"Fox, ha még egyszer röhögni mer, és azt mondja, hogy ez a szemét egy zseni, én lecsukatom bűnrészességért!"

A montreali bankrablás Belmondo utolsó igazán jó filmje, aki szeretné az öreg mókamestert jó emlékekkel megőrizni tudatában, az 1985 után már ne nagyon kutakodjék tovább. Mint minden ismertetőmnél, most is előre szólok, hogy spoilerezni fogok, úgyhogy ha még nem láttad volna ezt a remek filmet, előtte szerezd be, nézd meg, aztán lehet róla mindenféle okosságot olvasni.

Érthetetlen módon ez a film akkorát bukott hazájában, hogy Bébel be is jelentette a továbbiakban kizárólag a színpadi deszkákon hajlandó érvényesülni, és ez bizony meg is látszik azon a tizenegy filmen, amit ennek dacára 1987 és 2008 között mégis leforgatott. Belmondo már korábban is hajlamos volt kamaradarabokból átírt filmekben parádézni, lásd például Az arany bűvöletében, vagy a Kellemes húsvéti ünnepeket, de ezek még élvezhetőek voltak. Az olyan darabokon azonban, mint az Idegen a házban (1992), vagy a Désiré (1996) már nagyon érződik, hogy bizony inkább színpadra termettek, semmint képernyőre.

De most még ott tartunk, hogy A montreali bankrablás egy remek film, kalandos, humoros, rettenetesen jó a dinamikája, jómagam is legalább harmincszor láttam, és olyannyira népszerű volt az USA-ban, hogy öt évvel a bemutató után már megcsinálták a remakejét Bill Murray-vel, Viszem a Bankot címmel. Márpedig az amcsik sok baromságot csinálnak, de speciel csak olyan filmeket készítenek el saját verziójukban, amikből pénzt szimatolnak.

Pedig utoljára ilyen hűvösen - kicsit több, mint félmillió néző - csak A fejvadászt fogadták, ami ekkor már majdnem tíz éve volt. A hazai bukás több dolognak is betudható, leginkább hogy a francia öntudat sosem kultiválta a haza tökös fiát amint simlist alakít. Megformálhat Kívülállót, akiről a végén mégiscsak kiderül, hogy zsaru, alakíthat bérgyilkost, aki azonban az igazság oldalán álló Profi, és eljátszhat olyan zsarut is akiről sokáig nem lehet tudni Zsaru vagy csirkefogó, de persze a végére kiderül, hogy mégis inkább zsaru. Ne alakítson viszont Javíthatatlant, ne mászkáljon Szabadlábon Velencében és ne legyen egy lecsúszott Állat. Röviden így szól a Belmondo képlet. Minden bizonnyal kitaláltátok már, hogy nekem sokkal, de sokkal kedvesebb a simlis Belmondo, mint a vagány, szomorúan néző, proto-terminátor.

Ebben a filmjében azonban nem csupán bűnöző, hanem még bohócnak is maszkírozzák, pedig ahogy Belmondo nyilatkozta anno, egy olyan humoros fickónak mint ő, igazi megtiszteltetés volt egy bohócot megformálnia. Merthogy Grimm nem egy szánalmas bohóc, ő valójában nagyon is tudatosan apellál erre a karakterre. Mert ki a fene gondolná a gyerekek jóbarátjáról, aki léggömböt osztogat, meg nyulakat húz elő az ingujjából, hogy valójában ki fogja rabolni a Kanadai Nemzeti Bankot, ahonnét kettő, azaz kettő millió dollárocskát magáévá tesz még az est leszállta előtt. Messze járunk még Stephen King-féle Az-tól, vagy a Broken Swordtól, a bohóc mint valójában gonosz figura még nincs elkoptatva.

Sőt ekkoriban még a bankrablós filmek sem voltak elkoptatva, és bátran állíthatom, hogy noha ez egy mai szemmel már nehezen komolyan vehető film, nagyon sok ötletet később újrahasznosítottak innét. Itt van mindjárt a körbenyálazott Belső ember, amely konkrét jó néhány szituációt ebből a filmből emelt át, vagyis ha ezt előbb nézed meg, annak a "csavarjait" simán kitalálhatod. De említhetnék egy klasszikus helyzetet is, miszerint hogyan lehet elhagyni a bankot úgy, hogy mindeközben hülyét csinálok a rendőrfőnökből. Belmondo pedig ebben nagyon nagy, amikor pléhpofával belevigyorog az ellenfele képébe, és úgy veri át, hogy még tudatja is vele, kegyetlenül rá fog fázni.

