A Sin Cityvel még jóval a bemutatója előtt, egy Filmvilág cikkben találkoztam először. Képregényre festett mozi, ezt írták róla. És igazuk volt. Frank Miller történetei egyértelműen az amerikai bűnfilmek sablonjaival játszottak, de nem csak erről volt szó. A képregény kockáinak szemszöge, és hatásmechanizmusa egyértelműen filmszerű volt. Ha ezt a képregényes filmszerűséget visszaadaptáljuk a filmre akkor egy olyan egyedi, groteszk, semmi máshoz sem hasonlítható elmebeteg remekművet kapunk, mint a 2005-ös Sin City.

A képregény eredetit le sem tagadhatnák, a rendező, Robert Rodriguez olyan mértékű alázattal fordult az alapanyag felé, amelyre Hollywoodban még nem nagyon akadt példa. Az eredeti képregényeket szinte storyboardként használta a történetek elmeséléséhez. És itt nagyon fontos ez a „szinte” szó, mert azért Rodriguez is elvett/hozzátett ehhez az alapanyaghoz. Mert Rodriguez ért a filmezés minden egyes aspektusához, az íráshoz, a rendezéshez, az operatőrködéshez, a trükkökhöz, mégha gyakran kibaszott szar filmeket is tud csinálni, de ott általában már az alapanyag hibádzik. Ez az oka annak, hogy Rodriguez át tudta ültetni a vászonra úgy Frank Miller bivalyerős alapanyagát, hogy az filmen is működjön, mégis megmaradjon a képregény majdnem minden lényeges eleme. Azért csak majdnem, mert azt a szó legszorosabb értelmében vett fekete-fehér látványvilágot élő szereplőkkel készült film esetén lehetetlen utánozni, a valóság ugyanis sosem lehet teljesen fekete-fehér, valójában a fekete-fehér filmek is inkább szürke-feketék. Frank Miller művész, ez kétségtelen, de ő a képregények művésze, és nem a filmeké, amit jól bizonyít a Sin City nyomvonalain haladó Spirit című rendezése. Suszter, maradj a kaptafánál, Miller filmben már nem találta el az egészséges arányokat, a Spirit olyan mint a Sin City rossz paródiája.

Pedig már a Sin City is (legalábbis filmen mindenképp) a noir paródiája. A film noir - beszéljünk akár róla műfajként, akár stílusként - minden elemét a végletekig viszik, legyen szó erőszakról, perverziókról, sötét titkokról, kemény antihősökről. De ha túllépünk a cselekmény elemein, akkor a puszta beállításokból is lejön, hogy mennyire ironikusan, mégis kellő tisztelettel viszonyultak a noir hagyományaihoz. Nem is működhetne ez a mozi, ha megpróbálná magát komolyan venni, szerencsére néhány poénnal , meg jó beszólásokkal, vagy éppen a lehetetlenségig túlzásba vitt, stilizált erőszakkal mindig jelzik nekünk, hogy ez az egész poén. Szórakozz! És a gyengébb idegzetű nézőknek talán még így is túl sok lehet – meg tudom érteni – de a többieknek tényleg sikerül.

A film ráadásul eszeveszett tempót diktál. 3 teljes képregény történetét meséli el két órában. Az alaphangulatot gyönyörűen megadják a kezdő képsorok. Rodriguez állítólag ezzel a pár perces anyaggal kilincselt Miller ajtaján, hogy ugyan, hadd rendezze már meg. Miller pedig onnantól kezdve nem állt ellen, pedig nem volt/nincs valami jó véleménnyel Hollywoodról a Robotzsaru 2-3 kudarca óta. Mindenesetre ez a pár képsor felütésnek tökéletes, a melankolikus zongoraszóló, halk jazzes futamok, a bajba jutott nő… és az elkerülhetetlen csattanó. „Már sosem tudom meg, mi elől meneült. Holnap beváltom érte a csekket.” A szépfiú Josh Hartnett, mint megnyerő, ámde hidegvérű bérgyilkos meglepő, mégis remek választás, és nem ez az utolsó ilyen Sin Cityben. Felfigyelhetünk a színek használatára is. A képregényhez hűen természetesen fekete-fehér a film, máshogy egyszerűen ez nem is készülhetett volna el, mert nem lett volna igazi. Viszont Rodriguez Millertől függetlenül játszik a színekkel, és ez nagyon gyakran öncélú, pusztán arra megy ki, hogy jól nézzen ki. A bevezető femme fataljának vörös a ruhája. A szeme zöld lesz, mikor beleszív a cigerattába. De miért? Mert jól nézi ki, és a 2000-es évek mozinézőjének a látvány talán a legfontosabb elem egy filmben.

