Ti komolyan tudtátok venni Clin Farrelt ezzel a bajusszal? Mert akárhányszor képen volt, mindig röhögnöm kellett, ami elég nagy probléma ha az egyik főszereplőről van szó. Még nagyobb probléma, ha az adott film nem vígjáték, sőt még csak meg sem próbál vígjáték lenni. De ez is milyen már, hogy két miami-i zsaruról szól a film, akik luxusban élnek a tengerparton a film pedig végig komolykodik, egy könnyed pillanata nincs még véletlenül sem. A két főszereplőt bár szerintem jó színészek játsszák, de mégis teljesen jellegtelenek, felcserélhetők, gyakorlatilag több, mint két óra alatt semmit sem tudunk meg sem róluk, sem a karakterükről. Jó csajok pedig nincsenek, illetve nem elég jók, a gonoszok pedig unalmasak. Akció sincs a filmben, a legvégét leszámítva. Egyébként meg utálom ezt a digitális kamerát, amivel Mann forgat. Olyan hatást kelt, mintha egy szar tévéfilmet néznék (ne fárasszon senki azzal, hogy persze, mert ez sorozat volt eredetileg!), vagy pedig valami kamudokumentumfilmet, ráadásul ilye típusú filmhez nem is illik ez a technika (mondjuk a Közellenségekhez se illett). Na most, ami van a végén akciójelenet az is totál gagyi. Pláne, hogy ilyen dokumentaristán próbálták felvenni, aztán mégiscsak előbukkantak a lassított felvételek és a hatásvadászat. Hová lett az a Michael Mann, aki Az utolsó mohikánt forgatta?

Jó ideig nem néztem meg ezt a filmet, no nem a kora miatt, hanem mert olvastam az eredeti kisregényt, és nagyon nem tetszett. Tulajdonképpen egy krimi volt, borzasztóan banális befejezéssel, ráadásul annyira beleivódott már a köztudatba ez a figura, hogy a cím alapján tudta az ember előre a fordulatot. Szerencsére ez a film nem az eredeti regényt, hanem a belőle készült színházi előadást tekintette előképének, és mennyire igaza volt: sokkal élvezetesebb az érdekes főhősön keresztül látni a cselekményt, mint egy jellegtelen mellékszereplő bőrében kullogni az események után.

Christopher Nolan kezdő filmesként iszonyatosan kevés pénzből hozta létre ezt a filmecskét. A műfaj egy lassan csordogáló neo noir, amatőr színészekkel és fekete fehér látványvilággal. Mivel a műfaj adott, a színészek meg nem túl jók (minden idők legcsúnyább femme fatale-ját üdvözölhetjük), a rendező pedig szemmel láthatóan még csak tanulta a műfajt, ezért már csak egyetlen dologra támaszkodhat a film, a forgatókönyvre. Nem kell persze túl nagyot csalódnunk, nem hiába várunk a nagy csavarra, amiből később duplacsavar lesz, de úgy igazán nincs meg az az átütő erő a Followingsban, ami a hasonlóan elsőfilmes kisköltségvetésű klasszikusokban, mint a Shop stopban, vagy a Véresen egyszerűben, vagy az El Mariachiban jelen van. Nyilván egy átlag amatőr filmnél jóval több, és teljese leköti az ember figyelmét, de az a bizonyos egyedi plusz, az a zseniális szikra hiányzik belőle. Ez számomra egy újabb bizonyíték arra, hogy Nolan nem akkora rendezőisten, amekkorának tartják mostanában. Emellett persze tény, hogy nagyon jó filmeket csinál, és pályafutása során még nem sikerült hibáznia. A Followings-t is meg lehet nézni. Egyszer.

Lola fut. Mennyivel kifejezőbb az eredeti cím. Lola ugyanis tényleg fut. A film felében kb ezt láthatjuk. Franka Potente energikus teremtés, de annyira nem jó nő, hogy egyfolytában ezt nézzem, pláne nem olyan technózenére, amiben németül sutyorognak, és amitől egyébként is szétszakadna a fejem.

Aztán vannak itt össze-vissza vágások, vhskép, rajzfilmek. Nagyon-nagyon coolak akarnak lenni, de annyira öncélúak, hogy teljesen feleslegessé válnak. Aztán ott a nagy eredeti ötlet, hogy háromféleképpen láthatjuk ugyanazt a történetet. Nem, azért egy pillanatra sem válik mégse unalmassá a film, mert pergős, futós, és gyorsan vége van. Attól még nekem nem kell, hogy tetsszen. Egy ötlet nagyon jó volt, amikor Lola fut (mi mást tenne?), nekiütközik valakinek, aztán képekben láthatjuk az illető további életét, és mindig tök máshogy. Jó ötlet, de iszonyatosan naiv elképzelés. Aztán A lé meg a Lola iszonyat felszínesen boncolgatja a véletlen és a sors összefonódásának problematikáját, de igazából nem szolgál semmilyen megoldással és valószerűtlen helyzetekkel operál. Dehát nem is ez a lényeg, hanem, hogy nagyon coolak legyünk, ha már egyszer a '90-es években vagyunk.

