mentor és barát Whistler szerepében. Nagyon jó az a macsó kémia, ami közte és Snipes között van, manapság már ilyesmit is ritkán lehet látni, pedig épp emiatt van igazi drámai súlya Whistler halálának, ami olyan szinte nem nyálas, hogy már-már öröm nézni. A másik fontos mellékszereplő N'Bushe Wright, a dokinő szerepében, aki nem csak gyönyörű, de nagyon tehetséges is, rejtély számomra, hogy karrierjének miért a Penge az egyetlen ismertebb filmje. Egyébként ha már a faji témára kitértünk fentebb, érdemes feminista szempontból is vetni egy röpke pillantást erre a filmre, ugyanis a woke culture nedves álmának tűnhet az a jelenet, hogy egy hollywoodi mainstream film végén a fekete főhősnő menti meg a fekete férfi főhőst. És simán volt ilyen a ‘90-es években. És senkit sem zavart, senki sem tiltakozott ellene, senki sem utálta. Részint persze azért, mert akkor még nem volt közösségi média, másrészt meg azért, mert akkoriban ez még a történetből fakadt, kreativitásból, meg a klisék kiforgatásából, nem pedig valamilyen trendi propagandával próbált minket népnevelni Hollywood.

Manapság egyébként divatos olyan szemmel nézni a Pengét, hogy ez indította el a Batman & Robin kudarca után a mai szuperhősőrületet, elvégre ez volt az első, képregény alapján készült film, ami komolyan vette magát, a hősét, és a világot, amelyben játszódott ami felüdítő élmény lehetett a bathitelkártyás-jégkoris bohóckodás után. Nos, szerintem ez teljesen téves narratíva. Mert persze, Penge először képregényben jelent meg, de sosem volt benne igazán a köztudatban, még geek körökben sem, alig volt saját sorozata, lényegében egy teljesen marginalizált karakter, aki a film elkészültéig nem tett szert különösebb népszerűségre, és hát igazából azóta se. Ellentétben az őt a moziban közvetlenül követő X-mennel, vagy Pókemberrel, szóval senki sem azért akarta megnézni ezt a filmet, mert egy szuperhősről beszélünk. Ráadásul amennyire tudom, a film elég jelentősen meg is változtatta a képregényes alapanyagot, így ez elsősorban egy akció-horror, nem pedig szuperhősfilm. Annál is inkább tartom ezt az álláspontot, mivel az ezt követő szuperhősmozik nem sok mindenben emlékeztettek minket a Pengére. A Penge inkább azért volt nagy szám, mert kurvamenő volt. És mert modernizálta a vámpírfilmek műfaját. Korábban a vámpíros sztorik mindig inkább gótikus jellegűek voltak, elég a pár évvel korábban készült Interjú a vámpírralra, vagy a Coppola féle Drakulára gondolnunk. Itt ellenben a vámpírok trendik, technora buliznak, no meg Penge is azzal kezdi számunkra a bevezetést ebbe a világba, hogy “felejtsd el, amit a filmekben láttál.”

Készült aztán pár modernebb hangvételű vámpírfilm, mint az Underworld, vagy akár a Penge 2, ami még talán egy kicsit jobb is, mint ez az első, már csak azért is, mert azt Guillermo Del Toro rendezte, és szerepel benne Ron Pearlman, na meg a trükkök is sokkal vállalhatóbbak. De nem tudok mit csinálni, én ezt az első részt akkor is sokkal jobban szeretem. Főleg a végét:

"Csak nem rosszkor jöttem, tovaris?"

Scal

- What is Blade? - kérdezte a szexi angoltanárnéni valamikor 1999-ben.

- Penge! - vágtam rá abban a pillanatban.

- Jó kis film volt ugye?

Most így huszonnégy év távlatából már elmondhatom, hogy nem azért akartam elsőként válaszolni, mert annyira tetszett volna a film, hiszen csak most egy hete láttam. Mondjuk azt értem, hogy aki rajong érte, miért teszi ezt. De nyilvánvalóan más lett volna ezt a filmet akkor látni, amikor a Függetlenség napját, az Armageddont, vagy éppen... khm a Mátrixot.

Rögtön meg is fordítanám azt, amivel Santino kezdte. Mi a jó ebben a filmben, mit lehet értékelni benne 2022-ben? Egyetlen dolgot, a stílust, ami ott feszül a film minden pillanatában. Talán csak a John Wick ennyire stílusos a mostani filmek közül, ami a Pengét átitatja, de olyannyira, hogy élek a gyanúperrel, miszerint a Wachowski testvérek innen is merítettek ihletet, méghozzá jó nagy kanállal. A feszes akciójelenetek, a helyszínek, olykor még egyes kamerabeállítások is visszaköszönnek. Hogy a színeket, és a zenét már ne is említsem. Wesley Snipes pedig eljátszotta azt az ikonikus figurát, ami egybeforrott vele, noha innen már csak lefelé vezetett az útja.