Később, Marv történetében a kezdő szeretkezésnél már lesz szerepe a színeknek. Marv sötét, brutális világába, csak ez a lány vitt egy kis színt, ezért is tesz meg mindent, szó szerint MINDENT annak érdekében, hogy elkapja a gyilkosait. Marv ugyanis borzalmasan csúf, a prostik se mennek el vele, ez a lány pedig egyetlen éjszakára jót tett vele, mégha nem is önzetlenül. Ugye milyen romantikus? Hát, mindenkit megnyugtatok, a sztori folytatása már nem lesz az.

De haladjunk, inkább sorrendben. Josh Hartnett belépője, és a képregény rajzait megidéző stílusos főcím után Bruce Willist láthatjuk, akinek talán ez az első öregember szerepe. Nem mellesleg ő az egyetlen igazi, becsületes hős ebben a bűnös városban. Wiliis azért bizonyult akkoriban ütős választásnak, 2005-ben, mert akkor még nem akciónagypapaként működött a szemünkben., még nem volt olyan messze az aranykora, miközben már rengeteg különböző filmben bizonyította a színészi tehetségét. És zsarut már sokat játszott ugyan, de 60 éves, szívbeteg zsarut még sohasem. Ez a noiros szerep, meg hihetetlen jól áll neki, Willis azóta sem volt ennyire cool, mint a Sin Cityben. Aztán jön a nagy meglepetés: Willist kinyírják. Jöhet a következő történet.

Ezzel megérkezünk a nagydarab, skizofrén állat Marvhoz. Azonosulni leginkább csak azért tudunk vele, mert ahogy minden főhős ebben a filmben, úgy ő is narrál. Az indítékai érthetőek az eszközei viszont rémítőek. Marv ugyanis nem az eszét használja a nyomozásra, hanem kíméletlenül megkínozza az ellenfeleit. „Szeretem a bérgyilkosokat. Bármit csinálsz velük, utána sosincs lelkiismeretfurdalásod.”- mondja az egyik jelenetben. Ezt a módszert ismeri, de nem csak erről van szó. Ő szereti megkínozni az áldozatait, élvezetét leli benne. „A gyilkosság még nem elégtétel, de ami odáig vezet...” ezzel búcsúzik utolsó áldozatától. Hogy Marv mennyire nem az ész embere azt jól bizonyítja amikor azt gondolja magában: „Kezembe hullott a kirakós utolsó darabkája. Annyira nem vagyok penge, hogy összerakjam, de...”. Nem véletlenül Marv vált a legikonikusabb karakterévé Sin Citynek, ez a megállíthatatlanul pergő történet egyszerűen lélegzetelállító még sokadszori megnézésre is. Marv meg szinte sebezhetetlenül megy előre, bár vérzik, elütik, leütik, lelövik, mintha semmi sem lehetne hatással arra, hogy végigvigye, amit elkezdett. Egyedül a végén a villamosszék állíthatja meg, de még ott is futja mindent felülmúlóan kemény, és macsó beszólásokra. „Csak ennyit tudtok, pancserek?”