Persze, ezerszer inkább megnézem ezt a filmet, mint egy tucathollywoodi sablonszart (mint a Két kopper), vagy egy művészieskedő baromságot (ilyet mostanában nem láttam), mert ez legalább nem szokványos, hanem különleges. Hogy az ízlésemhez nem passzol, az egy másik dolog, amit nem tudhattam előre, és nem is kell, hogy érdekeljen bárkit is.

"Inkább vagyok disznó, mint fasiszta"

Ez egy nagyon különleges film. Szépen, részletesen rajzolták meg, és a világa is sokkal közelebb áll az európai kultúrához, mint sok anime, mint például a legutóbb látott Nauszika, enne megfelelően könnyebben befogadható számunkra. Ami a legjobban tetszett, az a Porco Rosso hangulata, amelyhez a szép látványvilág, az európai "helyszínek", és az ehhez tökéletesen illő szomorkás párbeszédek, illetve maga a főhős karaktere.

Porco Rosso egy disznó. Ezen senki sem rökönyödik meg, de rendszeresen beszólnak neki miatta. Nem tudjuk, miért változott disznóvá, ezt a lehetőséget tökéletesen nyitva hagyja a film. Az biztos, hogy nagyon fontos ebben a történetben az a jelenet, amikor Marco Rosso pilótának lelövik az összes társát egy csatában, ő pedig látja a felhők felett, ahogy mindannyian a mennyországba szállnak. És Porco nem is akar ember lenni, néhány jelenetben egyértelművé teszi, hogy magasabb rendűnek érzi magát az embereknél. És hogy miért? Mert épp a születő fasizmus korszakában járunk, erre egyértelmű utalások vannak sok helyen. És a végén lehet, hogy Porco emberré változik. De lehet, hogy nem. Talán elnyeri a szerelmet, talán nem. Valószínűleg a szerelem hozza őt vissza az emberi létbe, hogy újra értelme van az emberi létnek, újra van remény. Nem csak fasizmus. Aztán lehet, hogy át se változik, csak szimplán eltűnt örökre, és tökéletesen szomorú a vége. De szerintem nem.

Más szóval ez nem egy egyszerű mese. Mint a Nauszika ez sem csak gyerekeknek való, de a gyerekek is tökéletesen élvezhetik, bár ez a többrétegű történet inkább felnőtteknek szól.

 "...tudom, hogy idővel megleled a megfelelő módot arra, hogyan emlékezz rá..."

Kicsiként láttam ezt a filmet utoljára, nagyon halovány emlékeim vannak róla. Anyukámmal néztük a tévében. Nem tudom, miért csak a legvégére emlékeztem...

Mindig tetszett a magyar cím: Kamaszkorom legszebb nyara. Szerintem sokkal szebben kifejezi a lényeget, mint az eredeti Summer of '42.

Egy kiválóan megcsinált filmecskéről van szó. Nem akar nagy drámát, nem akarja megváltani a világot, egyszerűen csak elmesél egy történetet, ami nagyon fontos a mesélőnek, ezáltal számunkra is azzá válik. Egy csendes, lassú folyású történet, ami egy percre sem válik unalmassá. Végtelen nosztalgia és lágy melankólia leng körbe minden egyes képkockát, ennek megfelelően a fényképezés múltba révedően szép, mintha mi sem ott lennénk, hanem csak visszaemlékeznénk a történetre. Ilyen történetei pedig mindenkinek vannak. Ebből a szempontból a szereplők is nagyon megkönnyítik a dolgunkat. A főszereplő Gary Grimes nagyon aranyos srác, ahogy önfeledten mosolyog, és amilyen tisztán szereti a Nőt, meglátni és megkedvelni igazából egy pillanat műve. Tényleg annyi idős volt a forgatáson, mint amennyit alakított, esetlensége és csillogó szemei verhetetlen párosnak bizonyult. A Nőt Jennifer O'Neill alakítja, aki szintén egy ideális választás ; gyönyörű napbarnította bőrébe, formás idomaiba és szelíd arcába legalább annyira bele tudunk szeretni, mint ifjú főhősünk, sőt olyan bájosság árad belőle, ami megadja azt a pluszt a filmhez, amire szükségünk van. A zene pedig nagyszerű, hallgassátok meg! Bár elsőre kicsit túl émelygősnek tűnt, de aztán rájöttem, hogy nagyon jól illik a látottakhoz.

