Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

FLAVIA, A MUZULMÁN APÁCA

2018. szeptember 17. - Field64

„Miért? Miért? Isten miért egy férfi?
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek – mind férfiak.
Még a tizenkét apostol is. Mind a tizenketten férfiak.”

A múló idő olykor ellensége, máskor barátja a mozgóképeknek. Jó néhány példát említhetnénk arra, hogy a maguk idejében nagyra tartott filmek az évek múlásával elszürkültek, túlhaladottá váltak, ugyanakkor előfordult az is, hogy rosszul fogadott, netán megbukott filmeket átértékelt az utókor. Az utóbbi kategóriába tartozik a Magyarországon alig ismert olasz rendező, Gianfranco Mingozzi 1974-es alkotása, a Flavia, a muzulmán apáca is. A direktor hazai ismeretlenségének legfőbb oka az lehet, hogy tudomásom szerint egyetlen játékfilmjét sem mutatták be a magyar mozik. Szóban forgó filmje esetében ez némileg érthető is, hiszen az úgynevezett nunsploitation irányzat jegyében készült (erről bővebben a szövegben olvashatsz), vagyis az erőszak és a szexualitás különösen nyíltan jelenik meg benne, egynémely jelenete még az új évezredben is meghökkenést válthat ki. Noha a korabeli kritikák között is találhatunk olyanokat, melyek szerint Mingozzi szakmai tudása, az igényes operatőri munka, a hangulatos kísérőzene és a színészi játék kiemeli ezt a filmet az alantas ösztönöket kiszolgáló, hasonló témájú mozgóképek sorából, a Flavia, a muzulmán apáca mégis csupán az új évezredben vált kultuszfilmmé. Természetesen most sem sorolják a korszakos remekművek közé, nem tekintik felülmúlhatatlan művészi csúcsteljesítménynek sem, de jóval árnyaltabban ítélik meg, mint az ősbemutató idején. Napjainkban ugyanis különösen sok aktualitása van a vallás összetett témájának, azon belül hit, egyén és társadalom kapcsolatának, a nők helyzetének és az iszlám növekvő elterjedésének, melynek veszélyeit eltúlozni éppúgy szokták, mint elbagatellizálni. Mingozzi opusza is ezekkel a sorsdöntő kérdésekkel foglalkozik, melyek már a XV. században is aktuálisak voltak, s napjainkban is válaszra várnak.  

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi explicit erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre, és közülük is csak azok, akiknek az ilyesmi nem bántja az érzékenységét.

flavia00.jpg

Tovább

Aki leváltaná Trumpot

2018. szeptember 12. - luckylany

Nagy dobásra készül Michael Moore dokumentumfilm-rendező: a moziforgalmazás előtt két nappal, szeptember 19-én szerdán egy 600 mozira kiterjedő előbemutatót tervez Amerikában ’The People’s Premiere” címen új dokumentumfilmjének, a ‘Fahrenheit 11/9’-nek, melynek témája a Trump-érán túl a kilábalás lehetősége is. Ugyanezen a címen már rendeztt filmet 2004-ben, akkor a Bush-adminisztráció és elnökség volt a célpontja, s azóta is Amerika legsikeresebb, legtöbb bevételt termelő dokumentumfilmjének számít azzal, hogy az országban 222,4 millió dolláros jegyeladási forgalmat generált. A rendezvényre a mozinézők egyesével is, de aktivista csoportok esetén csoportosan is jelentkezhetnek (a MoveOn, a Democracy for America, az Our Revolution, a SwingLeft, az Indivisible, az ACLU, a Planned Parenthood, és a Democratic Socialist for America azok a csoportok, amelyeket külön is megnevezett) — a cél a politikai tisztánlátás segítése. Az eseményt a gathr amerikai oldalon keresztül szervezik.

