A Belleville randevú Oscar-jelölt rendezőjének új filmjével, az Egy csodálatos élettel nyit 2026. március 25-én az Anilogue fesztivál. A 23. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál idén március 25-29-ig tart és 23. évadát kezdi meg Budapesten és Bécsben. A nyitófilm – mely az amerikai bemutatót is megelőzve egyszerre magyar és osztrák premier – Sylvain Chomet, a Belleville randevú négyszeres Oscar-jelölt rendezőjének új animációja, az Egy csodálatos élet. A film Marcel Pagnol filmes-drámaíró visszaemlékezésein alapul, aki 1931-ben Korda Sándorral közösen készítette az első jelentős francia hangosfilmet.

No, kérem, tisztelettel, sikerül még mindig újabb és újabb lényeket előbányászni, akikkel nem készült CGI-mese. Ezúttal baglyokkal. Akiket én speciel nagyon kedvelek, de állítólag a mérhetetlen bölcsességhez egy csomó vérszomjasság is párosul. Azonban ahogy a legtöbb mesében itt inkább a hősiességen lesz a hangsúly.

Lehetséges, hogy kezd egy rendezői korosztály kiöregedni. Talán az a baj, hogy szent meggyőződésük az, hogy ilyen művészi embereknek még a koporsóból is ki kell köpni egy jó szlogent, vagy rendezők esetében az Actiont! Pedig elképzelhető, hogy inkább szépen rá kellene markolni a banyatankra és húzni a piacra, ahogy azt a többi jóravaló nyugdíjas is teszi. A Viharsziget kapcsán már hőbörögtem egy sort Martin Scorsese helyben topogásáról, és ez bizony fokozottan érvényes az idén 73! éves Ridley Scottra valamint legújabb gyermekére.

Még szilveszter előtt néztem meg ezt a filmet, ami annál inkább is aktuálissá tette, hogy a filmben is szilveszter napján történnek az ominózus események. Bár látatlanban nem szoktam DVD-t venni, mostanában már tettem pár kivételt. Itt is elsősorban Wolfgang Petersen neve nyomott sokat a latban, akitől már nagyon sok jó filmet láttam, másrészt a dupla lemezes kiadás, amelyért fizettem kemény 600 magyar forintot.

Tegnap ismét sajtóvetítésen voltam a Toldiban. Már lassan egy éve járok, de ennyi embert valahogy még sosem láttam egyetlen filmen sem. Alig fértünk el a teremben. Az Oscar-mazsolázóban már megemlítettem a filmet, hiszen 3 jelölést is kapott, köztük a legjobb film kategóriában, úgyhogy már csak hivatalból is kíváncsi voltam, mit is hoztak ki belőle a végén.

A Hamnet egy életrajzi dráma, Maggie O'Farrell 2020-as azonos című, több díjat nyert regényének filmes adaptációja. Nehéz róla bármit is spoilermentesen mesélni, hiszen maga a cím is sugall valami kapcsolatot Hamlet, dán királyfi történetével, s ha ez nem lenne elég, a történet elején mintegy prológusként jelennek meg a sorok: "a Hamnet és a Hamlet nevek felcserélhetőek voltak az Erzsébet-korabeli Angliában." Ami azt jelenti, hogy ugyanazon név két változatáról van szó. Az írónőt is ez a tény indította arra, hogy utánajárjon, milyen kapcsolat lehet Shakespeare fia, Hamnet és híres drámája, a Hamlet között. Szerencsére, én magam úgy indultam neki a filmnek, hogy egyetlen trailert és kritikát sem néztem meg, de még a film történetéről sem olvastam el egy mondatot sem. Szeretek úgy ülni a moziban, hogy várjam, hogyan hat rám az, amit a nézőnek szánnak, anélkül, hogy tudjam, hogyan kellene rám hatnia.

Tudom, hogy szexista, de úgy döntöttem, hogy kezdőképnek ez is bőven megteszi erről a filmről. Higgyétek el, sokkal jobban jártatok még így is, mert a másik ötletem egy sószóró lett volna. És ha ott folytatom, hogy az is ugyanennyit mondana a filmről, akkor már lehet megijedni.

Próbáltam valami hatásvadász képet betenni erről a filmről, de rá kellett jönnöm, hogy nem is az vágott földhöz, amit láttam ebben a filmben, hanem inkább amit elképzeltetett. És szándékosan nem a félrevezető Eredet szót írtam le, ami ugyan nem egy akkora baklövés, mint általában szokott lenni, de azért, ha jobban belegondolok, köze sincs az egészhez.

