Nehéz írni egy olyan filmről, aminek se kirívó hibái, se nagy erényei nincsenek. Általában ilyenkor szokták a tartalmat leírni, de én erre még most sem vetemedek, hisz arra bármilyen hülye képes lenne, és különben sem filmismertetőket írok, úgyhogy rövid leszek.

Tommy Lee Jones jó és hiteles ebben a szerepben, bár könnyen lehet, hogy már élete végéig vadnyugati vénembereket fog alakítani, annyira passzol hozzá a szerep. Cate Blanchett bájos ugyan, de kicsit túl finomnak éreztem őt ebben a westernkörnyezetben. A kislányát alakító... khm... kislány se követte el a gyerekszínészek oly gyakori hibáját, vagyis nem vált idegesítővé. Aki meglepő volt számomra, az a főgonoszt alakító Eric Schweig, aki a fantasztikus Az utolsó mohikán című remekműben még nyílt tekintetű, jóképű és szimpatikus fiatalember volt, itt már egy sátánian gonosz, visszataszító, förtelmes varázslót alakít, méghozzá elég hátborzongatóan.

A történet lehetne kicsit rövidebb, folydogálhatna kicsit gyorsabban, de szerencsére, amikor beindul kellően izgalmas, bár kétségtelenül lehetett volna kicsit drámaibb. A fényképezés gyönyörű, de ez szinte már alapelvárás egy westernnél. Jól tették az alkotók, hogy csempésztek bele egy kis misztikumot, különlegesebbé vált tőle a film, de az is igaz, hogy még így is túl gyakran eszembe jutott John Wayne Az üldözők című filmje.

"Az üt először, aki igazán nagyot üt... és először"

Ideje volt egy olyan magyar filmnek is, ami nem olyan régi. Viszont legalább jó szar.

Szerencsére nem teljesen. A mekis jelenet egészen vicces, meg tény, hogy van pár valóban humoros beszólása a hőseinknek. Ha nagyon akarnám belemagyarázhatnám a filmbe, a külföldi profizmus összecsapását a magyar balfaszsággal, aminek tökéletes példája maga az Argo is.

A forgatókönyv és a dramaturgiája egyébként úgy rossz, ahogy van, de a sztori legalább nem unalmas. A színészek meg javarészt azokat a tapló figurákat hozzák, akiket az Üvegtigrisben is kellett, de ez most inkább idegesítő, mint szórakoztató. Ez a sok hollywoodi menőzés viszont teljesen fölösleges volt, ahogy Guy Ricthie-t is lehetett volna sokkal jobban átültetni a magyar viszonyokra, ha már mindenképpen másolni akarunk. Persze, ha Árpa Attilának lenne bármi köze a magyar valósághoz, akkor talán lett volna esélye. Amikor először láttam A ravasz az agy, és a két füstölgő puskacső című filmet, az jutott eszembe, hogy ezt mi magyarok is simán meg tudnánk csinálni, még sok pénz se kéne, csak jó forgatókönyv, meg jó színészek. Viszont ez így tök hiteltelen.

Félreértés ne essék azért az Argo nem egy nézhetetlen szar, attól messze van, de attól is, hogy jó film lehessen belőle. Még Nagy Feró Ford Fairlane-s beköpését is sikerült elcseszniük, pedig az aztán már művészet.

"Árpád népe, hejj!"

Mindig kicsit értetlenül álltam, hogy lényegében mi is ez. Nem egy színházi felvétel, de nem is egy film, hanem valahol a kettő között helyezkedik el. Sajnálom, hogy nem tudtak több pénzt szánni rá, kicsit zavaró, hogy mennyire jelmez és díszlethiányos alkotással van dolgunk.

Valójában az István, a király - különösen ebben az eredeti felállásban - a magyar kultúra egyik gyöngyszeme marad, amely az eltelt majdnem 30 évben semmit sem vesztett az erejéből, és az elkövetkezendő 30 évben sem fog. Mindez egyértelműen a világszínvonalúan megírt daloknak, és azok elsőrangú előadásának köszönhető. Nem mellesleg az István, a király egy olyan mű, amelynek kedvéért még összefogtak a különböző érdekeket képviselő magyarok, és megérdemelt sikert arattak vele.

A szereposztás elképesztően jó: hatalmas ötlet volt az akkori "rosszfiúkkal" eljátszatni a pogány ellenséget, akik valójában sokkal szimpatikusabbak mindenki számára, mint Istvánék álszent társasága. Vikidál színésznek nem a legjobb (nézzétek csak meg milyen vicces grimaszokat képes bevágni), de fantasztikus hangja és a fellépése mindezt tökéletesen képes elfeledtetni velünk. Nagy Feró megjelenése szintén örömteli, jó látni, hogy volt idő, mikor még nem a kereskedelmi tévékben bohóckodott. A legnagyobb hatású azonban egyértelműen Deák Bill Gyula, a sámán szerepében: olyan őserő áramlik belőle, amitől minden egyes alkalommal kiráz a hideg a lehető legjobb értelemben. Külön kedvenceim még a három úr, akiket Balázs Péter, Sörös Sándor és Szakácsi Sándor alakítanak. Pelsőczy Lászlót kicsit haloványnak érzem István királyhoz, de Varga Miklós hangja neki is megadja a kellő erőt ehhez a szerephez. Berek Kati szintén tökéletes a rikoltozó, erőszakos ősanya szerepében, de jóval kellemesebb nála a Rékát alakító Kovács Ottilia, aki helyett Sebestyén Márta csodálatosan énekel.

