Úgy látszik, hülyeség volt csak tíz klipre korlátozni a legutóbbi nosztalgiabombát, de engedtessék meg nekem, valamiért úgy gondoltam, nem fog különösebb érdeklődést kiváltani. Azonban nagyon örülök neki, hogy nem így lett, rám cáfoltatok. Rengeteg ajánlást kaptam, ez miért maradt ki, azt be lehetne rakni, és tényleg, szánom-bánom, mert jó néhány klipre felhívtátok a figyelmem, amelyekről érdemes beszélni egy kicsit, és főképp: megnézni őket. Időközben nekem is eszembe jutott még pár, úgyhogy itt a folytatás, következzék az újabb adag, szintén a nyolcvanas-kilencvenes évekből – kilenc órától. Ezúttal is nem tetszési sorrendben, hanem időrend alapján.

10. ZZ Top: Gimme all Your Lovin' (1983)

Előző listámmal kapcsolatban megfogalmazódott, hogy mennyi homokos előadó szerepel rajta. Azonban valami elkerülte a figyelmeteket, ugyanis még ennél is több az ANGOL, Jackón kívül mindenki angol volt a listáról, kivétel nélkül. A ZZ Top azonban amcsi. Ők megint csak olyan klipeket készítettek, amelyek beégnek az ember, és főleg egy gyerek agyába, és a legérdekesebb, hogy annyira nem is csinálnak „jó” zenét, de a klipjeik felturbózzák az egészet. Hogy miért ezt választottam? Talán mert ez nem egy feldolgozás tőlük, ha ezt nem számítanám, akkor nyugodtan idetehetném a Viva Las Vegast is, mert azt is tucatszor néztem anno végig a tévében. Főleg az eleje vicces, ahogy Elvis megnyeri a jackpotot, és persze, hogy a három ZZ Top-tag pörög ki a félkarú rablóban. Ez a 83-as volt az első klipjük, és a későbbiekben rengeteg elemet újrahasznosítottak innét. Például a ZZ Eliminator Autót, a ZZ-kulcscsomót és a gyönyörű csajokat, akik miatt már bőven megérte végignézni a klipet. De a legdurvábbak mégis ezek a szakállas alakok, akik mindig csettintenek egyet, és aztán eltűnnek. Ezt nem tudtam gyerekként hova tenni – igazából most se nagyon. Meg nagyon tetszett az egész környezet is, ez a kihalt puszta, rengeteg homok, ilyesmit itthon nem látni, szóval a klipből süt az USA-életérzés. Ja, és persze ZZ Top-ot következetesen kevertem a Z'zi Laborral...

9. Peter Gabriel: Sledgehammer (1986)

Uramisten! A legutóbbi listát már ezért megérte összegereblyézni. Dutch... te neked fogalmad nincs, milyen elzárt memóriablokkokat szakítottál fel. Nem tudom, egyébként mi fedte el ezt, az integrálszámítás, esetleg Newton harmadik törvénye? A lényeg, tíz éve nem volt ilyen aztakurva élményem (ha valakit érdekel, akkor Az idő urai kapcsán kellett rájöjjek, hogy egy bizonyos jelenet az agyamból abból a rajzfilmből égett be, és ekkor már vadul kerestem évek óta, mindhiába). De ez? Ezt nem is tudtam már keresni, mert úgy elfelejtettem, mintha sose lett volna. Amikor elhatároztam, hogy folytatást készítek a videoklipes listámhoz sorra megnéztem a kommentelők ajánlotta klipeket, és volt, ami rögtön beugrott, pl. a Learning to fly. De ez? Mondom, rákeresek már, mi lehet ez, és ahogy bejött a kezdőkép, már elkezdett valami motoszkálni ott hátul, jó mélyen. Aztán, ahogy kezdődik, az a fuvolaszó, majd a harsonák, és ez az egész elmebeteg rémlátomás. Jézusom, én ettől még jobban beszartam anno, mint a Land of Confusiontől. Peter Gabriel egy elmebeteg, ez teljesen bizonyos, de ugyanakkor egy kibaszott zseni is. Készített egy klipet a faszáról, meg hogy szeret baszni, és azt mindenféle szimbólumba, meg metaforába öntötte, és aztán ez lett a legjobb száma, és megadatott neki, még az is hogy letaszítsa egykori zenekarának egyetlen No. 1. slágerét az USA toplistáról, ez volt a Genesis Invisible Toucha. Merthogy Phil Collins előtt már volt egy korszakuk Gabriellel, aki aztán kreatív nézeteltérés miatt otthagyta őket, és sikeres szólókarrierbe kezdett. Azért ez is milyen érdekes, lehet, ha nem a Teremtés nevet választják, akkor nem teremtenek egymás után olyan zenészeket, akik később mind sikeresek lesznek önállóan is. De, hogy a klipről is beszéljek, tényleg olyan, mint egy drogos látomás – de mivel nem drogozok, így ezt nem tudhatom, maradjunk a lázálomnál, nekem azok szoktak ilyenek lenni. Honnan tudott ez az ürge ennyi baromságot kitalálni? A csúcspont egyértelműen a két táncoló pörzsölt csirke, de minden egyes eleme beteszi az ajtót. Ami nagyon emlékezetes volt, a vonat Gabriel nyakában, meg azok a gyümölcsökből kirakott pofák, tuti innen ered a növényfóbiám. A stop motion és claymation technológiával elért hatáshoz Gabrielnek 16 órán keresztül egy üveglap alatt kellett feküdnie. A klipet pedig az az Aardman stúdió csinálta, akik később a Wallace és Gromittal lettek népszerűek. De meg is lett az eredménye, mert rendre beválogatják minden idők legjobb klipjei közé, valamint mai napig ez az MTV legtöbbet vetített videoklipje is.

