Az Activision FPS-sorozatáról sokáig lepattantak a kritikák, ám a játékosoktól érkező negatív reakciók egyre hevesebb hulláma az utóbbi időben már akkorára csapott, hogy arra muszáj volt lépni. Dobták hát az Infinite Warfare-ben végképp sci-fibe átment modern hadviselést és újra elővették a jól bevált II. világháborút, amivel annak idején a franchise elindult. Visszatérni a régi ösvényre nem mondható előrelépésnek, ám a legkönnyebb módja annak, hogy kiengeszteljék az elégedetlenkedőket. Ahogy a többségnek, úgy nekem is megvoltak a fenntartásaim, hogy a Sledgehammer Games műhelyében készülő, szimplán WWII-re címkézett részben lesz-e annyi kraft, ami elég ahhoz, hogy a széria újra a régi fényében tündököljön.

A kampány, avagy sztori mód jó ideje már csak azért van a játékban, mert elvárják, hogy legyen. Nagyjából ugyanazokra a bajtársiasság körül mozgó közhelyekre felhúzott történetet kapjuk minden évben megalomán túlzásokban tobzódó akciókkal megtűzdelve. A WWII se mert ettől eltávolodni, ám CoD-szinten a jobbak közé sorolható. Merít A szakaszból és Az elit alakulatból is. Az epizód sztárja, a Transformers-filmek óta kevésbé foglalkoztatott Josh Duhamel legalább annyira halovány, mint Kit Harrington volt az előző részben. Pedig neki jutott a legösszetettebb szerep, mégis karakterünk, a szokásos igaz amerikai hős legjobb barátját alakító, kevésbé ismert Jonathan Tucker az, aki javít az összképen. Magáról a játékmenetről sajnos már nem mondható el semmiféle javulás. Pont olyan unalmas, mint, amire számítani lehetett. A partraszállás bár minden korábbinál látványosabban néz ki, de az agyon scripteltség miatt hiányzik belőle az izgalom. A grafika az átvezetőkben már-már fotórealisztikusan szép, játék közben viszont akár egy felszínesebb vizsgálódással is ósdi megoldásokat szúrhatunk ki.  

A későbbi pályákon pár fokkal javul a helyzet, nem csupán a filmszerű átkötéseknek asszisztálunk. Előfordul, hogy több szemszögből hajtunk végre egy küldetést és észrevehető egy minimális igyekezett a változatosságra való törekvésre. Hiába pattanunk egyszer-egyszer tankba vagy repülőbe, kémkedünk vagy lopakodunk két lövöldözés között, ha egyszer azok az unalomig ismert, primitív egyszerűségű feladatok várnak ránk, amik korábban. Fedezd a társad! Védd meg az objektumot az erősítés megérkezéséig! És így tovább. Ellenfeleink mesterséges intelligenciája se javult egy jottányit az utolsó második világháborús kaland, a World At War óta. Könnyen kijátszható bábok csupán, akikre olykor a golyót is kár pazarolni, elég elszaladni mellettük, hogy elkezdődjön a következő scriptelt jelenet. Az elmaradott, pár délután alatt végigvihető kampány miatt tehát ugyanúgy nem érdemes megvenni a Call of Dutyt, ahogy az utóbbi években. No persze, aki csak arra várt, hogy gyógyszercsomagokkal tölthesse fel az energiáját a fedezékben kushadás helyett, annak végre eljött az ideje! 

Akár a kamány, úgy az egykor még eredeti poénnak számító zombi mód is a játéksorozat egy poros tartozékává vált. Ha találunk társakat, akik tudják, mit kell csinálni az előrejutásért, nem csupán az újabb hordák érkezését várják, akkor el lehet vele szórakozni, de, ha nem szeretsz a sötétben kóvályogni és egyébként is herótod van az élőhalottaktól, nem tart ki ez a játékmód sokáig. Nem maradt más hátra, mint a CoD gerincévé vált multiplayer kivesézése, ami - ízléstől függően – épp annyira élvezetes illetve idegesítő, mint az eddigi részekben. Újat nehéz mondani vele kapcsolatban, hisz alig van benne újdonság. A legfőbb érdemi változás, hogy a matchmaking gyorsabb lett és a botrányos első hetek óta a stabilitás is kezd beállni egy elfogadható szintre. 

A Destinyt idéző, Headquatersnek nevezett közösségi térben az a legjobb, hogy végre rendesen működik PS4-en is, túl sok értelme viszont nincs azon kívül, hogy mások előtt nyitogassuk ki a loot boxainkat és eközben hallgassuk a többiek böfögését a headseten. Leginkább hangulati értékkel bír, ahogy az Omaha Beachet mintázó bázison összeszedegetjük a napi/heti kihívásokat vagy épp aktiváljuk a tábornoknál a presztízs-szintünket. Most már a választható, egyéni képességekkel rendelkező alakulatunkat, sőt a fegyvereinket is presztízs értékűre hozhatjuk fel, igaz csupán korlátozott mértékben. Az öt különböző alakulat első presztízs szintje kiold egy-egy fegyvert, a második és a harmadik viszont csak kozmetikai felszerelést. A végső presztízs-szint elérésével a korábban megkapott fegyver epic változatát kapjuk meg, ami egy új skint és általában egy több XP-t biztosító perket jelent. Egy-két hét alatt össze lehet grindelni annyiféle epic típusú cuccot és fegyvert, ami több mint elég. A játék szűkmarkúbban jutalmaz, mint korábban, mégse éreztem szükségesnek, hogy mikrotranzakciókhoz folyamodjak.

Az Infinite Warfare korlátolt fantáziával megálmodott űrstukkerei után jól esett a régi idők fegyvereit újra kézbe venni. Nem csak valódibbnak hatnak, de használhatóbbak is az érzetre nem sokban különböző jövőbeli játékpityuknál. Egyedül a mesterlövész puskánál túlozták el a célzás rásegítést, amit kihasználva mocskos előnyre lehet szert tenni a közeli tűzharcok során. A bevett játékmódokon a War hivatott frissíteni, melyben a kampányból már ismerős néhány alapfeladatot fűztek össze egy többlépcsős meccsé. Forradalmat nem hoz magával és a mód számára pillanatnyilag elérhető mindösszesen három térkép hamar repetitívvé tud válni, de egy lépés, hogy többről szóljon a játék a szimpla lövöldözésnél. Mivel világháborús katonánkkal nem repkedhetünk, visszatért a jó öreg nyusziugrálós trükk, ami tökéletesen leírja, hol is áll a Call of Duty fejlettségben. Lehetne javítani a spawnolási rendszeren is, ám a kisméretű, egyazon séma szerint felépített térképeken megoldani ezt nem lesz egyszerű. A WWII összességében egy korrekt módon összerakott CoD-epizód, amivel nyert némi időt az Activision. Régi hibákat, ismerős erényeket kínál, de hát, aki megveszi, az eleve jól tudja, hogy mit vásárol.