"Szeretném ha békében halna meg a város"

A Szalmakutyákon felbuzdulva úgy döntöttem ma estére is egy nagyon hasonló '70-es évekbeli véres klasszikust választok. Ezúttal sem kellett csalódnom, de azért a Szalmakutyák sokkal ütősebb film ennél. A párhuzam egyébként nem az én filmezési szokásaimnak tudható be, ahogy utánanéztem a neten, nem találtam olyan kritikát a Gyilkos túráról, ahol nem említették volna meg a Szalmakutyákat.

És valóban sok a hasonlóság. Mindkét alkotásban civilizált amerikaiak kerülnek kegyetlen és véres összetűzésbe vidéki tahókkal, mindkét filmben van egy híressé vált erőszakolós jelenet, és mindkét főhősnek fel kell fedezni a saját magában rejlő brutalitást, ahhoz, hogy életben maradjon. Csak míg Dustin Hoffmannak ez egyfajta relevációt, feloldást, megkönnyebbülést ad, addig a Gyilkos túrában Jon Voight-ban inkább meghal valami belül. Egyedülálló a Gyilkos túra abban, hogy bemutatja a következményeket is, mikor hősei visszatérnek a civilizált életbe. Dustin Hoffmannak férfivá kellett érnie egy tutyimutyi szarháziból, ezzel szemben Jon Voight karakterével nincs igazából semmi gond, egyszerűen élvezi az életét, a feleségét, a gyereket, és a kirándulásokat. Emellett nem szívesen öl meg még egy állatot se. Persze ennél a jelenetnél már sejthető, hogy ez hamarosan megváltozik. Fontos szereplő még a filmben Burt Reynolds, aki igazán emlékezetes a kemény és nyers, mégis karizmatikus és valahol filozofikus férfi szerepében. Hogy mennyit számít ő a csapat számára, nagyszerűen bizonyítja a jelenet, melyben kitörik a lába, de társai még mindig tőle várják a segítséget.

A dagadt Ned Beattyhez köthető a Gyilkos túra legdurvább, legkegyetlenebb és egyben leghíresebb jelenete, amelyben megerőszakolják. (Tarantino 9 évesen nézte meg anyukájával együtt moziban ezt a filmet, nem csoda, hogy olyan nagy hatást gyakorolt rá, hogy később hasonlót láthatunk újra a Ponyveregényben.) Ennél a jelenetnél meg kell állnom egy pillanatra, ugyanis voltak vele problémáim. Először is egyáltalán nem valósághű. Az áldozat nem ellenkezik eléggé, ahhoz képest, hogy férfi létére meg akarják dugni, ráadásul a megaláztatást fokozandó, még visítania is kell, mint egy malacnak. Biztos vagyok benne, hogy ilyen esetben foggal körömmel harcolnék ez ellen, akár még az életem árával is, ehhez képest Beatty ugyan megpróbál elfutni, de nem túl meggyőző. Ráadásul utána felhúzza a gatyáját, és a film hátralévő részében, mintha mi sem történt volna, semmi változást nem láthatunk rajta. Bezzeg szegény Jon Voight-ot rémálmok gyötrik, mert önvédelemből lenyilazott valakit... Szóval szerintem ha ilyen dolog történik valakivel, nem tud csak egyszerűen vállat vonni, és tovább menni. Érdekes még, hogy a Gyilkos túra e szokatlanul durva, és korát megelőző jelenet ellenére mégsem vált botrányfilmmé, ellentétben a Szalmakutyákkal. Úgy látszik egy nő, akit puhány férje mellett vonz egy paraszt, illetve egy férfi, aki megtalálta saját magát az erőszakban, sokkal botrányosabbnak számít, mint egy pasi anális megerőszakolása, illetve egy másik, aki bűnbánatot gyakorol, jogosan elkövetett tettei után. Eléggé álszent hozzáállás.

A mozi másik híres jelenete a benjo-gitár párbaj a film elejéről. Úgy érezzük akkor, hogy nincs sok funkciója, de valójában remekül előkészíti Ronny Cox megrázó haláljelenetét amelyben ismét megszólal a hangszer. Igazán szép, lírai és melankolikus jelenet, amelyet nagyban segít a több, mint kiváló fényképezés. A tájak gyönyörűek, hatalmas dicséret illeti érte az operatőrt. A történet első percei annyira idilliek, és szépek, hogy az ember egyből kedvet kapna egy hasonló túrához. Azonban ez nem más, mint pszichológiai hadviselés a néző ellen, hogy később an(n)ál sokkolóbb legyen a hirtelen bekövetkező erőszak. John Boorman, a rendező nagyon jól összehozta ezt a filmet, kisebb hibái ellenére. Az író-forgatókönyvíró James Dickey-ről pedig szintén nem feledkezhetünk meg, elvégre mégiscsak ő volt az, aki kitalálta ezt az egészet.