Magyar menyegző

2026. január 30. - scal

Esküszöm, petíciót fogok benyújtani, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap kötelezze a magyar filmeseket, hogy ezentúl afféle running gegként minden egyes magyar alkotásban a szereplőknek legalább egyszer pálinkát kell inniuk. Ha az amerikaiaknak ott a Wilhelm Scream, nekünk jó lesz a Pálinka. A Kálmán napban is tök jól működött, nem igaz? És ebben a filmben is neki köszönhető a poénok 95%-a. Akkor ezt meg is beszéltük, ugye?

Sokan nem szeretik a 2009-ben elhunyt Bacsó Péter egyik utolsó filmjét, a De kik azok a Lumnitzer nővérek?-et. Ami két kiégett étteremkritikusról szól, akiknek már semmi sem elég jó. Tartok tőle, hogy a filmesek soha az életben nem fognak ősellenségeikről, azaz a filmkritikusokról hasonló alkotást csinálni – pedig a kicsinyes bosszú jó alapot szolgáltatna –, többek között azért sem, mert mégis mit lehetne egy ilyen filmben bemutatni? Hogy két kritikus félóránként másik teremben ül és nézi az adott filmet? Pedig szerintem lenne potenciál benne, már csak azért is, mert ugyanazon sötét mozitermek fényképezése helyett kiugróan érdekes helyszíneket lehetne bemutatni. Mint például a várban lévő Lónyay-Hatvany villa, ahová már feljutni is egy kisebb kaland volt, főleg a legnagyobb havazás, jegesedés idején.

Hogy azután szembesüljön vele az ember, a gyönyörűen felújított - valójában alapjaitól újraépített - épület, bár takaros, talán a legutolsó hely, ami alkalmas arra, hogy filmeket vetítsenek benne. Nagyjából ötven ember tud leülni, ennél sokkal többen voltunk, a vászon kicsi, sötétítés az nyista, az akusztika egy vicc és utoljára harminc éve néztem ennyire a széléről bármit is, ahonnan mindenki hosszúkás és sovány. Szóval nem éppen a legkedélyesebb állapotban ültem neki a filmnek, mondtam is magamban, most már nagyon jónak kell lennie, hogy mindezt megbocsássam. És a helyzet az, hogy majdnem sikerült neki.

A Magyar Menyegző ugyanis meglepően jó film, - kb. valami Hogyan tudnék élni nélküled szintű tragédiát vártam - amiben pont a magyar néptánc imázs része működik a legjobban, picit jobb sztorival, és egy tehetségesebb forgatókönyvíróval titkos nemzeti kincs is lehetne. Fényképezés, vágás, pipa, még humora is van a gyermeknek, de hogy a fenébe lehet így elbaszni egy film utolsó tíz percét? Kb, úgy lesz vége, mint a botnak. Fogjuk rá, hogy az első rendezés miatt.

Mondjuk, ez se igaz, mert Káel Csaba húsz éve már levezényelt egy Bánk Bánt, de fogjuk rá, hogy berozsdásodott. Bár minden újrakezdés sikerülne ilyen jól. A film kezdete még egy hányás, na mondom, ha még egy feltörekvő rocker tehetségről kell filmet lássak, felvágom az ereimet. De még az is lehet a film inkább önreflekxióból tett hősévé ismét egy zenészt, mint ahogy a magyar film 50%-ban az lenni szokott. A másik ötvenben valami meg nem értett, identitászavaros értelmiségit kapunk. A két jóbarát egy gitár miatt úgy dönt, átcsempészik Romániából néhány szent ikont a határon, és utána a tutiban vannak. A problémát csak az jelenti, hogy a lány, aki a képeket megszerzi, cserébe azt kér,i őt is vigyék át Magyarországra mindezt a nyolcvanas évek elején.

