A Trilógia darabjai közül ezt láttam a legutoljára, jóval később, mint a másik két részt, és ez tetszett akkoriban a legkevésbé. Az okok teljesen nyilvánvalóak: számomra már minden poént lelőtt addigra A Jedi visszatér (hogy kicsoda Yoda, hogy Vader Luke apja, hogy Han és Leia egymásba szeret) a nagy ívű történet végkifejletét is láttam már, ráadásul ez a rész a legsötétebb, legpesszimistább mind közül, és még csak rendes befejezése sincs. Valószínűleg mindmáig ezt a részt láttam a legkevesebbszer.

Azóta A Birodalom visszavág-ot minden idők egyik legjobb folytatásának tartom, olyan klasszikusokkal említve egy napon, mint A keresztapa 2, az Aliens, vagy a Terminátor 2. Az okok teljesen nyilvánvalóak: ahogyan azóta minden folytatástól elvárjuk, a Birodalomnak is pont úgy sikerült fokoznia az első rész erényeit. Sokkal látványosabb jeleneteket láthatunk a folytatásban, amiket felsorolni is nehéz lenne, de mindenképpen kiemelkedő a birodalmi lépegetők támadása a lázadók ellen, és a mai napig elképesztő, ahogy a csillagrombolók az Ezeréves Sólymot üldözik. A finálé helyszínén, a Bespinen pedig valami egészen csodálatos festett háttereket láthatunk, ritka igényességgel kidolgozva. A fénykardpárbaj sem olyan öreguras kergetőzés immár, hanem izgalmas Jedi harc, mely során Vader az Erőt is jócskán használja, nem csak a lézerszablyát.

John Williams-et újfent megilleti minden elismerés a teljesítményéért. Sok zeneszerző ilyenkor csak megpihen a babérjain, és leszállítja újra, apróbb módosításokkal az előző rész zenéjét, de nem ő. Ahogy a film is képes volt továbblépni az elődjén, úgy a zene sem ragadt le puszta önismétlésnél, de mégis megmaradt tökéletesen hűnek a Csillagok háborúja világához. Williams-nek nagyszerűen sikerült elkapnia a sötétebb, reménytelenebb hangvételt, ahol most egy kicsit inkább a gonoszoké a főszerep. Erre a legjobb példa természetesen nem lehet más, mint az azóta a filmtörténet egyik legtöbbet idézett muzsikájává vált Birodalmi induló.

A történetet sikerült elmélyíteni, aminek köszönhetően a Birodalom sokkal izgalmasabbá válik, mint a Csillagok háborúja, sokkal inkább úgy érezzük, hogy tétje van az eseményeknek. Luke az elején majdnem megfagy, Han és Leia menekülése reménytelennek tűnik Vader elől, aki sokkal kegyetlenebb, mint eddig valaha. Majd Hant kérdések nélkül megkínozzák, és lefagyasztják, Luke-nak pedig levágják a kezét. A fináléban pedig fény derül a szörnyű titokra: Darth Vader Luke apja. Így kiteljesedik a drámai vonal, illetve még azt is elnézzük az alkotóknak, hogy ezúttal elmarad a monumentális űrcsata.

Yodának hála az Erőről is ebben a részben tudunk meg messze a legtöbbet, igazi filozófiai igényű, azóta ezer helyen idézett bölcsesség van a filmben, amit a mi világunkra is alkalmazhatunk. Yodáról érdemes többet is szólni, hiszen a személyében Lucas egy újabb kultikus figurát adott a filmtörténetnek, aki nélkül ma már el sem tudjuk képzelni ezt a világot. A külseje egészen egyedi, annyira élethűre sikeredett, hogy miközben nézzük a filmet egy percre sem jut eszünkbe, hogy valójában egy bábot látunk, és nem egy igazi élő lényt. Elsőre nem ilyennek képzelnénk el egy bölcs Jedi mestert, hanem egy másik Kenobi szerű figurára gondolnánk, de éppen ez a kicsi, furcsa manó tudja nekünk megmutatni az Erő valódi természetét. A film egyik legjobb jelenete, amikor az akaratával kiemeli a mocsárból Luke hajóját.

Nem csak bölcsességből akad még több A Birodalom visszavágban, hanem elkezd szövődni egy szerelmi szál is, de nem ám az ócska, nyálas fajtából. A Han és Leia közti szerelemre csak az akciók közötti rövid szünetekben jut némi idő, akkor viszont egyértelműen a ’40-es-’50-es évek Hollywoodi noir-jainak, és komédiáinak világát idéző, végtelenül szellemes, csipkelődős párbeszédek kerülnek előtérbe. Nem véletlenül, ugyanis Lucas – többek között - az akkori stúdiórendszert egyik nagy öregjét Leigh Brackettet kérte fel a forgatókönyv megírására, aki sajnos még a bemutató előtt elhalálozott, de a keze nyoma nagyon is érezhető a végeredményen.

Szerencsére Solo karakterét nem változtatták meg alapjaiban az előző rész végén tett pálfordulása ellenére sem, sőt egy kicsit még viccesebbé, és pimaszabbá tették a hercegnővel szemben. Legendás a lefagyasztás előtti jelenetben egymáshoz intézett szerelmi vallomásuk, amely minden egyes újranézéskor mosolyt csal az arcomra. A többi régi szereplő is megmaradt olyannak, amilyen kezdetben volt, pedig ez nagy veszély szokott lenni folytatásoknál. Leia továbbra is egy erős nő, egyedül Luke az, aki fejlődött valamennyit, és már nem olyan naiv, álmodozó fiatal, mint az első részben, de azért még itt is sokszor hibázik. C-3PO-t kicsit háttérbe szorították ezúttal, de így is jutnak neki humoros megnyilvánulások.

