Nagy teher nehezedett a Haloval elhíresült Bungie csapatára. RPG-be oltott elsőszemélyű lövöldéjükre, a Destinyre hegyeződött minden tekintet már azzal, hogy félmilliárd dollárt vertek el rá. Ekkora ráfordítás mellett a kiadó ActiVision joggal várt komoly bevételt hozó produktumot a fiúktól, de a játékosoknak tett ígéretek se voltak ennél kevésbé jelentősek. Ahogy a Watch Dogs néhány hónappal korábban, úgy a Destiny is egy új időszámítás megkezdésével kecsegtetett. Magasabb élvezeti szint, soha nem látott next gen-élmény, és így tovább. A kérdésre, hogy az elvárásoknak maradéktalanul megfelel-e viszonylag könnyű válaszolni: nem.

Szóval a Destiny nem lett világmegváltó játék, de ez azt jelenti, hogy nem is érdemes belevágni? Nos, távolról se. Az a hegyomlásnyi zöldhasú, rengeteg idő és erőforrás, amit beleöltek látszik minden porcikáján, de akármilyen profin van összerakva, többre éhezve hagy magunkra. Ennek okát néhányan a sovány történetben látták, ami egy lépéssel se megy tovább a jó és rossz ősrégi harcánál. Az inkább fantasyre, mint sci-fire hajazó sztorit ugyan részletesen kidolgozták, viszont smucig módon adagolják. Cselekményről alig-alig beszélhetünk. Nincs, ami bevonna, azt se tudjuk meg ki a fene az, akinek a bőrébe bújtunk. Más karakterekkel is csak ritkán lépünk kapcsolatba, legtöbbjük kihatása a végkicsengésre pedig minimális. Tulajdonképpen szerepük kimerül annyiban, hogy kommentálják az eseményeket, és ez alól nem kivétel állandó társunk, a Ghost nevű apró drón se, aki leginkább ajtókat nyitogat nekünk. A nagy ellenségnek éppúgy nincsen arca, mint a Travelernek, aki valamiféle jóságos istenség. Őt és az általa őrzött világot kell megvédelmeznünk a Sötétség erőitől, hogy aztán heroikus küzdelmünk jutalmaként szimbolikusan belengessék a folytatása következik-táblát.

Amiből a Destiny jelesre vizsgázik az a látvány. Megjelenésében erősen emlékeztet a tavalyi Tom Cruise sci-fire, a Feledésre. Minden nagyon letisztult, csiszolt. Még a kietlen, világégés utáni romos táj is ragyogóan fest. A játék eseményei két átvezetőbeli kitérőt nem számítva négy bolygón (föld; hold; vénusz; mars) zajlanak, melyeknek megvan a maguk határozott stílusuk, jellegzetes színekkel és környezettel. A terület, amit bejárhatunk sajnos nem bolygónyi, sőt a küldetések során többször előfordult, hogy ugyanarra a helyszínre kellett újra és újra visszamennem. Az atmoszféra megteremtésében élvonalbéli munkát végeztek a hangeffektekért és a zenéért felelősek. A Destiny világa sokkal kézzelfoghatóbbá és epikusabbá vált a művészi igényességgel megvalósított hangulati elemeknek köszönhetően.

Adva van tehát egy csodás játszótér, viszont tennivaló kevesebb akad benne, mint amire módot adhatna. A három karakterosztály közül a Titánt választottam, és a sztorit nagyon hamar kivégeztem. Nagyjából húsz küldetést kellett ehhez végigcsinálnom, melyek közt egy igazán megerőltető se akadt. A feladatok kimerültek annyiban, hogy el kellett mennem A pontból B pontba, ott megölni egy halom ellenfelet, és slussz. Azért, hogy véletlenül se akadjunk el, életeink száma végtelen. Az egyetlen korlátozás, hogy bizonyos zónákban le van tiltva a respawnolás, de még ezek is el vannak látva checkpointokkal. Fegyvereket, felszerelést bőséggel szerezhetünk a küldetések teljesítése közben, vásárlásra nincs is nagyon szükség. Utazásaink során állandó jelleggel vissza kell térnünk a Tower nevezetű központi helyszínre, ahol kikódolhatunk bizonyos cuccokat, jutalmakat gyűjthetünk be, és fejvadász feladatokat vállalhatunk. Ez utóbbiakért tapasztalati pont jár, melyek segítségével szintet léphetünk, ami kijelöli a küldetések teljesítésének az útját. Minden bolygónak megvan a maga ajánlott szintje, ám elég pár mellékes tevékenységet alkalomadtán letudni, hogy ez meglegyen.

