Most, hogy bejelentették az Assassin's Creed széria legújabb darabját, ez jó alkalomnak tűnik rangsorolni a most már tekintélyes múltra (15 év!!!) visszatekintő franchise darabjait a legrosszabbtól a legjobbig.

De miről is van szó?

Dióhéjban az AC széria két harcos szektáról - az Assassinokról és a Templarokról - szól, akik évezredek óta vívják titkos harcukat az emberiség lelki üdvéért, hogy aztán ez az ellentét a szemünk láttára vonuljon végig az ókori Hellásztól kezdve a keresztesháborúkon, a reneszánszon és megannyi történelmi korszakon át, egészen napjainkig.

A sorozat keretét egy jó darabig a jelenkori események adták, az Assassin's Creed világában ugyanis létezik egy gépezet - az Animus -, amivel újraélhetjük ezeknek a réges-régi korok hőseinek az életútját. Így válik az alapvetően kosztümös akció-kaland egy lightos sci fivé. Ennek a szálnak a megítésése folyamatosan változott, kezdetben egy gimmicknek tűnt, később pedig lerázhatatlan nyűgnek, de az ilyen ellentmondások végigkísérik a szériát. A kiadó, Ubisoft évről évre kihozott egy újabb darabot a sorozatból, ami így nagyon hamar elkerülhetetlenül önismétlővé és legendásan bugossá vált. Folyamatosan kritizálták mind a rajongók, mind a kritikusok a sorozatot azért, mert nem képes megújulni, majd amikor alapjaiban újraalkották az egészet egy witcher-far cry mix nyílt világú szerepjátékos akció kalanddá, azóta természetesen az a fanok legnagyobb problémája, hogy ezek a játékok már egyáltalán nem olyanok, mint a régiek.

Az elmúlt két évben végigjátszottam az egész sorozatot, és nekem is rengeteg szép emléket és megannyi bosszúságot okozott. Az Assassin's Creed a legjobb pillanataiban elképesztően gyönyörű, epikus kaland a világ legszebb és legérdekesebb helyszínein, a legrosszabb pillanataiban viszont végtelenül sekélyes, lelketlen, buta, bugos baromság, ami még a pénzedet is le akarja húzni mindenféle mikrotranzakciókkal. Mégis, a többségét abszolút tudtam élvezni, egyetlen AC-t kivéve, ami pedig nem más, mint az....

12.

Assassin's Creed III

Nem akarok túl kegyetlen lenni, mert a harmadik rész eleve hátrányos helyzetből indult, ugyanis rögtön az Ezio Auditore nevével fémjelzett, az egész széria arculatát a mai napig meghatározó trilógia után került a boltok polcaira, és ennek a népszerűségéhez nem sikerült felérnie, sem pedig érdemben megújítania bármit.

A történet ritmusa egyenesen borzalmas, két expozíciója is van ennek a játéknak, így nem csak kétszer kezdődik el a történet, de gyakorlatilag kijátszuk a sztori felét, mire véget ér a tutorial. Connor, mint főhős nemhogy Eziohoz nem ér fel, de egyenesen a széria legérdektelenebb protagonistái közé tartozik. A sorozatot korábban jellemző parkour totál használhatatlan az amerikai frontvidéken, hacsak nem érzünk ellenállhatlan vágyat a nehézkes fáramászáshoz, és amúgy semmilyen más módon sem sikerült érdekessé tenni a nyílt világot, hiába próbálkoztak például a vadászattal. Így hogy sem a fő- sem pedig a melléktörténetek, sem a főhős nem tudott igazán érdekelni, és még a világban közlekedni is szenvedés volt, csak még jobban kiütköztek a sorozat alapvető hibái, például hogy a counter alapú harcrendszer amúgy  kifejezetten rossz.

De hogy valami jót is mondjak, Haytham kifejezetten izgalmas karakter, van egy jó csavar a történet elején vele kapcsolatban, és itt vezették be a hajós csatákat, amiknek szerencsére még igencsak jelentős szerepe lesz a későbbi játékokban. A jelenkori történetszál is talán itt a legjobb, de lehet hogy csak azért érzem így, mert ez az egyetlen AC, ahol nem igazán bántam, hogy megszakították a történelmi kalandozásainkat.

11.

