Életemben nem csalódtam még ekkorát... kellemesen. Minden irányból azt hallottam, hogy ez egy retek rossz film, minden szempontból elavult, nevetség tárgya és különben is akkorát bukott, mint az ólajtó. Tulajdonképpen erre futott ki az egész Harryhausen maraton, ez a koronája vagy ékköve, betetőzése az egész életműnek. Mert bizony a végítéletem az, hogy a fenti állítások egyike sem állja meg a helyét: a Titánok összecsapása egy mai napig szórakoztató film, köszönő viszonyba se áll egy-két borzalommal, amelyen eddig keresztülrágtam magam. Bizonyos szempontból nagy kár, hogy több filmet már nem készített Harryhausen, másfelől viszont ez nagyon szép búcsú.

A remake-eknek van egy nagy előnyük, még akkor is, ha a legtöbb esetben meg sem közelítik az eredeti színvonalát. Ráirányítják a figyelmet valami rég elfeledett kincsre. Így volt ez a Titánok harcával is, mely nem rossz film, de összehasonlítva az eredetivel, menten elvérzik, akármilyen csilli-villi CGI-effekt villan a filmben. A cím egyébként becsapós, mert aki arra vár, hogy a titánok háborúját látja viszont, az nagyokat pisloghat, mert a történet Perszeusz mondáját meséli el, többnyire az eredetihez hűen, néha azonban nagyon szabadon élve az alkotói szabadsággal.

Gyorsan meg is magyaráznám, hogy ez miért nem zavaró, ellentétben Az aranygyapjú legendájával. Nem várom el senkitől, hogy tisztában legyen a görög mitológiával: ezek érdekes történetek, de mindenkinek szíve joga, hogy mi iránt érdeklődik. Azt azonban még egy laikus is érzi vagy érzékeli, ha valaminek levágják a végét, és egy űr keletkezik az adott helyen. Lehet, hogy A Jedi visszatérnek sok hibája van, de ha A Birodalom visszavág után nem készül el, az lett volna a legnagyobb. A két torony után is jól jött A király visszatér a maga négy vagy hat lezárásával. És míg Az aranygyapjú legendája lóg a levegőben, addig a Titánok összecsapása egy kerek történetet mesél el.

Különben is Perszeusz mondája nem olyan szövevényes, és hosszadalmas, mint az Argonautica, nem hinném, hogy kitöltene akár csak egy másfél órás filmet, ha nem tesznek hozzá imitt-amott. Ez a film két perc híján kétórás, és mégsem ül le egy percre sem, ellentétben a Szinbád és a tigris szemével, ami 115 perces, de vagy ötórásnak tűnik. Ráadásul én ezen a megrázkódtatáson – miszerint hol vannak a titánok? – már átestem, amikor megtekintettem a remake-et, és ott kiértetlenkedtem magam.

És most egy kis mitológia. A titánok valójában második generációs görög istenek, akiket Gaia és Uranosz hozott létre. Ők uralkodtak az Arany korban, és mindössze tizenketten voltak, vagyis olyan nagy háborút nem lehetett velük vívni. Ráadásul közülük hat nő volt – nem titán, hanem titanisz –, és hat férfi: Iapetus – aki az apja Atlasznak és Prométheusznak, őket szintén a titánok közé sorolják, hibásan: Ókeánosz – aki minden vizek ura –, Hüperión – kinek gyermeke a Nap, a Hold és a Hajnal –, Coeus, Crius és a fő titán, Kronosz, az idő ura. Na most közülük néhányról nem is lehet tudni, hogy mit csinált az alatt a tíz év alatt, amíg tartott a Titanomakhia, amely egy tízéves intervallumot ölel fel.

Voltak, akik segítették Zeuszék csapatát – ők a harmadik generációs görög istenek – például Ókeánosz, és konkrétan csak Iapetus, és főleg Kronosz volt, aki harcolt a tizenkét görög isten ellen. A küzdelem azzal zárult, hogy Zeuszék kerekedtek felül, és az alvilág legsötétebb bugyrába, a Tartaroszba zárták a titánokat. Bár a titánok a görög mitológiában inkább az őselemeket szimbolizálták, megszemélyesítésük mégis rendszerint valami hatalmas, óriási, valami végső, ezért is őrzi nevüket a legkeményebb fém. De talán ebből a rövid ismertetőből is látszik, hogy ez egy elég fasza filmecske alapja lehetne.