fahrenheit9_11_2018.jpg

Tovább

VOLT EGYSZER EGY VADNYUGAT

2018. szeptember 05. - Field64

Ha a filmbarátok körében felmérést végeznénk, hogy nevezzék meg azt a három westernt, amelyik a leghamarabb eszükbe jut, valószínűnek tartom, hogy szinte mindenki listáján szerepelne Sergio Leone klasszikusa, a Volt egyszer egy vadnyugat. Pedig tulajdonképpen még a műfaji besorolása is bizonytalan, vagyis hogy igazi westernről van-e szó, vagy egy spagettiwesternről. Ugyanis mindkét műfaj legfőbb ismérveit felfedezhetjük benne, ráadásul amerikai–olasz koprodukcióban készült, a szereposztás is a két ország művészeit vonultatja fel, a forgatás pedig részben az Egyesült Államokban, részben viszont a spagettiwesternek állandó helyszínein, Spanyolországban és a római Cinecittà filmstúdió műtermeiben zajlott. Az opusz számos ötlete egyértelműen klasszikus amerikai westernekből származik. Híres „dollár-trilógiája” után Leone egyáltalán nem westernt akart forgatni, hanem egy gengszterfilmet, a producerek azonban rábeszélték, hogy egyelőre maradjon meg az épp általa újra divatba jött műfajnál. Engedett a rábeszélésnek, és bő másfél évtized alatt egy újabb trilógiát alkotott, amely az Egyesült Államok történetét dolgozta fel. Ennek részei: Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971), Volt egyszer egy Amerika (1984). A Volt egyszer egy vadnyugat egyik meglepetése a szereposztás, különösen a banditát megformáló Henry Fonda, aki korábban csak jó fiúkat alakított, és így vált a közönség egyik kedvencévé. A film sikeréhez jelentős mértékben hozzájárult Ennio Morricone kísérőzenéje, melynek egyes tételei önálló zeneszámokként is örökzöldekké váltak. Leone alkotása Párizsban és Budapesten egyaránt mozirekordot állított fel, mindkét világvárosban évekig folyamatosan műsoron volt. (Úgy tudom, nálunk hosszabb ideig, mint a franciáknál, de lúgot nem innék rá.)

west01.jpg

(A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem érte nem először, és valószínűleg nem is utoljára.)

Tovább

Aki a táncot karakterformálásra használta - Gene Kelly

2018. augusztus 23. - luckylany

1912 augusztus 23-án született Gene Kelly amerikai táncos-színész-rendező-koreográfus, akit többek között az Egy amerikai Párizsban musicalből vagy az Ének az esőben híres jelenetéből ismerhetsz. A negyevenes-ötvenes években, mikor a musical műfaj a fénykorát élte Hollywoodban, táncos tehetségét, egyéni stílusát koregráfusként és rendezkőként is hasznosította. Az Anchors Aweigh (Horgonyt fel!) című zenés vígjátékban a rajzfilmfigura Jerry oldalán jelenik meg, s saját alteregojaként önmagával táncol a Cover Girl című 1944-es musicalben: a tánccal nem csupán színesítette az egyébként attól független történetet, hanem a táncjeleneteket a filmek szerves részévé, a forgatókönyv továbbmozdítására alkalmas elemmé tette. 

Tovább

KÜLÖNLEGES TÖRTÉNETEK

2018. augusztus 22. - Field64

Az idén ötvenéves olasz–francia szkeccsfilm, a Különleges történetek (1968) három epizódja Edgar Allan Poe egy-egy novelláján alapul. Mindhárom rendező – Roger Vadim, Louis Malle és Federico Fellini – változtatott az eredeti történeten, sőt Fellini mindössze a csattanót tartotta meg belőle. Mivel a középső epizód rendezője, Louis Malle zsűritag volt az 1968-as cannes-i filmfesztiválon, ezért az opuszt csak versenyen kívül mutatták be a rendezvényen, amely egyébként a zavargások miatt félbe is szakadt. A kritikai fogadtatás meglehetősen hűvös volt, egyedül Fellini epizódja kapott elismerő szavakat az ítészektől. A premier óta eltelt öt évtized során azonban a mű megítélése valamelyest megváltozott: ma már a hatvanas évek egyik legigényesebb szkeccsfilmjeként emlegetik, Fellini epizódját pedig afféle előtanulmánynak tartják a Mester későbbi remekműveihez, különösen a Fellini-Rómához (1972). A Különleges történeteket nem vásárolták meg magyarországi moziforgalmazásra, mert az illetékesek „horror”-nak minősítették, és sokallták benne az erotikus motívumokat is. A film csak a rendszerváltás után jutott el hozzánk: elsőként a Magyar Televízióban láthattuk, akkor még csonkítatlan formában. Néhány év múlva az MGM tévécsatorna egy olyan változatot vetített több alkalommal is, amelyből Malle epizódjának egyik fontos jelenete hiányzott. A 2007-es magyar DVD-kiadás is ezen a cenzúrázott változaton alapult, noha a kihagyott jelenet is a forgalmazó rendelkezésére állt. (A filmről korábban itt írtunk: kattints a linkre!)