Assassin's Creed

Az első részről annyi rosszat hallottam előzetesen, hogy az már igazán kellemes meglepetés volt, hogy a maga - mai szemmel lecsupaszítottnak tűnő - módján meglepően szórakoztató. Egyrészt lefekteti az Assassin's Creed alapjait, másrészt sok hibáját még az évekkel későbbi részek sem javították ki, gondolok itt a félig AI, félig pedig általunk vezérelt parkour systemre, vagy a már fentebb említett harcrendszerre. Kritikaként szokták még említeni, hogy mennyire repetitív a történet és a játékmenet egyaránt, ami egyrészt igaz, másrészt viszont a mai open world játékok (és így az új AC-k is) ezerszeresen inkább önismétlőek már csak a jellegükből fakadóan is. Továbbá a jelenkori részek talán itt képezik a leginkább szerves részét a történetnek, és ha már itt tartunk maga a sztori is erősebb, mint sok későbbi felvonásban. Arról nem is beszélve, hogy ha mai szemmel nehézkesnek is tűnik sokminden ebben a játékban, a maga idejében nagyon különleges és egyedi lehetett, ami megint csak kevés folytatásáról mondható el.

Viszont ha ennyire élveztem, akkor miért van ennyire a lista alján?

A legnagyobb problémám, hogy talán ez az egyetlen AC, ahol nem igazán éreztem, hogy ténylegesen abban a korszakban vagyok, amit ábrázolni szeretne, és az önismétléssel ugyan nincsen bajom, de az is tény, hogy ennyire üres open world játékot azért ritkán lehet látni, mint amilyen az első rész volt.

10.

Assassin's Creed Syndicate

Itt viszont az open world gyönyörű, a viktoriánus London ködös utcáin bolyongani talán a leghangulatosabb kor, helyszín és környezet, amit valaha láttam videojátékban. A fő és mellék-küldetések is kellően változatosak és érdekesek, ahogy Dickens, Darwin, Marx vagy éppen Viktória királynő megbízásából dolgozhatunk ebben a steampunkos körítésben. Az időközben szokásossá vált melléktevékenységeket is megbolondították egy kicsit, a az átlag templar gyilkolászás mellett a Syndicate-ben akár el is rabolhatjuk őket, vagy gyerekmunkásokat szabadíthatunk ki különféle gyárakból, ami elmehetne a korai kapitalizmus kritikájának is. A szintén szokásos, amúgy már kissé unalomba fulladó játékmenetet sikerült feldobni némi GTA-s és Arkhamos elemekkel, amik semmiképpen sem eredetiek, de mindenképpen élvezetesebbé tették nekem az összképet.

Viszont valamiért ennek a résznek a hangvételét könnyedebbnek szánták, ami nem igazán illik az ábrázolt korhoz, de ez még csak a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy ennek az AC-nak egyáltalán nincsen semmi súlya, a poénok pedig elképesztően kínosak az egész játékidő alatt. A főszereplő ikerpár érdekes koncepciónak hangzik, de nem kezdenek velük semmit, Jacob gyakorlatilag egy idegesítő idióta, Evie pedig totál jellegtelen, ezt pedig azzal tetézik, hogy a legérdektelenebb főgonoszt is itt láthatjuk. Maga a történet ennek megfelelően teljesen felejthető, talán a leggyengébb mind közül. Az AC 3-at tartom a sorozat mélypontjának, de a kiváló játékmenet és a fantasztikus open world miatt a Syndicate fájt messze a legjobban.

9.

Assassin's Creed Revelations

Ritka dolog a gaming világában, hogy egy 50+os főhőst irányíthatunk, pedig alapvetően nem egy elvetélt ötlet, itt mégsem sikerült különösebben jól megvalósítani. Mert bár nagyszerű, hogy végigkövethettük a legnépszerűbb assassin életútját, sőt a Revelations történet szintjén egy abszolút méltó lezárása az ő sztoriszálának, összességében mégis kilóg a lóláb. Az idősödő Eziot ugyanis olyan szinten epikusnak szánt, nagyszabású, látványos és totálisan hiteltelen akciójelenetek sorának teszik ki, mint még soha senkit korábban - vagy később - ebben a sorozatban. Filmes hasonlattal élve leginkább a kései Roger Moore-os James Bond filmek campységével tudnám párhuzamba állítani a Revelationst.

Az sem segít sokat ezen a játékon, hogy gyakorlatilag egy az egyben a Brotherhood játékmenetét kapjuk meg, csak egy kevésbé érdekes open worldben. Konstantinápoly szép ugyan, de nem mérhető a reneszánsz Rómához. Viszont a Brotherhood szerintem az egyik legjobb játék a sorozatban, így ennek megfelelően még a fent felsorolt hibákkal együtt is bőven élvezetes és szerethető marad az összkép, és mindenképpen ajánlatosak azoknak, akik szerették az Ezio trilógia első két darabját. Már csak azért is, mert nem csak Ezio kap méltó lezárást, hanem úgy mellékesen az első rész főhőse, Altair is, ami legalább annyira rendben van, mint Ezioé.