Már a biztonsági őr se veszi komolyan, az igazgató egyenesen felszólítja, hogy hagyja el a bankot amíg teheti, az emberek pedig folytassák a munkát, a rendőrfőnök fokhegyről beszél vele, aminek az lesz a vége, hogy két perc múlva már rajta röhög fél Montreal.

Mert épp ebben rejlik a bohóc ereje, látszólag viccelődik, meg hülyéskedik, de ha emiatt nem veszik komolyan, akkor azért lead pár hatásos lövést. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, amikor mindössze egy rendőrlámpát durrant ketté, mire a kivonult rendőrség szétlövi a bankot a tévések szeme láttára.

Nagyon hamar világossá válik, hogy itt bizony a rendőrség csak szeretne diktálni, de valójában Grimm egész végig két, ha nem három lépéssel előttük jár. Kezdjük ott, hogy ő maga hívta ki a zsarukat, hogy körbevegyék a bankot, és amíg azt hiszik, még bent vannak, elhagyhassák az országot. Rendel egy pizzát, hogy húzza az időt, elénekelteti a Kis pacsirtát a túszokkal, és a legkommerszebb követeléssel áll elő; helikopter, amivel majd "elhagyja" az országot.

A film ráadásul tartogat több meglepést is, egyrészt Grimmnek van két társa, az egyik Georges, akiről a néző tud, a másikuk pedig Lise, akire maximum pár jelből jöhetünk rá, vagy abból a tényből, hogy őt játssza az ekkoriban még igen gyönyörű Kim Cattrall - akinek a zuhanyzós kivonulásáért már önmagában megéri végigülni a filmet.

Persze gyerekként teljes volt a meglepetés, mert akkoriban még nem létezett a Szex és New York, és nem tudtam hogy a néni valami ismert színésznő lenne. Egyébiránt teljesen semmilyen a filmben, felnőtt fejjel az ő nyavalygásuk Guy Marchanddal - aki szimplán mintha ott se lenne - már meglehetősen hiteltelen, hovatovább fárasztó. Épp elloptak két millió dollárt, és természetesen ezen a napon, amikor amúgy is annyi minden félrecsúszik, még szakítani is kell, és Lise-nek megvallania hogy mindvégig Grimmbe volt szerelmes. Enyhén szólva erőltetett, vagy inkább túlzottan franciás, amikor hiába Kanadában játszódik, érezhető a filmen egyfajta amerikai stíl.

Ugyanúgy, bár kétségtelenül vicces, azért eléggé hihetetlen, hogy mindhármuk kisétál a bankból, Belmondo még fel is hívja a rendőrfőnököt, úgy, hogy tőle kér pénzt a híváshoz. A nem mindennapi bankrablás után pedig minthogyha valamivel ki kellett volna tölteni a fennálló egy órát, és Grimmék hibát, hibára halmoznak. Teszem azt, mit foglalkoznak azzal, hogy a kis manzárdjukban pezsgőznek, meg átöltöznek, megszámolják a pénzt, menjenek már minél előbb a reptérre.

Azután itt van Lasky figurája, ami egy afféle kifordított Bud Spencer, vagy még inkább a megelevenedett Prérifarkas. Semmi másért nincs a filmben, minthogy hátráltassa antihőseink menekülését, és természetesen rendre pórul járjon. Színészetnek vajmi kevés birtokában van, de ennek nem is nagyon vette hasznát, mert ezen a filmen kívül szinte csak a tévében tűnt fel, meg tíz évvel később a Dilidiákban, 1999-ben pedig jobblétre szenderült.

