Meglepő, hogy idáig senkinek se jutott eszébe túlélő horrort készíteni az Alien-sorozat alapján. A lövöldözésre mindig fogékony játékosokat inkább totális háborúba helyezték, ahol xenomorphok egész hordájával vehették fel a harcot, ráadásként olykor a ragadozókat is bedobva a mixbe. Azt már James Cameronnak is a szemére vetették, hogy az első film jóformán elpusztíthatatlan lényéből közönséges bogárhadsereget csinált, de a fejlesztőknek mindezidáig lehetőségük se nagyon volt, hogy annak az intelligens, tökéletes gyilkosnak mutassák be H.R. Giger gyönyörű teremtményét, aminek eredetileg Ridley Scott. A stratégiai játékaival nevet szerzett The Creative Assembly úgy határozott, hogy megkísérli visszahelyezni a xenomorphot a tápláléklánc csúcsára.

A fejlesztők többet tettek annál, hogy újranézték az első filmet. Hozzáférést kértek a Fox stúdiótól a korabeli hanganyagokhoz és látványtervekhez, hogy a legnagyobb hűséggel adhassák vissza, amit a Scott irányította alkotógárda anno létrehozott. A játék ennek megfelelően a '70-es évek jövőképét tükrözi. Amikor megjelenik a 20th Century Fox kásás logója és dobozhangon felharsan a hozzá tartozó zene, már tudjuk, hogy jó kezekben vagyunk. A menü is nosztalgikus érzéseket kelt, letisztultan árasztja magából Ridley Scott 1979-es filmjének hangulatát. Bár a helyszín nem a Nostromo űrhajó, mégis egy az egyben megelevenednek az Alien ikonikus helyszínei a maguk ma már retró stílusában. A komputerek zörgésétől kezdve Ripley bugyijáig minden stimmel. A filmmel egybeforrt emlékezetes zenei témákról se feledkeztek meg. Az autentikusság megteremtésében a fiúk tehát hibátlan munkát végeztek. 

Történetileg az Alien: Isolation a Scott illetve Cameron jegyezte első két rész között játszódik. Főszereplője a filmekben Sigourney Weaver által megformált Ellen Ripley lánya, Amanda, aki sose tudhatta meg, hogy mi lett az anyjával. Amikor megkeresik, hogy csatlakozzon egy kis csapathoz, mely a Nostromon történteket vizsgálja, természetesen megragadja az alkalmat. Úticéljuk a Sevastopol űrállomás, ahol már a dokkolás se menetrendszerűen alakul. Az elsőre kihaltnak tűnő, hatalmas objektum horrorisztikus eseményekről árulkodik. A kevés életben maradt mindenre lő, ami mozog, a kisegítésre tervezett androidok pedig udvariasan likvidálják a nekik ellenkező személyeket. Az első, akiből egy kevés információt ki lehet húzni, egy idegen organizmusról beszél, melyet lehetetlen megölni. Nem kell sok, és a lény Amandára is vadászni kezd.

A The Creative Assembly alkotásában tehát mi vagyunk a préda. Míg a közelmúlt másik horrorjátékában, a The Evil Withinben csak annyit kellett tennünk, hogy jól beosztjuk a lőszert, itt a lövöldözéssel eleve nem sokra megyünk. Az idegent megsebezni nem tudjuk, ellene egyedül a lángszóró használható, amivel egy rövid időre elijeszthetjük. A tini horrorok maszkos gyilkosait idéző androidok pontos találatokkal elintézhetőek, ám mivel Michael Myers komótos tempójában üldöznek, tanácsosabb lefutni őket. Lőfegyvereinkkel az űrállomáson dolgozó emberekkel zárhatjuk gyorsan rövidre a többnyire ellenséges találkozókat, csakhogy, ha a zajt meghallja a közelben tanyázó idegen, akkor ő is csatlakozik a bulihoz. A túlélés záloga tehát inkább a menekülés és a bujkálás. A harcban ügyetlen Amandával bár célozni elég nehézkesen lehet, a csaj igazi ezermester, így gyógyszert és különféle figyelemelterelő eszközöket összerakhatunk vele a pályákon található hozzávalókból. Legjobb barátunk a filmekből ismerős pityegő, zöld mozgásérzékelő lesz, de még ezzel is csak nagyjából lőhetjük be az ellenség helyzetét.

