Jean-Paul Belmondo szülei művészek voltak, ő mégis bokszoló akart lenni. Imádta a színházat, mégis filmszínész lett belőle. Egy művészfilmben ismerte meg a világ, mégis közönségfilmek sztárjaként emlékszünk rá.

Nem volt a hagyományos értelemben jóképű, csibészes sármjának mégsem tudott egy nő sem ellenállni. Egyszerre volt hiteles keményfiúként és bohócként, akár egyetlen filmen belül is. Nagy riválisa, Delon tökéletes jóképűségével, kegyetlen hidegségével, visszafogott játékával a tökéletes ellentéte a szimpatikusan humorizáló, szabálytalan arcvonású, örökké fitt Belmondonak. Azt hihettük, soha nem öregszik meg, pedig idén már 80 éves.

Ma már az amerikai filmek dömpingjében kevés szó esik - és egyáltalán nem népszerű téma - az európai közönségfilm aranykoráról, illetve annak egyik legkedveltebb sztárjáról, éppen ezért álljon itt az ő 10 legjobb filmje.

Kifulladásig (1960)

Micsoda sznob vagyok, hogy ez a film is szerepel a listán, de hát sehogy sem lehetett kihagyni. Mai szemmel már nem egyértelmű, hogy miért ütött akkorát annak idején az egész filmtörténet képébe a Kifulladásig, de ha láttál jópár ’40-es, ’50-es években készült amerikai mozit, akkor egyből érthetővé válik a dolog. Godard újfajta vágástechnikája, egyedi szemszögből elmesélt története, fiatalos lendülete, lazasága felszabadító erővel hatott az egész művészeti ágra. A francia új hullám kezdő filmjének hatása felbecsülhetetlen, éppen ezért olyan mélyen beleivódott a kultúránkba, hogy azóta ezer más helyen láthattuk ezeket a megoldásokat. A hangulat és a frissesség viszont a mai napig élvezhetővé teszi Belmondo első nagy sikerét, amely beindította a karrierjét.

A montreali bankrablás (1985)

Ha Belmondo pályakezdő klasszikusával kezdtük, akkor most ugorjunk is gyorsan az utolsó, igazán jó filmjére. A maga idejében sajnos megbukott a film, de ez ne rettentsen el senkit. A sablonamerikai túszejtős történetbe sikerült annyi humort, csavart, eredetiséget, a végén pedig izgalmat csempészni, hogy erősen ajánlott legyen a film megtekintése. Persze, Belmondo is sokat hozzáad az egészhez, nélküle valószínűleg el sem készülhetett volna a film, legalábbis nem tudnék még egy sztárt mondani, aki hajlandó lenne bohócsminkben végignyomni egy mozi első felét. Nem mellékesen pedig szerepel a filmben Kim Cattrall is, akit sokkal jobb látni, fiatal szexi dögként, semmint kivénhedt kurvaként.

Az állat (1977)

E film sztorija pedig ezer százalékosan Belmondo személye, illetve az ő sztárimázsa körül forog. Köztudomású volt róla, hogy atletikus alkata és bátorsága miatt őt láthatjuk akciófilmjeinek kaszkadőrjeleneteiben. Az állatban éppen ezért kettős szerepben brillírozhat, egyszerre rendíthetetlen kaszkadőr, és finnyás filmsztár, aki olyan szinten meleg, hogy még a szuperszexi Raquel Welch-től is undorodik. Összefüggő, koherens története ugyan nincs a filmnek, de a poénok remekül működnek, a jól megírt, illetve pontosan időzített szituációknak köszönhetően.

Cartouche (1962)

Az egyik legjobb francia kalandfilm, egy hibázó, nagyon azonosulható főhőssel, földöntúlian gyönyörű és káprázatos, de közben mégis bájosan emberi Claudia Cardinaléval, remek karakterekkel, rengeteg fordulattal és humorral, az egyik legnagyobb erénye mégis az, hogy a készítőknek volt bátorságuk ezek után egy kifejezetten melankolikus, drámai befejezéshez.

Két nap az élet (1964)

A Két nap az élet érthetetlen okok folytán nem egy különösebben ismert alkotás, pedig egyáltalán nem fogott az idő vasfoga ezen az apokaliptikus hangulatú, nagy költségvetésből készült háborúellenes drámán. Belmondo ebbe a szerepbe nem csempészett semmi humort, ő az eseményekkel sodródó, szimpatikus átlagkatona, akinek a szemén keresztül láthatjuk a rengeteg értelmetlen halált, pusztítást és abszurditást, ami a háborúval jár. A melankolikus hangulatú alkotásban rengeteg alternatíva kínálkozik főhősünk számára a túlélésre, de végül minden emberi érték relativizálódik ebben az értelmetlen helyzetben, ahol csak a biztos halál, vagy a náci fogolytábor várhat hősünkre.

Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984)

Minden húsvétkor kötelező program, és még mindig nem lehet megunni ezt az ellenállhatatlanul szellemes, minden ízében francia színpadi adaptációt. Belmondo az első perctől az utolsóig brillírozik a gazdag nőcsábász kalandor tökéletesen ráigazított szerepében. És persze nem lehet elfelejteni az ekkor még nagyon hamvas, alig 18 éves Sophie Marceau-t sem, aki már itt megvillantotta előttünk a tehetségét (és szerencsére mást is). Mondanom sem kell, hogy az ő pajkosan bájos jelenléte, a maga egyszerűségében is hihetetlenül vonzó lénye milyen sokat ad hozzá az élményhez. Abszolút méltó partnerévé válik Belmondonak, és a mai napig mindkettőjüknek ez az egyik legjobb filmje, ami azért a kiváló párbeszédekkel teli forgatókönyvnek is nagyban köszönhető.

A káprázatos (1973)

Ebben a korát messze meghaladó, sziporkázóan posztmodern paródiában Belmondo egy remek kettős szerepben brillírozhat; ő egyszerre a legyőzhetetlen szuperkém, akihez képest még a 007-es is egy amatőr, illetve az ügynököt kitaláló, szerencsétlen szürke író egyaránt. A teljesen különböző poénok remekül forrnak össze a két eltérő szálban, a gyönyörű Jaquelin Bisset pedig méltó partnere hősünknek. A helyszínek gyönyörűek, az operatőri munka szintén fantasztikus, a cselekmény pedig tökéletesen kiszámíthatatlan. Ez a mozi mutatja fel a legszórakoztatóbb metanarratívás szálat a filmtörténetben, hiába készült el azóta a Felforgatókönyv, és a jóval összetettebb Adaptáció

Zsaru vagy csirkefogó? (1979)

Belmondo első munkája Georges Lautner-el, akivel a legtöbb közös filmje szerepel ezen a listán. Melléjük társult még a méltán híres peratőr, Henri Decae, illetve Philippe Sarde, akinek a film hangulatát megalapozó, kiválóan sikerült zenei aláfestést köszönhetjük. A cselekmény végig változatos, pergős, Belmondo az első pillanattól az utolsóig pofátlanul vicces, és elképesztően szimpatikus csibész, formájának legjavát nyújtja, itt találta el a leginkább megfelelő arányát az általa képviselt humor és az akció között. Ezt a filmet egy pillanatig sem nyomja a dráma, vagy a tragédia súlya, így felhőtlen szórakozást kínál.

Az áruló (1962)

Az áruló noirabb a noiroknál. A remekbe szabott fekete-fehér fényképezés, a felejthetetlen képek, az egyedi beállítások mind gondoskodnak a felejthetetlen élményről. A sztárság küszöbén álló Belmondo-ról pedig a játékidő végéig nem lehet eldönteni, hogy egy gerinctelen féreg, vagy egy jószándékú spíler. A rendező nem más, mint Jean Pierre Melville A szamuráj készítője, aki egy fordulatokban gazdag, mégis kimért filmet tett le az asztalra, amely simán felveszi a versenyt leghíresebb műveivel.

A profi (1981)

Meglepődött valaki? Van valaki, aki nem tudja elfütyülni Morricone halhatatlan dallamát? Aki ezt a filmet látta, soha sem felejti a jeges pillantású Rosen felügyelőt, a westernekből átemelt párbajjelenetet, vagy azt a bizonyos végső sétát a helikopter felé. Nincs olyan közülünk, aki ne remélné minden egyes alkalommal, hogy Belmondo ezúttal eléri a helikoptert. A profi Belmondo legikonikusabb szerepe, egy számtalanszor újranézhető remekmű, a francia, sőt az európai filmgyártás egyik csúcsteljesítménye. Az egyedi történet, a rafináltan fordulatos forgatókönyv, a humorban és tragédiában egyaránt kiemelkedő alkotás felejthetetlen élményt kínál mindenkinek. Nem lehet betelni azzal az élménnyel sem, ahogy Belmondo folyamatosan hülyét csinál az egész titkosszolgálatból. Bár ez a lista tíz kiváló filmről szól, mégis teljesen egyértelmű, hogy ha valamiért csak egy Belmondo filmet akarsz megnézni, az mindenképpen A profi legyen.

És, ha újranézted, vagy bepótoltad, ezt a 10 kiváló filmet, akkor valószínűleg már annyira rákaptál az ízére, hogy bátran ajánlhatom figyelmedbe az alábbi 10, szintén remek mozit ráadásként:

Félelem a város felett, A kívülálló, Az arany bűvöletében, Az autóversenyző, Egy kínai viszontagságai Kínában, Az asszony, az asszony, Riói kaland, A nagy zsákmány, Ellenségem holtteste, Szabadlábon Velencében

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!