Talán Belmonodón kívül egyedül a rendőrfőnököt alakító Jean-Pierre Marielle játszik meggyőzően. Őt nézni, ahogy egyre jobban kicsúszik a lába alól a talaj, és egyre inkább meghülyül, hogy a bohóc folyton szívatja, igazi élvezet. A legtöbb humorforrás kettejük egymásnak feszüléséből fakad. Bár arra nem derül fény, miért ilyen genya vele Grimm, valószínűleg azért, mert Labrosse felügyelő mindenkivel lekezelően viselkedik, legyen az a beosztottja, a tévések, egy meggyötört túsz és így tovább. És meglehet Grimm a bűnöző, de morálisan jóval Labrosse felett áll, így hát amíg várakozik, szépen elkezdi megleckéztetni. Marielle egyébiránt később feltűnt a Mesterfogásban, és később A Da Vinci-kódban is.

Nem szabad megfeledkezni a taxisofőr szerepében, az azóta szintén elhunyt malacképű Jacques Villeret-ről, akivel Bébel már együtt játszott az Arany bűvöletében is, és a fickó megannyi francia filmből - pl. Dilisek vacsorája - ismerős lehet, mert remek karakterszínész volt.

A filmben egyébiránt Belmondo már annyira nem erőltette meg magát, mindössze egyszer mászik ki egy száguldó autómentő platójára, valamint láthatunk egy kamion kontra iskolabusz versenyt is, ami egész jóra sikeredett. Mégis a film vége a legjobb, mely a 70-es években gyakran alkalmazott fogást idézi, ugyanis nyitva hagyja a film végét. Grimm és Georges ismét ott állnak egy bank előtt, ezúttal Rómában - a filmben ez a negyedik bank, ami feltűnik -, ugyanarra a mókára készülnek mint a film elején, de láthatóan sokkal rosszabb esélyekkel indulnak. Mindenesetre a lezárást a nézőre bízzák.

A bukásért később az alkotók egymást hibáztatták. A forgatókönyvíró Francis Veber - aki Jay Cronley Quick Change című regényéből írta a történetet - úgy vélte sokkal jobb lett volna, ha ő is rendezheti a filmet. A rendező Alexandre Arcady pedig ugyanígy volt Veberrel, mert a forgatókönyv a második felére kimerült. A forgatáson is sok nehézség adódott, amik miatt a külső jelenetek számos részét belsők váltották fel. Pedig egész egyszerűen arról van szó, hogy itt a kedves urak azt hitték, egy nagyszabású amerikai filmet küldenek a moziba, közben meg elfelejtették, hogy ez sokkal inkább egy délutáni szórakozásra tökéletesen alkalmas francia marhulás. Elképzelhető, hogy a francia öntudat mellett ez is közre játszhatott a dologban. Később a tévécsatornák egyik legjobb aduásza lett, mert nem annyira elcsépelt, mint a már említett Kellemes húsvéti ünnepeket, amit minden évben legalább egyszer leadnak.

A zene ezúttal nem olyan autentikus, mint azt már korábban megszokhattuk. Az amerikai életérzés magával vonta azt is, hogy nem olyan izgalmasan eredeti zenét kapunk, mint amiket pl. Vladimir Cosma, vagy Philippe Sarde ezidőtájt bármikor kirázott a kisujjából. Azonban a két betétdal Running Wild, Jan Loseth előadásában, és főleg a Rena Scott által énekelt Hold-Up mégis megadja a 80-as évek tagadhatatlan hangulatát.

Ez utóbbiból úgy látszik a készítők nagyon slágert akartak faragni, mert Lise is ezt dudorássza miközben fürdik, sőt később egy kocsmában a zongorista is ezt játssza. Valamint megemlítendő, hogy Belmondo az olasz helyszínen, klasszikus Pierrot ruhában a Nino Rota trombitaszólóját adja elő, az Országúton-ból.

A DVD kiadásról -

Hanem, most jön a fekete leves. Ez a DVD ugyanis egy gyalázat. Pedig amikor pár éve megvettem, valósággal kibújtam a bőrömből, hogy minél előbb megnézhessem a rég nem látott filmet. Az eredeti moziplakáton kívül azonban semmi, de semmi értéket nem képvisel. A menüben Belmondo vigyorog bohócként, és mi más is szólna alatta, mint a Hold-Up, miközben elmosódott jeleneteket láthatunk a filmből.

