Nemes feladat, annyi szent.

A Vajna bá' által újragondolt filmfinanszírozási rendszer negyedik, pontosabban háromésfeledik mozifilmje is elstartolt végre (?) a magyar mozikban. Valentin napra eddig majdnem minden évben sikerült időzíteni egy romkomot, tavaly pont kimaradt, helyette a turbékoló gerlepároknak brúszvilisz kopasz buksiját kellett bámulniuk, amint karcolás nélkül túlél mindent. De legalább azt is Budapesten forgatták, így ha kerülőúton is, de láthattunk magyar helyszíneket, meg színészeket. És bár romantikus épp nem, de az a trágyadomb komédia volt a javából...

A Berlinálén debütált a film, vegyes kritikai visszhanggal: voltak, akik egy újabb remekműnek tartották, mások pedig Anderson leggyengébb filmjeként emlegették. Az igazság persze nem fekete-fehér, hanem ismét szürke. Mert a film bőven nézhető, sőt kifejezetten szórakoztató, de például a rendező eggyel korábbi alkotását, a Holdfény királyságot nem sikerült leköröznie. Persze alapból nehezebb dolga volt, hiszen A Grand Budapest Hotel témája sokkal komorabb, még akkor is, ha a csomagolás a megszokott módon történik.

Akkor, mint a kevéssé olvasott retro-faktor egyik elszánt képviselője, ezennel eljutok az egykori NDK kevés tudományos-fantasztikus mozgóképeinek utolsó példányához. A búcsú nem sikerült szépre, ahhoz a korabeli ideológia túlságosan rátelepedett a mozira. (Egyúttal erre az ismertetőre, még ennyi idő után is.) Az lett vele az egyik legfőbb gond, hogy a fantasztikus film megnevezés a gyakorlatban inkább fantasztikus zöldségekre redukálódott. Akad benne néhány jó ötlet, de a kibontásuk és a történetbe illesztésük igazából elmarad. Szóval máris szívességet tettem azoknak, akik nem szeretik a hosszú lére eresztett elemzéseket. Az első pár mondatban ott a lényeg. (A magyar cím pedig tényleg poéngyilkos. Bár, ha csupán ennyi baj volna a mozival, jól járnánk.) De jusson valami azoknak is, akik szeretnek búvárkodni a fantasztikumot megcélzó mozik dinoszauruszokat idéző korában, és nem zavarják őket a kihalt őskövületekről szóló elmefuttatások.

Lehet, hogy nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy "kritizáljam" ezt a filmet. A blogon a hét folyamán megjelent cikkekből a szemfülesebbje leszűrhette, hogy Santino kolléga a téma szakértője, nekem se különösebb háttértudásom, se kellő rajongásom nincs Robotkopó felől/iránt. Még mielőtt mindenki a szívéhez kapna: láttam az eredeti trilógiát. Most pedig, hogy mindenki megnyugodott: olyan mocsok régen, hogy nem emlékszem túl sok mindenre. De talán jobb is ez így. Talán hasznos lehet egy olyan ember véleménye is, aki az ország lakossága nagy százalékának reprezentálja a Robotzsaru-ismereteit. Mert ne áltassuk magunkat: a legtöbben azt sem tudják, hogy eszik-e, vagy isszák.

„Most meghalok. Te tudod milyen érzés. Nagyon szar .”

Akár egy jó franchise is lehetett volna a Robotzsaruból, az ikonikus főszereplő, és az egyedi világkép mindenesetre adott volt hozzá.

