Annyi jót hallottam már az új X-Menről, hogy muszáj volt moziban megnéznem, szerencsére megérte várni, végül a lehető legjobb társaságban sikerült megnéznem.

A film pedig szintén nem okozott csalódást, simán teljesítette az elvárásaimat. A színészek kiválóan játszottak, ismét sikerült remek karakterekkel betölteni a mozivásznat, és szerencsére abszolút átérezhető drámákat láthatunk. Az összes főbb szereplővel együtt tudunk érezni, a cselekmény pedig végig változatos marad. Az akciójelenetek is elég jók, nekem nagyon tetszett például, amikor Erik behatol az orosz bázisra. Viszont a fináléban, amikor a tengeralattjáró ráesik a pálmafákra, ott olyan annyira rossz CGI-nak lehetünk szemtanúi, hogy csak lestem, de szerencsére nem sok ilyen kirívó eset van. A végső összecsapást egyébként egy kicsit túl soknak éreztem, hogy folyton rá kellett tenniük még egy lapáttal az eddig látottakra.

X-Men film esetében a karakterekről is muszáj pár szót ejteni. Xavier professzort furcsa volt látni csajozós gondolatolvasóként, de ügyesen mutatták be, hogy fokozatosan azzá válik, akit már jól ismerünk. Magneto karakterét szintén elmélyítették, remekül mutatták be az érzéseit, illetve kettejük barátságát, majd az ellentéteiket. Aminek a legjobban örültem, hogy nagy kedvencem Mystique karakterét végre szépen kibontották, legalább olyan fontos szereplő lett, mint Vadóc az első részben. Jennifer Lawrence pedig legalább olyan dögös volt, mint elődje, Rebbeca Romijn. A Darwint alakító srácnak pedig jutott egy gyönyörűen drámai jelenet, Vészmadárnak köszönhetően pedig átélhettük a repülés szépségét. Az ellenség oldalán álló mutánsok viszont szerintem elég gázosak voltak a szitakötő lánytól kezdve, a gagyi Azazel-en át egészen a sablongonosz Sebastian Shaw-ig. Erről jut eszembe, Magneto anyukáját egy Magyar Éva nevű hölgy játssza, na ő is fantasztikus abban a 20 másodpercben.

Egy dolog biztos: kiválóan sikerült ez az X-Men előzmény, és nem csak ahhoz képest, hogy egy filmsorozat 5. darabjáról van szó. Bár telis tele van utalásokkal, így önmagában talán kevésbé állja meg a helyét, mégis egy nagyon összetett, néhol drámai, máshol humoros és látványos, úgy összességében pedig nagyon szórakoztató alkotásról van szó.

Ritkán szoktam leírni a sztorit, de ez most kihagyhatatlan: az oroszok és szövetségeseik megtámadják a magára maradt USA-t, ahol az egyik kisvárosban maroknyi fiatal partizánként harcol ellenük a hegyekben.

A színészek pedig később mind játszottak híres filmekben, úgy mint Patrick Swayze (Dirty Dancing), Charlie Sheen (A szakasz), Lea Thompson (Vissza a jövőbe), és Jennifer Grey (megint a Dirty Dancing).). Egytől egyig pocsékok és hiteltelenek, dehát az összes drámai jelenet bűzlik a tipikus hollywoodi nyálasságtól, amik érdekes kontrasztban állnak az akciójelenetek kornak tökéletesen megfelelő színvonalával és helyenkénti keménységével. Egyébként az egész sztori és a megvalósítás ezer sebből vérzik, gyakorlatilag olyan, mintha egy 14 éves gyerek fantáziálna ilyen paranoiásan. Nem igazán lehet komolyan venni ezt az egészet, pedig elvárják tőlünk. Az amcsik sosem voltak megszállva, halvány lila gőzük sincs erről az egész témáról, és ez nagyon érződik az összképen.