Szerencsére nem csak a nosztalgiából és melankóliából áll a film, hanem van némi humora is, ahogy bemutatja, hogyan próbálják meg a fiatal, éretlen fiúk kibontakoztatni a szexualitásukat. Kicsit Forró rágógumi-szerű humor ez, csak intelligensebb annál, de tény, hogy néhol kicsit fárasztóvá válik. Az óvszeres jelenet azonban a film egyik csúcspontja, borzasztóan édes rész.

A film végéről is szót kell ejtenem újra. Persze ha más szemszögből nézzük, mint ahonnan az alkotók bemutatják, könnyedén bele lehetne kötni, de szerintem nincs értelme. Ez így szép, ahogy van. Attól film, hogy teljesülhet benne, ami valójában sosem. Vagy csak jó helyen volt, jó időben? Vagy rossz helyen és rossz időben? Igazából mindegy is. A felnőtté válás a lényeg, hogy valamit örökre magunk mögött kellett hagyni ahhoz, hogy valami egészen mást továbbvihessünk. Ez egy óda a kamaszkorhoz, amikor végérvényesen kénytelenek vagyunk magunk mögött hagyni a gyermekkort. Megtörténnek az első nagy dolgok, és az első veszteségek. Szomorú, de valahol mégis örömteli, és egész életünkben mosolyogva fogunk rá visszaemlékezni.

Nem tudom, hogy bennem kicsi gyerekként miért fogott meg annyira ez a film, hogy még sok-sok év után is emlékezzek rá, mert hogy semmit sem értettem belőle, az biztos. Talán már akkor is érzékeny voltam erre a melankolikus hangulatra. A magyar címet mindenesetre sose tudtam elfelejteni...

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Félreértés ne essék, ez sem egy jó film egyáltalán. De legalább nézhető, és az utóbbi napok pokoljárása után maga volt a felüdülés rengeteg hibája ellenére.

Ritka dolog, hogy olyan filmet remakelnek, ami nem volt jó már a maga korában se. Egy látványfilm volt, jó látvány nélkül, így viszont már érthetőbb a döntés. Plusz pont jár az íróknak azért is, mert nem az eredetit másolták jelenetről jelenetre, hanem gyakorlatilag az akciókat turbózták fel, és eköré szőtték a történetet. Egy trükkfilm esetében ebben az égvilágon semmi kivetnivalót nem találok. Az akciók egyébként tényleg egész jók, bár ez a film sem fog fennmaradni az utókornak, de legalább most ebben a pillanatban nem gáz. Legalábbis az akciójelenetek nem.

Az ömlengősen sablonos tipikus hollywoodi zene és a pátosz, meg a gyomorforgató happy end természetesen bárkit kihozna a sodrából. Az Olümposz nagyon gáz volt az eredetiben, azt hittem annál csak jobban lehet megcsinálni, de ez egy gigászi (vagy titáni?) tévedés olt tőlem. Az Olümposz konkrétan annyira visszataszítóan giccses, mintha valaki most hányta volna a vászonra. Liam Neesonnak nincs igazi méltósága Zeuszként, Ralph Fiennes meg, akit egyébként nagyon bírok, szánalmas Hádészként. A főszereplő mondjuk sokkal jobb, mint az eredetiben, de ezt nem tudom teljesítményként értékelni, mert Sam Worthington unalmas, ráadásul egy dacos hülyegyerek benyomását kelti inkább, mint egy férfiét. Az a lapos, hiteltelen moralizálás, amit levág az isteni kard ürügyén, az igencsak idegesítő. Persze, amikor már végleg mindenkit kinyírtak mellőle (azért mert ő csakazértse használja a kardot a saját hülyesége miatt), akkor felkapja, és hurrá! A főhősnő személyén is változtattak, mert ma már nem divat a megmentésre váró naiva, hanem az asszonynak is hasznossá kell tennie magát. Csak sajnos így nincs igazán tétje a finálénak. Persze kit érdekel a tét, meg a történet, itt csak a látvány a lényeg. Az meg jó.

Nagyon jó újítás volt az új verzióban az is, hogy a bajtársak már nem csak jelentéktelen statiszták, akiknek semmit sem számít a halála, hanem valóban harcostársak. Persze ennek köszönhető a felesleges pátosz is, meg a nagy harc előtti tipikus lelkesítő beszéd. Szóval van itt probléma rendesen.

