Rögtön egy kiigazítással kezdeném, senki ne gondolja, hogy annak bemutatása következik, hogy 2023-nak mik voltak a legjobb játékai, HANEM a személyes listám jön, hogy ÉN mivel játszottam 2023-ban. Elnézést ha lelohasztottam a kezdeti lelkesedést, de igen, elsősorban RÉGI és NAGYON RÉGI játékok következnek, amikkel az elmúlt évben játszottam. A legtöbbről valahol írtam is, ezeket természetesen linkelem. Alapvetően azt éreztem, hogy borzalmasan kevés újdonság tud lekötni, ezek miatt jó pár játékot újrajátszottam. Voltak csalódások, magasságok és mélységek, és komoly identitászavarba is keveredtem, hogy lehet velem van a gond, és egész egyszerűen kiöregedtem ebből a műfajból. Mindenesetre lássuk milyen kalandokon vagyok túl.

Titanic - Adventure Out of Time (1996)

Nem gondoltam volna, hogy ez a negyed évszázados játék lesz nálam a befutó, de azt kell mondjam, hogy tavaly akkor éreztem a legjobban magam a virtuális valóságban, amikor a Titanic fedélzetén bolyongtam órák hosszat. Már maga a tény is meglepett, hogy nemhogy ezt koppintották volna James Cameron monstre-giga blockbusteréről, hanem még Cameron volt az, aki felhasználta a játék 3D-s modelljét a filmjéhez. Az meg, hogy ötször többet adtak el belőle annak idején, mint a Blizzard forradalmi Diablójából csak hab a tortán. Amikor Cameron tavaly ismét mozikba küldte a filmet gondoltam ismét előveszem. Futottam vele pár kört néhány évvel korábban, de nem kötött le, most azonban csak meg kellett várni azt az egy órát, és teljesen magával ragadott. A Titanic elképesztően valósághű lemodellezése, a valós időben zajló versenyfutás az idővel, a kísérteties hangulat, és a NYOLC teljesen különböző végkifejlet, mind mind hozzájárult ahhoz, hogy ez legyen nálam az év játékélménye. Ha valakit bővebben érdekel, áprilisban írtam is róla egy ismertetőt.

Monty Python and the quest for Holy Grail (1996)

Ajjaj, ez is '96-ból talált meg. Annak idején csak a demojával játszottam, és egy nagyon furcsa, jóindulattal játéknak nevezett interaktív filmről beszélhetünk, ahol a Gyaloggalopp jól ismert jeleneteit játszhatjuk le úgy, ahogy megtörtént, vagy éppen remixelve. Nekem különösen azért okozott annak idején örömet mert a VHS korszakban nem lehetett hallani a filmek eredeti nyelvét a szinkron miatt, és afféle kuriózum volt, hogy a betéve tudott szövegek hogyan hallatszanak angolul. A 7th level lényegében egy Hidden Object játékot készített a filmből, ahol az egyes pályák sikeres feloldása egyre közelebb visz a Szent Kehely megtalálásához, valamint irtó vicces minijátékok feloldásához. Kedvencem a paskold a szende szüzet! Legnagyobb meglepetésemre a játék mindenféle bug nélkül pöccintésre indult a modern Windows alatt. Kéne itt a Filmbookon lenni erről egy bővebb írásnak, hát de az a helyzet, hogy sajnos nincs.

Discworld 2 - Missing Presumed...!? (1996)

Csodák csodájára ez is egy 1996-os játék, és borzalmasan nagy kálvárián vagyunk túl így mi ketten együtt. Mármint a játék meg én. Először is ma szinte már beszerezhetetlen, se Steam, se GoG, se semmi, aztán rátaláltam a Collection Chamberre. Ha ötször nem kezdtem el az elmúlt húsz évben, akkor egyszer sem. De mivel elképesztően nehéz játék - a top három legnehezebb kalandjátékban simán benne van, amivel valaha találkoztam -, így egy idő után feladtam, soha nem jutottam túl az első fejezeten. Nagyon furcsa, kifejezetten unortodox gondolkodást követel meg az embertől. Az agyérgörcs kerülgetett, mire mindenfajta segítség nélkül eljutottam a megváltó végig. Így utólag azonban csupa pozitív gondolatom van vele kapcsolatban, először is elszméletlen szép a grafikája, ami egy 27 éves játéktól iszonyatosan nagy teljesítmény, nem pixeleződik, nem esik szét a képe. Tök jók a poénok, Eric Idle mint Rincewind hangja telitalálat, és egész egyszerűen örülök, hogy végigjátszottam, mert kevés dolgot sajnáltam volna annyira, mint azt, ha úgy halok meg, hogy nem játszottam ki a Discworld 2-őt. Talán ott kísértettem volna a szobámban évekig, hogy van egy befejezetlenül maradt ügyem. Fel is merült bennem, hogy majd adok neki egy újrát, mert másodjára már sokkal könnyebb lesz, és jobban tudok figyelni a törtélnetre is. De mindezek ellenére a Discworld Noir marad az örök kedvencem a Discworld játékok közül.