A játék egészséges hosszúságú, legalább tíz órát bele kell fektetni a végigvitelébe. A kampány 19 küldetése bőséggel ellát feladatokkal. Mivel a Sevastopol űrállomás a végét járja, bárhová megyünk, ott nekünk kell újraindítani minden rendszert. A feladataink egyforma jellege miatt a játék könnyen repetitívnek tűnhet. Amandának semmi nem jön csak úgy össze. Hihetetlen pechszériával verték meg őt a készítők, hogy az első film fordulataiból táplálkozó történetet a kellő hosszúságúra nyújtsák. Az Alien: Isolation szerkezeti felépítését kritizálták is, pedig lassú és idegtépő jellege tudatos koncepció. A ráérős bevezető segít, hogy kiismerjük a helyszínt mielőtt ránk zúdítják a szűnni nem akaró bajok tömkelegét. Aki nem fogékony a játék atmoszférájára, annak a játék csak bosszúságokat tartogat, mindenki mást garantáltan beránt. 

Az Alien: Isolation még könnyű fokozaton se könnyű. Ha az idegen egyszer kiszúr, akkor vége a dalnak. Az idővel rendelkezésünkre álló lángszóró ad ellene egy viszonylagos biztonságérzetet, ám a nafta villámgyorsan szökik belőle. A szekrényekben való elrejtőzés, mely akár a fő elfoglaltságunk lehet, nem valami szórakoztató, ezért én inkább folyamatosan mozgásban voltam. A látása szerencsére nem olyan jó a dögnek, mint a hallása. Csak szemből vesz észre, ezért, ha hozzáedződtünk a lopakodáshoz, már nehezebben fog ki rajtunk. Menteni csak a kihelyezett blokkolóállomásokon tudunk, ami nem csak a retró feelinget erősíti, hanem, hogy érezzük a bizonytalan kimenetelű szituációk tétjét. Féltem, hogy szimpla bújócskázással nem lehet az egész játékot kitölteni, de a más-más taktikát megkövetelő ellenségtípusok okos váltogatásával megmaradt a dinamika. Ennek áraként az idegen rendszeresen háttérbe szorult, ami középtájt, mikor tartósabban nélkülözzük a társaságát, hiányérzetet kelthet.

A grafikai megvalósítás a játék sötét jellege ellenére a helyszíneket illetően pompás. A remekül kivitelezett - és az Alien fináléját többször megidéző - fényhatások rengeteget hozzátesznek az atmoszférához. Az emberek animálásakor már kevésbé voltak alaposak a fejlesztők. Rendszerint az idegen karmai közt végző sorstársaink mozgása, külső megjelenése egyaránt hagy maga után kívánnivalót. Az amúgy se túl minőségi átvezetőkben az arcok kifejezetten rondán néznek ki. Leplezve a műanyag hatást mindenféle gyanús testnedvet kentek a bőrrétegre, ami elvileg izzadtság lenne, de hadd ne írjam le, hogy inkább mire hasonlít. A mesterséges intelligencia hiányosságai is hamar szemet szúrnak. Az idegen például hajlamos lemerevedni pár másodpercre, ha kap egyet a lángszóróból, de az embereknél is feltűnővé vált már az első találkozás után, hogy csupán néhány előre megírt alapreakcióra képesek. Bugok is maradtak a játékban. Előfordultak rosszul betöltött textúrák, levegőben lógó tárgyak, egy ponton pedig egy lefagyott szereplő miatt nem tudtam továbbhaladni.

A technikai gikszerek helyenként illúzióromboló hatásával együtt is csak javasolni tudom annak, aki bírja az Alient, hogy veselkedjen neki a The Creative Assembly játékának. Ennyire közel még senki se jutott ahhoz, hogy visszaadja azt az élményt, amit a film jelentett. Az Alien: Isolation kegyetlenül frusztráló tud lenni, mégis elégedettséggel fejeztem be. A végjáték az, ami lehetett volna rövidebb. A döcögős űrséta próbára tette a türelmemet. A legnagyobb szemétség, hogy a szenvedéseinkért egy olyan befejezést kapunk, ami nem hoz semmiféle megnyugvást, csak a folytatás ígéretét. A kampány kivégzésével a Survivor móddal csillapíthatjuk éhségünket, melyben egy adott helyszínről kell időre kijutnunk. Alapból mindössze egyetlen pálya áll a rendelkezésünkre, a többihez fizetős csomagokon keresztül juthatunk hozzá. A játék összességében jó fogadtatásban részesült, a remélt siker azonban elmaradt. A rengeteget szidott Colonial Marinesból is több példány fogyott. A forgalmazó SEGA bejelentette, hogy átszervezésekre készül, ami aggodalmakra ad okot az Alien: Isolation jövőjét illetően. Sajnálnám, ha ejtenék, mert jó a megkezdett út, érdemes lenne továbbmenni rajta.