A beállításoknál választhatunk francia, vagy magyar sztereóból, mindehhez magyar felirat jár csupán. Jelenetválasztás tizenkettő darab, ami szintén nevetséges egy majdnem két órás filmnél. Extraként pedig a rendező, a forgatókönyvíró, meg Belmondo filmográfiája szerepel eredeti nyelven!!!, és négy egyéb film ajánlója a kiadó kínálatából. Vagyis SEMMI! Jó persze tudom, egy ilyen filmnél maga a film számít, de a francia kiadáson azért található egy interjú a rendezővel, fotógaléria, poszterek, amik azért ezen a korongon is elfértek volna, ha már - de én ezt nem vagyok hajlandó elhinni - ez egy DVD9 korong tartalma akar lenni.

De nem ez a fő baj. Valami olyan szörnyen pocsék képet kapunk, hogy meg merem kockáztatni, a régi VHS-nek jobb a minősége, egy az egyben mintha azt játszották volna át, szemcsés, elmosódott, és olykor fekete csíkok találhatóak a bal oldalon. Nagyon csúnya, pedig elviekben ez a francia remasterelt kiadás lenne - ahol a 15 legnépszerűbb Belmondo filmnél vették a fáradtságot, és feljavították őket képileg. Nem akartam elhinni, hogy ennyire szörnyen pocsék, de miután elővettem a többi klasszikus filmet Belmondótól, rá kellett ébredjek, ennek a filmnek a képével bizony súlyos gondok vannak. Az egyetlen pozitívum az eredeti képarány, 1.85:1-es 16/9-re dobva.

Aztán itt van a hang, amely valamiért állandóan berecseg. De a legnagyobb fájdalmat a klasszikus szinkron hiánya okozza. Nekem semmi bajom Gáti Oszkárral, valóban jó Belmondo magyar hangjaként, de ehhez az intellektuális figurához valahogy sokkal jobb illett Mécs Károly, aki tudtommal ezen egy alkalom kivételével soha többet nem szinkronizálta a francia színészt. De talán elég annyit említenem, hogy az első szinkron a Magyar Szinkron és Videovállalatnál készült 1987-ben, szóval nagyon igényes darab, mely bizony sokat tud emelni e film élvezeti értékén. Ha tehetitek mindenképpen vadásszátok le azt és azzal nézzétek a filmet. Nem tudom egyébként miért kellett új szinkron, egy 2.0-ás filmhez, amikor láthatóan mondatról mondatra ugyanazt mondják a szereplők, csak épp a zseniális hangsúlyozás veszett el közben. Márpedig ez nagyon fontos miközben Belmondo bohócként hülyéskedik.

A régi verzióban olyanok adták hangjukat a színészeknek, mint Szersén Gyula, Szombathy Gyula, Koroknay Géza, Szabó Ottó, és Kovács Nóra. Most meg Forgách Gábor, Melis Gábor, Besenczi Árpád, és Rudolf Teréz, ez utóbbit leszámítva egyikük sem valami szörnyű, de akkor sem értem mi szükség volt erre, amikor a film nem bővített, nem vágott, a hangja sem jobb technikailag. Ráadásul elkövették azt a hülyeséget is, hogy mivel Montrealban franciául és angolul is beszélnek, bizonyos dolgokat lefordítottak, bizonyosakat pedig nem. Így lett a Kis Pacsirta most franciául elénekelve - mínusz egy poén -, nem értjük, amikor a taxisofőr híreket hallgat, és értesül a rablásról, és így tovább.

Ezt az első verzióban sem oldották meg tökéletesen - a szinkronszínészek az angol mondatokat is leszinkronizálták angolul - de az valamiért ennyire mégsem volt zavaró. És ezt a trehány munkát képes volt kiadni a Jupiter Film, és most újra képes volt változatlanul kiadni a Mirax is. Csak gratulálni tudok mindkét kiadónak, főleg az elsőnek, mert ők azért odafigyeltek kezdetben, hogy igényes darabok, igényesen jelenhessenek meg.

Vagyis azt tudom ajánlani, hogy ha meg akarod nézni ezt a filmet, előtte mindenképpen vadászd le az eredeti szinkront - ameddig nem kapunk egy normális kiadást - és kapsz egy kellemes két órát, rengeteg nevetéssel, kellemes zenével, sok sok idézhető szöveggel, és az örök gyerek Belmondóval.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!