És majd' elfelejtettem, a zenéje is gyönyörű.

8.

Assassin's Creed Rogue

A Rouge esetében nagyon hasonló a probléma, itt is a közvetlenül ezt megelőző AC epizód, mégpedig a Black Flag játékmenetét másolták le, majdhogynem egy az egyben. A Rogue annyival sikerült jobban, mint a Revelations, hogy kaptunk egy új, szerethető főhőst, az akcentusával folyamatosan büntető Shay Patrick Cormacet, illetve maga a történet egy picit bátrabb, mint bármelyik Assassin's Creedé.

A sorozat egyik legjobb set-piecét (a lisszaboni földrengést) követően ugyanis főhősünk teljesen érthető és kellően megindokolt módon átáll az templarokhoz, és onnantól kezdve az assassinok válnak számunkra a főellenségekké, amit következetesen végigvittek a fejlesztők, és így is marad a történet végéig. Tehát egy tök érdekes koncepció teljesen tisztességes megvalósításával állunk szemben. Plusz pont, hogy ebben az alig pár órás, de annál pörgősebb játékban sikerült élvezetesebben bemutatni az amerikai határvidéket, mint az AC 3-ban, és azért is jár a plusz pont, hogy a Rogue milyen szépen összeköti a harmadik (Haytham visszatér) és negyedik részt a Unityvel. Amit egyébként 2014-ben ugyanazon a napon adtak ki, mint a Rogue-ot, így a Rogue kicsit mostohagyerek státuszba került a rajongók szemében, elvégre inkább tűnt egy teljes árú vigaszdíjnak a prev-gen konzolosoknak, semmint teljes értékű játéknak.

Viszont én személy szerint annyira szeretem a Black Flaget, meg annyira szeretek hajócsatázni, meg annyira szeretek kalózkodni, hogy egyáltalán nem bántam, hogy ugyanabból a jóságból kaphattunk még egy kicsit többet.

7.

Assassin's Creed Unity

És akkor elérkeztünk a Unityhez, ami a széria messze legbotrányosabb és legrosszabbul fogadott darabja. A Ubisoft hatalmas hype-ot kreált anno az első next-gen (PS4, XBOXone éra) Assassin's Creed köré, csak időt nem adtak a fejlesztőiknek, hogy megvalósíthassák az ígéreteket, így aztán nem csak minden korábbinál - és minden későbbinél - bugosabb volt a Unity a megjelenésekor, de ráadásul teletömték az ipart megmételyező mikrotranzakciókkal. Mindennek tetejébe a főhős, Arno sem volt különösebben érdekes jelenség, és a romantikus szál is szokatlanul nagy teret kapott, így a Unity a legrosszabbra értékelt darab nem csak kritikai szempontból, de a rajongói emlékezetben egyaránt .

Ezek után semmi jóra nem számítottam, pedig a Unitynak megvannak a maga erősségei. A grafika a mai napig lenyűgöző, a minden pontján folyamatosan forrongó Párizsban mászkálni pedig valami egészen elképesztő. Ehhez azért az is hozzátartozik, hogy a Unity parkour rendszere messze a legkidolgozottabb, leginkább gördülékeny mindegyik közül, és ha különösebben nem is nevezném jónak a harcrendszert továbbra sem, de itt legalább kellően látványos. Az sem elhanyagolható tényező, hogy ebben az amúgy nagy részben lopakodásra épülő orgyilkosos sorozatban a nyolcadik játék, vagyis a Unity volt a legelső epizód, amiben ténylegesen lehetett lopakodni, és erre volt egy dedikált gomb. A történet maga szövevényes és fordulatos, a romantikus szál nekem kifejezetten tetszett, Elise tulajdonképpen az egyik kedvenc karakterem az egész sorozatban. A küldetések kellően változatosak, a történet befejezése pedig az egyik legszebb és legszomorúbb az AC történetében. Ráadásul van ebben a játékban valami magával ragadó, talán ez emlékeztetett engem leginkább azokra a régi, európai kosztümös kalandfilmekre, amiket annek idején annyira imádtam.

