Lebilincselő, hihetetlenül jó film… lehetett volna.

 Az alapanyagban minden bizonnyal megvolt a lehetőség, csak nem a megfelelő kezekbe került. Halottról jót, vagy semmit, de hát Anthony Minghella meg a jó ízlés két teljesen különböző dolog. Olyan giccses, olyan nyálas, olyan idegesítő momentumok vannak ebben a moziban, hogy majdnem tönkreteszik az élményünket. De csak majdnem. Szerencsére annyira erős jelenetek sorjáznak egymás után, hogy könnyű szívvel meg tudjuk bocsátani az apróbb kisiklásokat. Amikor Jude Law virágkeretes képkivágatban ópiumbódulátaban áll le Shakespeare szerűen szavalni, akkor azért nehéz nem röhögni. Vagy amikor újra egymásra találnak a nagy szerelmesek, és folytatódik a szónoklás. Jah bocs, Spoiler! Ó, mindegy, elbasztam. Nicole Kidman meg olyan kérdő zavarodottsággal nézi a tehetségtelen, ripacskodó szépfiút, mintha csak ezt gondolná „Te, Jude, te most színészkedni próbálsz? És ez lenne az?” Szóval akadnak cikis pillanatok.

Meg hát amennyire ütős a szereplőgárda, annyira félrecastingolt a két főszereplő. Nicole Kidman alapból túl idős az ifjú, ártatlan lelkészlány szerepére. 35 éves volt a forgatás idején, és persze, gyönyörű, simán letagadhatott volna legalább 5 évet. De még 30 évesként se hiteles. A játékában nincs hiba, de ide egy sokkal fiatalabb színésznő illett volna. Jude Law és közte nincsen semmilyen kémia, ráadásul Law szemmel láthatóan sokkal fiatalabb nála. Sajnos az ő színészi teljesítményéről már nem tudok ilyen elismerően nyilatkozni, száz százalékosan hiteltelen kőkemény katonaként, vagy szótlan munkásemberként, bárhol, ahol komolyabb teljesítményt kívánna meg tőle a szerep, nyílt kudarcba fullad a próbálkozása.

Na de a többiek! Igazi sztárparádé, és mindenkinek jut legalább egy nagy pillanat. Renée Zellweger tenyeres-talpas parasztlánya kapta a legnagyobb, leghálásabb szerepet, ő az, aki folyamatosan feldobja a filmet, és visszarántja a földközelbe nyálaskodó főhőseinket. Hálából hozzá is vágtak gyorsan egy Oscart. Brendan Gleeson, mint szarházi link apa szintén telitalálat. De hát ő mindenre telitalálat. Amikor a hóban, a tábortűznél kell zenélnie, az adott pillanat minden érzését tökéletesen át tudja adni, pusztán a tekintetével. A nemrégiben elhunyt Philip Seymour Hoffmann erkölcstelen lelkésze szintén nagyon sok kellemes pillanatot okoz a cselekmény során. Natalie Portman jelenetei pedig a film legerősebb pillanatai közé tartoznak, ami csak csekély mértékben az ő alakításának köszönhető. Amivel egyébként nincsen semmi probléma.

De az a jelenet tökéletesen megmutatja, hogy minden hibája ellenére, miért olyan kiváló film mégis a Hideghegy. Nehéz lesz elfelejteni, ahogy a beteg, földön fekvő kisbaba feje mögül mutatják az eseményeket. A létező legártatlanabb lény kiszolgáltatva a háború mocskának. Kevés háborúellenes film tudott ennyire erős jeleneteket, képeket összehozni, mint itt. Cilian Murphy szimpatikus karakterének rövid közjátéka pedig csodálatosan mutatja be, milyen gyorsan lesznek az áldozatokból könyörtelen, hidegvérű gyilkosok. Lényegében csak az számít, hogy a puska melyik oldalán állnak. És nagyon fontos, hogy az együttérzésünk is pusztán ezen múlik.

Persze, nem ez az egyetlen ilyen komoly pillanat a filmben, a kezdő csatajelenet már rögtön megadja az alaphangulatot. Rengeteg vér, hatalmas robbanások, véres kézitusák, és az északiak csapdája a saját kráterükben. És az a helyzet, hogy ettől kezdve magába ránt a film, és minden giccses kirohanás ellenére, nem ereszt el, két és fél órán keresztül. De annyi minden történik ezalatt a két és fél óra, hogy a játékidő olyan igazán fel sem tűnik. Minghella próbálkozott ugyan, de végül csak nem tudta teljesen elrontani a Hideghegyet. Azért fáj, hogy ebből valami sokkal több is lehetett volna.