"Elég lett volna egy nyakkendő is!"

Egy kicsit kakukktojás ez a film, hisz alig pár éve láttam, akkor is nagyon tetszett, meg most is. Egy haveromnak tettem be tegnap bulizás előtt, hogy megalapozza egy kicsit a hangulatot. És valami elképesztően jó ez a film. 1969-ben készült, vagyis már 41 éves, de ez abszolút nem érződik rajta, végig lehet röhögni az egészet, tele van jobbnál jobb poénokkal. Woody Allen stílusa ekkor még nem forrt ki igazán, de még ez is a film javára írható, hiszen így azok is élvezhetik, akik amúgy nem különösebben kedvelik őt. Egyébként áldokumentumfilm jellegű alkotást láthatunk archív felvételekkel és nyilatkozatokkal, valamirevaló történet nélkül. De az a helyzet, hogy egyszerűen annyira jók a poénok, amik megállás nélkül záporoznak ránk, hogy végig a térdünket csapkodhatjuk a röhögéstől. És bár alapvetően egyszemélyes filmről van szó, Allennek sikerült megtalálnia életműve legszebb, legbájosabb főhősnőjét, Janet Margolint. A zenei aláfestés pedig szintén elsőrangú, úgyhogy elmondhatom, hogy minden teljesen a helyén volt, szívesen ajánlom mindenkinek ezt a filmet. A régi, magyar szinkron pedig ha lehet, még tovább emeli az amúgy is igen magas színvonalat.