Heavy Rain (2019)

Nehéz a szívem, de annál is nehezebb a marmonkanna. A Heavy Rain az abszolút csalódása a tavalyi évnek. Nem tudom szavakba önteni mennyire vártam ezt a játékot, már 2010-ben, azután mennyire csalódott voltam, hogy nem jön ki PC-re, - írtam is erről egy másik listát, ha valakit érdekel - aztán amikor végre kiadták, akkor kiderült, hogy dacára a gépfrissítésnek, a játék felétől nem bírja a vasam, úgyhogy kénytelen voltam másnak a gépét használni. Oda vissza kijátszottam, mind a huszonnégy befejezését előcsaltam, de minél mélyebben jártam a játékból, annál inkább láttam, hogy David Cage semmi mást nem akart itt mint feljavítani a Fahrenheit receptjét, miközben azon semmit nem kellett volna javítani, leszámítva az egyértelmű grafikai fejlődést. Régen találkoztam kalandjátékban ennyire nem kedvelhető hősökkel, ennyire zavaros történettel, amiből sikerült annyi mindent kivágni, hogy még plothole-ok is maradjanak, de olyannal az életemben nem találkoztam, hogy egy játék saját magát végigjátsza, és nekünk csak mozizni kell. A már látott epizódokat nem lehet átugrani, alig van különbség a végkifejletben csináljunk meg egy szekvenciát tökéletesen, vagy szúrjuk el a létező legjobban. Főhőseink életével csak látszólag tudunk kezdeni valamit, de valójában alig van befolyásunk a játékmenetre. Még a befejezések is alig térnek el, a logikus befejezés egy odavetett csont. Úgyhogy bár nagyon tetszett a játék grafikája és hangulata és igen voltak remek pillanatai, de balul sikerült Fahrenheit utánérzésnél nem több sajnos. Esetleg egy újrát adok neki még, talán valamicskét javul, ha már nem lesznek egekben az elvárásaim, szándékosan nem is írtam róla, mert alig tudtam feldolgozni, hogy erre a játékra vártam egy évtizedig, és ilyen szinten elszúrta pont az az ember, akinek a zseniális Fahrenheitet köszönhetjük.

Broken Sword - The Smoking Mirror (1997)

Erről most csak röviden, mert ha valamiről sokat pofáztam már eme oldal hasábjain, akkor az a Broken Sword sorozat. Kiderült, hogy a játék kapott egy kis feljavítást, achievmenteket meg minden, úgyhogy én is leporoltam a régi cikkemet, és milyen jól tettem, most el is olvastátok páran. És hát miért ne játszanám ki újra, miért ne lenne jó ürügy az újrára egy ilyen örömteli hír? Elvégre a sorozat legrövidebb darabja, csak négy óra. Jó nekem tizenkettő volt, de ez én vagyok. Meg már régen játszottam vele, nem tudok rá haragudni a nyilvánvaló hiányosságai ellenére sem. És ha belegondolok, hogy ezután még volt három rész, és Charles Cecil most akar egy újabbat, amikor Rolf Saxon sajnos végképp kiöregedett a szerepéből, és esküszik mindenre ami szent, hogy ezúttal valóban hűen újítja fel a legendás első részt. Én meg valamiért nem akarom elhinni. Szóval ilyen vészterhes időkben, nagyon meg kell becsülni egy csupán ennyire elfuserált folytatást is.