8. Peter Gabriel: Big Time (1986)

Természetesen nem elégedtem meg azzal, hogy csak a Sledgehammert hallgattam meg Gabrieltől, hanem egy héten keresztül néztem tőle különböző klipeket, pl. a Steamet nem láttam anno, ott már látszik, hogy Gabrielünk eléggé jól táplálkozhatott az eltelt hat évben. No de a Big Time! Nem tartott sokáig rábukkanni, és bár kevésbé emblematikus a zenéje, viszont a klipje... Jézusom. Hasonló technikával készült, mint az előző klipecske – végül is ugyanazok csinálták. Egyazon albumról származik a két klip, bár ezen azért már spórolhattak, mert Gabriel feje csak itt-ott tevődik rá a rajzolt háttérre, nyilván, hogy minél kevesebb erőfeszítéssel elkészüljön. De egyáltalán nem mondanám, hogy ez bármit is levonna az értékéből. És amikor megláttam ezeket a torz, groteszk pofákat előpislogni a földből, dombból, homokból. Uram Jézus! Ha az előző klip felel a növény-gyümölcs fóbiámért, akkor ez meg a földfóbiámért. És én eddig azt hittem, hogy ezek a képek valami idióta magyar gyurmafilmből maradtak vissza. Közben meg csak egy elmebeteg, hülye angol – hát naná, hogy ez is angol – hagymázas víziója, amihez képest a Monty Python ötlettárháza egy szocüdülő. És, hogy miért féltem tőle gyerekként? Hát mert sokat homokoztam, és akkor kiderül, hogy ennek szája van, meg fogai... és megesz? Ha valaki megtalálja Csarabórát, azért szóljon, mert attól is féltem :D Szóval ez a két dal most évtizedeket fiatalított rajtam. És köszönet érte!

7. Pink Floyd: Learning to fly (1987)

Pink Floydék is angolok. Nem tehetek róla. Ezt a dalt is Dutch juttatta eszembe, és ezért is nagyon hálás vagyok. Napokig hallgattam csak ezt az egy számot. Egész egyszerűen, ha nem szereted a Pink Floydot, akkor nincs zenei ízlésed. Ez van, valahogy békélj meg vele. Annyira egyedi és különleges hangzásvilággal rendelkeznek, mintha nem is ezen a bolygón élnének. És erre ez a klip a tökéletes példa. Amíg Gabriel számai tele vannak egyfajta csibészes vidámsággal, a Pink Floyd maga a letisztult finomság, valami olyasmi, mint amikor a hamburgerestől közvetlenül átmész egy felső kategóriás étterembe. Eszméletlen sokszor ültem – szigorúan törökülésben! – a tévé előtt, és tátott szájjal néztem, ahogy a srác kaszálja a füvet, de valami olyan vehemenciával, hogy így tuti soha nem kaszálna le semmit. És jön a repülő, ő meg csak nézi, és még mindig jön a repülő, ő meg még mindig nézi. És ez így megy egy fél percig, semmi nincs elkapkodva, a történetet szépen végigvezetik. Az egész klipet belengi egyfajta misztikusság, talán az indián vonal miatt: a rézbőrűeket gyerekként csak a westernekből ismertem, de ugye sokszor bölcseknek voltak beállítva, akik jó kapcsolatot ápolnak a szellemvilággal. És a végén a srác leugrik a szikláról. Gyerekként kérdés sem férhetett hozzá, átalakult sólyommá. Mi más lett volna? Tök egyértelmű, hiszen én magam is megtaláltam egyszer a Világ Végét. És ezt nem tudja elvenni tőlem senki. 