Ennek ellenére tény, hogy a Unity a mai napig bugos, tény, hogy tele van nyomva mikrotranzakciókkal, és mindenkinek jobb, ha nem nagyon állsz meg körülnézni sehol sem hosszabb időre, mert maga az open world vagy az npc-k viselkedése finoman szólva is sekélyesen kidolgozott. Ahogy a mellékküldetésekre és az egyéb melléktevékenységekre sem fordítottak különösebben sok időt, energiát vagy kreativitást a Ubisoftnál, de így legalább nekünk sem kell. Mindenesetre ha remakelik a régi játékokat, akkor nagyon remélem, hogy EZT a parkour systemet fogják majd felhasználni hozzájuk.  

6.

Assassin's Creed Valhalla

A Unity fogadtatása után teljesen átalakították a játékmenetet; a következő részekben, az Originsben, majd az Odysseyben már hatalmas, egész országnyi open worldökben bolyonghattunk, kaptunk végre valahára egy élvezetes, Dark Souls-light féle harcrendszert, és igaz, ami igaz a többnyire már koloncként kezelt Assassin mitológia is háttérbe szorult. Ennek az újfajta AC-nak az eddigi utolsó darabja volt a Valhalla, amit nagyon sokan vártunk, egyrészt az amúgyis divatos viking tematika, másrészt az Origins-Odysseyt kedvelő rajongók abban reménykedtek, hogy még tovább tud fejlődni a széria az új, biztos alapokon, harmadrészt pedig a fejlesztők megpróbáltak a régi széria rajongóinak is a kedvükre tenni, néhány régi játékelem beígérésével.

Ezek közül úgy igazán egyik sem jött be.

A régi játékelemek, például a lopakodás kevésbé illettek ebbe a vikinges környezetbe, az Odyssey-hez képest igazából csak visszalépés történt minden szinten, és a kora-középkori Anglia open worldje feleannyira sem volt érdekes mint korábban az ókori Egyiptom, vagy Hellász szigetei és poliszai voltak. Hiányoztak az Odyssey remek mellékküldetései, szemkápráztatóan gyönyörű világa, kemény hajós csatái, szimpatikus hőse (Eivorral amúgy nincs semmi gond, de nem egy karizmatikus, pláne nem egy emlékezetes karakter), az igazán emlékezetes boss fightok, vagy a történetre komoly hatást gyakorló dialógválasztások.

Hogy mégsem került ezen a listán hátrébb a Valhalla, az egyszerűen annak köszönhető, hogy számomra nagyszerű időtöltés volt a középkori Angliában vándorolni, templomokat lerohanni, kincseket keresni, várakat ostromolni, szövetségeket kötni, adott esetben nyomozni, felfedezni, mitikus hallucinációk ellen harcolni, megszerezni a legjobb fegyvereket és a legmenőbb páncélokat. Mindez nálam 130 órányi tömény élvezetet jelentett a Valhalla minden hibája ellenére, aztán végül teljesen megcsömörlöttem tőle, és onnantól kezdve inkább kötelességből játszottam ki a hátralévő, és amúgy minden szinten csalódást keltő finálét, amelyben a sok epikus  várostrom után egy falut kellett megvédenünk egy minden várakozásunkat alulmúló csatában, illetve sikerült visszakerülnünk az Assassin's Creed mitológia legsötétebb, davincikódos, időutazásos bugyraiba.

Talán nincs is még egy ilyen játék a világon, amit ennyire élveztem, és aztán ennyire megutáltam volna a végére.

5.

Assassin's Creed Origins

Valamit szeretnék itt mindjárt a legelején tisztázni.

Az Origins nem csak egy hajszálnyival, meg nem csak egy kicsivel jobb a Valhallánál, vagy a Unitynál, hanem gyakorlatilag egy másik ligában játszik, mint a fenti hét játék. 

Itt történt meg a már fentebb is említett, azóta is sokak által kárhoztatott, mások által dícsért paradigmaváltás, amire égető szükség volt a Unity és a Syndicate negatív fogadtatását követően. És a Ubisoftnál változtattak is, nem csak egy a korábbiakhoz képest teljesen más korszakba helyezték a sztorit, de élvezhetővé, dinamikusabbá tették a harcrendszert, búcsút intettek a parkournak, és teljesen rpg-vé alakították az Assassin's Creedet, ráadásul annyira kinyílt a világ, mint amennyire még soha korábban. Az Originsban ábrázolt ókori Egyiptom a legjobb open world a sorozatban. Nem csak hatalmas - de azért bejárható -, hanem elképesztően érdekes, változatos helyszínek váltogatják egymást, ahol a gyönyörű, ám kietlen sivatagokban oázisokat találhatunk, végighaladhatunk a Níluson, megannyi különféle várost fedezhetünk fel Memphisztől Thébán át Alexandriáig. Elképesztően részletesen kidolgoztak mindent, a grafikai megvalósítás pedig egyszerűen csodálatos. Ugyanez mondható el a zenéről is, ami az egyik legnagyobb kedvencem a sorozatban, a játéktól függetlenül is bármikor szívesen hallgatom (sőt, most, miközben írok is ez szól). Fogalmam sincs, milyen lehetett a valódi ókori Egyiptom zenéje, és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ilyen volt, de azt a változatos, misztikus, kalandos, lenyűgöző világot, amit ez a játék ábrázol, azt tökéletesen aláfesti.