Ehhez képest Perszeusz története meglehetősen vérszegény. Ahol az „utolsó titán” a Karken. Ezzel máris több probléma van. Az egyik, hogy a Krák nem létezik a görög mitológiában, az ugyanis norvég, és még csak nem is hasonlít a filmben ábrázolt víziszörnyre, amely leginkább az Űrszörnyben szereplő Ymirre emlékeztet. A Krák vagy Kraken ugyanis inkább egy óriási polipszerű lény, amelytől az ókori hajósok rettegtek a tengeren, és melyet elég jól bemutattak A Karib-tenger kalózai második, illetve harmadik részében, de még A tenger mélyéről jött szörnye is is közelebb állt hozzá, mint az itt szereplő leginkább tritónszerű lény. Bár több karja van, amin tapadókorongok találhatók, és csőrszerű szája, de mindebből a mozifilmben szinte semmit nem látunk.

Az istenek játéka miatt a gyönyörűséges Andromédát fel kell áldozni a Krakennek, vagy elpusztítja egész Jappát. Perszeusz azonban éppen csak elnyerte a lány kezét, és ezt szeretné legkevésbé, hiszen az ő szülővárosát már egyszer elpusztította a szörny, így elmegy a Graiákhoz, és tanácsot kér tőlük. Ők azt mondják, menjen, ölje meg Medúszát, aki a másik „titán”. Na most Medúsza sem volt titán, ő a három Gorgó egyike – a gorgó azt jelenti: rémséges –, a hajuk helyén tengernyi kígyó tekereg, vérük mérgező, és a pillantásuk menten kővé változtat bárkit. A filmben teljesen jól ábrázolják, később a Heroes of the Might & Magic innen vehette át az ötletet, hogy Medúsza íjász legyen. Az a játék nagyon sokat köszönhet Harryhausennek. Na most értitek, ez a két lény egyike se titán, és akkor ez a titánok összecsapása...

Ugyanakkor mégis meglehetősen szépen van elmesélve maga a történet, és mint írtam, ezek a változtatások nem olyan vérlázítóak. A trükköknél Harryhausen is visszafogta magát, vagy csak mutatja a Metro-Goldwyn-Mayer szakértelmét, hogy tudtak mértéket tartani, így ez az alkotás nem pusztán szörnyekkel teletömött film, mint a Szinbád hetedik utazása esetében. Perszeusz nem igazán jelent meg ezelőtt vásznon, 1963-ban ugyan az olaszok már vele is készítettek egy filmet, amelyben ugyanezt a történetet dolgozták fel, de értelemszerűen az amerikai a híresebb. Igazság szerint a remake-ig nem is vették elő újra.

A főszereplőt az álmos tekintetű Harry Hamlin alakítja, szerintem túl sok gond nincs vele. Nem mondanám, hogy nem lett volna jobb választás egy másik fiatal, ismeretlen színész, de ahhoz képest, ahogy a Columbia castingol, kész megváltás a csóka. Fürtös hajával el lehet hinni, hogy görög, és van pár egész jó rész, amikor még némi érzelmet is produkál. Ha pedig a remake Sam Worthingtonjával hasonlítom össze, akkor meg egyenesen remek a szerepben. Hamlin ekkoriban harmincéves volt, és karrierje első főszerepét kellett kiválasztania. Eredetileg a Trisztán és Izolda feldolgozásában akart szerepet vállalni, mert ott együtt dolgozhatott volna Richard Burtonnel, de végül a Titánok összecsapását választotta, mert Laurence Olivier-t sokkal nagyobbra tartotta. A Trisztán és Izolda el sem készült 2006-ig.

Hamlin nagyon komolyan vette szerepét, és egyenesen felháborította, hogy az MGM azért akar változtatni a történeten, hogy elérjék az akkoriban legjobbnak számító U, vagyis Universal besorolást. A Medúszával folytatott harcnál például kiverte a balhét, hogy otthagyja az egész filmet, ha valóban úgy kell végeznie a szörnnyel, hogy nekidobja a pajzsát. Amikor a felvétel napján még mindig nem változtattak a forgatókönyvön, Hamlin ki se jött a lakókocsijából, ami a rendező mellett különösen Schneert és Harryhausent bosszantotta fel, a stáb egyéb tagjait viszont hamarosan maga mellé állította, így végül a jelenetet úgy vették fel, ahogy a mondában is szerepel, és az eredmény mai napig meggyőzőre sikeredett.

Összességében Hamlin nem sokat profitált a filmből, karrierje pár film után mélyrepülésbe kezdett, és egész életében televíziós sorozatokban szerepelt. Megemlítendő, hogy a 2007-es God of War II-hez felkeresték, hogy itt is ő szinkronizálja Perszeuszt. Valamint, hogy a forgatás során megfektette az akkor 45 éves Ursula Andresst ,és még gyerekük is született, bár 82-ben már nem voltak együtt. Andress Aphroditét játssza a filmben teljesen feleslegesen, egyetlen mondatot szól, mégis nagybetűvel szedték a nevét, és még a film plakátjára is felkerült.