Indiana Jones and the Fate of Atlantis (1992)

Ha nem játszottam volna ki ezt a játékot már legalább harmincszor, úgy természetesen EZ lenne az év játéka számomra, de azért az újrajátszásokat nem tudom ennek venni. Legutóbbi találkozásom Indyvel a mozikban annyira traumatizált, hogy sürgősen gyógyírt kellett találjak rá, úgyhogy úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha végre megemberelem magam és oda-vissza kipörgetem a professzor úr, utolsó igazi kalandját, a kalandot, melyet nem a vásznon kell keresnetek. Amúgy is adós voltam egy újabb Legkedvesebb Játékaim cikkel, szóval mondhatni összekötöttem a nagyon kellemeset a mérsékelten hasznossal. Arra is rá kellett jöjjek, hogy a talkie verzióval még sosem játszottam ki ennyire fullosra a játékot. Csomó minden újdonságot rejtett a játék, pedig azt hittem már minden titkát ismerem. Ilyen az, ha 1000 pontosra akarsz kijátszani egy harminc éves kalandjátékot. Nekem nagy élmény volt újfent elmerülni ebben a kalandban, megtudni mennyi Indiana Jones játékról nem is tudok - nem véletlenül persze -, hogyan készítették, mi történt az elmúlt harminc évben. Azt hiszem gyógyultnak nyilváníthatom magam, merem ajánlani a kúrát mindenki másnak is.

Assassin's Creed - Brotherhood (2010)

BBBBBBBBBBBBBrotherhoood! Éjjel nappal Bbbbbbbbbrotherhood. Mindig csak a Bbbbbrotherhoood! Hát látjátok csak meg lett az eredménye, igaz tavalyelőtt kezdtem, leakadtam a 8. szekvenciánál, de idén csak sikerült. Vért pisáltunk, verítéket ettünk, és éjjel nappal a bbbbbbbrotherhoodoztunk. Az a baj, hogy most már teljesen világos hogy ez nem az én játékom. Se az egész sorozat. Pedig Santino tavalyi listájában meglehetősen előkelő helyre tette. Neki tetszik, ez az ő játéka. Ellenben én, majdhogynem semmit nem élvezek benne. A harcrendszer egy rakás szar, repetitív, bugos, és nem áll a kézre. Nem rajongok az ókori római settingért sem, kifejezetten nevetségesnek tartom, hogy ENNYIRE atomra van könnyítve a játék. Az embereid még Istent is megölnék ha rád támadna. Semmi fék nincs a játékba építve. Egy óra gründolás és Krőzust is megszégyeníted. Nem szimpatikus sem a főhős, sem az alapgondolat, míg az első játék arról szólt, hogy a Templomosok lehet nem is annyira gonoszok, ahogy beállítja őket a hegyek nagy öregje, itt már szó sincs semmiféle kétségről, rohadtak mint a teremtés almája, Hitler és Sztálin is tuti templomos volt. Úgyhogy marad a város felfedezés, az akrobatikus toronymászás és vijjogva leugrás egy szénakazalba, meg az az egy két ötletes sírbolt, amik valóban nagyon élvezetesre és ötletesre sikeredtek. Apropó, TOMB...

Rise of the Tomb Raider (2015)

Idén haladtam Lara baba kalandjaival is, DE van két gondom ezzel a játékkal. Ez nekem nem Tomb Raider, a főszereplője pedig pláne nem Lara Croft. Ez egy Uncharted klón, semmi egyediség nincs benne, szép, meg látványos, de nagyjából ennyi. Amikor 2018-ban nagyjából együltő helyemben végigjátszottam a rebootot, az sokkal kevésbé tetszett, de a játékmenete mégsem aprózta szét ennyire. Ez ahhoz képest sokkal jobban tetszett, de mégse tudom mi akar lenni. Valami TPS mászkálós, lövöldözős akció akármi, ami részben open world, mert hatezer évig vadászhatsz meg barkácsolhatsz, el is töltöttem benne egy laza 70+ órát, de mégse open world, mert egy kiöblösödött csőben mászkálsz - aminek a 70%-át a szovjet havas bázis adja. A történet pedig kötött, ennél sokkal openebb a fent bemutatott Indiana Jones. De a leginkább ami elkeserít, hogy látszólag EZ kell a mai játékosoknak. Olyan szinten fogja a játék a kezed, hogy rég éreztem magam ennyire értelmi fogyatékosnak. Ha fél percig állsz és gondolkozol kicsit, már kapsz egy monológot Larától, azzal az ő szájával mit is kéne csinálj. Minden meg van jelölve, ide lőheted a kötelet, itt mászhatsz fel a leguanózott falon, itt tudsz ugrani, ott nem tudsz ha meggebedsz se. Sose fogysz ki a skulóból, sose tévedsz el egy percre se a vadonban, és ha véletlenül ne adj isten meghalnál, akkor egy másodperccel korábbra visszahelyez a játék. Szóval ez kell manapság? Nulla kihívás? A történet annál érdektelenebb minél jobban belemászol, a főellenség egy érdektelen tucatgrunt, aminél a játék saját DLC-je egy ezerszer jobb gonoszt volt képes alkotni. De legalább ebben a részben már voltak ötletes sírok, amik tényleg tetszettek, és adtak egy kis pluszt az összképhez. Érted, egy Tomb Raider játékban hébe hóba még sírhelyeket is találsz. És ezek egy olyan ember fanyalgásai, aki alapvetően sose szerette a régi Tomb Raidereket, de azt még kevésbé szeretem, amikor ennyire tiszteletlenek az alapműhöz.