A főhős, Bayek egyébként egy teljesen azonosulható karakter, ami főleg annak a mérhetetlen gyásznak köszönhető, ami az egész történetet beindítja. Felesége, Aya szintén kiemelt szerepet kap, ő Bayeknél sokkal élénkebb, harsányabb, érdekesebb személyiség, aki egyszerre vidám és melegszívű, miközben egy kíméletlen gyilkos. Elkeserítő, hogy a Ubisoft nem hagyta a fejlesztőknek, hogy jobban kibontsák a karakterét, aki egyébként az összképre is jóval komolyabb hatást gyakorol, mint Bayek.

Az Odysseyhez képest azonban elmondható, hogy ebben nincsenek olyan érdekes bossfightok és mellékküldetések, no meg Bayek nálam nem igazán ér fel Kasszandra szintjére, ha már összehasonlítgatunk. Az Odyssey-el szemben viszont az az Origins nagy előnye, hogy sokkal jobban fókuszált a története, az open world pedig közel sem olyan lehetetlenül nagy, mint később az Odysseyben, ami sokak gyomrát megfeküdte.

Ja, és az Originsnek van a legjobb cinematic trailere az egész sorozatból, amit nem mellesleg Grigor Attila rendezett.

4.

Assassin's Creed 2

Oké, szóval ha valaki azt mondja, hogy Assassins's Creed, akkor többnyire ez a játék jut eszünkbe.

Messze ez a franchise legjelentősebb, legikonikusabb darabja. Az első rész ugyan megalapozott a franchise-nak, de nem vált kultikussá, viszont itt minden téren hatalmas szintlépés történt. Akár a sztorira gondolunk, ami ezúttal több évtizedet ölel fel és sokkal érzelmesebb, azonosulhatóbb, nagyszabásúbb. Akár a korfestésre gondolunk, ahogy az AC 2 grafikája már nem egy szürke massza, mint az első részé volt, hanem inkább a reneszánsz festmények színvilágára emlékeztet.

Ó, az itáliai reneszánsz!

Talán a legcsodálatosabb kor, amelyben egy Assassin's Creed csak játszódhat, ahol Leonardo Da Vinci készít nekünk fegyvereket, sőt még egy denevérszárnyú sárkányrepülőt is. Ahol a korrupt Borgia pápa a legnagyobb ellenségünk, akin keresztül a templarok elképesztő befolyást szereztek, és akivel a történet végén a Vatikán közepén nyomhatunk le egy bossfightot. És persze itt van nekünk Ezio, aki a kicsit semmilyen Altair után nem csak a franchise, de a videojáték ipar egyik leginkább felismerhető, vagy első látásra beazonosítható karaktere, akiről még azok is hallottak, akik életükben nem játszottak egyetlenegy AC-val se, vagy soha nem fogtak kontrollert a kezükbe.

És a zene.

Itt ugyanolyan szintlépés történt, mint minden más területen, és itt is elmondható, hogy Jesper Kyd a Hitman 2 mellett egy másik örökérvényű klasszikust alkotott, ami nem csak más játékok zenéjével, de a legnagyobb hollywoodi blockbusterekkel is simán felveszi a versenyt, sőt jobb náluk. És nem csak az Ezio's familyre gondolok, ami azóta gyakorlatilag az egész franchise főtémája lett, hanem a teljes soundtrackre, ami minden egyes jelenetben egy kicsit megemeli a pulzusunkat és a játékélményt.

Nem csoda, hogy az Assassin's Creed 2 lett később az a minta, amelyikhez az összes többi rész próbált felnőni, és tényleg csodálatosan összeállt az egész játék, pedig a rengeteg gyűjtögetnivalóról, a mellékküldetésekről, vagy a kiváló assassin tombokról még szót sem ejtettem.

De akkor miért nem ez került az első helyre?

