„Nancy minden éjjel sikoltva ébred. Ha szerencséje van.” 

A ’80-as években leginkább a slasher divatja hódított a horrorfilmek terén a ’78-as, legendás Halloween óta. Ennek a műfajnak a legismertebb, a többihez képest még akár mainstream-nek is titulálható sorozata a 1980-ban útjára indult Péntek 13 volt, mely egy nagyon egyszerű sémára épült: a táborozókat néhol egészen kreatív módon gyilkolja le Jason a másfél órás játékidő alatt. Valóban ez a színtiszta egyszerűség adja a slasher szépségét, de azért lássuk be, hogy hosszabb távon ez a fajta primitívizmus rohadt unalmass válthat. Wes Cravennek - aki már akkoriban is hírhedt rendezőnek számított – azonban volt egy rakás kiváló ötlete, hogy mivel dobhatná fel ezt a borzasztóan egyszerű sémát: a saját félelmeiből megalkotta Freddy Kruegert.

Az őt alakító Robert Englund  ekkor még nem kerül annyira középpontba,  és szerencsére itt még az arca is valóban égettnek tűnik, nem pedig egy hülye pizzaszerű maszknak, mint a sorozat későbbi epizódjaiban. Ebben az első részben kifejezetten félelmetes, sőt elég titokzatos is, a játékidő nagy részében semmit sem tudunk meg róla. Michael Myers-el és Jason Voorhees-el szemben viszont van egy hatalmas előnye: Freddy-nek van egyénisége, nem csak egy arctalan gyilkológép.

Már a vele kapcsolatos főcímet nagyon eltalálták: Freddy hörögve elkészíti félelmetes kesztyűjét egy kazánházban, majd láthatjuk, ahogyan első áldozatát ijesztgeti. Charles Bernstein felcsendülő zenéje pedig az egyik legjobb horrortéma, amit valaha hallottam, igazán hangulatos, nyugtalanító és félelmetes, mindemellett remekül illik a szürreális, elborult, és nagyon határozottan a '80-as évtizedre jellemző látványvilághoz. Rögtön a kezdőjelenet után hallhatjuk a később minden részben előforduló, hátborzongató gyerekmondókát Freddy-ről, aki később minden álomjelenetben szórakozik az áldozataival, ijesztgeti őket, aztán valami váratlan, hátborzongató módon végez velük. Az álmokban, illetve az álom és az ébrenlét keskeny határán ugyanis bármi megtörténhet, amire szerencsésen rá is játszik a film. Remek ötletei voltak a készítőknek: a fürdőkádas jelenet például egyszerre feszült és váratlan, miközben tökéletesen magában hordozza a horror szexuális szimbolikáját.

Ez ugyanis nagy előnye a Rémálom az Elm utcában-nak, hogy vegyíti a legjobb horrorok tulajdonságait.  Mivel az álom és a valóság folyton összekeveredik, ezért kezdetben bizonytalanságban tartanak minket a készítők, amitől nyugtalanná és egyre feszültebbé válunk, többek között a remek zenének is köszönhetően. Freddy utána bárhol feltűnhet egy-egy igazán rémisztő sokk effektussal, amin kellőképpen összeszarhatjuk magunkat. Ráadásul az álmok világában korlátlan hatalommal rendelkezik, úgyhogy kár előle egyáltalán menekülni, ez a reménytelenség pedig végképp félelmetes. Hogy teljes legyen a paletta, a sok gusztustalanságnak köszönhetően kapunk némi biohorrort is, bogarakkal, férgekkel, illetve hullákkal. Az első gyilkosság bemutatása a „valóságban” elborzasztóan brutális és szürreális, ahogy a tinilányt a plafonhoz szorítva szétszabdalja a realitásban nem létező, láthatatlan rém. Persze ez még mindig semmi a történet vége felé bekövetkező, az ifjú Johnny Depp által alakított fiú halálához képest, ami hihetetlenül véres, durva és látványos. („ - Hol a halottkém? – A vécében okádik, amióta ezt meglátta.”)