Most egy nagyon furcsa eset áll fent. Szoktam régebbi kritikákat megosztani, amiket eredetileg máshova írtam, suliújságba, a régi honlapomra, más online felületekre, általában azért figyelek, hogy valami kapcsolódási pont legyen a jelennel. Ennek a filmnek is pár hónapja jött ki a következő része. Már akkor meg akartam osztani, de nem találtam, mert ez a kritikám is egyike annak a közel száz írásnak – és ez egy nagyon durván pozitív becslés –, amik elvesztek, amikor átköltöztem a régi holnapomról a FilmBookra. Viszont a napokban megtaláltam egy részét a régi SF.Blogson, ahova többnyire magán jellegű dolgokat írtam, de úgy néz ki, ez a film annyira tetszett, hogy oda is megosztottam. És bár az a blog sem él már, de azt legalább le tudtam előtte menteni. Úgyhogy a most következő kritika nagyrésze tizenhat évvel ezelőtt jelent meg a megboldogult Fatum Portalon, amit az SF.Blogs közreműködése miatt az eredeti állapotában tudtok olvasni… khm nagyjából.

Amikor a húgom húsz éve megírta a Boszorkányok Éjszakáját öt és félévesen, amiben két fiú és egy lány szerepelt, akik mindenféle bűvös kalandba keverednek a valóság és az alternatív lét határán, azonnal fel kellett volna kapnom a kéziratot és néhány konok kiadó fejéhez csapkodni, amíg meg nem értik, hogy ki kell ezt adni, mert hamarosan minden amerikai megaprodukció ezt a sémát követi majd.

A Pingvin leckék egy igaz történeten alapuló életszagú mozifilm, egy szívhez szóló dráma. A főszereplője egy brit tanár, aki angolt tanítani érkezik a feszült történelmi helyzetet megélő Argentínába. A férfi maga is kiábrándult, kicsit céltalan, s az idegen ország politikai nyomása sem sokat dob a hangulatán. Aztán a legváratlanabb módon felbukkan egy pingvin az életében, akivel különös barátságot köt, s ez sok mindent megváltoztat. 

Tavaly Kleber Mendonca Filho filmje Cannesban elnyerte a legjobb rendezőnek és férfi főszereplőnek járó díjat. Hozzávágtak egy FIPRESCI-t is, ha már ott volt (ez a kritikusok díja). Előtte már megkapta januárban a New York-i filmkritikusok díját is mint legjobb idegennyelvű film és mint legjobb főszereplő. Idén ugyanezeket bezsebelte a Golden Globeon is, és minden esélye meg van, hogy megkapja az Oscaron is. A kérdésem csupán annyi, hogy: MIÉRT?

Azt hiszem, teljesen újra kell alkotnom az értékítéletemet. Amikor az ember azt hinné, hogy cirka húsz év tudatos, már-már munkaszerű filmnézés után semmi, de semmi nem tudja sem meglepni, sem felháborítani, sem elborzasztani, sem kiakasztani, akkor jön egy film, ami rá cáfol erre, hogy de de de. Bár ha úgy vesszük, legalább hű maradt a címéhez.

Na, ilyen az, amikor csinálnak egy kurva jó filmet, és aztán semmi reklámot nem tolnak alá. Tegye már fel a kezét aki látta ezt a filmet, aki hallott róla, akinek ajánlották, akinek mondta valaki, hogy ez baromi jó, nézzük meg a moziban! De várjál, melyikben, hol játszák ezt? Láttuk a trailerét? Bocsánat, az előzetesét? Már nem is tudom, miért pont erre ültem be a Filmhéten, totál véletlen lehetett, de nagyon meglepett a frissessége, a szellemessége, hogy végre úgy beszélt a történelmünkről – az elátkozott magyar huszadik századról –, hogy nem seperte a szőnyeg alá, ami történt, és mégis bemutatta a kisembert, hogyan is lehetett mindezt átvészelni. Ezek miatt ez egy nagyon személyes film, mégis szórakoztató módon, amit különösen akkor fogsz élvezni, ha ismertél valakit, aki mesélt ezekről a történelmi dolgokról neked.

 A 45. Magyar Filmszemle egyik kiemelt alkotása volt a 2025-ben bemutatott Szenvedélyes nők című film, amelyet hamarosan a Netflixen is elérhet majd a hazai közönség. A filmet romantikus vígjátékként aposztrofálták, de ennél több, hiszen bár valóban tartalmaz humoros jeleneteket, az alaptörténet egyfajta lélektani utazás a női szerepek, a vágy, a társadalmi elvárás, a kísértés és az önazonosság között lavírozva.