No de nem is ő a film igazi szépsége, hanem az Andromédát alakító cukorfalat, Judi Bowker, akiért tényleg el hisszük, hogy meghalni érdemes, annyira éteri szépség, ad motivációt, löketet a hősünknek, és még a film végén is van miért izgulni, mert azért mégsem szép dolog, hogy egy ilyen ártatlan lányt a szörnyek elé vessenek, ráadásul szűzen. Igazán kár, hogy Bowker sem futott be, de úgy látszik, ezeknek a filmeknek ez volt az átkuk. Gyorsan hozzátenném, hogy a Csillagok Háborúja Mark Hamillje vagy Carrie Fishere sem futott be, de köréjük legalább kultusz épült.

A film egyébiránt ragyogó karaktereket is felvonultat. Mint az öreg Ammont alakító Burgess Meredith, akinek élvezet a játékát nézni, és aki ekkoriban szintén egy ilyen mentorfigurát kapott a Rocky első három részében. Thallo szerepében Tim Piggott-Smith is meglepően jól alakít, aki már a kapuban barátságosan fogadja Perszeuszt, és végül a leghűségesebb bajtársává válik, az ő halála igen érzelmesre sikeredett. Az istenek szerepében a már említett Olivier és Andress mellett megemlítendő még Maggie Smith Thetisz szerepében, aki inkább tehénszemű Héraként funkcionált volna jól, de mivel kellett egy „gonosz” isten is aki a háttérből machinál, így Smithre esett a választás.

Smith a forgatókönyvíró Beverley Cross felesége volt és végül miatta sikerült meggyőzni Oliviert is, hogy vállalja el a szerepet. Az istenek közül számomra Jack Gwillim a legkiábrándítóbb, a szenvelgései Poszeidónként a víz alatt több mint fölöslegesek és frusztrálók. Miért kell a tenger istenének alámerülnie ahhoz, hogy kieressze a Krakent? Mondjuk az istenek ábrázolása mindig is problémás volt, mert a görög istenek véleményem szerint rohadtul idegesítőek az önző és sokszor gyerekes viselkedésük miatt. Itt is, amit Olivier levág, az kritikus, bár állítólag egész forgatás alatt betegeskedett, de akkor is. Mint egy duzzogó kis pöcs, az ő félvér fiacskájának adjanak pajzsot, kardot – adamantiumból!!! – meg sisakot, ami még láthatatlanná is teszi. Thetisz fiának, Calibosnak meg patát ad és szarvakat, azután csodálkozik, hogy az ezen berág. Calibos egyébként nem létezik a görög mitológiában, Thetisz fiát egész máshogy hívják, úgy se ismeri senki... ő volt Akhilleusz. A Calibos név Shakespeare Vihar című drámájából származik.

Igazából Calibost meg lehet érteni egy darabig, nekem se tetszene, hogy mert egyszer hibázom, utána patás ördöggé változtatnak, és egy mocsárban kell leéljem az életem, a szerelmemet meg elveszik tőlem. De egy idő után idegesítő a gonoszkodása, és már alig vártam, hogy Perszeusz örökre bevégezze nyomorúságos létezését. Az ő szerepét amúgy is eltúlozták, a mocsárban meg kellett volna ölni, hiszen utána jön a Medúsza, meg a Kraken, épp elég az ő látványuk. Azt se értem, miért ragaszkodtak a távoli jeleneteknél Harryhausen trükkjeihez? Elfogadható, de simán eljátszhatta volna a közeli felvételeknél szereplő Neil McCarthy is. A maszkja ugyan ritka ocsmány, finomíthattak volna rajta, hogy ne legyen ilyen durva, gumiszerű az egész. McCarthy tehát mindent meg tudott volna csinálni, egyedül a farka mozgatása miatt kellett volna a stop motion, de hát megint itt a kérdés, minek kellett neki farok?

Calibos a történet szerint ugyanis fogva tartja Androméda lelkét, és ő találja ki azokat a furmányos kérdéseket, amelyeket Androméda később feltesz kérőinek. Ha pedig a kérő nem ismeri a választ, elégetik máglyán. Na most ez a máglyás égetés a film legrosszabb trükkje, mert látszik, hogy egy fabábut égetnek. Nem gondolták, hogy ezt senki nem veszi majd komolyan? Ráadásul még csak nem is mozog, vagyis valami jobbat is kitalálhattak volna. Jéé mi ég ott, ünnep van, hogy fabábut égettek? Az ott egy kérő. Nem is, hát látszik, hogy fából van! Sssssss! Calibos mocsarába egy keselyű viszi Andromédát, amelynek repülése elég rosszul lett animálva, hozzá képest a Pegazus repülése egészen lenyűgöző. De már megint a tollas és szőrös lények szerepeltetése a problémás.