Azért, mert akármilyen jó is az összkép, tele van idegesítő apróságokkal, például hogy folyamatosan kiszakítanak a jelenkori hülyeségek a fő sztoriból. A játékmenetet tekintve pedig elmondható, hogy a parkour rendszer természetesen itt sem működik tökéletesen, a harcrendszeren ugyan sokat csiszoltak, de finoman szólva sem az igazi. És hát helyenként bizony maga a történet is meg-megbicsaklik. Utólag visszatekintve érdekes, hogy sokan mennyire felháborodtak a Last of Us 2 tökéletesen megindokolt befejezésén, míg itt eljátsszák nekünk 11 évvel korábban kvázi ugyanazt (sőt!), és senkinek egy pillája se rezdült soha emiatt. Hát igen, más idők voltak. 

3.

Assassin's Creed Brotherhood

Jelentőségében nem mérhető a második részhez, sőt elmondható a Brotherhoodról mindaz, amiért a Revelationst és a Rogue-ot kritikával illettem kicsit fentebb.

Mégis, az a helyzet, hogy a Brotherhood miközben megőrizte az AC2 előnyeit, sikerült minden ponton egy kicsit jobbá is válnia. Ahogy említettem már, a grafika kicsit szebb, az akciók kicsit látványosabbak, open worldnek pedig megkaptuk a reneszánsz kori Rómát, ami az én szememben elhomályosítja a második rész összes helyszínét. A történet terén is magabiztosabbak lettek a Ubisoftnál, amit jól jelez, hogy már rögtön az első küldetésben reflektálnak az előző játék kissé sutácska befejezésére. Maga a történet kissé rövid ugyan, de ez open world annyira jól működik a Brotherhoodban, hogy bőségesen kompenzál mindezért, itt ugyanis a mellékküldetéseket és a melléktevékenységeket beleágyazták a fő sztoriba. Ettől még opcionálisak maradtak természetesen, de ha épp Rómát akarod felszabadítani a Borgia önkény alól, akkor nehezen mondasz nemet bármilyen olyan kérésre, ami ezt elősegíti, legyen szó egy Borgia kapitány megöléséről, vagy az Assassin testvériség fejlesztéséről.

Imádtam egyébként embereket toborozni a kicsiny orgyilkos szektánkba, majd különböző küldetésekre irányítani őket a világ összes pontjára. Amikor pedig már nem lehetett több embert toborozni, nem lehetett már tovább fejleszteni őket, akkor pedig imádtam, hogy bármikor megvolt a lehetőségem, hogy egyetlen füttyszóra mellettem teremjenek, és kinyírjanak mindenkit körülöttem. Ez a mechanika a játék végére a világ legkönnyebb játékává teszi a Brotherhoodot, gyakorlatilag minden kihívást megöl benne, de ha nem használod túl, akkor nagyon kielégítő lehet, hogy egyetlen gombnyomással fordulhat a kocka, és a kis tanítványaim bármilyen slamasztikából játszi könnyedséggel kihúzhatnak. Egyébként ha már könnyítésről beszélünk, a chain execution mechanikának köszönhetően a harcrendszer is sokkal könnyebb lett, de legalább kevésbé repetitív, unalmas és idegesítő, mint az alap ac-s counter attack button spam mechanika.

És persze még mindig itt van nekünk a sorozat egyik legkedvelhetőbb hőse, a reneszánsz-kori olasz James Bond, Ezio Auditore de la Firenze, és itt van nekünk Jesper Kyd ezúttal is elsőrangú muzsikája. Ami pedig még nagy plusz nekem az AC2-höz képest, hogy a jelenkori szál ezúttal nem szakítja félbe folyamatosan a reneszánsz kalandozásainkat, gyakorlatilag csak a játék elején és végén kell ezzel foglalkoznunk, és akkoris viszonylag érdekes dolgok történnek, szóval most még erre sincs panaszom.

2.

Assassin's Creed Odyssey

Ez a rész szintén az újkori RPG vonulathoz tartozik, és mint ilyet, rengeteg kritika éri, a régi, keményvonalas rajongók részéről, miszterint elnyújtott a története, túl hatalmas az open worldje, emiatt elképesztően repetitív a játékmenet, és hiányzik belőle a régi AC feeling, mi több a címén kívül már nincs is sok köze a sorozathoz. Ráadásul grind és szintezés mögé rejtik a fő sztorit, így mesterségesen még hatalmasabbra duzzasztották a fejlesztők ezt az amúgyis behemót játékot. De persze, vásárolhatsz mikrotranzakciókon keresztül ún. time-savereket, és akkor nem kell felfedezned a világot, nem kell gyűjtögetned, hanem csak haladhatsz szépen tovább a sztoriban.