A sztori mód misszióin kívül a helyszíneken találhatóak úgynevezett Strike és Patrol küldetések. Az előbbiek kemény diók tudnak lenni. A dolgunk, hogy két nélkülözhetetlen társunkkal verekedjük át magunkat az ellenségek özönén megspékelve egy-két nagyobb főszörnnyel. A Patrol, ahogy a neve is utal rá, járőrözést takar. Ennek során különböző apróbb feladatokat kell véghezvinnünk, mint például lelőni száz robotot, vagy bescannelni egy adott területet. A végrehajtásuk nem valami izgalmas, lényegében csak a farmolásról szólnak. Ha minden megvan, akkor vár ránk a kizárólag ismerősökkel végigvihető, szoros csapatmunkára építő Raid, mely a legnagyobb kihívást tartogatja. A játékban helyet kapott egy hagyományos multplayer opció, a Crucible is, ahol olyan szokásos módokban vívhatunk 6 illetve 12 fős küzdelmeket, mint a Team Deathmatch vagy a területfoglalós Control. A Destiny ezen része meglepően jól funkcionál. A meccsek egyszerűek, gyorsak, és egyelőre kiegyensúlyozottak. Nem lőttek le folyton a semmiből és az ellenséges csapat se vette át behozhatatlanul a vezetést. A meccsek igénylik az összehangolt munkát, amire ezúttal valahogy több hajlandóság mutatkozott a résztvevőktől, mint azt általában tapasztalni szoktam.

Egy ennyire az internetre kihegyezett játékhoz stabil szerverek kellenek, és a kezdeti rémhírekre rácáfolva etéren a Destiny az egyik legjobb a PS4-en kipróbáltak közül. Kétszer fordult elő, hogy a szerver kidobott, de mióta az 1.03-as patchet feltettem, erre se volt többé példa. Akármibe is vágtam bele, a rendszer könnyen és viszonylag hamar talált társakat. A sztori teljesítése közben is állandó jelleggel akadtam össze más játékosokkal, akik néha még be is segítettek, vagy én szálltam be egy alkalmi feladat végrehajtásába. Ezek sajnos többnyire gyorsan lerendezett találkozások, mivel az idegenek támadási hullámának lehetőség szerinti közös megfékezésén kívül nincs egy olyan közös cél, ami együtt tartaná az összefutó játékosokat. Így tehát a Destiny azon kitűzésében, hogy összehozza az embereket félúton reked. A fejlődési rendszert megújítani hivatott ötletek egy része szintén visszafelé sült el. Mire elkezdtem kapni a hírnévpontokat, a játék nagyján már túlvoltam. Azért, hogy legyen mivel bíbelődnünk a Bungie kitalálta, hogy a 20-as szint után különleges tárgyak kellenek a további fejlődéshez, ám ezeket random módon osztják ki. Csak a szerencsében bízhat, aki élen járt egy izzasztó társas küldetés teljesítésében, mert a jutalmat nem a legjobb kapja.

A Destiny szimplán, mint lövölde abszolúte élvezetes. A fegyverek klasszak és remekül használhatóak. Az ellenfelekbe annyi észt sikerült beleplántálni, hogy valamennyire élőnek tűnjenek. Reagálnak ránk; túlerőben jönnek, mint a tank, viszont, ha fordul a kocka, akkor bujkálnak, menekülnek előlünk. Kicselezni őket nem nehéz, sőt mivel hatalmasakat tudunk ugrani, bizonyos helyeken akár el is tűzhetünk felettük. A jól kialakított helyszínek biztosítanak menekülési útvonalakat és fedezéket. A lőszer az, amiből gyakran épp csak elégséges a mennyiség, és míg nem szerzünk jobb ruhát, nem is cipelhetünk magunkkal többet. A kihagyott lehetőségek közé tartoznak a járműves összecsapások. A nagyobb távolságok leküzdésére ugyan adnak egy siklómotort, de, amivel lőni lehetne, olyat csak az ellenségtől tudtam szerválni, de náluk se jellemző, hogy használnák. A bolygóközi utazásokhoz kellő űrhajó lecserélésének is csak annyi értelme van, hogy más gépet bámuljunk a töltések alatt.

A Bungie mindent beleadott, hogy alkotása nagy durranás legyen, azonban hiába gyönyörű és addiktív, egyúttal olyan, mint egy remek előétel egy partin, ahol csak ígérik a főfogást. A csapat irdatlan munkával kialakított egy komplett világot, mely egyre hív, hogy merülj el benne, hogy egy idő után azzal szembesülj, hogy épp a mélység hiányzik belőle. Az igazi társas élményhez több Co-Op misszió kellett volna, így ez is van, de ebből sincs elég, ami általában is jellemző a Destinyre. A készítők sokoldalú multiplayer élményt biztosítanak magas szinten, ám egyik részét se látják el a kellő tartalommal. Meglehet máris a fizetős DLC-kre gyúrnak, amikbe én a magam részéről ezek után nem valószínű, hogy be fogok ruházni. Sose értettem, hogy miért jó, hogy az alapjátékból kihagyják a teljes élményt leszámítva azt, hogy azokat, akik rákattannak a termékre, többször is lehúzhatják. Az, hogy a Destiny egy jó akciójáték-e, amely maximálisan leköt, amíg tart, nem is kérdés. Öröm volt végigjátszani, de ez az öröm sokkal rövidebb életűnek bizonyult, mint az egy prémiumkategóriás címtől elvárható lenne.