histoires01.jpg

Tovább

12 + 1

2018. augusztus 09. - Field64

Hazafias büszkeség ide vagy oda, a magyar Nicolas Gessner által rendezett francia–olasz vígjáték, a népszerű sztárokat felvonultató 12+1 (1969) valószínűleg már rég feledésbe merült volna, ha nem ez lenne a brutális kegyetlenséggel meggyilkolt amerikai színésznő, Sharon Tate utolsó filmje, melyet a halála után mutattak be. A borzalmas bűntény egy csapásra világsztárrá tette a néhai színésznőt: hirtelen óriási érdeklődés mutatkozott a filmjei iránt, a 12+1-et azonban még ez se emelte a kultklasszikusok közé. Az NSZK-ban például csak 1975-ben kezdték játszani, több mint öt évvel a magyarországi premier után: nemigen találunk más példát arra, hogy a vasfüggöny mögött előbb bemutattak volna egy nyugati filmet, mint egy európai kapitalista ország mozijaiban. Tate rajongói számára a 12+1 mind a mai napig kuriózumnak minősül, mert a VHS-korszakban is csak korlátozottan forgalmazták, DVD-n pedig mind ez idáig tudomásom szerint csupán Olaszországban jelent meg 2008-ban, mindenféle angol vonatkozás nélkül.

twelvechairs01.jpg

(A film magyar plakátját Plakátfiú – ki más? – bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem érte.)

Tovább

REFLEKTORFÉNYBEN – ORNELLA MUTI: A VÁGY TITOKZATOS TÁRGYA

2018. július 30. - Field64

Az elmúlt évtizedekben Olaszország gyönyörű színésznőket adott a világnak, hogy csak személyes kedvenceim közül említsek néhányat: Gina Lollobrigida, Silvana Mangano, Sophia Loren, Claudia Cardinale, Stefania Sandrelli, Monica Vitti, Virna Lisi, Laura Antonelli, Carla Romanelli, Agostina Belli, Monica Bellucci és sokan mások. Ebbe a sorba tartozik az 1970-ben feltűnt Ornella Muti is, akinek a neve még az új évezredben is ismerősen cseng a filmbarátok számára. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert pályafutását végigkísérték azok a vélemények, melyek szerint csupán feltűnő szépségének köszönheti népszerűségét, meg annak, hogy buja bájait számos filmjében leplezetlenül megmutatta, színésznői tehetsége viszont csekély, sőt szigorú vélemények szerint nincs is. Még két kedvenc hazai filmesztétám, Bikácsy Gergely és Kelecsényi László is mintha ellentétes véleményen lenne Muti megítélését illetően. „Szép és súlyosan tehetségtelen” – írta róla Bikácsy a Ferreri nitrátnői című írásában (in: Filmvilág 2002/7), míg Kelecsényi találóan „bűnös Madonná”-nak nevezte. Ami engem illet, hetedik osztályos koromban láttam először Ornellát az Olcsó regény (1974) című tragikomédiában, melyet Mario Monicelli rendezett. Nagyon tetszett ő is, meg az egész film is, amelyet nagy bánatomra – miután a hetvenes évek második felében lefutott hazánkban – nem vettek elő újra se a video-, se a DVD-forgalmazásban, sőt még a tévécsatornák műsorában sem tűnt fel, pedig remek magyar szinkronja van. Muti folyamatosan bővülő, gazdag filmográfiájából persze bőven van még mit bepótolnom, és mea maxima culpa, bizony kihagytam őt a színésznő szerelmeimről szóló firkálmányom első és második részéből is. Vezeklésképpen azonban most egy külön szöveget szántam a személyének, valamint széles műfaji (és minőségi) skálát képviselő életművének. Terjedelmi okokból a szerintem legfontosabb periódussal, az első húsz évvel foglalkozom a legrészletesebben, a későbbi alkotások közül csupán a számomra legérdekesebbeket említem meg.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, ezért csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóinknak ajánljuk ezt a bejegyzést! 