Outlast (2013)

A játék, amit folyton összekevernek az Outcasttel. A játék, ami állítólag belédfagyasztja a szart. A játék, amit olyan filmek ihlettek mint a Blair Witch Project, és a Grave Encounters. Jó, voltak kellemes pillanatai. No de, két olyan valóban fosatós játékélmény után, mint az Alien - Isolation, meg a Call of Cthulhu - Dark Corners of the Earth az ember megedződik. Meg különben is hogyan féljek bármitől, ha tudom, csak az ajtón túlig üldözhet? Az Outlast minimalista grafikával, minimalista játékmenettel operál, egyetlen kameránk van, azzal kell dokumentáljuk az eseményeket, és csak elemeket gyűjthetünk a vakuhoz, meg jegyzeteket, hogy megtudjuk mi is ez az egész. No de a mesterséges intelligencia mégsem kellett volna, hogy minimalista legyen. Ilyen segghülye ellenfelekkel már régen találkoztam, a jelenetek 70%-a scriptelt, ami olcsó jump scare-eket és egyéb bazári majomságokat dob rád, látszólag randomizálva. A főhős egy érdektelen szarházi, a helyszín egy hatvasznor megtekert CSŐ, ennyire dögunalmas háttértörténettet életemben nem olvastam. És akkor még rövid is, 5-7 óra a tiszta játékidő, mert nem tudták a feszültséget továbbfokozni. A DLC valamennyit szépít az összeképen, bár nem sokat.

Mass Effect 2 (2010)

Olyan vagyok mint az öreg király, egyik szemem sír, a másik meg nevet. Sírok, mert 2015-ben kezdtem el a második részt, és NYOLC évig tartott mire az összes DLC-t meg a főküldetést kijátszottam. És nevet, mert mindössze egy óra hiányzott az egészhez. Azt sem igazán értem, hogy nem futottam bele egyetlen spoilerbe se, de így utólag elég nagy baromságnak tűnik, hogy az utolsó bolygót is csontra kibányásztam, és 210 óra időt beleöltem. Amúgy simán az év játéka lenne ez is, mert elképesztően hangulatos, nagyon jó küldetések vannak benne, minden karakter szerethető, és a Mass Effect világát egyenértékűnek tartom a Star Wars és a Star Trek világával. Szóval ritkán de itt hajlandó vagyok elismerni, igen ez az én baromságom volt, legkésőbb már 2016-ban befejezhettem volna. Sőt, hát az egész sorozatot befejezhettem volna, és ugye azóta kijött a cenzúrázott verzió is. Ennek örömére azonnal újra is kezdtem. A verdiktem azonban, hogy míg azt első rész lagymatag nyitány után olyan epikus fináléval lepett meg mint talán csak a Silent Hill 2, addig ez a rész egy epikus nyitány és egy borzasztóan élvezetes játékmenet után sajnos alulmúlta a várakozásaimat a fináléval kapcsolatban. Nem volt rossz, de elsőre mindenki életben maradt a csapatomból, pedig azt hittem az Öngyilkos Küldetés lesz az igazi próbám. De hát a Discworld 2 volt az. Nyilvánvalóan az első játék emelte meg az elvárásaimat, de akkor is, ennyit azért nem várok még egyszer egy játék befejezésével. Meg is halhattam volna nem igaz?

Persze volt még jó néhány nyalánkság, sok casual cucc, meg persze WoW és Heartstone egészségtelen mennyiségben. Volt amibe csak belekóstoltam, volt, amit éppen Santino miatt kezdtem el mert annyira hangulatos volt, ahogy egyikről másikról áradozott, vagy éppen... nem éppen Shakespeare nyelvén illette őket. No és nektek? Jó jó tudom, Baldur's Gate meg Alan Wake. Minek is kérdeztem.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4