Ez azonban csak egyféleképpen történhet, ha Péter megkéri Kati kezét, és később álházasságot kötnek majd. A lánykérésre pedig Kati húgának esküvője tűnik a legalkalmasabb időpontnak, mert akkor a fél falu tanúsítani tudja, hogy ezek hogy hogy nem egymásba szerettek, de teljes szívbül. Péternek természetesen először derogál az ötlet, de miután kiderül, hogy Katit Törőcsik Franciska alakítja, aki jelenleg az ország legfelkapottabb és leggyönyörűbb színésznője, mégiscsak belemegy a dologba. Eztán a dolgot már csak az nehezíti, hogy Katinak már van egy udvarlója, aki történetesen a helyi pandúrfőnök fogadott fia, és nem úgy néz ki, hogy holmi gyűttment kedvéért csak úgy lemondana kiszemeltjéről.

Szóval rittyentettek valami történetféleséget is, de a helyzet az, hogy ez a film sokkal inkább arról szól, hogy bemutassa a kalotaszegi hagyományokat, meg a magyar néptáncot, mert amilyen keveset énekelnek, ennél többet csak Kapolcson táncolnak a Folk udvarban. Ennek lett alárendelve minden, de stílusosan oldották meg, hogy ne legyen tanító jellege a dolognak, így zajlott egy esküvő negyven évvel ezelőtt, és sok helyen, ahol őrzik a hagyományt, így zajlik ma is. Az esküvő részletei, az arra való készülés pedig jó ürügyet teremt, hogy megannyi szép ruhát, népszokást láthassunk, és közben bőszen fogyjon a pálinka.

A hebehurgya rendezéssel ellentétben Lajos Tamás képei nagyon szépek, és emiatt egy idő után már szinte nem is az lesz a lényeg, hogy ez a mondvacsinált történet haladjon a végkifejlet felé, hanem hogy még több szép képet láthassunk, vagy olyan jeleneteket kapjunk, amelyek akár önállóan is kitesznek egy apróbb szösszenetet, mint például, amikor a városi ficsúrokat egy legény ébreszti és csak szótlanul táncol. De az is beszédes, amikor a két kakaskodó ifjú néptánccal viaskodik Kati szívéért. Úgyhogy a film középső része, ami nem Magyarországon zajlik, az teljesen rendben van, szinte kinyílik a film, egy másik közegbe érkezünk, ahogy elhagyjuk a határt. A fényképezéshez hasonlóan a vágás is nagyon rendben van; ez talán leginkább a verekedős jelenetben tetten érhető, amikor minden ökölcsapásra egy csizma sarka tapos a földbe válaszként.

A főszereplőt játszó Kovács Tamás nagyon szimpatikus a partra vetett hal szerepében, sok filmben még nem játszott, legutóbb a Semmelweisben tűnt fel, de én örömmel látnám a jövőben többször is. Aki még nagyon jó volt, az az örömapát alakító Lengyel Ferenc, akinek minden rezdülése, mondata hiteles volt. Anger Zsolt viszont hiába szerepel csupán pár percet, mégis olyan, mintha egy teljesen másik filmben játszana, és túlripacskodja a karaktert. Rajtuk kívül, aki legalábbis ért a néptáncho,z e szép hagyomány megannyi művelőjét kiszúrhatja, ha más nem egy cameo erejéig. Ezért is fáj annyira, hogy a befejezés minden szempontból méltatlan egy ilyen jól sikerült filmhez. Kicsit érthetetlen is, hiszen a film alig másfél órás, még kellett volna egy tíz perc, ami átvezeti hőseinket a jelenből a jövőbe. Valamint a nyolcvanas évek végi Magyarország baromi hiteltelenre sikeredett, mindenki modern ruhát, szemüveget hord, mindenki modern frizurát visel. Ezt a malőrt semmi nem indokolta.

Ennek ellenére mégis azt mondom, a film sikeresen lefejtette rólam a prekoncepcióimat, és baromi jól szórakoztam, valami eszméletlen jó hangulatot csinált, akár azt is mondhatnám, hogy menővé tette a néptáncot, így kénytelen vagyok neki megbocsátani a dramaturgiai baklövéseket. Nagyon jó volt a film humora, többször azon kaptam magam, hogy önkéntelenül felnevetek, úgyhogy bátran ajánlom mindenki figyelmébe, ez nem csak egy olyan magyar film, amit megtekinteni érdemes, de ezért akár már moziba is elzarándokolhat a nyájas olvasó.