Ezeket a dalokat az örökkévalóságig lehetne hallgatni, még akkor is nehéz lenne megunni. Az István, a király egy olyan mű, amely után minden magyar embert büszkeség tölthet el pártállástól függetlenül. Ez pedig a mostanában nem kis dolog.

Az első rész még viszonylag tetszett, még kritikát is írtam róla: santinofilm.blog.hu/2009/09/27/transformers_2048

De ez a második rész, ez valami minősíthetetlen. Az első részen még egész jól elszórakoztam, a főhős is szimpatikus volt, meg a poénok is jók voltak. Na most olyan érzés kerített hatalmába, mintha egyszerre néznék egy hihetetlenül fárasztó és humortalan vígjátékot, illetve egy robotos hatásvadász baromságot, ráadásul mindezt két és fél órán keresztül. Persze, nagyon látványos köntösben, rengeteg milliót költöttek a filmre, de olyan szinte rossz a történet, és annyira idegesítőek a szereplők, hogy hiába minden. Csak a látvány nem tud elvinni a hátán egy filmet, ha egyszer tökéletesen hidegen hagy a nagyon hülye történet, és a rossz karakterek. John Turturro például egy kiváló színész, mit keres ő egy ekkora szemét filmben, mint ez? Mennyi pénzt fizethettek neki, hogy ezt elvállalja vajon? A történet legvégén hatalmas, gigantikus látványorgiában lehet részünk, de igazából csak néztem, hogy "jé, színes, meg robban, meg futnak", de abszolút nem tudott érdekelni, vagy lekötni az egész. Ráadásul már nagyon unalmas Baytől ez a sok naplemente, meg pörgős kamera, valaha ez cool volt, cool szereplőkkel, cool filmekben, de mára már inkább csak megmosolyogtató.

Persze két és fél óra alatt könnyedén találhat magának néhány dolgot az ember, ami mégiscsak tetszik neki. Ilyenek voltak számomra a ritkán felcsendülő Green Day számok, és természetesen Megan Fox. Ebből a csajból olyan erotikus kisugárzás árad... vagy nem is erotikus, inkább szexuális, és mindamellett olyan tökéletes minden porcikájában, hogy a világ összes férfiemberének egy emberként szorul össze a nadrágja bármelyik filmjét nézve. Természetesen csak miatta nem érdemes végigszenvedni a Transformers 2-t, de jó lenne ha a hölgy szerepet kapna pár értékelhető alkotásban. Egyébként ebben az egész Transformers ügyben az a legszomorúbb, hogy egy ilyen nézhetetlen, értelmetlen, színvonaltalan kaotikus katyvasz sikeres lehet, ráadásul annyira sikeres, hogy már harmadik része is készült. Megan Fox nélkül.

Ismét a régi, jó magyar filmek világába érkeztünk, ráadásul A tizedes…nél egy jóval kevésbé ismert alkotáshoz volt szerencsém. Ismét a háborúban járunk, ismét 1944-ben, ismét Sinkovits Imre főszereplésével, ismét fekete-fehérben, azonban mégis egy teljesen más jellegű filmhez van szerencsénk.

Bár 1-2 poén elvétve akad ugyan, de ez a mozi már igen komoly hangvételű, igazából leginkább A domb című nemrégiben látott Sidney Lumet filmhez tudnám hasonlítani, pedig az jópár évvel később készült, de ez talán még jobb is annál. Mindkét műremek a fasizmus természetéről szól, csak A domb-ban angolok kínoznak angolokat, míg itt magyarok magyarokat. Ugyanúgy megmutatkoznak a kegyetlenségek, majd a foglyok közötti ellentétek, a fő különbség igazából annyi, hogy a Két félidő a pokolban nincs remény az igazságra. Ellenben az őrök legalább annyira kegyetlenül és aljas módon visszaélnek hatalmukkal, mint abban a filmben. Alapvetően tehát egy tragikus történetet láthatunk kiváló színészek tolmácsolásában. Sinkovits Imre a tökéletesen azonosulható Dió szerepében egyszerűen csodálatos, nem is lehetett volna nála szimpatikusabb, vagy jobb színészt találni. A mellékszerepekben pedig olyanok játszanak, mint Garas Dezső, Márkus László, vagy Gera Zoltán, hogy csak a legismertebbeket említsem. Mindeközben tipikus magyar embereket láthatunk és valódi drámákat, a végén pedig valódi tragédiát. A tizedes…-nél látott orosz hatás pedig nem érezhető itt annyira, szerencsére sehol sem láthatunk jóságos, megmentő oroszokat. A Két félidő a pokolban végén látható focimeccs pedig szép, hosszú és mégis dinamikus, mindemellett izgalmas, még egy a focit élből utáló valakinek is, mint amilyen én vagyok.

Közismert tény, hogy a film megtörtént eseményekből építkezik, és több változat is készült belőle. Az oroszok 1962-ben, az amerikaiak pedig 1981-ben csinálták meg többé-kevésbé ugyanezt a sztorit. A szovjet Harmadik félidőhöz még nem volt szerencsém, de így látatlanul és minden hazafiságtól mentesen, bátran kijelenthetem, hogy egyértelműen ez a verzió a legjobb. A kérdés most már csak az, hogy egy ennyire kiváló film, miért nem ismertebb itthon, és miért nem örvend nagyobb hírnévnek? Fábri Zoltán talán minden idők legnagyobb magyar rendezője, legalábbis az Ötödik pecsét és a Két félidő a pokolban után egyértelműen így tűnik.