Ítéletet hozok a film felett. Ez egy pergős akciófilm, korunknak tökéletesen megfelelő látvánnyal. Az eredetit sok helyen felturbózták, felesleges dolgokat hagytak el, értékesebb dolgokat emeltek ki. Szóval ebben az esetben a 2010-es változatnak van létjogosultsága, még úgy is, hogy még ez sem igazán jó film. A robotbaglyos poén pedig nagyon kellett, és teljesen levett a lábamról.

Most akaratlanul is megfizetek azért, amiért ennyi jó filmbe futottam bele az utóbbi időben. Bár talán még mindig jobb nagyon jó és nagyon rossz filmeket nézni, mint közepeseket.

Nem értem, hogy kaphatott az imdb-n ez a film 6.7 csillagot. Nem sok pozitívumot sikerült felfedeznem benne. A trükkökről szól leginkább a Titánok harca, azok pedig nem jók. És senki se jöjjön nekem azzal, hogy persze, mert nagyon régi a film, mert '81-re már elkészítették a Csillagok háborúját, a Birodalom visszavágot, vagy épp a Superman-t, és azokhoz képest siralmas a látványvilág. Stop motion trükköket használtak, amiket én alapvetően nagyon szeretek, és elismerem a beléjük fektetett rengeteg munkát, időt és energiát, de amíg ez tökéletesen elment a '40-es-'50-es évek filmjeiben, az 30 év múlva már cikinek számított. Különben is érezniük kellet volna a készítőknek, hogy meddig mehetnek el, és mikor válnak végleg nevetségessé. Persze, érezhető, hogy hatalmas fejlődés történt a '33-as King Kong óta, de azért akkora mégsem, hogy ne lehessen egyből kiszúrni. A pár évvel később készült Robotzsaruban is használtak stop motion trükköt, de ott egy robot életre keltésére, és nem estek túlzásokba, szóval még csak azt sem mondom, hogy ne lett volna meg a helye abban az évtizedben. De hogy nem így, az biztos. De lehetne még példákat mondani, az egy évvel később készült Conan, a barbárban is tudták, hol a határ. Itt nem. És a legnagyobb gondom még csak nem is a stop motion használatával van, hanem azzal, ahogyan összevágták ezeket a jeleneteket, lásd a Pegazus repkedéseit.

Hagyjuk a trükköket, egyébként is tök fantáziátlan a film, olyan mintha mindent belepakoltak volna az írók, ami épp eszükbe jutott a görög mitológiából. Az istenekben semmi méltóság nincs, az Olümposz nem több a filmben, mint egy ködös terem. Nagyon illúzióromboló. A színészekre se tudok semmi jót mondani. A főszereplő Harry Hamlin nagyon buta fejet vág egész végig, semmi színészi tehetség, vagy karizma nm szorult belé. Burgess Meredith beugrott a Rocky 2 és a 3 között, hogy egy ókori edzőt alakítson. Judi Bowker, mint a gyönyörű Androméda olyannyira jellegtelen, hogy szinte észre se vesszük a filmben. Az idősödő Ursula Andress is itt van, de gyakorlatilag nem több egy statisztánál. Laurence Olivier játssza a nagy Zeuszt, de ő sem mentheti meg a filmet.

És van valami, amit sohasem fogok megbocsájtani a Titánok harcának: az R2-D2 módjára csipogó robotbagoly olyan mértékben ciki, hogy én éreztem kényelmetlenül magam, miközben néztem. Hogy lehet egy ekkora baromságot beletenni egy filmbe?

Mindezek után kíváncsian várom az új verziót, hogyan sikerült, de ennél szerintem csak jobb lehet.

Ez egy olyan híres horror-kult sorozat, amit évekig meg akartam nézni, de valahogy sose jött össze. Aztán megnéztem az első részt, és nagy csalódást okozott. A babát jól megvalósították, tényleg ötletes és viszonylag élethű volt. Viszont egyáltalán nem tudtam komolyan venni a Gyerekjátékban, hogy egy 50 centis babától kéne félni, aki még felnőtteket is terrorizált. Meg ahogy futott a kis pici lábain, és amilyen hangeffektet bevágtak alá, azt se bírtam ki nevetés nélkül. Még ez se lett volna egyébként akkora probléma, csakhogy a Gyerekjáték nagyon komolyan vette magát mindezek ellenére, és nagyon nem állt jól neki.

A folytatás kijavította ezt a hibát, nagyon humoros és groteszk film kerekedett belőle, de közben mégis megőrizte horror jellegét. Lagymatagabb házibulikon tökéletes szórakozást nyújthat. Csak nehogy véletlen a harmadik részt vegyük le a polcról, ami eddig a sorozat leggyengébb darabja. Behelyezték a sztorit egy katonai iskolába, és egy lányosképű srácért kell izgulnunk. Nem igazán tudunk közben semmin se nevetni, és semmin se félni. Meg különben is Chucky egy katonai iskolában? Annyira nem illik ide ez a műfajkeveredés, és annyira értelmetlen. Nagyon messze áll az egész a második rész egyszerre humoros és izgalmas ötvözetétől. A végére próbálnak javítani a készítők, a szellemvasutas finálé nagyon groteszk, de ez kevés az üdvösséghez. Kíváncsi vagyok most már a többi részre is, hogy milyen. Remélem ennél mélyebbre nem süllyedtek.

