Mindig azt hittem, a Gottinál nem lehet szarabb életrajzi filmet készíteni, de hát az a jó az életben, hogy minden napra jut valami új meglepetés. Egy spirális láthatatlan ösvényen fejlődünk mindannyian és így utazunk a nagy végtelenben. Bradley Cooper például odáig fejlődött, hogy mégis sikerült kreálnia egy Gottinál is rosszabb életrajzot. Úgy látszik elhatározta, hogy tehetséges színészből kutyaütő rendező, producer, és főleg író váljék, meg persze egyre szarabb színész.

Először is nem értem, hogy miért gondolta bárki, hogy jó ötlet egy másik életrajzi filmmel is indulni az Oscar élmezőnyében, amikor tavaly már készült egy elég komoly versenyző, ebben a kategóriában, és bár az se volt nagy kedvencem, összehasonlíthatatlanul jobb mint ez az akármi. Másodszor eddig is tudtam, hogy az Akadémia elmebetegek gyülekezete, de az, hogy ezt a trehány, ótvaros, semmitmondó, maníros, és bődületesen unalmas filmet beválasztották a végső tíz jelölt közé az már nem csupán ízlésficam de egy elképesztően rossz irány, mert azt mutatja, ennyi kérem elég HÉT darab Oscar jelöléshez. Bármelyik másik versenyző többet tett le az asztalra, még azok is, amiket még nem láttam. Hogy honnan tudom? Mert ezt sajnos már láttam.

Tíz perc után már az agyfasz kerülgetett tőle, húsz perc után kikapcsoltam, mert keresnem kellett valami megnyugvást, hogy ez botrányos értékeket kapott, negyven perc után pedig elmentem aludni, és másnap fejeztem csak be. Pedig még csak nem is hosszú, alig több mint két óra, amiből negyed óra a stáblista, hagy tudja meg mindenki kik vettek részt ebben a csodában. És mégis úgy vánszorognak percek, ahogy Oscar bácsi araszol Cooper ügynök felé. Pedig kifejezetten szeretem az életrajzi filmeket, de ezt tökéletesen elszúrták. Értem, hogy reneszánsz emberünk megvette az Így kell életrajzi filmet eszkábálni tavalyi számát, de azért egy kis kreativitás lehet nem ártott volna. Semmi csavar, semmi meglepetés, egy kétezerszer látott keretes szerkezet, amiben az elaggott Leonard Bernstein visszaemlékezik életére, majd jön a szokásos narratíva, megfesti a karmester életének állomásait.

Csakhogy semmi lényegeset nem tudunk meg Bernsteinről, legalábbis olyasmit nem ami miatt híres lett. Egy faszkalap volt a feleségével, és annyira biszexuális volt, hogy csőbuzinak hívják ezt. A biszexuálisok azok nem ilyenek, azok legalább annyit fogdossák a feleségüket, és/vagy más nőket, meg elverik a tam tamot a kis seggecskéjükön, mint amennyit a férfiakkal teszik ezt. Ebben a filmben viszont Bernstein két órán át csak és kizárólag férfiakkal smárol, miközben valamit hadovál arról, hogy neki olyan túlcsorduló szeretet van a szívében, hogy nem tehet róla, de mindenkit meg kell dugnia akit három perce ismer. Ebből a túlcsorduló szeretetből igaz a nejének vajmi kevés juthatott, aki egy idő után a lányával felváltva küldik el a retkes kurva anyjába a tisztelt karmester urat. Ezek a pillanatok egyébként egész jók, kár, hogy nincs belőlük több.      

Aki a filmben értékelhetőt nyújt az Carey Mulligan a többszörösen elhanyagolt, megalázott, kihasznált feleség szerepében, akinek betegsége miatt a film utolsó húsz perce igazán erőssé válik - köszönhetően annak, hogy ez végre nem Bernsteinről meg a hatalmas egojáról szól. Teljesen érthető a jelölése. Akié viszont érthetetlen, az maga Cooper ügynök, aki hol ripacskodik, hogy modoroskodik, hol nagyokat örül, csak tudnám minek, hol pedig leizzadja magát két karlengetés közepette. Egyszóval olyannyira vágyik arra az Oscarra, hogy szinte a szájában érzi az ízét. Ilyen undorítóan giccses alakítást már nagyon régen láttam. És akkor EZT jelöli az Akadémia? Ez a követendő példa? De várjál, hát a sminket is jelölték, mert kellett ám rakni rá egy geci nagy műorrot, hagy lássuk, hogy zsidó volt. Szerencsére azt se fogja megnyerni.

Fényképezés? Normális vagy, azért is adnak már szobrot ha a film fele nem látszik? Visszatérő elem, hogy afféle voyeurként látjuk a jeleneteket, ezáltal erősítve az elidegenedettséget, és ilyenkor egy ablakkereten keresztül kukkolunk, vagy netán egy csarnok elontott oszlopi közt lopakodunk az események után. Már ha lennének események! Aztán ott van az öncélú művészkedés, hogy ezt 4:3-as képarányban látjuk, most meg fekete fehérben, mert a múltban vagyunk, nagyon a múltban, most pasztellben, mert ez a hetvenes élvek, és így tovább. Valóban formabontó és nagy tudású, soha életemben nem láttam még ilyet. A legérthetetlenebb jelölés azonban a forgatókönyv. Ebben mi volt az eredetiség? Erre épül az életrajzi filmek fele, kezdődik a jelenben, majd visszatekintés, és öt perces jelenetek váltogatják egymást, amit annyira unnak maguk a színészek is, hogy néha hirtelen felpattannak és átszaladnak a következőbe - de oké, ez speciel tetszett. Elméletileg azért ki lehetne osztani egy pirospontot, hogy a filmben elejétől a végéig csak Bernstein szerzemények szólnak, de még azokat is annyira rosszul pozícionálták, hogy elhalnak, mint kiöregedett buzi alfarhangjai az éjszaka setétjében.

De persze értem, kell a content a Netflixre, pláne ha azt lehet benne hangsúlyozni, mennyire szerette ez az ember az életet, meg a többi embert, de főleg a férfiakat, egy kicsit a feleségét is, de a férfiakat sokkal jobban. Nagyon remélem, hogy semmit nem fog nyerni, mert a hét jelöléséből hat teljes mértékben érthetetlen és felháborító, és bődületesen rossz útmutatás a jövő generációinak, hogy kérem így kell ám portrét festeni korunk legtehetségesebb karmesteréről. Jó hosszan mutatjuk be az életét, de nem is tudunk meg róla semmit, csakhogy csőbuzi volt, aki biszexuálisnak hazudta magát.

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4