Calibos kiveri a sisakot Perszeusz kezéből, és így az elveszti a mocsárban a láthatatlanság erejét egy igen csak banális jelenet során. A sisakot amúgy is Zeusz adta neki, amit Hadésztól szerzett meg, így pedig nem vigyázunk egy isteni cuccra, ugye? Később, amikor Medúszát lenyakazta Perszeusz, úgy tudott meglépni a másik két nővér elől, hogy ott is láthatatlanságba burkolózott. Ahogy Pégászosz is úgy született meg, hogy kipattant Medúsza levágott fejéből. Érdekes továbbá, hogy ezek a régi nevek, mára már magát az állatot jelképezik. A Pegazus a repülő lovat, a Medúza meg a kígyóhajas szörnyet. És persze ne feledkezzünk meg a vízi medúzáról, amely lábaival emlékeztethette a névadókat a görög mitológiai szörnyre. Szóval csak óvatosan, a görög világ ma is itt él napjainkban, ha máshol nem a bolygók, csillagképek sokaságában.

Ez volt az egyetlen film, ahol Harryhausen nem egyedül dolgozott, rögtön két asszisztenst is kapott Steven Archer (Végtelen történet, Támadás a Krull bolygó ellen) és Jim Danforth (Az időgép, Jack az óriásölő, Caveman) személyében. A tényleges forgatás 1979-ben zajlott, az utómunkálatok azonban ez esetben is elhúzódtak, így a filmet csak 1981. június 12-én tudták bemutatni.

Pegazus jeleneteitől is féltem, mert ugye repülő lény, bevetítés, lesznek itt gondok. És közben meg nem, hiszen itt is a közeliken egy lovat láthatunk, a távoli a stop motion, de amúgy nem tudtam eldönteni, hogy netán valahogy csak a szárnyakat oldották-e meg, és a messzin is egy lovat látok-e valójában. Szóval semmi probléma vele. Pegazusra azért volt szükség, hogy Perszeusz gyorsan tudjon helyet változtatni, eredetileg megkapta Hermész repülő cipőit, és Pegazus csak a történet későbbi részében szerepelhetett volna, de a filmkészítők nyilván úgy gondolták, látványos egy repülő ló, és igazuk is lett. Ellenben az elfogása, a lasszózás – ami kétszer is szerepel a filmben – nem tetszett, főleg, hogy nagyon látszik, amikor a hátára pattan Perszeusz, ahogy ő is hirtelen bábuvá alakul.

Fölösleges és időpazarló jelenet a kétfejű kutya támadása. Egyrészt ugye szőrös lény, így megint a rosszabb trükkök közé tartozik, másrészt, mit keres ez ott, nem kellett azt a jelenetet felerősíteni, a Medúsza levadászása épp elég. Ráadásul nincs Dioszkilosz nevű kétfejű kutya a görög mitológiában. Akkor már miért nem hívták Orthosznak, keresnivalója akkor sem lett volna ott, de Kerberosz kistesója legalább létezett. Amikor megkérdezték Harryhausent, miért nem háromfejű kutyát animált le, azt válaszolta, túl sok időbe telt volna a harmadik fej megfelelő animációja.

Medúsza alapja a már említett Szinbád hetedik utazásában szereplő kobranő volt, de azért ez sokkal lélegzetelállítóbb bravúr, ugyanis a haját alkotó kígyók külön tekeregnek. Ez a film csúcsjelenete, még izgulni is lehet rajta, mert hiába a sok cucc, ami felturbózta Perszeuszt, az egyik emberét simán hátba lövi, a másik a szemünk előtt változik kővé igen hatásosan, és hogy lehet küzdeni valamivel, amire nem nézhetünk rá, meg ő se ránk, mert azon nyomban végünk? Szerintem sokan elbagatellizálják Medúszát, de egyike a legfélelmetesebb lényeknek, amit valaha emberi elme kitalált, például az Alieneket simán lenyomná, de még az is lehet, hogy Supermant is. A jelenetnek nyilván jót tett az a tény is, hogy sötétség uralkodik a barlangban.