Biztos volt ebben a bőrkabátos, napszemüveges, szamurájkardos, kung-fuzós, bullet-timeos feka figurában valami, mert a szerepre esélyes volt Laurence Fishbourne is, aki - mivel nem kapta meg - nyilván gondolt egyet, és átment a Mátrixba, ahol kicsit módosítva ugyanezt tudta csinálni, csak nem vámpírokat ölt, hanem robot-vírus-kódokat. Valamint Forest Whitaker is egy hasonló alakot játszott el Jim Jarmusch Szellemkutyájában. Pozitívumként éltem meg én is, ahogy Santino arra kitért, hogy a '90-es években lehetett fekete a főhős, akinek a "szerelme" is fekete, az összes vámpír fehér és gonosz, és ez mégse irritálja az embert, mert nem azért van így, mert ez a trendi, vagy mert így lehet beleerőszakolni a politikai meggyőződésünket, hanem mert ettől még coolabb az egész. Snipes készakarva nyúlt vissza a 70-es évek blaxploitation hőseihez, amikor megformálta Pengét.

Mindezek miatt pedig a film tényleg nem tűnik szuperhős/képregényfilmnek, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy manapság gondolunk ezekre. Nem is teljesen egyértelmű, inkább csak annyira, mint a Maszk, Vadiúj Vadnyugat, Man in Black esetében; létezik egy képregény, kiragadták belőle a főhőst, és készítettek belőle valami teljesen mást. Én is csak annyit tudtam róla, hogy egy benga feka állat, aki szamurájkarddal gyilkolja a vámpírokat, és... maga is vámpír... vagy dhampír? A Penge inkább illeszkedik azon vámpíros filmek sorába, amely megpróbálta modernizálni a gótikus, elit vámpírokat, melyek sorát Nosferatu és az eredeti Drakula indította. Drakula kényelmesen uralta a mozit, nem is készítettek nagyon másféle vámpíros filmet a 90-es évekig. És ez érthető is hiszen Drakula nem iszik ám akármilyen nyakból vért, ő csak arisztokrata kék vért szlopál, vagyis rád, meg rám nem veszélyes. Az egyetlen ember, aki új közegbebe próbálta helyezni ezt felső osztályt riogató pohos csontvázat, az Werner Herzog volt.

Majd jött Annie Rice és úgy alkotta újra a vámpírmítoszt, hogy sikeresen leporolta őket, miközben azok sem sértődtek meg, akik minden egyes vámpírt ugyanúgy akartak elképzelni. Emlékszem az Interjú a vámpírral elképesztő sikerére, és arra a szolid csalódásra ami a Kárhozottak királynőjét fogadta - és sikeresen elkaszálta a folytatásokat. Illetve volt még egy dolog, ami azonban nem a filmek világából jött - és ahonnan meglátásom szerint maga a Penge is sokat merített. A Vampire the Masquerade RPG 1991-es megjelenése, amely legalább olyan sikert könyvelhetett el magának mint a Dungeons & Dragons. Az emberekben ugyanúgy égő vágy keletkezett újfajta vámpíros történetekre, ahogy a vámpírokban az emberi vérre.

Hát ebbe az űrbe csapódott be a Penge, és vágott utat magának, valamint egyre silányabb epigonok egész sorának, úgy, hogy közben ő maga is már egy sokkal földhözragadtabb síkon mozgott. Azt mondja a film, a vámpírok itt élnek köztünk, de nem ódivatú kastélyokban, még csak nem is vadászházakban, hanem bárhol, és bárkire rátámadnak, mert az emberiség számukra csak étel. A CGI rohamléptékű fejlődése aztán minderre rátett egy lapáttal, és a romlás romlása megmutatkozott már a Penge trilógián belül is. Hogy az azóta ötrészesre duzzadt Underworldről ne is beszéljünk. Amiben Kate Backinsale koppintotta Pengét - és pucsított feszülős latexban, amikor csak tudott. Ennek az érának a képviselői még a Van Helsing, vagy a Dracula 2000. A vámpírok divatba jöttek a 2000-es években, de olyannyira, hogy még a tévébe is beköltöztek. Itt Buffy, a vámpírok réme képviselte az elit kategóriát, hogy a True Blood és a Vámpírnaplók elérjék a Szívtipró Gimi és a Parker Lewis sosem veszít szellemi színvonalát.