ornella01.jpg

Tovább

Az ördög fogadója 1971

2018. július 26. - Oldfan

Egy újabb mozi azok közül, amelyek meghatározóak voltak abban, hogy megkedveltem a japán filmeket. Rég volt az első találkozás, még „megboldogult” tinédzser koromban. Klubhálózatban vetítették, ahol mindig akadt valami érdekesség. Ezúttal kezdve a címmel. „Az ördög fogadója.” A szocializmusban ilyet olvasni már önmagában izgalmas volt, hiszen szinte ordított róla valami „tiltott gyümölcs.” Azt azért sejteni lehetett, hogy horrort úgysem engednek forgalmazni, de valami szokatlan lesz benne. Egy kamasznak okvetlenül megmozgatja a fantáziáját, én sem voltam kivétel. Addig csupán pár Kuroszava mozit, az Onibabát és a legendás Oicsi kardforgatós történetét láttam a szigetország sokkal bővebb választékából, - a Harakiri éppen be volt tiltva - a szamurájokról halvány tudomásom volt, a jakuzákról vagy a Tokugava korszakról gyakorlatilag szinte semmi. Pedig sokat segítettek volna az élvezeti faktor növelésében. Ám mindezek nélkül is a végén fölöttébb elégedetten sétáltam ki a moziból, számos emlékezetes alakítás és filmes megoldás fogott meg. Annyira, hogy kissé érettebb fejjel újra szerettem volna látni, de addigra már lekerült a műsorról. Azért a memóriámban – akkor még egész jól működött - elraktároztam a kiváló filmek közé, így örömmel láttam felbukkanni a felújított változatát a neten. Ráadásul nem csalt meg az emlékezetem, a történet a régi fényében tündökölt az újrázásakor.

A város végén, a folyó közepén, van egy szigetecske, afféle senki földje. Egyetlen épület áll rajta, ami fogadó. Hírhedt hely, hétköznapi ember még nappal sem veszi arra az útját, tudván, hogy már bejutni sem egyszerű oda, a kiút pedig végképp bizonytalan. Különösen elevenen, ha kívülálló az ember. Még a rendőrség sem háborgatja az ott lakókat, pedig nyilvánvaló, hogy csempészetből élnek, ami a legsúlyosabb elbírálás alá esik. Az elzárkózás már 15 éve tart. Ám egy napon egy naiv idegen téved a szigetre. Az ifjút a véletlen hagyja életben, és a története alaposan felborítja banda életét. Egyúttal a veszély fekete felhői kezdenek tornyosulni a fejük fölött, jobban, mint előtte bármikor. Bármikor kitörhet a vihar.

inn_of_evil_01.png

Tovább

PILLANGÓ

2018. július 20. - Field64

Az egykori francia fegyenc, Henri Charrière (1906–1973) Pillangó című könyve a hetvenes évek egyik leghíresebb bestsellerének számít. A szerző haláláig ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy saját életének történetét írta meg, ma már azonban egyre elterjedtebb az a nézet, hogy a regény nagyobb része csupán fikció, illetve olyan események leírása, melyek valójában másokkal estek meg. A hatalmas sikernek köszönhetően hamar elkezdődtek a filmváltozat előkészületi munkálatai. Rendezőként felmerült például Roman Polański, Richard Brooks, Arthur Penn és Terence Young neve, a címszerep kapcsán pedig Warren Beatty, Alain Delon, Charles Bronson és Jean-Paul Belmondo nevét is emlegették. A rendezői székbe végül Franklin J. Schaffner ülhetett, aki A majmok bolygója (1968) és A tábornok (1970) című filmjeinek köszönhetően keresett mesterembernek számított. A végleges forgatókönyvet Hollywood egyik legjobb írója, Dalton Trumbo írta, de még javában dolgozott rajta, amikor már el kellett kezdeni a forgatást. Részben emiatt a jeleneteket kronológiai sorrendben vették fel. A legfontosabb forgatási helyszín Jamaica és Spanyolország volt. A munkát számos probléma nehezítette, így például az is, hogy a két főszereplő, Steve McQueen és Dustin Hoffman nem igazán jött ki egymással. A nehézségek ellenére a Pillangó nagy közönségsikert aratott világszerte, szakmai és kritikai fogadtatása azonban meglehetősen vegyes volt. Bár sokan úgy gondolták, hogy több Oscart is nyerhetne, ennek ellenére csupán Jerry Goldsmitht jelölték a filmzenéért. Mindazonáltal a Pillangó az elmúlt negyvenöt évben igazi hollywoodi klasszikussá vált, melynek remake-jét többször is beígérték, 2000-ben például egy televíziós sorozat formájában. Különösebb médiafelhajtás nélkül 2017-ben végül valóban elkészült az új változat, amelyet a jövő hónapban mutatnak be az Egyesült Államokban. Jelen sorok írásakor a magyar premierről még nincs hír, ám biztosra vehetjük, hogy hozzánk is el fog jutni. Addig is nézzük, mit érdemes tudni az 1973-as filmről!

papillon01.jpg

[A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem újbóli segítségéért. Grafikus: Helényi Tibor.]