Viszont én annyira imádom az ókori Hellászt, hogy mindebből nem sokat érzékeltem. Az Odyssey gyönyörű. és ha van olyan világ, amelynek minden egyes pontját, minden egyes apró szegletét fel akarom fedezni, akkor az éppen ez a korszak, szóval szerintem a grind csak akkor zavar valakit, ha nem akar, vagy nincs lehetősége mélyebben elmerülni ebben a világban. Én akartam, és érdemes volt; a rengeteg melléktevékenység mellett olyan 100 óra alatt értem el a fő sztori végére, de egyszerűen nem bírtam elengedni az Odyssey-t, úgyhogy visszatértem, hogy megkeressem az összes - egyébként jobbnál jobb - mellékküldetést, levadásszam az ellenséges szekta minden egyes tagját az utolós szálig, elejtsem az összes legendás állatot, és megvívjam az epikus bossfightokat a különféle mitológiai szörnyek, például a Minotaurusz és a Medúza ellen. Akiknek nem mellesleg az egész sorozat legjobb bossfightjait köszönhetjük. Ráadásul ezt a 133 órát a mysthios, Kasszandrával tölthettem el, aki elképesztően szimpatikus és szerethető, szerintem a játéktörténelem egyik legjobb főhősnője, amihez a kiváló szinkron is nagyon sokat hozzátesz. Ahogy haladtunk előre a történetben, és a görög szigetek között, úgy tettünk szert egyre nagyobb tekintélyre, amit leginkább a párbeszédeken keresztül érzékeltet a játék; egy idő után mindig megelőzött minket a hírnevünk, mígnem az egyik mellékküldi során megtudhattuk, hogy a legendánk miatt létezik olyan falu, ahol istenként tiszteli Kasszandrát.

De nem csak őt szerettem nagyon, hanem a love systemet is, amit beleépítettek a játékba, nem csak aközött választhatsz, hogy férfi vagy női főhőssel szeretnél játszani a történet során, de a választásodtól teljesen függetlenül bonyolódhatsz romantikus kapcsolatba férfiakkal és nőkkel egyaránt, elvégre az ókori Görögországban vagy, ahol ezt simán megtehetted. Ilyen az, amikor az LMBT témát sikerül a történet szerves részeként bemutatni, sőt a játékos kezébe adni, hogy ő ebből mennyit szeretne vagy épp nem szeretne megvalósítani. De egyébként az önmagában jó, hogy sok választási lehetőséged lesz az Odyssey során a fő- és mellékküldetésekben egyaránt, amelyek komoly hatással vannak a történetre, sőt a végkifejletre is. No nem Withcer 3 szintű mélységekre kell gondolni, de az AC sorozaton belül ez egyedül itt valósult meg.

A régi, keményvonalas fanokat igazából sajnálom egy kicsit, hogy még mindig az "assassin fantasy-t" keresik ebben a játékban, amikor teljesen egyértelmű, hogy a Ubisoft kb 2010 óta folyamatosan igyekszik eltávolodni ettől, mert nagyon lekorlátozza a lehetőségeiket térben, időben, történetben és játékmenetben egyaránt. Szerencsére az Odyssey esetében nem sokat érezhetünk ezekből a korlátokból, és én ennek kimondhatatlanul örülök.  Ja, és a zene ebben a részben is nagyon király: 

1.

Assassin's Creed IV Black Flag

Mikor belekezdtem az AC franchise végigjátszásába, őszintén nem gondoltam volna, hogy a szememben bármi felülmúlhatja majd az Odyssey-t. De az a helyzet, hogy a Black Flag mentes azoktól a hibáktól, amiket sokan jogosan rónak fel az Odysseynek, és összességében nekem jobb élményt adott, mint bármi más ebben a sorozatban.

Kezdjük ott, hogy Edward Kenway számomra a legazonosulhatóbb főhős minden assassin közül. Az ő története nem a bosszúról szól, de egyébként nem is az assassinokról, ő inkább távol tartaná magát az ilyen szektás baromságoktól, ha tehetné. Edward elmenekült a kilátástalanság elől, és egyszerűen csak szeretne jól élni, és egyáltalán ÉLNI, mielőtt meghal. Ezt pedig annyira komolyan veszi, hogy igazán semmi és senki sem állhat az útjába, miközben felcsap kalóznak. Aztán persze, történik egy s más, rengeteg érdekesebbnél érdekesebb, izgalmasabbnál izgalmasabb mellékszereplővel találkozik, és megkapja a maga karakterívét, ami aztán a sorozat, meg úgy egyáltalán a videojátéktörténelem egyik legjobb befejezését eredményezi. A Black Flag utolsó jelenete egyszerre szomorú, megható, aranyos, felemelő és valahol mélyen egészen költői, ami csodálatosan összefoglalja ezt a csodálatos élményt.