Azonban a jobb sorsra érdemes vámpírtetemektől eltömődött dögkút legalján mégsem ezek ülnek, hanem persze, hogy a Twilight saga. A film (sorozat), amely szintén újradefiniálta a vámpírokat, de a létező leggagyibb, leggiccsesebb verzióban. Ami paradox módon úgy lett kasszasiker, hogy gagyiságával legtöbbször még rajongói is tisztában vannak. Ha így nézzük a dolgot, a Penge még épp jókor jött, hogy coolnak, s ne műmájernek tűnjön, ne legyen sem nevetséges, sem Mátrixot majmoló. Azonban így is volt valami, amihez sajnos túl korán jött.

Mert a stílus, a kamerabeállítások, és a színek használata, valamint Snipes maga sem tudja leplezni a film legnagyobb hibáját. Ez pedig a már szintén kicsontozott speciális effektusok, amelyek a film első felében még oké elmennek, szemet hunyunk felette, - elvégre nem lehet minden Jurassic Park, ami harminc év elteltével is hatásos -, de már itt látszott, hogy bizony az idő jócskán eljárt felette, de biztos a maga idejében ez még elment - ööö, nem, már akkor sem. Hanem aztán, ahogy haladunk előre a történésekben, ezekből egyre több lesz, - és nem nekem a hájas dög se tetszett, az kb. a Total Recall szintje -, hogy az utolsó harmadban már "én kérek elnézést" jellegű Zs-kategóriás kreatív megoldások úgy égessenek emléket agyunkba, ahogy a vámpírok bőrébe a felkelő nap sugara. Nem találok szavakat, hogy kb. semmi nem hiteles ebből a húsz percből, még a vért, még a vércseppet sem sikerült hihetően leanimálniuk a szakembereknek.

(igen, ez a filmben is így néz ki)

Aztán a film ahhoz képest, hogy szépen komótosan építgeti az amúgy nem túl bonyolult történetét, a második felétől kezdve elkezd rohanni, és akkora lyukak maradnak ebben a majdnem két órában, hogy azt csak valami megavámpír ejthette a forgatókönyvön. Ha kell, Penge elmegy a városba, csakhogy találkozzék a nemezisével, és befenyítsék egymást. Ha kell, Frost öt perc alatt megtalálja Pengét, ha kell ők győznek, ha nem kell, akkor nem ők. Ha szükség van egy mellék gonoszra, akkor túlél mindent, ha már nincs, elpocsékolják. Az is rohadtul idegesített, hogy Frost mégis hogyan szerzett ekkora hatalmat? Miért fél tőle mindenki? Miért engedelmeskedik neki mindenki? Miért lehet az, hogy egy kézlegyintéssel el tudja intézni a régi korok hatalmas vámpírjait? Miért volt szükség ehhez egy Udo Kierre? Nekik nincsenek embereik? Ők nem erősek önmagukban? Nem úgy lettek fővámpírok, hogy szétbasztak mindenkit maguk körül? Nem ártott volna velük is mondjuk legalább valami látszat fight?

És ha már itt tartunk, nekem Stephen Dorff jellegtelen, és hiteltelen mint főgonosz. Ezzel az alkattal és fejszerkezettel nagyjából úgy néz ki mint egy uptown yuppie a Beverly Hills 90210-ből, ott talán még el is hinném neki, hogy kiteszi a lábát a suli lúzerei elé. Itt viszont a másik sarokban a csupa izom, kétszáz kiló színhús, élre borotvált, feka, és benga-feka-állat Snipes az ellenfele, aki csak attól szétbasz, ha rápislantasz. Most komolyan, bárki elhiszi egy percig is, hogy nem fogja széttépni? Penge egy pillanatig nincs veszélyben, amikor elkapják az is csak a véletlen - meg a plothole véletlen - műve, és különben is kiszabadul két perc múlva, és mehet vissza vámpírokat gyilkolászni. Ha kell, fél kézzel leveri az egész bagázst, ha meg az kell, akkor elkapják, és térdre esik. A deus ex machina annyit szerepel ebben a filmben, hogy sztárgázsit szavaztak meg a részére, és külön fel kellett tüntetni a stáblistán.