Az új szereplők közül Yodát említettem, viszont újdonságnak hathat ebben az univerzumban Lando Calrissian karaktere. Nemcsak azért mert ő a Star Wars első fekete hőse, hanem mert egy összetett jellem került a sorozatba, aki a saját érdekeit nézi, aki hibázik, és aki nem szereti, ha szórakoznak vele. Elárulja hőseinket, mégis rokonszenves marad számunkra, és végeredményben segít helyrehozni a dolgokat. Lando-nál jóval többször emlegetik Boba Fettet, a fejvadászt, aki számomra érthetetlen oknál fogva valamiért kultkarakterré vált az idők folyamán, olyannyira, hogy az új trilógiában már egy külön szálat építettek rá. Ebben a részben egy arctalan fejvadász, aki vissza akarja vinni Han Soló-t Jabbának, de ezenkívül semmi sem derül ki róla, A Jedi visszatér elején pedig rém szánalmasan elhalálozik.

A Birodalom visszavág 1982 január 28-án került a magyar mozikba, a Csillagok háborújával ellentétben ezúttal szinkronosan, így a legelső magyar Star Wars szinkron A Birodalom visszavág-hoz készült. Az eredeti moziváltozatot később 1995-ben lecserélték az egységes hatás kedvéért, de addig csak ezzel a szinkronnal lehetett kölcsönözni a filmet. Mai füllel meghallgatva biztos vagyok benne, hogy mindenkinek nagyon érdekes élmény lesz, ismét jobb-rosszabb színészválasztásokkal. Luke számára itt rögtön elsőre sikerült megtalálni a tökéletes magyar hangot, Szatmári Györgyöt, aki alapból feldobja Hamilton kissé unalmas játékát, ad neki egyfajta mesebeli mellékízt, ami nagyon illik az űrfantasy főhőséhez. Számomra rejtély, hogy miért nem kérték fel többet erre a feladatra, ha ennyire kiválóan passzolt a szerephez. Darth Vader magyar hangja Nagy Attila lett, aki alapvetően teljesen más szerepfelfogásban játszotta el a gonosz nagyúr figuráját, mint bárki más. Az ő értelmezésében Vader egy érzelmek nélküli, kegyetlen gép, és Nagy Attila ehhez méltóan egyetlen hangszínnel, jéghidegen tálalja nekünk a figurát, ami tényleg egy kicsit félelmetessé teszi, de nekem bántóan hiányzik az eredeti gonoszsága, és hangsúlyos eleganciája. Carrie Fisher már most is Bencze Ilona, akárcsak a Csillagok háborújában, Anthony Danielsnek pedig szintúgy kiváló Szatmári István. Harrison Ford magyarul még nem Csernák János, ami itthoni fülnek kissé szokatlan lehet, de Téri Sándor sem rossz a szerepben, egyszerűen csak nem szoktuk meg. Ugyanez igaz Bács Ferencre, aki Alec Guinessként bizonyít. Ha már választani lehet, akkor inkább Szabó Ottó, de valószínűleg csak a szokás hatalma mondatja ezt velem. Az igazán furcsa viszont a történet nagy ászának, Yodának a hangja, aki nem más, mint Tyl Attila. Nagy Attilához hasonlóan ő is egészen egyedien látta a figurát, nem a bölcs mestert domborította ki benne, hanem az idős kis manót. Ennek megfelelően nagyon vékony hangon, helyenként nyögdösve játssza el a szerepet, mégis van benne egyfajta méltóság, és persze különlegesség, hisz Yodát később soha sem hallhattuk ilyennek. Miatta mindenképpen külön élmény a szinkron, melynek szövegét Schéry András írta, tulajdonképpen megalkotva ezzel a Star Wars magyar nyelvezetét.

A Birodalom visszavág minden idők egyik legjobb folytatása, bár ekkora bizonyítási vággyal, ennyi ambícióval, ennyi új és kreatív ötlettel próbáltak volna meg folytatni minden kiváló filmet. Általában örülhetünk, ha megkapjuk az előző rész korrekt remake-jét, itt pedig mindenre rátettek egy lapáttal, a látványtól kezdve a karaktereken át, az izgalmakig, mindamellett elmélyítették az egész világukat, még mitikusabbá téve ezt a sajátos filmuniverzumot. Ez javarészt Lucas akaraterejének, és alkotói fantáziájának köszönhető, ugyanis ne legyenek illúzióink; valójában a folytatások mögött is ő állt, Irvin Kershner nem volt több mint egy bábrendező a kezében. (Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a Soha se mondd, hogy soha című förmedvény, amely egyértelműen minden idők legrosszabb Bond filmje, és szintén Kershner rendezte.) És bár A Birodalom visszavág sok tekintetben übereli a Csillagok háborúját, azért van, ami nem változik: az én szívemhez még mindig az első rész áll legközelebb.

(A VHS borítóképek a http://www.starwarsklub.hu/-ról származnak, nagy köszönet értük!)

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!