"Te tényleg azt hiszed, hogy ha leszop engem egy gyönyörű, nagycsöcsű 25 éves, az nekem akkora nagy öröm?"

Ez volt életem első Woody Allen filmje, ennek köszönhetően szerettem meg a munkásságát, és néztem meg a többi alkotását is. Sokáig az Agyament Harryt tartottam egyértelműen a legjobb filmjének, ami egyáltalán nem véletlen. Zseniális ötletek sorjáznak benne, fantasztikus színészek előadásában.

Valószínűleg Allennek volt egy rakás kiváló ötlete, amelyeket nem igazán tudott összeilleszteni, így kitalálta(?) az alkotói válságban szenvedő írót. Mindamellett ebben mutatja be magát a leginkább szemétládának, ami tekinthető kemény őszinteségnek is, de kénytelen vagyok beismerni, hogy Allen így a legszórakoztatóbb, hogy szembenéz saját magával. A jelenetek pedig valóban fantasztikusan Tobey Maguire haláli kalandjától kezdve, Robin Williams életlenségi epizódján át, egészen az idős zsidó házaspár titkán keresztül, Woody pokolbéli jelenéséig, mind elképesztően viccesek, és akkor még nem is írtam a sziporkázó dialógusoktól. Allentől eltérően ezúttal legalább annyit káromkodnak, mint egy Tarantino filmben, de abszolút helyén van a dolog, hihetővé teszi az érzelmi reakciókat. A történetek a történetben elem pedig végig követhető, és szintén nagyon humoros, hogy főhősünk múltját kitalált karaktereken keresztül ismerhetjük meg, akik valójában mindannyian a filmbeli karakterekről lettek mintázva. A szaggatott vágástechnika is nagyon bejött annak idején, de ma már sok helyen láttam hasonlót, így annyira nem okozott már meglepetést. Az meg itt is hihetetlen humoros, ahogy Allen reflektál a saját zsidóságára több ízben is.

Nézzétek meg az Agyament Harryt, ha még nem láttátok, ha pedig láttátok, akkor nézzétek meg újra, kurvajó, gyakran idézhető szövegek vannak benne, kiváló poénokon szórakozhatunk az első percétől az utolsóig. Ha rám hallgattok, akkor a második, Kern András-féle verzióval nézzétek meg a filmet, a másikkal szerintem élvezhetetlen.

"Szörnyűség volt, szörnyűség! De a mentő mögött száguldani isteni!"

A film bemutatója után emlékszem sokan áradoztak arról, hogy Hugh Grant mekkorát alakít, és hogy mennyire sikerült túllépnie önmagán. Na hát ez jó nagy baromág. Hugh Grantnél tényleg keresve sem találhattak volna jobb színészt erre a filmre, teljesen tökéletesen megfelel erre az aranyifjú szerepkörre, de meg is marad ebben. A kissrác szintén jól alakít, már kinézetre is annyira furcsa, hogy egy percig sem csodáljuk, hogy így alakul az élete. Az anyuka szerepében Toni Colette-t kellőképpen sikerült gyűlölnöm, dehát neki ez is volt a feladata. A sztori egyébként hangulatos, szórakoztató, mégis van igazi drámai mélysége, sőt a film végére eljutunk egy valóban katartikus pillanathoz. A legszebb pedig az egészben az, hogy ez a téma gyakorlatilag bárhol kínálta magát, hogy elcsússzon, és egy tipikus hollywoodi giccsparádévá változzon, de ez soha, egyetlen pillanatra sem történt meg, sőt meg merem kockáztatni azt a kijelentést, hogy kifejezetten hihető, sőt reális a megvalósítás. Nagyon tetszett még a zenei aláfestés, meg a kettős narráció, jók voltak a poénok, az író ráadásul remekül értett a valós emberi gondolkodásmódhoz, és reakciókhoz, hogy mindezt viccesen tudja ábrázolni. Szóval remek kis film ez, nagyon egyben van, megérinti az embert, de közben mégis szórakoztat elejétől a végéig. Bár több ilyen készülne.