6. Michael Jackson: Bad (1987)

Múltkor hiányoltátok a Badet Jackotól, és hát mit mondjak, ennek az ürgének tényleg annyi kurva jó klipje van, mint hat másiknak. Csak 87-ben KILENC videoklipet csinált, és mindegyik rohadt jó, mindegyik egy kibaszott sláger lett. Jacksont lehet gyűlölni, lehet utálni, de azt el kell ismerni, hogy rohadtul megdolgozott minden egyes centért, amit keresett. Annyira süt a profizmus az összes munkájából, hogy még mai nap is megirigyelné bárki. Ez a koreográfia, és hozzá ez a zene. Ahogy látható, Jacko itt még nagyon is néger volt, és egy időre még az öltözetét is megváltoztatta, hogy a hasonló címmel ellátott album hitelességét – miszerint ő aztán nagyon rossz – nehogy befolyásolja. Amikor 2009-ben meghalt, nyilván nem én voltam az egyetlen, aki napokig csak tőle hallgatott bármit is, köztük ezt a nótáját. Érdekesség, hogy a teljes klip – 18 perc!!!! – rendezését Martin Scorsese vezényelte le, és hogy itt tűnt fel először színészként Wesley Snipes. De persze ami titeket leginkább érdekelni fog, hogy a Who's bad?-et naná, hogy HÚZD BEEE-nek értettem, és énekeltem.

5. Michael Jackson: Smooth Criminal (1988)

A Smooth Criminalt is sokan hiányolták, és valószínűleg itt is lett volna, ha legalább egyetlenegyszer látom anno. Mert ez valahogy kimaradt – sőt az egész Moonwalker is kimaradt, de majd valamikor pótlom. Sose fogjátok kitalálni, ez a dallam, ami szól a klipben, egy Voga–Turnovszky-paródiából ismerős, ahol azt énekelte a két jómadár, hogy: Tereget a Marcsi, gyere Karcsi, gyere Lajcsi. Menekül a Jancsi, menekül a Karcsi, ja, de kínos neki! A klipet eredetileg westernközegben szerették volna leforgatni, de aztán változtattak, és így lett a környezet az 1930-as évek Amerikája. Az eredeti klip 40 perc hosszúságú, ebből csak maga a dal előadása tíz perc. További érdekesség, hogy itt látható először Jackson másik híres mozdulata, az antigravitációs dőlés, amely egyfajta bűvészmutatványnak is elmegy.

4. Bobby McFerrin: Don't worry, be happy (1988)

Szintén megbocsáthatatlan, hogy Bobby McFerrin kimaradt az előző tízesből, mert ha ezt a dalt nem hallottam ezerszer a 90-es évek elején, amíg jön a híradó, vagy elkezdődik az esti film, akkor semmit. Még aktuális is, amiről énekel, mert ne idegeskedjél, nyugodjál meg, szarjál bele mindenbe, attól, hogy ideges leszel, úgyse lesz semmi, soha jobb, maximum nem ülsz egy helyben, és előbb kapsz szívinfarktust. McFerrinnek egyébként nem lett több slágere vagy klipje, de ez az egy is elég a halhatatlansághoz. Különösen az ekkoriban forradalminak számító trükkökre hívnám fel a figyelmet, pl. be tudtak vetíteni a képbe egy attól teljesen függetlenül mozgó másikat. Alkalmazták is orrba-szájba, mindenhol. A klip szintén egyszerűségével hódított annak idején, mint a You Can Call me Al, az abszolút stúdióban forgatott, szobabelsőket ábrázoló műviség még jót is tett neki. Ahogy McFerrin egy néger Freudot utánoz, szerintem előbb ismertem Freudot ebből a klipből, mint a valós énjéből. Lehet, újat mondok ezzel, de a dal teljesen a cappella, vagyis McFerrin mindent maga énekel, és a szájával zenél, fütyül, csetteg, aztán a külön sávokat, összesen nyolcat összemixelt, és ez lett belőle. A dalnak további népszerűséget adott Tom Cruise nagy sikerű filmje, a Koktél. A két másik szereplő pedig Bill Irwin – akiről gyerekként azt hittem, Christopher Reeve a Superman 3-ból – és a néhai Robin Williams. Bí hepi!