"Öreg, ez nem vicces"

Ez akár a film mottója is lehetne. Nem hiszem el, hogy senkinek se jutott eszébe a forgatókönyv olvasásakor, vagy a forgatáson, vagy a vágás alatt, hogy: Öreg, ez nem vicces.

Nem azzal van bajom, hogy Kevin Smith olyasmit csinál már megint, amihez kurvára nem ért. Én megbocsájtó vagyok, nálam a Zack és Miri pornót forgat se verte ki a biztosítékot, sőt még az Apja lányát is meg tudtam nézni, amennyiben nem gondoltam Jay és Néma Bobra. És most sem azzal van baj, hogy Smith egy tipikus '80-as évekbeli zsaruvígjátékot akart forgatni, mert nekem még lehet, hogy így is tetszett volna. Sőt, naivan azt hittem, hogy csak ezért húzták le ennyire ezt a filmet. De nem.

A Két kopper bűnrossz, hihetetlen silány munka. Csak néztük, és értettük, hogy ezt- vagy azt a jelenetet viccesnek szánták, de egyszerűen NEM VICCES! az egész. Egy két beszóláson nevettem, de ez körülbelül a 2%-a a film "poénjainak". Bruce Willis meg az egész film alatt huncutan mosolyog, mintha csak azt üzenné nekünk :"Bocs srácok, tudom, hogy miattam jöttetek ide, de én se tudom, hogy keveredhettem ebbe a szarba". A másik meg... Ki a faszom az a Tracy Morgan? De most komolyan, ilyen visszataszítóan ripacskodó, humortalan antitalentumot még életemben nem láttam. Szánalmas, amit leművel, örökre eltiltanám a filmeknek még a közeléből is.

Én meg csak tátott szájjal néztem magam elé, és nem értettem, hogy lehet valami ennyire hihetetlenül szar, mint a két kopper. Tökre szeretem a Halálos fegyvert, meg a Beverly Hills-i zsaru filmeket, de ez sehol sincs hozzájuk képest, és nem azért, mert most készült, hanem úgy önmagában véve is pocsék. Teljesen tanácstalanul állok, hogy adhatott ki ilyesmit a kezéból Kevin Smith. Azt pedig elfelejtettem mondani, hogy nemcsak a humornak a hiányát szenvedjük meg, hanem annyira durván sablonos és kiszámítható az egész, hogy még ilyet nem láttam. Olyan voltam a film alatt, mint Nicolas Cage a Nextben: két percre előre tudtam mindig, hogy mi fog történni. Na jó, egy meglepetés volt. Csak több, mint 100 perc alatt ez nagyon kevés.

"Ki ne mondd, hogy túl jó vagyok neked... Így van, de ki ne mondd!"

Négy értelmiségi (na jó, egyikük nem annyira) nagy jómódjukban össze-vissza csalják egymást, meg szenvednek a másik miatt, és úgy igazán nem történik semmi. Miért akarok én egy ilyen filmet megnézni. Mert egyszer láttam egy mozit, ami arról szólt, hogy egy srác megdugta az anyukát, aztán szerelmes lett a lányába. És az egyik kedvencem lett. Mike Nichols rendezte. És most, hogy a Közelebbet is láttam, azt hiszem megnézem az összes Mike Nichols filmet.

Ironikus módon pedig a rendezés még nem is olyan nagy szám. Persze vannak most is nagyszerűen felvet jelenetek, remek megoldások, de a pálmát a forgatókönyv viszi. Na meg a színészek. A forgatókönyv egy színpadi drámából készült Patrick Marber dolgozta filmmé a saját drámáját. Nehezen találok rá szavakat. A párbeszédek nagyon szellemesek, nagyon jók, szinte alig tudtam idézetet választani az írásom elejére, annyira sok elképesztően jó szöveg van benne. Mindemellett pedig egyáltalán nem felszínes, hanem igazán mély mondanivalóval szolgál számunka a párkapcsolatokról. Minden romantikus illúziónkat lerombolja, lecsupaszítja a problémát a lényegéig. Ha a pár egyik fele közelebb megy a másikhoz, a másik kénytelen lesz eltávolodni. Nem azért, mert nem szereti a másikat, hanem mert nem tehet mást. A Közelebb elég nyomasztó film, de ezt tökéletesen ellensúlyozzák a remekül megírt, hihetetlenül szórakoztató párbeszédek.