Tovább

100 ÉVE SZÜLETETT INGMAR BERGMAN: SUTTOGÁSOK, SIKOLYOK

2018. július 14. - Field64

Száz éve ezen a napon született az egyetemes filmtörténet egyik legnagyobb alkotója, a svéd Ingmar Bergman. A negyvenes évek második felétől forgatott filmeket, egy évtizeddel később került a nemzetközi élvonalba, és a hatvanas-hetvenes évek jelentették pályafutása legtermékenyebb időszakát. Egyik legjelentősebb műve – sokak szerint legszebb és legkatartikusabb alkotása –, a Suttogások, sikolyok az 1973-as cannes-i filmfesztiválon keltett világméretű csodálatot, ahol versenyen kívül vetítették. A címet Bergman egy zenekritikustól kölcsönözte, aki egy Mozart-kvartettről egyszer azt írta, hogy „suttogások és sikolyok szólnak benne”. A film a direktor egyik fantáziaképén és családi emlékein alapul, a fontosabb szerepeket Ingrid Thulin, Liv Ullmann, Harriet Andersson, Kari Sylwan, Erland Josephson és Anders Ek játszották. Az Egyesült Államokban a Suttogások, sikolyok volt Bergman kereskedelmileg legsikeresebb filmje, amelyet öt Oscar-díjra jelöltek, ám az elismerést csupán Sven Nykvist vehette át kimagasló operatőri munkájáért. A nemzetközi siker ellenére egy ideig kétséges volt, hogy a film eljut-e Magyarországra, az első megtekintés alkalmával ugyanis elutasították az átvételét. Végül az ún. stúdióhálózatban kezdték vetíteni. A nagy érdeklődést követően kiszélesítették a forgalmazását, majd néhány negatív vélemény miatt visszakerült a stúdióhálózatba. Nem egész két hónappal a premier után eltűnt a moziműsorból, és csak évekkel később mutatták be újra, immár korlátozások nélkül.

[A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem állandó segítségéért.] 

cries01.jpg

Tovább

A CIGÁNYTÁBOR AZ ÉGBE MEGY

2018. július 10. - Field64

Hej-haj, mindjárt feljön a nap,
Mi meg együtt fekszünk.
Szégyentűzben, ha meglátnak,
Együtt kell elégnünk.”

 Makszim Gorkij elsőként publikált irodalmi műve, a Makar Csudra (1892) című elbeszélés 1976-ban elevenedett meg a filmvásznon. Az adaptációt a moldáv származású Emil Lotjanu készítette A cigánytábor az égbe megy címmel. A két főszerepet felfedezettjei, Szvetlana Toma és Grigore Grigoriu játszotta, akikkel tíz évvel korábban dolgozott először. A dalokat és táncokat a moszkvai Cigány Színház művészei adták elő, mindazonáltal némelyiket a színészeknek is meg kellett tanulniuk. Az opusz nagy nemzetközi sikert aratott, a volt Szovjetunió országaiban minden idők egyik legnépszerűbb szovjet filmjének számít, csak a bemutató évében közel 65 millió nézője volt. Magyarországon nem váltott ki egyöntetű lelkesedést: gyakran elhangzott az a vélemény, hogy mesterkélt romantika jellemzi, a zenei betétek pedig drámaiság helyett inkább egy szirupos musical benyomását keltik. 2013-ban Kaposváron, 2017-ben Komáromban mutatták be a mű színpadi változatát.