De ha eltekintünk a forgatókönyv esetlegességeitől, akkor meg ott van, hogy életemben nem találkoztam még olyan filmmel, hogy ennyi konzerv vendégzörejt felismerjek. Jéé, az a whoos az Aliensből van, az az ajtónyitódás a Doomból, amaz meg egy másik számítógépes játékból, és így tovább. Bár nem tudom ez szándékos volt-e a rendező részéről, de engem inkább kizökkentettek ezek a hommage-ok.

Ma már a filmet az internetet lakó vérpistikék is ízekre szednék, mert kiszivárognának olyan dolgok, minthogy megváltoztatták a film végét, mert a producerek nem merték bevállalni a sokkal depressziósabb valódi befejezést. Vagy hogy fél évre visszazavarták a rendezőt, hogy még több akciójelenetet vegyen fel, mert meglehetősen kevés volt benne. Való igaz, a nyitány után a film eléggé leül - de hát valamikor csak el kell mondani mi a helyzet -, és csak a vonatos jelenet után talál magára. De speciel ebben igazuk volt a gaz producereknek, nélkülük nem láthattuk volna az utolsó katanás párbajt se.

A mellékszereplők szerintem rendben vannak. N. Bushe Wright nagyon kellemes a szemnek, tényleg veszteség, hogy nem tudott betörni az igazi ligába. Eredetileg nem Penge szerelmét játssza, vagy csak nem erre helyezték a hangsúlyt, de mivel a folytatás lehetőségét már ekkor belóbálták, én ezt sem zárom ki, elvégre Penge mégiscsak megmenti, noha látja hogy közel menthetetlen. A "ne hagyd abba, szívd" jelenet pedig előkelő helyen fog végezni a top tíz szexjelenet listámon, ha valaha megírom, dacára annak, hogy konkrét dugást látunk. Kris Kristofferson karakterét eredetileg a 94-es Pókember rajzfilmből vették, ő nem a képregényből származik, de annyira tetszett a producereknek, hogy be akarták implementálni a Marvel világába. Tényleg nagyon szerethető, viszont teljesen egyértelmű, hogy halála mindössze plot deviceként szolgál.

Donal Louge viszont elképesztően idegesítő ripacs, azt se igazán értettem, miért maradt életben, az összes többi vámpír szétporladt, lehet ehhez már ismerni kellene a képregényt, mindenesetre nagy örömöt éreztem, amikor a végén megkapta méltó büntetését. Aztán ott van még Arly Jover karaktere is, akit így lebegtetnek egy darabig, majd egy huszáros vágással kiírnak a filmből. Kier-re meg valószínűleg itt figyelt fel Uwe Boll, hogy háziszínészévé léptesse elő - ráadásul úgy éreztem ott volt valami titok a közös múltjukban Frosttal, amit nem mertek jobban kibontani, pedig az lehet megmagyarázta volna, hogy Dragonetti túlságosan közel engedte a hatalomhoz egykor a kis félvámpírt, az pedig Brutusként hátba döfte.

Ha még nagyon szeretnék pozitívumot keresni a Pengében, akkor az az egész hozzáállás a vámpírmítoszhoz, ahogy megpróbálta realizálni őket. Jól lehet ez is inkább irritált az elején - ti. nem félnek a kereszttől -, de ügyesen végig vezették az egész filmen, hogy a napfény is egyfajta allergiát okoz a bőrükben, ezért nem tudják elviselni, vagy hogy a szervezetük intoleráns a fokhagyma vértisztító hatására. Az idegen vértől való függésüket pedig a hemoglobin hiánnyal magyarázták. Megszakítva ezzel a babonás, klasszikus természetfeletti vámpírfilmek törvényeit, tudományos-fantasztikus alapokkal pótolva azokat. Ugyanez a szimbolika megjelenik a régi világot képviselő vámpírokban, akiknek sorsszerűen bukniuk kell az új korszak technológiáját értő és használó Frost ellenében. Mindezt pedig aláhúzza a végső leszámolás, ahol Frost bár egy istenséget akar megidézni, és önmaga is La Magrává alakul, de a tény, hogy a frissiben kifejlesztett antiszérummal győzik le, mégiscsak azt mutatja, hogy valójában nem isten, hanem biológiai szörnyeg volt.

Szóval összességében örülök, hogy végre megnéztem/letudtam a Blade-et, de ez tipikusan az a film, ami igazán a '90-es években működött, és számomra minden pozitívumára legalább kettő negatív jut. Ebben az is közrejátszhat, hogy magukat a vámpírokat se nagyon favorizálom, különösebben nem nagyon érdekelnek. Ezek miatt a Penge még csak csalódásnak sem nevezhető, hanem inkább egy olyan film, amit nem véletlenül halogattam ennyi időn keresztül.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4