A színészek pedig csodálatosak. Natalie Portman ezúttal nem csak aranyos, de vadítóan szexi is, és hatalmasat játszik a filmben. Clive Owen szerepe szintén látványos, ellentmondásos figurája élteti a filmet. Egy szánalmas balfaszt alakít, akiért őszintesége és primitívsége miatt mégis vonzódnak a nők. Jude Law egy igazi, sálas értelmiségi figurát játszik, és nagyon rokonszenves karakter minden tenyérbemászó jellemvonása ellenére. Hát igen, nem egyszerűek a figurák, az már egyszer biztos. Ó igen, és még Julia Roberts sem tudja elrontani a filmet, de azért igazán választhattak volna helyette mást.

Én meg megyek kutatok még Mike Nichols filmek után.

Nem volt túl egyértelmű, hogy a filmnek melyik címváltozatát válasszam, végül úgy döntöttem, maradok annál, ami a kópián volt. Az eredeti olasz La maschera del demonio-t eredetileg kicsit újravágva és más zenével az AIP stúdió (ki más?) forgalmazta az USA-ban Black Sunday címen. Aztán kijött az az angol nyelvű verzió, amihez most szerencsém volt a The Mask of Satan. Több helyen A démon maszkja-ként utalnak magyarul a filmre, de szerintem ezt sosem forgalmazták itthon. Ezt a rövidke kis tájékoztatót azért írtam, hogy minél könnyebben rátaláljatok erre a kincsre, ugyanis megéri. Személy szerint egyáltalán nem szeretem az okkult filmeket, de ez egy valódi mestermű.

Mario Bava-t tartják az olasz horror atyjának, nekem eddig még egyetlen filmjéhez sem volt szerencsém, csak a tanítványai Dario Argento, Lucio Fulci, illetve fia Lamberto Bava néhány helyenként igen kétes értékű alkotásával találkoztam. Most már azt hiszem, kijelenthetem, hogy Mario Bava valóban fantasztikus rendező volt. A démon maszkjának fényképezése valami elképesztően pazar, az egyik legszebb fekete-fehér film, amit valaha láttam (nem csoda, Bava operatőr volt eredetileg). Nagyszerű beállítások sorjáznak egymás után, amelyek fantasztikusan teremtik meg a hátborzongató hangulatot. A régi Dracula filmeket képzeltem el ilyennek, mielőtt láttam volna őket. Ha már itt tartunk érdemes összevetni a Black Sundayt Christopher Lee alig két évvel korábban készült legendás Horror of Draculájával. A Dracula hiába színes, mégis porlepte és helyenként unalmas, addig ez a mozi a mai napig lenyűgöző annak ellenére, hogy majdnem 50 éve készült. A gótikus horror (majdnem) tökéletes mintapéldányáról beszélünk, melyből szemmel láthatóan rengeteget merített például nagy kedvencem Tim Burton is.

A színészek szintén kiválóak: Barbara Steele lenyűgöző szépség, ami már önmagában elég lenne, de még ráadásul csodálatos színésznő is. Kiválóan alakítja a sátánista boszorkányt és a szomorú szemű hercegnőt egyaránt. Arturo Dominici pedig igazán félelmetes Javutich szerepében. Ez egyébként alapból különös egy ilyen régi filmnél, hogy félelemről, meg hátborzongató jelenetekről írhat az ember; azt a jelenetet, amikor Javutich belopózik az apa hálószobájába, hát azt nehéz feledni. Bava a horror összes kellékét bevetette a The Mask of Satan-ban: van sokkeffektus, rémisztő világítás, hangok, suspense, okkultizmus, gótika, undor, brutalitás, vér... feleennyire hatásos filmre se számítottam.

Persze azért ez a mozi sem tökéletes: a zene bár összességében nagyon jó, helyenként inkább komikus hatást kelt. Barbara Steele és Arturo Dominici mellett pedig az összes többi szereplő nagyon haloványnak tűnik. Meg aztán ott van az a végső bunyó Javutich-al, ami elég cikire sikerült. Nyilván ezek inkább apró kötözködések, amelyek egyáltalán nem rontják el az élményt.

1960 egyébként különösen jó év volt a horror szempontjából, ekkor készült el ugyanis a legendás Psycho, és az utólag kissé túlértékelt Peeping Tom is.

Ezt a filmet 2003-ban kellett volna megnéznem. Akkor még talán tetszett is volna.

