Miután Adolf Hitler golyót röpített a saját fejébe, és Joseph Goebbels megmérgezte a családját, a náci vezetés tisztikarából még épp elegen életben maradtak. Heinrich Himmler és Hermann Göring még 1945-ben lakolt bűneiért: előbbi tisztázatlan körülmények között állítólag öngyilkos lett, utóbbit a nürnbergi perben ítélték halálra, de ő is öngyilkos lett a kivégzés előtt. Azonban nagyon sokan sikeresen menekültek el a Harmadik Birodalomból egy olyan helyre, ahol köptek rá, hogy dúl vagy épp véget ért a második nagy világégés. Az isten háta mögött megbúvó Dél-Amerikában Argentína hamarosan az egyetlen olyan hellyé nőtte ki magát, ahol a náciknak még jutott egy kis Lebensraum. Itt vert tanyát az orvos, Josef Mengele, a Führer helyettese, Martin Bormann – aki egyesek szerint mai napig él – és Adolf Eichmann, a zsidók szorgos hóhéra. Ez utóbbi volt az egyetlen, akit a Moszad sikerrel vadászott le 1961-ben, majd Izraelben 1962-ben felakasztották. Most lehet csodálni, ha ennyi film készül róla?

Tetszik, nem tetszik, a tököm tele van ezzel a témával. Lassan a legutolsó cipőpucoló fiú élettörténetét is filmre viszik, csak mert egy náci háborús bűnös dobott neki egy krajcárt Buenos Airesben. Nem is tudom, hányadik film szól Eichmann elkapásáról. Egyáltalán, kell nekünk ennyi Eichmann-film? Tavaly láthattuk a legutóbbit Az Eichmann show címmel. Meg előtte is volt már három tucat, mert hát ez egy sikertörténet. A mostani filmből megismerhetjük azt a férfit, aki a háttérből mozgatta a szálakat. Fritz Bauer náci vadászt, aki nem nyugszik, míg az összeset elő nem keríti a föld alól is. Természetesen a radarján a nagyok vannak, a már felsorolt Mengele, Bormann és Eichmann. De nagyon úgy tűnik, senkinek nem érdeke az NSZK-ban, hogy bolygassák a múltat, az új Németország a jövőbe akar tekinteni, és bár mindannyian elismerik az öreg doktor agilitását, valójában a halál faszára kívánják.

Kit érdekel már egy fogatlan bácsika, aki egy viskóban lakik valahol az isten háta mögött? Még akkor is, ha halála napjáig úgy volt vele, nem végezte rendesen a dolgát, mert „csak” hatmillió zsidót tudott endlösungolni , és nem tíz és felet. A bő tíz évvel későbbi Németországnak azonban az a fontos, hogyan lehet szétlopni azt, ami az országból megmaradt. Tehát nagyjából azt a folyamatot láthatjuk, ami nálunk a 90-es években zajlott le, hogy a komcsikat senki nem akarta megbüntetni. Aztán mire valakit a bíróság elé citáltak, az kegyeskedett inkább meghalni. Lám, lám, a történelem folyamatosan ismétli önmagát. 1957-ben járunk, vagyis már épp elég messze a második világháborútól, hogy elkezdjék bagatellizálni az ügyet, és amit nem tudtak felporszívózni, azt egy laza mozdulattal söpörjék be a szőnyeg alá. Mindenki így tesz, csak dr. Bauer nem. Mert tudjátok, dr. Bauernak van egy kiapadhatatlan hajtóereje. Dr. Bauer zsidó.

Emiatt aztán érthető, ha vasvillán szeretné látni azt az embert, aki utólag egyáltalán nem érezte magát sem bűnösnek, sem pedig gyilkosnak. Elvégre ő maga egyetlen embert sem ölt meg. Csak a parancsot adta ki rá. Dr. Bauer, amikor értesíti egy férfi Dél-Amerikából, hogy szerinte a lánya beleszeretett Eichmann fiába, kétségbeesetten nyomozni kezd ezen a szálon, és mivel a németektől nemhogy segítséget, hanem egyenesen szigorított megfigyelést kap, titokban felveszi a kapcsolatot az izraeli Moszaddal. A szervezet azonban szintén nem hajlandó segíteni addig, amíg minden kétséget kizárólag be nem bizonyosodik, hogy Eichmann valóban Argentínában rejtőzködik. A film tehát ezt a háttérmunkát mutatja be, amelyre Bauer feltette az életét, és ki is készült idegileg, míg végre sikerrel járt.