tabor01.jpg

Tovább

NAGYÍTÁS

2018. július 04. - Field64

Michelangelo Antonioni második színes és első angol nyelvű filmje, a Nagyítás alapjául Julio Cortázar argentin író magyar nyelven is megjelent azonos című novellája (eredeti címe: Las babas del diablo) szolgált. A forgatás 1966 áprilisa és júliusa között zajlott. A direktor így nyilatkozott készülő művéről: „Egy nő és egy férfi története egy szép őszi napon.” A produceri teendőket Carlo Ponti látta el, aki évtizedek múlva azt állította, hogy a közreműködésével készült mozgóképek közül Antonioni mesterműve az egyik kedvence. A Nagyítás elnyerte az 1967-es cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát, és számos más rangos szakmai díjban is részesült. Ironikus, hogy az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját az olasz Antonioni mint a legjobb külföldi rendező kapta meg, mivel a Nagyítás hivatalosan angol film. A direktor mégsem ezért utasította vissza, hogy személyesen vegye át a díjat, hanem azért, mert nem adták ki a legjobb színésznőnek járó elismerést, holott arra a Maestro korábbi élettársa, Monica Vitti is esélyes volt. (Rajta kívül egyébként csak Sophia Lorent jelölték.) A Nagyítás mindmáig a modern filmművészet egyik legtöbbet elemzett és legvitatottabb darabja: egyesek filmtörténeti mérföldkövet látnak benne, amely művészet és valóság bonyolult kapcsolatának egyik legeredetibb és legtalányosabb megfogalmazása, míg mások részben épp e talányosság miatt grandiózus blöffként értékelik, melynek látszólagos sokatmondása mögött valójában üresség, átgondolatlan alkotói koncepció rejtőzik. Sokan kifogásolták, hogy maga Antonioni nem foglal állást a film fő témáját, a világ megismerhetőségét illetően. A rendező azonban a főhős, Thomas szemszögéből meséli el a történetet, vagyis hőse bizonytalanságát osztja meg a nézővel. Antonioni áttételesen közli saját álláspontját, hogy a megismerés relatív fogalom, a dolgok nem ragadhatók ki az összefüggéseikből, máskülönben elvész vagy megváltozik a jelentésük. Jó példa erre, amikor Thomas műtermét a rablás után látjuk, és már csak egyetlen kép hever a földön. Ez a fotó viszont a többi kép nélkül már nem értelmezhető, csupán fekete-fehér pontok halmaza, hasonlóan ahhoz a nonfiguratív festményhez, melyet a fotós csodált meg szomszédjánál, a festőművésznél. Ezzel összefüggésben említhető a film zárójelenete is, amikor a kamera fokozatosan felfelé emelkedve egyre kisebbnek mutatja a gyepen tanácstalanul álldogáló Thomast, aki végül teljesen eltűnik a képről.

[A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem újbóli segítségéért. Grafikus: Szabó Árpád.] 

nagyitas01.jpg

Tovább

A SAKÁL NAPJA

2018. június 27. - Field64

Az algériai háború (1954–1962) megviselte és megosztotta Franciaországot. Charles de Gaulle elnök éveken át hangoztatta, hogy Algéria minden körülmények között megmarad francia gyarmatnak, ám idővel kénytelen volt belátni, hogy a gyarmati rendszernek leáldozott. 1961. január 8-án Franciaországban népszavazást tartottak Algéria függetlenségéről, mellyel a szavazók háromnegyede egyetértett. 1962-ben a háború véget ért, Algéria függetlenné vált. Ekkorra már franciák tízezreinek bizalma rendült meg De Gaulle-ban, s az addig köztiszteletnek örvendő államférfi hazaárulóvá vált a szemükben. Szélsőségesek – köztük magas rangú katonatisztek – néhány nappal a népszavazás után, 1961 januárjában létrehozták az OAS (Organisation de l'Armée Secrète) nevű titkos szervezetet, melynek célja De Gaulle meggyilkolása és Algéria függetlenségének megakadályozása volt. Számos merényletet kíséreltek meg az elnök ellen, de mindegyik sikertelen volt: De Gaulle 1969-ben önként vonult vissza a politikától, és a következő évben békésen elhunyt. Frederick Forsyth méltán világhírű regényének és Fred Zinnemann kitűnő filmjének köszönhetően azonban egy olyan merényletkísérlet vált a legszélesebb körben ismertté, amely a valóságban nem történt meg.

[A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem a segítségéért. Grafikus: Zelenák Crescencia.] 

jackal01.jpg

Tovább

DEFEKT

2018. június 20. - Field64

Férfi: „Beteg a feleségem.”
: „Értem. Mi baja?”
Férfi: „Beteg.”