Gyakorlatilag egy Penge koppintásról van szó, mennek a vámpírok cool bőrcuccban, és irtják a gagyi, cgi farkasembereket. Aztán van pár közepes fordulat, meg egy hihetetlen halovány szerelmi szál, meg pár korrekt akciójelenet. A főhősnő Kate Beckinsale bár szép, de nem elég dögös és túl hideg erre a szerepre, egyáltalán nem tudunk vele azonosulni. A kulcsszereplőt Scott Speedman játssza, aki nem több egy csinos arcnál, de még mindig sokkal jobb, mint a nevetségesen ripacskodó Shane Brolly. Michael Sheen nem több egy olcsó Gary Oldman utánzatnál, Bill Nighy-n pedig nem tudtam nem röhögni, egyfolytában az Igazából szerelemben játszott kiöregedett rocker karaktere ugrott be róla, de ez nyilván az én hibám. Görög Zita is feltűnik pár pillanatra, és az Underworld egyik legnagyobb erénye, hogy gyorsan le is mészárolják.

A filmet ugyanis itt forgatták nálunk, Budapesten, és minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy ez az Underworld egyik legnagyobb pozitívuma. Az egész filmben éjszaka van, a '80-as évekre oly jellemző kék szűrőt használják, és megállás nélkül zuhog az eső. Ehhez nagyszerű háttért biztosítanak gótikus nagyvárosunk épületei, mindezek együtt nagyban meghatározzák a mozi atmoszféráját. Ilyen szempontból felülmúlja az elődjének számító Penge filmeket is.

A folytatásokat már nem szándékozom megnézni, mert ez így önmagában egy teljesen közepes akciócska, pedig szerintem volt potenciál a sztoriban rendesen. Nem is értem, hogy ezek alapján, hogy bízhatták Len Wiseman-re a Die Hard 4-et. Mondjuk meg is lett az eredménye...

"Százszorta nehezebb lesz számodra az ellenállás, mint azoknak az asszonyoknak, akik disznóformájúak."

Senkit se tévesszen meg a film címe, úgy mint engem, valójában szó sincs westernfilmről. A vadnyugat tulajdonképpen csak egy giccses háttér a melodrámához.

A Párbaj a napon legnagyobb hibája, hogy nagyon eltelt felette az idő. 1946-ban készült, hatalmas költségvetésből a kor legnagyobb szuperprodukciójának számított. Ma már túl színes nekünk, és túl színpadias a megvalósítás. A melodrámai szál pedig helyenként hiteltelen, de ami talán még ennél is nagyobb baj, hogy túlzottan csöpögős és nyálas. A színészeknek is túl kell játszaniuk a szerepüket, és ez sajnos rendezői koncepciónak tűnik. Jennifer Jones járt ilyen szempontból a legrosszabbul, pedig alapból jó választás lenne a főszerepre, valóban egy igéző szépség, akinek még el is hihetnénk a történetet, ha nem estek volna ennyire túlzásba az alkotók. A másik főszereplő a szemtelenül fiatal Gregory Peck pedig még nála is jobban hozza a sármos rosszfiú karaktert. Ha valami miatt, hát miatta érdemes megnézni a Párbaj a napont. Féktelen, kiszámíthatatlan és ellenállhatatlan figurája élettel tölti meg az egész történetet, Peck pedig tökéletes a szerepben. Érdekes, hogy később inkább talpig becsületes úriembereket játszott inkább. Kettejükhöz kötődnek a mozi legerősebb jelenetei; a humoros közjáték a tónál, vagy az a megrázó részlet, amikor Jennifer Jones magából teljesen kivetkőzve, minden korábbi büszkeségét feladva könyörög a szökevény Peck lábaiba kapaszkodva, hogy vigye magával, mire Peck arconrúgja. A végkifejletről nem is szólva. Nem gondoltam volna, hogy a hősszerelmesek fognak egymással párbajozni a napon. A szituáció alapból ígéretes, és kihozták a filmesek magukból, amit csak lehetett. Bár ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen az ő esetükben nem is igazán szerelemről van szó, hanem valami elképesztően magas vonzalomról, mindkét fél irányában.

A többi szereplő teljesen halvány mellettük, különösen Joseph Cotten, akiről tudjuk, hogy egy pillanatig sem jelenthet alternatívát Peck mellett. Állítólag egyébként a film közeén kirúgták a rendezőt, ennek köszönhetőek az alkotás gyenge pontjai. Én ma már ezt nem tudom megítélni, de tény, hogy a Párbaj a napon, ma már hihetetlen réginek tűnik. Azért van benne annyi humor és potenciál, hogy túllépjen a könnyes, fárasztó melodrámán, és nézhető maradjon

"Szeretném ha békében halna meg a város"

A Szalmakutyákon felbuzdulva úgy döntöttem ma estére is egy nagyon hasonló '70-es évekbeli véres klasszikust választok. Ezúttal sem kellett csalódnom, de azért a Szalmakutyák sokkal ütősebb film ennél. A párhuzam egyébként nem az én filmezési szokásaimnak tudható be, ahogy utánanéztem a neten, nem találtam olyan kritikát a Gyilkos túráról, ahol nem említették volna meg a Szalmakutyákat.