A mozi témája azért zseniális választás, mert mindannyian álmodunk, mindenkinek lehetnek rémálmai, mind tudjuk milyen érzés felriadni egy lidérnyomásból, ahogy arra is emlékszünk, amikor utána újra megpróbálunk elaludni, attól félve, hogy megint rémálmunk lesz, így pedig bárki számára átélhetővé válik a film. A remek alapötletet, állítólag egy valódi eseményeket feldolgozó cikksorozat inspirálta, melynek alapkérdése a következő volt: ha megölnek álmodban, vajon soha nem ébredsz fel? 

Az alkotók a slasher sablonnak megfelelően tinédzser főszereplőket, helyszínnek pedig egy unalmas, álmos kisvárost választottak, amely szörnyű titkot rejt magában. A szülők sablonfigurák, az alkesz anyuka és a seriff apuka egyaránt buták, értetlenek és idegesítőek, ráadásul még kifejezetten akadályozzák is hőseinket. Nem mellesleg az ő hibájukból történik az egész gyilkosságsorozat, de mentségükre legyen szólva, hogy legalább nem rosszindulatúak. További slasher motívum, hogy a szexelő fiatalok meghalnak, de itt még azok is, akik csak szeretnének szexelni.

A főhősnőt alakító Heather Langenkamp nem éppen egy szépségideál, azonban kétségtelenül bájos, aranyos és természetes csajszi, akiért szívesen szorítunk még akkor is, ha a cselekmény előrehaladtával egyre kevesebbet alszik, és ennek következtében egyre szarabbul is néz ki. Hozzá hasonlóan a többi színész is kifejezetten szimpatikus, szerethető egyéniséget formál meg (kiemelném ismét Johnny Depp-et, aki itt még semmit sem villant fel a tehetségéből, de üdítő ilyen fiatalon látni), ellentétben a későbbi horrorok idegesítően ostoba, egysíkú karaktereivel, ráadásul itt még el is lehet hinni róluk, hogy tinédzserek, ami egy amerikai filmben elég ritka.

A mozi vége felé, amikor már azt hisszük, tudunk mindent, még jobban összekeveredik az álom a valósággal, olyannyira, hogy a végső csavar után már azt sem tudjuk az egész történetből mennyi volt az álom, és mennyi a valóság. Ezért talán – minden izgalmassága ellenére - kicsit zavarosnak és összecsapottnak tűnhet a finálé. Viszont remek ötlet volt Freddyt, az éppen felépített horrorikont berántani a valóságba, kigúnyolva ezzel a sebezhetetlen slasher-gyilkos toposzát, ugyanis itt már csak egy szánalmas bohóc, akin csak röhöghetünk, és akinek nincs semmi hatalma. 

Összegezve, hogy miért is remek és jelentős film a Rémálom az Elm utcában: A kiváló, mindenki számára átélhető és valóban félelmetes alapötletet az alkotók felhúzták egy akkoriban divatos slasher sablonra, hogy bárki számára fogyasztható legyen. A filmet áthatja a tipikus ’80-as évek feeling (ruhák, zene, történet), de az örökérvényű téma miatt mégsem lesz sose elavult. Annál is inkább mert az egyedi ötletekhez remek vizuális trükkök párosultak, amelyek még ma is megállják a helyüket. A készítők szerencsére tisztában voltak a trükktechnika akkori korlátaival, mégis maradéktalanul meg tudták valósítani azt, amit szerettek volna. Megteremtették a film- és nemcsak a horrortörténet egyik legmaradandóbb, legemlékezetesebb gonosztevőjét, Freddy Kruegert. Végül az sem egy elhanyagolható szempont, hogy a többi szerepre is sikerült szerethető színészeket találni, akikért valóban lehet izgulni. Persze mindez alapvetően nem sokat érne, ha az alkotók nem értettek volna kiválóan a horrorok hatásmechanizmusához. Szerencsére elég félelmetes, izgalmas, megdöbbentő, ötletes, brutális és véres lett a Rémálom az Elm utcában. Wes Cravennek mai napig ez a legjobb filmje, amelynek egy folytatás, vagy remake sem érhetett még a nyomába se. 