3. Enya: Orinoco flow (1988)

Egészen hihetetlen, hogy csak most jutottam el az első női előadóig. Enyát kb. egy pillanat volt számomra meggyűlölni gyerekként. És miért? Mert egy nőnek legyen már hosszú haja, bassza meg! Számomra ekkoriban egy ennyire rövid hajú nő egyenlő volt a nem nővel, a nőietlenséggel. Szerintem ugyanezért utálhattam a Miért éppen Alaszka? O'Conelljét is. Annak is rövid volt a haja, apropó, írt játszott az is. Merthogy Enya ír, azaz énekel. A másik, amit utáltam benne, hogy mi az, hogy csak egy neve van? Enya mi? Kovács? Szabó? És aztán maga az egész klip, ami mint egy falfestmény, egyszer csak megelevenedik, és nem szerettem az ilyen csúnya rajzokat. Nyílik a cseresznyevirág, aztán áll a sziklán fehérben, mint egy szűz, és énekel bele a vakvilágba. Szarásig adták anno ezt a klipjét – talán, mert azt énekli a refrén alatt, hogy „szarok én”, de ezt már gyerekként se értettem, miért hirdeti –, ez volt a legsikeresebb dala, pedig jó párat csinált még, mint az Anywhere is, Caribbean Blue, de nem csoda, mivel ezzel tört be a köztudatba. Enyát aztán csak az egyetem alatt revizionáltam, természetesen A Gyűrűk Ura May it be-je miatt. És azóta szeretem.

2. Army of Lovers: Crucified (1991)

Ha valakinek még lennének kétségei a skandinávok elmebeli képességeit illetőleg, annak ajánlom az Army of Lovers egyes számait. Ez a leghíresebb, bár lehet, hogy nem a legjobb klipjük, mert azért az Obsession se kutya, pláne ahogy La Camilla mondja azokkal a telt ajkaival és a mély, szexi, búgó hangjával. És csak hogy örüljenek azok is, akik szerint mindig kiemelem az együttes szexuális irányultságát: a francia származású Jean-Pierre Barda transzvesztita volt. Mondjuk elég csak ránézni, le se tagadhatná. Bár a vörös hajú Alexander Bard szerintem ezerszer ijesztőbb azzal az elmebeteg nézéssel a szemében, és a cérnavékony hangjával. A klipjeik, és főleg ez a Crucified, olyanok, mintha valami elmegyógyintézetből szalajtották volna őket, vagy amiket olyan 39 és 40 közti láznál álmodok. Szóval kirobban belőlük a kreativitás. Ezután nem sokkal Camilla bemondta az unalmast, mármint egyéni – nem túl sikeres – karrierbe kezdett, a banda meg feloszlott, úgyhogy rövid életű popegyütteske volt ez, 2013-tól megint összeálltak, de hát ez már olyan, mint a felmelegített húsleves...

1. Billy Joel: The River of Dreams (1993)

Szegény Billy Joel nagyon megszenvedte ezt a válogatást, mert a kezdetkor még három klippel szállt ringbe, aztán maradt ez. A legjobb, mert hangzásilag és képileg is ez viszi a pálmát. Úgyhogy búcsúnak is megteszi, legalábbis ettől a tízestől. Igazából ezt is elfelejtettem, és csak azért emlékeztem rá, mert rögzítettem magnókazettára – ritka pillanatok egyike. A River of Dreams volt az utolsó nagylemeze a fénykorból, értsd: mielőtt visszavonult/eltűnt volna, és már nem is villantott vele akkorát, mert ez már „csak” ötszörös platinalemez lett. De hát mire én megismertem, húsz éve űzte az ipart. Mindenesetre ez a dala nagyon vidám lett, ahogy talpig öltönyben, napszemüvegben énekelnek valahol Providence-ben, a Connecticut folyónál. Nekem a hipotalamuszom önkéntelenül is összekapcsolta ezt a nótát az Ace Ventura 2-vel, nem is értem, miért, az pár évvel később volt.

No hát ez lett volna a második etap, és van egy jó hírem (vagy rossz, kinek hogy): lesz folytatás, egy még teljesen bizonyosan, de az is lehet, hogy kettő, elsősorban attól függ, csak önmagamra vagy a lelkes kommentelőkre is támaszkodhatom-e a nosztalgiázásban. ÉN csak köszönni tudom a segítséget, már eddig is nagy kaland volt.

Ha tetszett a lista, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!

Ha szeretnél még klipeket nézni, a sorozat itt kezdődött:

U.i.: Tíz videoklip Tini Scal múltjából (1984-1995)