"Meg akar ölni minket! Csináld a benhúrosat! A benhúrosat!"

Zöld darázs címen ma már nem lehet komoly filmet készíteni, ezt nagyon jól gondolták az alkotók, így elsősorban a humorra helyezték a hangsúlyt. Nem röhögtem egyszer se fetrengve a röhögéstől, de azért elég sok jó poén volt, Seth Rogen és Jay Chou párosa igen jól működött. Az akciójelenetek már nem jöttek be ennyire, 2011-ben a mátrixos verekedések fölött már jócskán eljárt az idő, a lövöldözésekbe, üldözésekbe viszont szerencsére szorul némi kreativitás, bár érződik, hogy a rendező, Michel Gondry finoman szólva sem akciófilmekre specializálódott, a vígjátéki elemek sokkal jobban működnek.

A két főhőssel nem volt komolyabb problémám, ellenben valami egészen hihetetlen volt látni, hogy a Becstelen brigantyk zseniális gonosztevője, Christoph Waltz mennyire halovány, mennyire semmilyen ebben a filmben. Cameron Diaz karaktere pedig nagyon idegesítő, a csaj meg egyáltalán nem szép, vagy szexi, inkább egy kiöregedő, túlsminkelt alkesz színésznőre hasonlít, semmint szexi titkárnőre.

Egyébként minden hibáját leszámítva, nagyon szórakoztató film a Zöld darázs, hamar elrepült ez a két óra. Jó, hogy már nem veszik ennyire komolyan ezt a szuperhős zsánert, hanem viccesebbre fogják. Nem lett annyira jó, mint a Vasember, de azért szívesen ajánlom a figyelmedbe!

Szimplán csak egy jó kis gyilkolászós filmre vágytam. Azt hittem a bagolymaszkos olasz slasher erre pont megfelelő lesz. Aztán megláttam a stáblistán a rendező nevét, és már egyből tudtam, hogy ez most valami más lesz. Michael Soavi rendezte ugyanis a Dellamorte Dellamore című zombifilmet, ami minden csak nem sima zombifilm. Olyan alkotás, amely hihetetlen meglepő, és nagyon zavarbaejtő, de egy zombikról szóló művészfilm esetében ez nem csoda.

Aztán elkezdődött a Lámpaláz, és nagyon megbántam, hogy erre esett a választásom. A színészek nemcsak szimplán szarok, hanem ráadásképp idegesítőek voltak, az a perverz darab amit játszottak pedig ha lehet még inkább. El kellett telnie egy nagyon kemény 15-20 percnek, mire láthattam egyetlenegy jó beállítást. Valamiért mégis megsejtettem, hogy ebből azért lesz valami.

A végeredmény pedig az egyik legjobb horror lett, amit valaha láttam, még úgy is, hogy a szereplőkkel nem tudtam azonosulni. Amikor beindulnak az események, akkor ugyanis nagyon beindulnak, végig pörög a cselekmény, hihetetlen izgalmas az összkép, ráadásul simán meghalnak olyanok is, akik amcsi filmekben tabunak számítanak. A vágások nagyon merészek, a kamerabeállítások szenzációsak, a sokkeffektektől beszarsz, annyira ijesztőek, a feszült jeleneteknél pedig köpni-nyelni nem mersz. Mindemellett a zene is tökéletes, annyira tökéletes, hogy arra nincsenek szavak, ami azért is furcsa, mert nagyon sokfélék: van, amikor a '80-as éveket idézik, van amikor fantasztikus hangulatot teremtenek, és az is előfordul, hogy csak szimplán csodálatos. A gyilkosságok pedig minden határon túlmenően véresek, illetve brutálisak, ahogy azt egy olasz horrortól méltán elvárjuk. Ahogy a végén berendezi a gyilkos a hullákat, az majdnem annyira groteszk, mint az eredeti Texasi láncfűrészes mészárlásban.