Nem tudom ki, mennyire van tisztában vele (vagy kit érdekel egyáltalán), de a blog létrejötte ezer szálon kötődik az Xpress.hu dvd-s webáruházhoz. Field kollégával, az ő írásaival is ott ismerkedtem meg, Scal pedig szintén ott talált rám, és küldött el később sajtóvetítésekre. Ott kezdtem el filmkritikákat írni, ami évekig nem is változott, de aztán később már igényem volt egy saját platformra, ahol összegyűjthetem az írásaimat, és képeket is illeszthetek be, amit ott, és akkor még kicsit nehézkesnek bizonyult számomra. A legtöbb kritikámat később átmentettem ide, egyedül egy hipotetikus Robotzsaru remake-el kapcsolatos írást hanyagoltam, mivel hamar kútba esett a projekt. Most sikerült nagy nehezen előbányászni, és sajnos ismét van aktualitása. Most a trailerek után már nem olyan nagy cucc kitalálni, milyen lesz a film. Viszont ezt az írást 2008 novemberében követtem el, amikor még 0 információm volt. Hogy mennyire bizonyultam éleslátónak akkortájt, az február 6.-a után fog kiderülni, most mindenesetre fogadjátok szeretettel ezt a 6 évvel ezelőtti írást, mindenféle utólagos javítgatás nélkül, teljes terjedelmében!

Rögtön megmagyarázom. A Blog első film kontra könyv összehasonlító elemzését olvashatjátok. Santinoval egy ideje már gondolkodtunk hasonlón... de olvasni olyan sok idő. Elvégre ezért olyan népszerűek a filmek. Leveszik azt a sok gondot az ember válláról. Egy nap helyett megkapod ugyanazt két órában. Ráadásul nem kell erőltetned az agyad, hogy mindent elképzelj, a színészek felmondják soraikat és te a robbanásokra, meg a csöcsökre koncentrálhatsz. Hiszen az a lényeg igaz? No jó befejeztem. De szerintem nem én vagyok az egyetlen aki mindkét oldalról hasonlóan értelmes érveket kaptam, ha egy "melyik a jobb a könyv, vagy a film" vitába keveredtem. Ráadásul ritkán fordul elő velem, hogy ugyanazon tartalomnak több formáját megtekinthessem, ahhoz nekem nagyon kell érdeklődjek a téma iránt. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a Battle Royale bizony ilyen. Nagyon érdeklődök a téma iránt.

Elérkeztünk időutazó rovatunk következő állomásához. 2006 nem volt egy jó év egyáltalán, az összes eddigi éves összesítő közül messze ez a leggyengébb szerintem, de azért történtek érdekes dolgok bőven, elég csak a kőkeményre változtatott Bondra, a remakelő Scorsese-re, vagy Sascha Baron Cohen ámokfutására gondolnunk.

Jason Reitman jobban tenné, ha a vígjátékoknál maradna. Ivan Reitman fia ugyanis a papa terepén a legjobb, még ha a filmjeik stílusa ennél nem is különbözhetne jobban. Sajnos Jason újabban rákapott a drámákra - valószínűleg az Egek ura nagy sikere miatt -, de valamiért rendre alulteljesíti a nézők elvárásait. Én imádom a Köszönjük, hogy rágyújtottat, a Junot meg még annál is jobban (most gondolom, sokan furcsán néznek, de szerintem ez a legjobb filmje), az Egek ura és a Pszichoszingli viszont valahogy nem az igaziak.

Amatőr bérgyilkosok, angol, fekete humor, sok káromkodás és egy egyedi, nem mindennapi story. Az Erőszakik a 21. század egyik legnagyobb durranása. A VOX Mozimagazin 25-ös listájának élén áll. Nem véletlen!

