"- De nem én öltem meg!

- Az nem lényeges! Fogd már fel, ebben az ügyben az számít a legkevésbé, hogy mi az igazság."

Idén ismét kísérletet teszek arra, hogy mindegyik Oscar jelölt filmet megnézzem az átadó gáláig, ami különösen azért lesz nehéz, mert a héten kijött a végleges lista, és kiderült eleddig mindössze kettőt láttam a díszes társaságból, - na vajon melyik kettőt? - a Barbiet és az Oppenheimert. Előbbit kilenc, utóbbit tizenhárom díjra jelölték! Rajtuk kívül pedig a futottak még kategóriában láttam olyasmiket, mint a Galaxis Őrzői 3, A Mission Impossible - Leszámolás (első rész), Pókember - A pókverzumon át, meg ezt a rakás szart. Szóval látható, a listám meglehetősen hiányos, úgyhogy nem fogok unatkozni februárban. De félre gond, lássuk mit tud mai alanyunk.

Ez a film kapta tavaly Cannes-ban az Arany Pálmát. És akkor ezzel azt hiszem el is mondtam mindent. Nálunk szerencsére későn mutatták be, úgyhogy még eltudtam kapni. De közel egy éves alkotásról beszélünk, ami mégis egy kisebb bravúr. Bravúr, mert a rendezője Justine Triet ezelőtt csak néhány középszerű filmet, és olyasmiket rendezett, amit rajta kívül tizenketten néztek sírva néztek egy pincében. Innen bekerülni az elitbe, Arany Pálmát, és talán Oscart is nyerni az bizony bravúr.

A film tipikusan az, ami a "lehoz az életről" kifejezés szemléltető példája is lehetne a kömondások nagykönyvében. Hovatovább úgy néz ki az egész, mintha a franciák rendeztek volna egy skandináv krimit. Sok dámázás, sírás, szűkölés az ágy alatt. Csend, hó, és halál. Bergmann sírva könyörögne a receptért ha még élne. Ráadásul rohadt hosszú is, több mint két és fél óra, és ebből két órában csak azt fogjuk látni, hogyan próbál egy német nő francia területen angolul kimászni a slamasztikából, amiben azzal vádolják, hogy egy unalmas, jeges, szeles napon kilökte az emeletről a férjét. Az egyetlen "szemtanú" pedig a látássérült fia, aki annyira látássérült, hogy tulajdonképpen vak.

Minden malíciám ellenére sem nem unalmas, sem nem rossz, és gyorsan hozzátenném, hogy a wókjelzőm se lengett ki túlságosan, bár lehetne úgy is értelmezni, hogy egy nő a mai világban még ilyen terhelő bizonyítékok ellenére is különleges bánásmódban részesül, ha teszem azt megölte a férjét, de szerintem itt most valami másról van szó. Történetesen arról, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhet. Otthon vagy egyedül, a szeretted meghal, és neked nincs alibid, és még ha hosszú huzavona után le is mosod magadról a vádakat, már soha többet nem fognak a szomszédok, barátaid ugyanúgy nézni rád. Mert a gyanú felmerült. Mert mi van ha mégis te ölted meg? Mert egyszerűen nincs semmid, csak a szavad. Meg volt a lehetőséged, meg volt az indítékod, és ugyanakkor nincs alibid. És aztán jönnek a mocskos kis részletek, láthattunk ilyet testközelből nem is olyan rég, amikor Johnny Depp és Amber Heard perét afféle valóságshowként élő egyenesben izgulhattuk végig a YouTube-on. Itt is valami hasonló történik, csak ezesetben Johnny Depp halott.

Ez azonban egy jó kis művészfilm, ami művészmozikba való, hogy a művészlelkek csámcsogjanak rajta, de fogalmam sincs mit keres ez az Oscar élmezőnyében! Jelölték, mert Cannes-ban felmagasztalták? Vagy elég volt, hogy a harmadát angolul karattyolják el, hogy ne az Idegennyelvű kategóriában induljon - az is sokkal helyénvalóbb lenne! A legjobb filmért járó szobrot nem hiszem, hogy megkapná, a rendezés kifejezetten egyenetlen, a jelölésen is csodálkozok, a vágás ugyancsak érthetetlen, ahogy a forgatókönyv is. Az egyetlen, ahol esélyes, az a női főszereplő díja, mert amit Sandra Hüller itt leművel, az valami embertelen. Szó szerint a hátán cipeli a filmet, a színészeti skála olyan spektrumait jeleníti meg egyik pillanatról a másikra, hogy miatta érdemes végig nézni a filmet, még akkor is, amikor már kezded érezni a hosszát. Hüller már nagyon tetszett a Toni Erdmannban is, egyáltalán nem sajnálnám tőle, ha megkapná a szobrocskát, és végignézve a jelölteken - America Ferrara (Barbie) bitch please -, erre minden esélye meg is van.

Nagyon jól játszott még a vak kisfiút alakító Miló Machano Graner, ez az alakítás valami elképesztő tehetséget követelt meg tőle. Néha úgy véltem nem is szerepet játszik, hanem mindez valóban megtörtént vele. Tetszett továbbá az ügyvédet alakító Swann Arlaud is, nagyon érzékenyen, és emberközelin formálta meg a régi szerelmét védő férfit, aki valójában nem tudja, hogy mit is gondoljon védencéről. Mint írtam forgatókönyv és rendezés terén azonban a film nem olyan erős mint ahogy a színészek munkája azt sejteti. Először is élek a gyanúperrel, hogy ha szakmabeli látja a filmet - ügyvéd, ügyész, bíró -, akkor kimenekül a világból, olyan baromságokat mondanak, vagy tesznek a tárgyalóteremben. Az ügyész már szinte karikatúraszerűen gonosz, mintha egy másik filmben szerepelne - mondjuk a Hupikék törpikékben.

A film közepi, jelen korunkra utalgató, túlkompenzáló szegmensről meg nem is tudom mit gondoljak, kiszólásnak szánta a rendezőnő, vagy ez Franciaországban valóban így megy? Paródiának nem volt rossz, de szintén kilógott az addig csontvelőt fagyasztó valóságból. Azután ott van az az epizód is, amikor látunk egy visszaemlékezést a házaspár életéből, és kiderül, egyáltalán nem volt minden rendben köztük. Ez a szegmens a legrosszabb egzisztencialista, neurotikus, értelmiségi párbeszédeket idézi, amit valaha hallottam. Ellenpéldának rögtön ott van a nem is olyan régi Házassági történet, ott a recept hogyan is kell jól csinálni. Vagy említhetném Woody Allen szinte teljes életművét.

Mindezek miatt a filmet csak saját felelősségre, és erős idegzettel rendelkezőknek tudom ajánlani, akiknek van fölös két és fél órája, hogy megismerje milyen vérfagyasztó is tud lenni a törvény vas szigora, ha felmerülne a gyanú, hogy eltettük láb alól a férjünket, vagy legalábbis nem tudjuk ennek az ellenkezőjét öt másodpercen belül bizonyítani. Ha pedig rosszmájú szeretnék lenni, akkor úgyis fogalmazhatnék, hogy a filmből a legemlékezetesebb kétségkívül az agresszíven játszott 50 Cent betétdal, ami a film végére valóságos pavlovi reflexet fog előidézni mindenkinél. Nálam legalábbis elérte, hogy a büdös életben ne hallgassak többet 50 Centet... és mindezt úgy, hogy eddig se hallgattam tőle semmit.

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4