Mert az a helyzet, hogy kalózkapitánynak lenni jó; egyik egzotikus szigetről a másikra hajókázunk, útközben bálnákra, cápákra vadászunk, folyamatosan tengeri ütközeteket provokálunk, vagy éppen menekülünk a nyakunkra küldött flotta elől, kincsestérképek alapján rejtett kincseket hajkurászunk, és ott törünk borsot a hivatalos szervek és a nagy emberek orra alá, ahol csak tehetjük, olykor pedig nem más, mint maga Feketeszakáll oldalán. És ahogy ilyenkor lenni szokott, folyamatosan fejlesztjük a hajónkat, hogy minél hatásosabban és kifizetődöbben kalózkodhassunk, meg persze magunkat, hiszen az nem elég, ha két muskétával lövünk át az ellenséges hajó tisztjeire, sokkal jobb, ha rögtön néggyel indítunk. Miközben pedig hajózgatunk, a legénységünk folyamatosan énekel, ami nem csak rendkívül hangulatos, de így az idő is sokkal kellemesebben telik. Aztán persze később saját flottánk lesz, a hajókat pedig ugyanúgy elküldhetjük különféle missziókra, mint a Brotherhoodban az assassinokat, hogy ezáltal bővítsük bevételi forrásainkat. Szóval összefoglalva, a melléktevékenységek változatosak és legalább annyira érdekesek, ha nem jobban, mint az amúgy nemkülönben kiváló fő sztoriszál.

Ahogy a fenti sorokból kitűnik, már ez a játék sem igazán az "assassin fantasyról", hanem sokkal inkább a pirate fantasyról szól. Én magam annyira nem éreztem az assassin feelinget, hogy nálam Edward a szokásos assassin outfit helyett szándékosan bálnavadász ruciban és papucsban nyomta végig a történet első felét, a második felét pedig természetesen a legmenőbb kapitány ruciban. Mi másban?

De továbbmegyek, ebben a játékban minden, ami rossz, az azért rossz, mert ez valahol mégiscsak egy Assassin's Creed játék. A teljesen felesleges parkour elemek, a counter alapú harcrendszer, vagy az hogy úgy kell folyamatosan lopakodnunk és embereket követnünk, hogy nincsen erre dedikált gomb, amivel VALÓBAN tudnánk lopakodni. A legrosszabb, hogy van egy küldetés, ahol a hajónkkal kell a mocsár közepén egy másik hajó után lopakodnunk. Nem viccelek. Sötét van és köd, és jól gondolod ez nem csak nehéz, hanem nevetséges is egyben. 

A jelenkori szálról pedig még egy szót sem ejtettem, hogy talán itt a legrosszabb mindegyik rész közül. Képzeld el, hogy már órák óta hajózgatsz a nyílt tengeren, csatázol, kardélre hánysz minden nyomorult katonát, felfedezel minden kincset, majd hirtelen kirángat ebből a világból és a jól felépített élméyből a játék azzal, hogy "tessék, az előbb kalóz voltál, most meg egy szaros irodai alkalmazott vagy, mint a valóságban, szóval menjél át szépen egy másik emeletre, majd oldd meg ezt az ovisoknak szánt feladatot". Soha sehol ennyire semmitmondó,  és ennyire frusztráló nem volt a jelenkori szál, mint amilyen a Black Flagben.

De azért hozzátenném, hogy érdemben ezek számomra nem tudták befolyásolni az élményt. Azóta is akárhányszor meghallom a Black Flag főtémáját, legszívesebben kardokat és muskétákat ragadnék, hajóra pattannék, és akkor aztán Aarrrrrrrr..... Reszkessetek szárazföldi patkányok!!!

Köszi, ha elolvastad idáig, tudom, hogy ma már nem divat ilyen hosszú szövegeket írni, de mégiscsak egy 15 éves franchise történetét vettük most végig egy toplista keretein belül. 

Ha más véleményed van, írd meg nyugodtan kommentben, én magam elég rendhagyó körülmények között és furcsa sorrendben haladtam végig ezen a franchise-on az elmúlt évek során, ami természetesen nagyban befolyásolta az elvárásaimat és az ezek mentén kialakult végső sorrendet egyaránt.