Itt van már a Tél, nem csupán közeleg. Úgyhogy ideje - immáron - szokásos Trónok Harca kiértékelőmnek, amellyel mintegy ráfordulunk a negyedik - immáron - berendelt évad befogadására, melyre - immáron - csupán három hónapot kell várjunk. No persze én amilyen kis pedáns vagyok megint várok vele jövő januárig. Ahogy visszanéztem az előző két évad ismertetőjét azért jóval hamarabb megírtam, de mentségemre szóljék idén nem akart esni a hó, márpedig ez egy elég fontos motívuma az egész sorozatnak. Úgy fizikálisan mint metakommunikative. Egész elképesztő, hogy három - immáron - négy éve halad a maga medrében ez a sorozat. Évadonként röhejesen kevés tíz résszel, nem történik benne az ég egy adta világon semmi, és mégis milliók verik rá, hogy ez mennyire jó. Tartok tőle bármi másról lenne szó ami ennyire nem produkál semmit, ezer éve lefújták volna, de az olvasótábor - akármennyire is morgolódik a változtatások miatt - csak bevonz annyi nézőt, hogy évről évre érdemes legyen tíz órát áldozni az életünkből... erre. Mennyire röhejes ez már gondoljunk bele. Évente tíz óra mindössze. Főleg nekem aki egy nap alatt egymás után letudja az egészet. És akkor ünnepnapként fogadják, ha az HBO bejelenti, hogy jöhet a következő évad. Szerintem ebbe senki nem gondol bele, hogy itt félbeszakadna az egész, legalábbis az lenne csak igazán a szopás. Azonban ha ilyen tempóban haladunk a könyveket előbb fogja beérni a sorozat, és akkor mit csinálnak? Martin apó egy fokkal nem ír gyorsabban az elmúlt három évben. No de félre gond, ennyi felvezetés után lássuk mit kapunk a harmadik etapban.

Nein kell aggódni, idén sem maradunk második világháborús film nélkül, ugyanis már február elején megkapjuk a jól megérdemelt adagunkat az InterCom jóvoltából. Az alapanyag ismét ein könyv, ám ezúttal ausztrál szerzőtől, Markus Zuzaktól származik. A csakhamar magát bestsellerré kinövő, sok-sok országban lefordított művet, A könyvtolvajt most egy újabb nyelvre interpretálták: a film nyelvére. De nem végeztek túl gut munkát, und akkor még finoman fejeztem ki magamat.

Audrey Hepburn a filmtörténelem egyik legnagyobb, leginkább meghatározó ikonja. Nevét azok is ismerik a mai napig, akik egyetlen filmet sem láttak tőle soha. Pedig már húsz éve itt hagyott minket, mégsem lehet elfelejteni. Mi volt a titka? Ő volt a NŐ. Így, csupa nagybetűvel. Minden, ami a nőkben szép lehet; a kecsesség, a törékenység, a finom elegancia, a hatalmas csillogó szemek, az elragadó mosoly és valami megfoghatatlan földöntúli báj egyesült az ő alakjában, személyiségében. Nemesi családban született, balettet tanult, és túlélt egy világháborút, de ez még nem magyarázat arra a csodára, amit ő jelentett a filmvásznon. A szexbombákkal teli világban ő egy nagyon vonzó alternatívát jelentett nők és férfiak számára egyaránt. Mellesleg remek színésznőnek bizonyult, aki többnyire kiváló ízléssel válogatott a felkínált szerepek közül, rengeteg mozija ma is szerethető, élvezhető, és nem kizárólag azért, mert ő szerepel bennük, hanem mert ezek a filmek kifejezetten haladó szelleműek voltak. Holnap lesz halálának 21. évfordulója, ennek alkalmából rá és a legjobb alkotásaira emlékezünk, melyek közt rejtett, kevesek által ismert gyöngyszemek ugyanúgy találhatóak, mint jól ismert klasszikusok.

Scal és Santino kicsivel a 2013-as év vége előtt összeültek, hogy értékeljék az eltelt évet, és előrevetítsék egy kicsit mindazt, ami 2014-ben ránk vár a mozik műsorán.

zene: Parov Stelar - Daylight (2008)

Spike Jonze meglehetősen érdekes filmes. Egyrészt most jelölték 3 Oscar-díjra ezért az alkotásáért (film, forgatókönyv, betétdal), valamint korábban is jelölték már rendezőként (ami most kimaradt) a John Malkovich menetért, másrészt aktív tagjai a teljesen más terepen mozgó Jackassnek - legutóbb a Rossz nagyapó című vígjátékuk forgatókönyvét követte el... Ami pedig engem illet: talán ő az egyetlen olyan rendező, akinek 2 filmjét sem bírtam végignézni (John Malkovich menet, Ahol a vadak várnak), hiába kezdtem neki nagy lelkesen.