Az 1987-es Lámpaláz (melynek Deliria az eredeti címe, illetve Stagefright, vagy Aquarius az angol megfelelője) szerintem simán ott van minden idők legjobb horrorfilmjei között. Igazi hátborzongató, felettébb élvezetes és ritka alkotás, mely egy lapon említhető olyan klasszikusokkal, mint a Halloween, vagy épp a '84-es Rémálom az Elm utcában. Ezek után már csak az furcsa, hogy miért ilyen kevéssé ismert?

Hát ilyen egy igazi exploitation film. A hősnők cicijei gyakorlatilag a játékidő 80%-ában láthatóak, és kapunk néhány szoftpornós jelenetet is. Van leszbizés, meg korbáccsal verés is, ha valaki azt szereti. Meg vér minden mennyiségben. Vagy temperaként csordogál, vagy szökőkútként spriccel a rendezői koncepciónak (LOL ugyanmár...) megfelelően. A legszebb jelenetekben pedig mindezt egyesítik. A sztori elején hősnőnkre rárontanak fürdés közben, mire ő kiugrik a kádból, és anyaszült meztelenül, lassított felvételben, kint a hóesésben kaszabolja le támadóit. Gyönyörű jelenet, kár, hogy ilyen jót később már nem láthatunk. Persze kreatívkodtak a készítők, néha forog a kamera, rengeteg a zoomolás, és az egyik gonosz mérgezett punci nyalása közben hal meg. Valóban elismerésem a készítőknek, ilyet még nem láttam.

A történet természetesen egy rakás szar, tele barom fordulatokkal, dehát ez huszadrangú egy ilyen alkotás esetében, de legalább pörgős volt. Bár a színészi játék szintén borzalmasan gyenge, legalább a zenei aláfestés korrekt. Igazából sokkal rosszabbra számítottam, ez a film a mai napig nézhető az arra fogékony néző számára.

Az új Alfie világszerte megbukott, a nézőket nem érdekelte, a kritikusok pedig élből utálták. Nekem semmi gondom nem volt ezzel a filmmel, sőt kifejezetten tetszett. Végre egy film, ami a férfiak szemszögéből mutatja be a szingli életmódot a sok szex és New Yorkos hülyeség után. Persze ez is okozta a vesztét, mert a férfi nézőket a moziban nem ezek a témák érdeklik, hanem inkább az akciók.

A régi Alfie ellenben hatalmas sikert aratott, sőt sok tekintetben újító is volt a maga idejében, nemigen fordult elő például, hogy a főszereplő folyamatosan kiszóljon a nézőknek a jelenetek közben. A szexuális szabadosság is igen erőteljesen megjelent, ma pedig kiváló korrajzot mutat nekünk a '60-as évek Londonjáról. Sajnos az Alfie ma már ennyiben ki is merül. A Michael Caine alakította főhőssel nem lehet azonosulni: bár nem mondhatnám, hogy kifejezetten szemét lenne a nőkkel, hisz sosem veri át őket, mindvégig önmaga marad, és ezt vállalja is, azért mégiscsak elég csúnyán bánik el mindegyikkel. Néha mintha pislákolnának benne érzelmek, de olyankor a lehető leggyorsabban elhessegeti őket magától. Jude Law Alfie-ja ennél jóval szerethetőbb karakter volt, persze erre is lehet azt mondani, hogy elhollywoodizálták, de a film élvezeti értékéhez ez jelentősen hozzátett. Ahogy a nők is borzalmasan haloványak ebben a régi változatban. Egyébként meglepő, mennyi mindenben hasonlít a két verzió, azt hittem ennél jóval kevesebb közös pontot fogok találni.

Mindenesetre az Alfie megér egy megnézést, már csak a hangulata miatt is.