DVD és a szinkronváltozatok:

A Rémálom dvd-ket mostanában egy ezresért vesztegetik, így én sem hagyhattam ki az egyik kedvenc horrorfilmemet.  A lemezen egy darab extra sincs sajnos, azonban a menürendszer elsőrangú; hangulatos, mozgó, zenés és magyar nyelvű. Egyből elindíthatjuk a filmet, de a magyar szinkront senkinek sem ajánlom. Kábé minősíthetetlen, rengeteget elvesz a film hangulatából, ugyanis az utóbbi években a tévében is futó, 1997-ben készült RTL magyarítás került rá. Még sosem bírtam ezzel végignézni a filmet, így nektek is sokkal inkább ajánlom az eredeti hangot.

1989-ben a „VICO amerikai-magyar vegyesvállalat” készített először szinkront ehhez a mozihoz, ami hivatalos úton ma már nem hozzáférhető, de azért egy kis ügyességgel és szerencsével rábukkanhattok a neten. Valószínűleg azért nem kerülhet ez a régi, sokak által igen erőteljesen hiányolt szinkron a nagyközönség elé, mert bár profi stábbal, profi színészekkel készült, mégis egy illegális szinkronról van szó, ugyanis a VICO annak idején, mikor a rendszerváltás után igazán beindult a kazettakölcsönzős korszak, gyakorlatilag mindenféle filmet forgalmazott, ha volt rá engedélye, ha nem. Később a ’90-es évek közepén néhány nagy amerikai stúdió be is perelte a VICO-t, így kártérítést is kellett fizetnie. Az ekkoriban készült szinkronoknak így ilyen szempontból nincs igazán létjogosultsága, talán még jogutódja sincs, hiába színvonalasabbak a legtöbb esetben, mint a később kereskedelmi tévés munkák. 

De sok legenda után milyen valójába a Rémálom az Elm utcában eredeti szinkronja? Kifejezetten jó, az RTL-es változatra természetesen köröket ver, és szerintem felveszi a versenyt az eredeti hangsávval is. Természetesen mono változathoz volt szerencsém, úgyhogy nem a hanghatásokra gondolok, hanem elsősorban a színészi munkára. Freddy magyar hangja Dózsa László, aki egészen máshogyan formálja meg a karaktert, mint Robert Eglund ebben az első részben. A szinkron készítői szerintem láthatták már ekkor az összes többi részt is, melyekben Krueger egyre komolytalanabbá vált, így Dózsa is bohóckodik, nem olyan vérkomoly, mint amilyen Eglund az első Rémálomban. Ezt felfoghatnánk szerepértelmezési hibának is, de valójában elég ízléses és visszafogott Dózsa, így pedig kifejezetten szórakoztató az alakítása.

Heather Langenkamp magyar hangja, Nagy Andrea nem egy különösebben ismert név, nem is szinkronizált sokat, de kellő átéléssel, bár kevésbé édesen adja Nancy karakterét. Az apukáját, a millió B filmből ismert John Saxon játssza, aki magyarul jóval komolyabbnak tűnik Szersén Gyula karizmatikus hangjának köszönhetően. Ugyanígy feljavítja az eredetit a két tinédzser fiú esetében Kautzky Armand kellemes alakítása, illetve a mindig zseniális, de itt még elképesztően fiatal Rudolf Péter kiváló játéka. A magyar szöveget Schéry András írta, akinek a neve egyet jelent a kiváló minőséggel, így azt kell mondanom, hatalmas nagy kár, hogy ez a szinkron gyakorlatilag elveszett, és legálisan végképp elérhetetlen számunkra.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!