Aki akcióra vágyik, az csalódni fog, de éppen eléggé izgalmasan sikerült elmesélni a háttértörténetet – illetve mint történész azt kell mondjam, én élveztem, egy átlag halandó meg lehet, hogy simán eret vág magán. Minthogy azonban biográfiát látunk, így egy másik szálat is ad a film, amikor kiderül, hogy Dr. Bauer nemcsak zsidó, de még egy kicsit meleg is... na jó, nem kertelek, színhomok a csávó, ami miatt egészen más felhangot kap bensőséges kapcsolata ügyész tanítványával, a gyermekáldás árnyékában szintén bemelegedő Angermann-nal. Szerencsére a rendező azért gyorsan észbe kapott, és emiatt az összes meleg jelenetet a fiatalabb férfi szemszögén át kapjuk. Hogy miért ennyire fontos ez a film és az ügy szempontjából? Mert ugye ebben az időszakban a homoszexualitással nemcsak ellehetetleníteni lehetett valakinek az életét, karrierjét, de még börtönbe is zárhatták. Pl. fél év bünti, csak mert kiverték egymásnak, most gondoljatok bele. Hát mi rossz van abban? Az egy dolog, ha a német titkosszolgálat helyett a Moszadhoz fordulnak hőseink, mert az csak hazaárulás, no de a buzulás, az kérem mégiscsak sok!

Emiatt a film inkább szól a korszak bigott látásmódjáról és a meleg bárokban nőnek öltözött énekes travikról, semmint Eichmannról. Különben is kit érdekel az a rohadt náci, amikor a Kokettban szól az Incognito – nagy kacsintás. Este, ugye, te is oda jössz? Meglehetősen felemás élmény a film, mintha a homokos jelenetek ennyire túlzásba vitele csak azért lenne, hogy a film majdnem beverje a két órát. (Értettétek? Beverje.) A legfájóbb az egészben, hogy a Dr. Bauert alakító Burghart Klausner annyira idegesítően erőlködik a radírfejével, hogy mindenki más jobb alakítást nyújt. Ronald Zehrfeld Angermannként, aki tépelődik felesége, gyermeke, a normális világkép és férfihús iránti feltoluló vonzalma közt, marha jó. Vagy ott van Michael Schenk, aki Eichmannként öt másodperc alatt eléri, hogy Hitler hozzá képest egy tehetségtelen amatőr legyen, hát ez egy annyira undorító, ocsmány tetű lehetett, hogy nyilván azért úszta meg a felelősségre vonást majdnem húsz éven át, mert az egy igaz Isten létezik, és vigyáz miránk odafentről.

De még Lavinia Kiesler is tehetségesebb tíz másodpercig, mert legalább szép. Az újkori odacsapós német filmgyártásból meglehetősen kilóg ez a mű, és ha ez nem lenne világos a film végéig, kapunk egy teljesen felesleges jelenetet, ami mintegy megnyugtatja a nézőt, hogy ha egy náci háborús bűnös az isten háta mögött tanyát ver, és nem akarja, hogy híre keljen, majd jól jön Fritz Bauer, és két samesz meggyalázása közt elkapja a grabancukat... lehet, még másukat is. De amint arra kitértem korábban, kit érdekel ma már, hogy kapták el Eichmannt, pláne egy olyan film, amelyből aztán végképp nem tudjuk meg, miközben tele van a város buzibárral, és a legjobb benne, hogy ma már meg se büntetnek, ha lemész az egyikbe kicsit kirúgni a hámból. Ott legalább nincs az a sok idióta, komoly kapcsolatot kereső nő, csak fülledt erotika. Hiába no, igazán csak egy férfi tudja, mi kell a másiknak.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!