Ideje bevallanom: nekem James Cameron a kedvenc rendezőm. Elsősorban azért mert ő készítette minden idők két legjobb folytatását, melyek megtalálhatóak a ALL TIME TOP 10-es listámon. Nem nehéz kitalálni, az Aliensről, és a Terminátor 2-ről beszélek. Sőt, én a Titanicot is szeretem. Aki azt a filmet szidja az simán sznob. A Két tűz között pedig az egyik legjobb akcióvígjáték, ami valaha készült. Az Avatar viszont nem tetszett. És bizony vannak filmjei a mesternek, amiket még nem láttam. A mélység titka is ilyen volt.

Elsősorban azért halogattam ennyi ideig, mert sose érdekeltek ezek a merülős-tengeralattjárós témák. Még azt is utálom, ha egy James Bond film kezdődik így, pedig az igazán csak pár perc. A másik téma, amit nem igazán kedvelek, azok az ilyen földönkívülis-ufós cuccok. Na ez a film csodásan egyesíti ezt a két számomra megmagyarázhatatlanul ellenszenves témát. De úgy voltam vele, hogy nem gáz Cameron két legnagyobb sikere között tette le ezt az asztalra, ráadásul a vízalatti dolgok szerelmese, úgyhogy nagy gond nem lehet, az agysejtjeimnek úgyis ki kell hevernie a Halálos iramban 5-öt.

Nagy gond nincs is. Cameron vérprofi rendező, dehát a közelébe nem kerül klasszikus filmjeinek. Egyrészt nem tudott igazán lekötni, ami részben az én hibám, részben Cameroné, hisz nem tudta velem megkedveltetni a karaktereket, amivel viszont már simán ment volna minden. A színészek jól játszanak, különösen Michael Biehn tetszett, mint bekattant katona. De egyszerűen nem olyan szerethetőek a karakterek, mint Ripley, vagy Newt, vagy John Connor, vagy Sarah Connor, vagy a Terminátor. Most legendás neveket írok, akikről mindenki tudja kicsoda. Itt meg itt van Bud és Lindsey... Másrészről túl hosszú is a film. Annyira nem monumentális ez a téma, hogy két óra húsz percen keresztül kelljen néznem. A trükkök egyébként természetesen elsőrangúak, a mai napig tetszetősek, de Camerontól ez a legkevesebb amit elvárok. Az idegenek viszont ritka hülyén néznek ki. Érzem én, hogy csodálnom kéne mennyire szépek, de ilyen rózsaszín neonizékből vannak, amitől inkább giccsessé válnak.

Na de ne csak rosszat írjak, mert annyira szörnyű nem volt. Az akciójelenetek nagyon a helyükön vannak, ráadásul izgalmasak egytől egyig. De Camerontól én személy szerint sokkal-sokkal többet várok. És az Avatar után is pontosan ugyanezt éreztem.

Komolyan elgondolkodtam miért volt az egyöntetű pozitív fogadtatás a filmmel kapcsolatban. Ennyire szar lehetett a 3.-4. rész? Vagy ennyire szar az idei filmkínálat? Fogalmam sincs igazából.

A Pizsiparty mészárlás??? Hát baszki, nekem ezt látnom kell!

Na ez egy igazi trashfilm, nem úgy mint a Toxic Avenger, ami direkt túlzó, direkt parodisztikus, és úgy egyáltalán direkt szar. Az igazi trash sosem direkt rossz, egyszerűen csak így sikerül. Ez még persze nem jelenti azt, hogy ezeket a filmeket ne lehetne élvezni.

