Javában pörög a mozikban Timur Bekmambetov legújabb filmje, a Mercy, magyarul Mesterséges kegyelem. Ennek kapcsán előbányásztam egy régebbi írásomat a rendező legjobb filmjéről, személyes kedvencemről a hihetetlenül csodálatos, vizuális orgia Wantedről. Ami az elmúlt tizennyolc évet tekintve immáron kimondható, hogy a legjobb filmje is volt egyben, amit egész egyszerűen képtelen megugrani, és soha nem is fog megugorni. A kritikát pár apróbb változtatással - akkori aktuális hivatkozások törlése - most úgy teszem közzé, ahogy annak idején megjelent.

Rengeteg helyről hallottam már, hogy ez egy szélsőséges mozi. Hajlamos vagyok arra következtetni, hogy vagy beleszeretsz, vagy rühellni fogod mint a főnököd. Lehet tippelni velem melyik történt. El sem tudom mondani mennyi lehetetlen filmet láttam már. Lehetetlenen most azt értem, hogy olyan idióta jelenetek vannak benne, amik halmozottan bizony veszélyesek az ember józanságára. Ide tartozik a Szállító meg a Crank sorozat, a Charlie Angyalai, a Brosnan éra James Bond mozijai, meg többnyire majdnem minden film amiben a lóerőket izzasztják.

Kiütést lehet kapni az ilyenektől, a hátam közepére kívánom az összes ál-kúlsággal, és a néző totális hülyének nézésével. Lehet szórakozni akarok, de nem arra vágyom hogy olyasmit pakoljanak elém, amiről ordít hogy ezt így nem lehet. Akkor mi a titka ennek a filmnek? A Wanted olyan magasra helyezi a lécet, hogy átugorni csak szárnyakkal lehet. Szinte nincs olyan jelenete, ami ne lenne már-már abszurd módon eltúlozva, és mégis működik. Nincs egyetlen másodperce ami leülne, vagy üresben pörögne. Pedig jól ismert panelek mozognak fel és alá, de mégis iskolapéldája, hogyan lehet egy ismert történetet ezredjére is újként előadni.

A képregényt sosem olvastam, Mark Miller nevét keverem Frankével, az új orosz rendezőzsenitől, Timur Bekmambetovtól pedig nem láttam egyik korábbi filmjét sem. És mégis olyasmit hoztak ki az egészből, hogy szemem-szám tátva maradt, és még most is az államat keresgélem a szőnyegen.

A film kezdése telitalálat. Wesley egy szürke aktakukac; a főnöke terrorizálja, a barátnője a legjobb barátjával csalja, utálja az embereket, utálja az életét, utálja még magát is. Napról napra robotol, nyeli a sértéseket és a pirulákat, amiket idegösszeomlás ellen írt fel neki a doki. Nem mer változtatni sorsán, nem mer beszólni, stb. Monologizálása nyomokban ugyan emlékeztet a Harcosok klubjára de összességében nem viszik túlzásba. Egyik nap találkozik Fox-al a titokzatos bérgyilkosnővel, aki rövid úton rázúdítja, apját megölték, és ha éppen ráér, kiképeznék orgyilkosnak. Fox egy titkos társaság tagja, afféle modernkori Szabadkőművesek gyülekezete, akik a nagy és tévedhetetlen sors szövetéből következtetnek arra, kiket kell eltenni láb alól, nehogy újabb Hitlerek meg Sztálinok szülessenek. Wesley nagy nehezen rááll a dologra majd elindul beteljesíteni végzetét.

Ugye milyen sablonosan hangzik? Mint egy Bruce Lee film a hetvenes évekből. Mégis, a képregényes megjelenítés jobban működik mint bármikor. Sokszor hallom, hogy ez jól néz ki rajzolva, de hihetetlen filmen. A Sin City, 300 esetében még hajlamos is voltam hitelt adni ezeknek az aggodalmaknak. A Wanted esetében azonban cseppet sem. Itt olyan ötletek valósulnak meg, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Hogy az autók alapjáraton 140-el mennek, - Jolie még egy Ladába is belepattan - 360 fokban megpördülnek a levegőben és amikor földet érnek kicsit megroggyan a sárhányójuk mindennapos. Hogy két mesterlövész golyója egymásnak cuppan teljesen hétköznapi. Néhány jelenet egyenesen a Mátrixból köszön vissza, de úgy hogy nem gondolunk arra, ez most olyan Mátrixos.

Talán leginkább az Equilibrium gun-kata módszeréhez áll a legközelebb az egész harcmodor. Ha a Max Payne filmet így oldották volna meg, egy szavam se lenne. De hogy a golyót megcsavarva belőhetsz egy oszlop mögé, vagy a viaszkádfürdő begyógyítja a sebeidet, esetleg az adrenalin túlpörgetve az igazi, nem beszélve Wesley nem éppen hétköznapi kiképzéséről, mind-mind olyan pontok amik nagyon durván emelik a film élvezeti értékét. Ha ehhez hozzávesszük a lassításokat, a naturálisan eltúlzott, véres jeleneteket, a ki - vagy éppen be - szólásokat a nézőnek, a különféle nem szokványos szemszögből bemutatott kivégzéseket akkor a végeredmény egy hihetetlenül látványos akcióparádé amit tényleg nem tudok hasonlítani hirtelenjében semmihez, csak önmagához - meg majd a készülő folytatáshoz.

Értelemszerűen egy ilyen film sajnos a színészi képességekre kevéssé tart igényt. Ezzel nem azt mondom, hogy a színészek rosszak - egy Morgan Freeman ha csak egy helyben áll és néz akkor sem lehet rossz - de nincs senki akit ne lehetne lecserélni. Angelina Joliet például agyonhypeolták hogy az összes posztert vele dekorálták ki, miközben csak egy mentort alakít, és bár nagyon dögös, de a képregény ordított, hogy ide Halle Berry kellett volna! Thomas Kretschmann szerepel vagy negyedórát a többit takarásban tölti. A Wesleyt játszó James McAvoy-t meg ha kicserélnék három snitt erejéig Shia LeBeoufra meglehet senki nem venné észre. Éppen ezért a színészek mintegy kiegészítik a speciális effekteket, elmondják a szövegüket aztán adnak az akciónak. Ezt egyszer simán el lehet játszani, főleg a Wanted univerzumában, a folytatáshoz azonban nem árt majd egy forgatókönyv is.

A zenét a szinte mindig tökéletes Danny Elfman komponálta, pörgős, és sosem áll le, igen-igen emlékezetes pillanatokat képes szerezni. A hozzákapcsolódó betétdalok egytől-egyig ragyogóak. Mindezzel együtt azzal zárnám soraimat, hogy a Wanted egy közel tökéletes alkotás. Ennyire talán még sosem sikerült érzékeltetni egy képregény képzeletvilágát. De az teljesen biztos, hogy most az egyszer még be is vált. 

A kritika először 2010-ben jelent meg a Fatum Portalon.

Lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren: Follow @Filmbook4

Hallgass minket YouTubeon: www.youtube.com/@filmbook_podcast

vagy Spotifyon: https://open.spotify.com/show/5YBaIxW97mIJ1Er7UQitHL

kontakt: filmbook.blog@gmail.com