Fazekas Lajos 1977-ben kezdte el forgatni a Defekt című tévéfilmjét, amely öt évvel később nyerte el végső formáját, ennek ellenére csak 1984-ben került adásba. Oly nagy sikert aratott, hogy 1985 januárjában a mozihálózatban is bemutatták. Bár a Mozgó Képek nevű havi mozimagazin a filmről szóló ismertetőjében kihangsúlyozta, hogy az eredeti tévéváltozat lesz látható a filmszínházakban, mégis színesnek tüntette fel a valójában fekete-fehérben készült alkotást. A Defekt felismerhetően tükrözi Hitchcock klasszikus mesterműve, a Psycho (1960) hatását, mégsem nevezhető csupán utánzatnak, mert Fazekas kreatívan használta fel a kölcsönvett motívumokat. Sokak szerint „az első magyar horror”-ról beszélhetünk, amit egyesek túlzásnak találnak, szerintük helyesebb „az első magyar pszichothriller” meghatározás. Ezzel is lehet azonban vitatkozni, hiszen a film elsősorban a szereplők cselekedeteinek hihető lélektani magyarázatával marad adósunk. Ennek ellenére a Defekt több mint négy évtized után is figyelemre méltó kuriózum maradt, ami főleg Fazekas írói és rendezői ötleteinek, Halász Mihály bravúros operatőri munkájának, Vukán György hatásos kísérőzenéjének és a színészek meggyőző játékának köszönhető.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető a cselekmény fordulataira és végkifejletére is kitér!

defekt01a.jpg

Tovább

A NÉGY TESTŐR, AVAGY A MILADY BOSSZÚJA

2018. június 13. - Field64

Richelieu: „Nem nyújtok segédkezet a gyilkosságaihoz, asszonyom.”
Milady: „Segítségre nincs szükségem. Csupán egy írásra, hogy szabadkezet kapok.
Egy parancsra, amely a kezembe adja a Bonacieux szajhát és a szeretőjét.”

Amikor a színészek – köztük számos világhírű sztár – leszerződtek A három testőr 1973-as filmváltozatához, még az volt az eredeti produceri elképzelés, hogy Dumas regényéből egy hagyományos, kétrészes filmet készítenek, melyet majd egyetlen előadás keretében vetítenek a mozik, a két rész között rövid szünetet tartva. Ilya Salkind producer szerint azonban túl sokat forgattak, ezért a felvett anyagból inkább két önálló filmet állítottak össze. Ez egy precedens értékű perhez vezetett, mivel a színészek csak egyetlen film után kaptak gázsit. Eme kínos közjáték ellenére a folytatás éppúgy tetszett a kritikusoknak és a közönségnek, mint az első rész. George MacDonald Fraser forgatókönyvíró és Richard Lester rendező ragaszkodtak az eredeti cselekmény fordulataihoz – ésszerű változtatásokra és rövidítésekre persze sor került –, ugyanakkor a második részben sem fukarkodtak a verbális és a vizuális humorral, valamint a szemet gyönyörködtető látványvilággal. Még apró történelmi tényeket is figyelembe vettek: Felton például a filmben tíz pennyért vásárolja meg azt a kést, amellyel megöli Buckingham herceget, és a gyilkos fegyver a történetírók szerint valóban ennyibe került. Állítólag a bevezető és a befejező képsorokhoz az alkotók Porthos és Aramis narrációját egyaránt felvették, aztán úgy döntöttek, hogy a film humorához a hiú Porthos nagyzoló kommentárja jobban illik, ezért csak azt használták fel. A vívójelenetekben elszenvedett sérülések és Oliver Reed alkoholizmusa bőséges izgalomforrást jelentettek a stábnak: a fogadásból elköltött La Rochelle-i reggeli felvételére például a színész a bennfentesek szerint erősen illuminált állapotban érkezett, a jelenetet az előzetes aggodalmak ellenére mégis kifogástalanul megcsinálta. A királynét alakító Geraldine Chaplin szerint a színészek között érezhető volt valamiféle rivalizálás, különösen Faye Dunaway és Raquel Welch esetében, ámbár az érintettek ezt hosszú évek múlva határozottan cáfolták. Mindazonáltal van, aki úgy tudja, a Miladyt megszemélyesítő Dunaway készségesen és túl nagy beleéléssel játszotta el a Constance-t domborító Welch megfojtását. A magyar mozik 1976. december 30-án rövidített változatban mutatták be a filmet, az évekkel későbbi tévépremier alkalmával azonban már a csonkítatlan verziót láthattuk.

four01.jpg

Tovább