Tehát adott a halloweeni alaphelyzet: lányok, kertváros, őrült gyilkos. A gyilkos fúróval gyilkol, ami az alapvetően fallikus kés szimbólumnak egyfajta továbbfejlesztett változata, de ennél több karaktert kár vesztegetni a gonoszra, az csak úgy ott van, igazából semmi jelentősége nincs azon kívül, hogy a slasherbe kell egy killer. A pali aki játssza, egy vérbeli ripacs, nagyon gáz, ahogyan forgatja a szemeit. A csajok se sokkal jobbak, nem igazán jellegzetesek, nem is igazán szépek, de azért a biztonság kedvéért mindegyiknek látjuk egy-egy öncélú felvételben a cicijét, vagy a popóját, full premier plánban. A párbeszédek hasonlóan buták és banálisak, néha olyannyira, hogy az ember akaratlanul is felnevet, például amikor kitalálják védtelen főhősnőnkre, hogy az őrült gyilkos "barátja". Meg persze az is tagadhatatlan, hogy a klisék mentén halad a történet, mindig előre tudjuk, hogy mi fog történni.

Mégis azt kell, hogy mondjam, tetszett ez a film. Volt benne némi feszültség, izgalom, lehetett rajta nevetni. A zene ugyan inkább humoros néhol, de összességében mégis pozitív nyomot hagyott bennem. Voltak nagyon jó ötletek, mint például a képen látható hűtős jelenet, vagy amikor a tv-beli gyilkosságot összevágták a valódival. A maga kis amerikai módján vért is láthattunk rendesen. Igazából ez egy tök korrekt, minimál költségvetésű kis horrorocska, ami tökéletesen vállalja azt, amit a címében ígér nekünk: cicit és vért. Közben pedig egy pillanatra sem vált unalmassá, pedig jól eltelt felette az idő. Viszont valahogy még ez is erény, jót lehet mosolyogni a '80-as évek jellegzetes kellékein, mint például a Stallone címlapos Playgirl magazinon. Valószínűleg Tarantino is láthatta annak idején ezt a filmet, ugyanis van benne egy jelenet, amikor az egyik csaj fegyvereket válogat a garázsban a szerszámok között, miközben a másik lány nagy bajban van. Mindezt tök ugyanúgy, mint Butch a Ponyvaregényben. És még a választott fegyver is hasonló!

Szóval, ha felkelti az érdeklődéseteket egy Pizsiparty mészárlás című film, ne habozzatok, megkapjátok amit akartok. Ha pedig különösen szar napotok volt, és mondjuk elegetek van a nőkből, akkor ennél jobb választás nem is nagyon létezik.

"Jó a szó, tesó"

Az Ashton Kutcher rejtély megoldódott, de nem ennek a filmnek köszönhetően. Magas, jóképű és van haja. Luca megmondta...

Ez meg tiszta véletlenül maradt ki, hisz ez a korosztályom egyik alapfilmje. Miközben néztem a filmet jöttem rá, hogy mennyi szöveget amit nap mint nap hallottam, kölcsönöztek ebből a szarból. Ezt a folytonos sütizést akkor se értettem, meg most se. Szóval van két elborult, fogyatékos gyökér, akik hülyeségeket csinálnak, meg hülyeségekbe keverednek. Ez még nem feltétlenül gond, mert Dumb és Dumber, meg Jay és Néma Bob is kurvaviccesek. De ők sajnos nem, pedig Stiflert én bírtam a Pite 2-ben nagyon.

Szerintem ez a film csak egyetlenegy esetben élvezhető, befüvezve, bepiálva egy házibulin, ahol mindenki hasonló állapotban van. Szóval ilyen speciális esetben jó lehet, de amúgy nagyon gáz.

Nem tudom, ki ez az Ashton Kutcher, és mit keres egyáltalán filmben. George Clooney-t megértem, hogy szeretik a nők. Ha lenne bugyim, én is benedvesednék tőle. De ott van Brad Pitt, vagy Johnny Depp mindketten király arcok. De ez a hülyehajú, seggállú balfasz, ez valami jópofa poén? Vagy mert olyan cuki? És mióta kellenek a nőknek az aranyos srácok? Ők mindig kint maradnak az esőben/hidegben a hülye virággal a kezükben. Mivel ő a főszereplő, és idegesítő, ez elég nagy hátránya a filmnek. A viselkedése is elég visszataszító, ahogy ilyen lúzer példát állít más pasik elé. Ha gyökér módon viselkedsz, tiéd lesz Natalie! Na persze... És azt is elárulom, hogy az a srác álma, hogy a High School Musicalbe írhasson.