A skorpiókkal való küzdelem igazából már csak egy ráadás, de az is tetszett – főleg, hogy ezúttal nem csontvázharcosok szerepeltek –, ahogy a film végi pár perces Kraken viadal is hatásos tudott maradni, bár számomra nem a Kraken a szenzációja a filmnek. Eredetileg itt széttépte volna Pegazust, és Andromédát is mezítelenül láncolták volna a sziklákhoz, de a kedvezőbb besorolás elérése miatt ezek mind – sajnos – kimaradtak. Ugyanakkor érthetetlenül, hiszen a film elején kapunk meztelenkedést bőven. És ahol egy bimbót mutatnak, ott a többi már nem számít.

Nem tudom, Charónnál mennyit kellett dolgozni, de az ő szerepeltetése is egész hangulatos – bár a Styx az alvilágban van, hovatovább fölösleges. A maszkok viszont kifejezetten jók lettek ennél a filmnél, Calibost már megtárgyaltuk, de a Graiák eszméletlen jók. Az a jelenet ott maga a tökély. Legutóbb a Percy Jacksonban láttam őket, és mindig ilyen gusztustalanul mutatják be hármukat, mert ugye csak egy szemük van, amit egymás kezéből kapkodnak ki. Itt viszont sikerült nagyon stílusosan megoldani az egészet.

És már csak a desszert maradt. Bubo szerepeltetése. Nekem nagyon tetszett ez a mechanikus bagoly, annyira, hogy akarok is egyet a szobámba. Sokan párhuzamot vontak R2-D2 prüntyögései és e között az állatka közt, de Harryhausan úgy nyilatkozott, az ötlet már 1977 előtt megfogant az agyában. Bubo szerintem a film szenzációja, minden tetszett benne, még röhögni is tudtam a vicces jelenetein, és ahogy össze van rakva. Igazából ilyen jelenetekhez kell a stop motion, amikor valami mechanikus, azt befogadja az agyad, és nincs is baj az animálásával. Amikor Calibost végképp megutáltam, az pont az volt, hogy még ezt a baglyot is beledobta a vízbe, hogy tönkre menjen.

A humorforrásban lehet, az is közrejátszott, hogy nálunk ment a Dr. Bubo rajzfilmsorozat. Itt közbe is szúrnám, hogy erre se figyeltek, mert a filmben szereplő bagoly egy Gyöngybagoly, vagyis latinul Tyto, míg a Bubo az Uhuk családját jelenti, amelyeknek ilyen jellegzetes szemöldökük van. Azon is elgondolkoztam, lehet, innét vette a bagoly motívumot Jim Henson az 1986-os Fantasztikus labirintushoz?

Harryhausen 1960-ban Angliába költözött, és erre hivatkozva, hogy a filmek csak félig amerikaiak, nem jelölték soha Oscarra egyetlen trükkjéért sem, és ez így történt a Titánok összecsapásával is. Ez volt a negyedik film, amelyben producerként is részt vett, és hiába lett siker a film – 15 millióból készült, és 41 milliót kaszált csak Észak-Amerikában –, a folytatást, a Force of the Trojanst elvetette az MGM, mert időközben az ILM sokkal forradalmibb trükktechnikákat fejlesztett ki. Igazából ezzel a filmmel egy éra is lezárult, és Harryhausen úgy ítélte meg, ideje visszavonulni, amúgy is 61 éves volt már. Bár személy szerint bánom, hiszen a stop motion ezután sem tűnt el teljesen, pl. Robotzsaru. Az ilyen apróbb munkákra igazán felkérhették volna, hiszen a Robotzsaruban látható robotot sokkal rosszabbul animálták, mint ebben a filmben bármit.

Harryhausen mire tökélyre fejlesztette a stop motiont, mire eltűnt a darabosság, és hatalmas tapasztalatot szerzett e téren, addigra senki nem kért belőle. A csak jót akaró hősök ideje végképp leáldozott, jöhettek a 80-as évek akcióorientált filmjei. A Titánok összecsapása nem hibátlan alkotás, de semmi szégyellnivalója nincs, nagyon stílusos lezárása a korszaknak. Tanulságos utazáson vagyunk túl, remélem élveztétek, és bár kihagytunk pár Harryhausen-művet, legalább lesz mit elővenni legközelebb. Sziasztok!

Ha tetszett a cikk akkor azért, ha pedig nem, akkor azért oszd meg a Facebookodon!

Ray Harryhausen életműve erre folytatódik tovább:

Pánik New Yorkban (1953)

A tenger mélyéről jött (1955)

A repülő csészealjak támadása (1956)

Űrszörny (1957)

Szinbád hetedik utazása (1958)

Az aranygyapjú legendája (1963)

Szinbád arany utazása (1973)

Szinbád és a tigris szeme (1977)