És valóban sok a hasonlóság. Mindkét alkotásban civilizált amerikaiak kerülnek kegyetlen és véres összetűzésbe vidéki tahókkal, mindkét filmben van egy híressé vált erőszakolós jelenet, és mindkét főhősnek fel kell fedezni a saját magában rejlő brutalitást, ahhoz, hogy életben maradjon. Csak míg Dustin Hoffmannak ez egyfajta relevációt, feloldást, megkönnyebbülést ad, addig a Gyilkos túrában Jon Voight-ban inkább meghal valami belül. Egyedülálló a Gyilkos túra abban, hogy bemutatja a következményeket is, mikor hősei visszatérnek a civilizált életbe. Dustin Hoffmannak férfivá kellett érnie egy tutyimutyi szarháziból, ezzel szemben Jon Voight karakterével nincs igazából semmi gond, egyszerűen élvezi az életét, a feleségét, a gyereket, és a kirándulásokat. Emellett nem szívesen öl meg még egy állatot se. Persze ennél a jelenetnél már sejthető, hogy ez hamarosan megváltozik. Fontos szereplő még a filmben Burt Reynolds, aki igazán emlékezetes a kemény és nyers, mégis karizmatikus és valahol filozofikus férfi szerepében. Hogy mennyit számít ő a csapat számára, nagyszerűen bizonyítja a jelenet, melyben kitörik a lába, de társai még mindig tőle várják a segítséget.

A dagadt Ned Beattyhez köthető a Gyilkos túra legdurvább, legkegyetlenebb és egyben leghíresebb jelenete, amelyben megerőszakolják. (Tarantino 9 évesen nézte meg anyukájával együtt moziban ezt a filmet, nem csoda, hogy olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy később hasonlót láthatunk újra a Ponyveregényben.) Ennél a jelenetnél meg kell állnom egy pillanatra, ugyanis voltak vele problémáim. Először is egyáltalán nem valósághű. Az áldozat nem ellenkezik eléggé, ahhoz képest, hogy férfi létére meg akarják dugni, ráadásul a megaláztatást fokozandó, még visítania is kell, mint egy malacnak. Biztos vagyok benne, hogy ilyen esetben foggal körömmel harcolnék ez ellen, akár még az életem árával is, ehhez képest Beatty ugyan megpróbál elfutni, de nem túl meggyőző. Ráadásul utána felhúzza a gatyáját, és a film hátralévő részében, mintha mi sem történt volna, semmi változást nem láthatunk rajta. Bezzeg szegény Jon Voight-ot rémálmok gyötrik, mert önvédelemből lenyilazott valakit... Szóval szerintem ha ilyen dolog történik valakivel, nem tud csak egyszerűen vállat vonni, és tovább menni. Érdekes még, hogy a Gyilkos túra e szokatlanul durva, és korát megelőző jelenet ellenére mégsem vált botrányfilmmé, ellentétben a Szalmakutyákkal. Úgy látszik egy nő, akit puhány férje mellett vonz egy paraszt, illetve egy férfi, aki megtalálta saját magát az erőszakban, sokkal botrányosabbnak számít, mint egy pasi anális megerőszakolása, illetve egy másik, aki bűnbánatot gyakorol, jogosan elkövetett tettei után. Eléggé álszent hozzáállás.

A mozi másik híres jelenete a benjo-gitár párbaj a film elejéről. Úgy érezzük akkor, hogy nincs sok funkciója, de valójában remekül előkészíti Ronny Cox megrázó haláljelenetét amelyben ismét megszólal a hangszer. Igazán szép, lírai és melankolikus jelenet, amelyet nagyban segít a több, mint kiváló fényképezés. A tájak gyönyörűek, hatalmas dicséret illeti érte az operatőrt. A történet első percei annyira idilliek, és szépek, hogy az ember egyből kedvet kapna egy hasonló túrához. Azonban ez nem más, mint pszichológiai hadviselés a néző ellen, hogy később an(n)ál sokkolóbb legyen a hirtelen bekövetkező erőszak. John Boorman, a rendező nagyon jól összehozta ezt a filmet, kisebb hibái ellenére. Az író-forgatókönyvíró James Dickey-ről pedig szintén nem feledkezhetünk meg, elvégre mégiscsak ő volt az, aki kitalálta ezt az egészet.