"Néha okkal, vagy ok nélkül kiabáltál. Igen, néha okkal"
Ha már a New York, I Love You-t megnéztem, látnom kellett francia elődjét is. Azt kell mondanom, természetesen itt is nagyon tisztán észrevehető a színvonalingadozás, mégis a Párizs, szeretlek! összességében sokkal jobb film. A történetek valóban drámaibbak, sokkal mélyebbek, érdekesebbek, mint a felszínes amerikai verzióban. És ami a legfontosabb, sokkal jobban átjön a nagyváros, Párizs hangulata, hogy milyen lehet ott élni, milyenek az ott élő emberek hétköznapjai, miközben csak egy-egy különleges pillanatra kapjuk el őket. Itt nincsenek feleslegesen művészieskedő jelenetek, nem öncélúak a történetek, hanem valóban van bennük valami, ami miatt filmre kívánkoznak.
A legjobbnak egyértelműen a Tom Tykwer rendezte színésznő és a vak fiú jeleneteit éreztem. Csodálatos, nagyszerű zenével, jó színészekkel megoldott filmköltemény, amely egy kapcsolatot mutat be pár percben a maga teljességében, intimitásában. De remek volt a csodaszépen fényképezett vámpíros közjáték, illetve a pantomimesek is nagyon emlékezetesek. A magyar szinkronban Helyey László által narrált epizód - melyet Isabelle Coixet rendezett - is szívbe markoló és csodálatos. Ki kell még emelnem a dél-afrikai Oliver Schmitz filmjét, amely egy fekete férfi életéről, szerelméről és haláláról szól Párizs utcáin. Aranyos, de nem különösebben érdekes a Szajna partján, a szép arab lánnyal készült történet.
Viszont természetesen akadnak gyengébb, illetve nagyon közepes jelenetek is, ugyanis az imént csak hat epizódot soroltam fel, ami kiemelkedően jó, sajnos a többihez képest. Ugyanis a többi teljesen érdektelen, néha unalmas, vagy érthetetlen. Ebbe beletartozik a kezdőepizód, vagy a humortalan férfi és Oscar Wilde esetének sem sok értelmét láttam, a a fodrászatos jelenet pedig kifejezetten borzalmas volt. A meleg rész is úgy hiányzott, mint egy falat kenyér... Hihetetlen, hogy Gus Van Sant régen még tudott filmet rendezni (Good Will Hunting), ma meg már egy tisztességes öt percet sem képes összehozni.
A Coen tesóktól szintén jóval többet vártam, pláne hogy szerepeltették nagy kedvencemet, Steve Buscemit. Hasonlóan közelített a totális érdektelenséghez Maggie Gyllenhaal epizódja, melyet szerintem kár volt leforgatni. A Nick Nolte féle rövidfilm, illetve a Juliette Binoche féle pedig egyáltalán nem rossz, de sajnos nem tartoznak a legjobbak sem, a maradék sztori pedig szimplán a felejthető kategóriába tartozik. Az utolsó történetet leszámítva, mely pont így kellett a film végére, tökéletes lezárás, nélküle komoly hiányérzetünk támadna.