A klisék borzalmasan elcsépeltek, de itt vannak egytől egyig ráadásul még fokozzák is, amit csak lehet. A poénokon csak néha lehet mosolyogni, de ez nagyon nem az a film, amin röhögni fogsz, sajnos még a vicces mellékszereplők se viccesek. Ráadásul mindezt gyomorforgató nyáltengerbe csomagolták. Annyira rossz az egész, hogy még Natalie bájossága is kevés ide. No meg nem is kell valami nagyot alakítania.

Viszont annyi kapcsolódása van a filmnek az életemhez, illetve a környezetemben élőkhöz, hogy kiváló bizonyíték rá: még egy baromira rossz film is képes lekötni, ha neked fontos, személyes dolgokkal hozakodik elő. Például a fuckbuddy kapcsolatot, illetve az első szexet kiválóan ábrázolja, mi több életszerűen. Pont ilyen, amikor hirtelen felindulásból szexelsz egy lánnyal, és mindketten meglepődtök ezen. Persze egy egészséges fuckbuddy kapcsolat nem így néz ki, de előfordulhatnak ilyesmi szituk. Aztán ott van a hideg lány, aki nem gyengének mutatkozni, és épp ezért válik a leggyengébbé. És persze az is benne van, hogy ezek a klisék, amikkel Hollywood folyamatosan töm minket, milyen rossz hatással vannak az ember életére. Egy rosszabb pillanatában képes, és akár még Ashton Kutcherré változik, ha túl sok ilyen szarságot néz.

Mindig is szerettem az ehhez hasonló átverős filmeket, és tiszta szégyen, hogy ezen argentin gyöngyszemet még nem láttam.

Már írtam egyszer egy argentin filmről, mégpedig a Szemekbe zárt titkokról, az is tetszett, de nem annyira, mint a Kilenc királynő. Tiszta gáz egyébként, hogy az argentinok, akiknél államcsőd volt, ilyen remek, kis olcsó filmeket tudnak készíteni, amik világszinten sikert aratnak. És mi kellett mindehhez? Elsősorban egy erős és ötletes forgatókönyv, hiteles színészek, illetve korrekt rendezés. Mi magyarok miért nem tudunk valami hasonlót felmutatni? Miért csak a gyenge romkomokat, és elbaszott művészfaszságokat vagyunk képesek gyártani? Vagy ott vannak a dánok, akik sorra készítik a remekebbnél remekebb filmeket, pedig feleannyian sincsenek, mint mi...

De térjünk vissza a Kilenc királynőre. A párbeszédek és a sztori egyaránt remek és érdekes, a színészek pedig hihetetlen életszagúvá képesek varázsolni ezt az egész koncepciót, a szó legjobb értelmében. A szélhámosok világát ennél jobban talán egyetlenegy film sem volt képes bemutatni. Érdemes rászánni az időt a Kilenc királynőre, mert borzasztóan fordulatos és maximálisan élvezhető.

Egyetlen gondom volt vele, hogy az elejétől kezdve sejtettem, hogy mi lesz a nagy végső csavar, és figyeltem is az erre utaló, apró jeleket, amik persze jöttek is szép számmal. Lehet, hogy az a gond, hogy előbb láttam a Nicolas Cage féle Trükkös fiúkat, ami elég jó film, de így utólag belegondolva rengeteget merít a Kilenc királynőből. És az a szomorú igazság, hogy ott is sejtettem ugyanezt a csavart, pedig nagyon nem az én műfajom ilyesmiket előre kitalálni. Mindenesetre remélem, hogy nektek ez nem rontja el a szórakozásotokat!