Mickey Rourke és az általa készített maszk egyszerűen tökéletes. A karakter és a színész csodálatosan egymásra találtak ebben a szerepben. A sajtó folyton azt harsogta, hogy Mickey Rourke melyik filmjével tért vissza, hol ezt, hol a Pankrátort emlegették, valójában mindkettőben nagy alakítást nyújtott. Még azon a rengeteg sminken is átjött nemcsak a színészi játék, de Rourke karizmája is, miközben tökéletesen megfelelt a képregénybeli eredetijének. De mindenképpen említést érdemel a többi színész, a szexi Carla Cugino-t például percekig láthatjuk meztelenül, és megállapíthatjuk, hogy valami egészen elképesztő teste van. Az ilyen jeleneteknek pedig sajnos nagyon híján vagyunk a mai hollywoodi filmgyártásban. De Jaime Kinget is megcsodálhatjuk, hála istennek, és már ebben a történetben megjelennek a később nagy szerepet kapó kurvák, élükön a szexi vadmacska, Rosario Dawsonnal. A kis buzi Frodóként számon tartott Elijah Wood pedig a néma, tökéletes gyilkológép. Sorozatgyilkos lett a gyűrű hordozójából, aki kannibálként zabálja a kurvákat, a fejüket pedig trófeára tűzi. Én mondtam, hogy a Sin City minden határt szétfeszít. Egy rövid szerepben pedig láthatjuk még Rutger Hauert, aki szintén egy jól ismert arc, és most is a helyén van, mint tiszteletes. Egyébként maga Frank Miller is feltűnik a színen egy cameóban, ő az a pap, akinek Marv meggyónja a bűneit, majd kivégzi.

A következő történet már nem ennyire átütő, sokan ezt tartják a Sin City leggyengébb sztorijának. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ez a legkevésbé jó, mert még így önmagában is kenterbe veri eredetiségben, egyediségben, stílusban, és humorban az átlag egész éves hollywoodi tömeggyártást. E történet főszereplője Clive Owen, aki a kétes múltú Dwightot alakítja. Nem olyan emlékezetes, mint Marv, nem olyan sármos, mint Willis, de abszolút megvan a maga saját hangja, és a maga stílusa, ami pedig még fontosabb, hogy tökéletesen passzol ebbe a világba. Érdekes szereplőválasztásnak sem vagyunk híján, különösen ha a Szívek szállodája tüneményes Alexis Bliedeljét látjuk viszont kétszínű, áruló kurvaként. Mindenképpen említést érdemel az azóta elhunyt óriás, Michael Clarke Duncan gengsztere, és az azóta szintén elhunyt Brittany Murphy, aki kifejezetten szerethető rövidke szerepében, kacér pincérnőként. Főleg férfiingben, és bugyiban.Benicio Del Toro tahója a maga műorrával - „Jackie Boy, te gennyes tetü!” - szintén emlékezetes, különösen azután, hogy meghal. Így ez a történet bővelkedik a fekete humorban, és talán szüksége is van a nézőnek egy kis nyugira az első sztori féktelensége, és a harmadik melankolikusabb hangvétele között.

Jackie Boy és Dwight közös kocsis jelenetét - melyben a félig levágott fejű hullával (PEZ figura) beszélget – a Rodriguez haverjaként számon tartott Quentin Tarantino rendezte, de ezt nem mondanád meg abból az egy jelenetből. Tarantino neve inkább marketingszempontokból jöhetett jól. Mert a képregény kultikus, de a rajongói azért nincsenek annyian, hogy igazán nagy siker legyen a sztori, ezért volt szükség Willisre, és Tarantinora húzónévként. És bár Tarantino keze nyoma abszolút nem érhető tetten e nyúlfarknyi jelenetben, máshol annál inkább érezhető a hatása.Konkrétan a film kissé Ponyvaregény szerű szerkezetére gondolok, ahogyan duplakeretbe ágyazták a két középső sztorit. Az első sztori úgy tűnik csak felütésként az alaphangot adja meg, a második félbemarad, hogy elkezdődjön a harmadik, amit egy negyedik követ, hogy aztán befejeződjék a második, és az első is értelmet nyerjen, ami a negyediket fejezi be úgy, hogy az pedig első alapján nyer értelmet, és a harmadik történet egyik idézetét veszi kölcsön. Leírva talán bonyolultnak tűnik, de a filmet nézve minden teljesen magától értetődő, az amúgy teljesen különálló történeteket ilyen apró gesztusokkal forrasztották egybe. A Sin City sztorijai már úgy önmagukban keretes szerkezetűek, gondoljunk csak Marv halálára, akinek szemében az istennőjét és a kezdő képsorokban feltűnt szív alakú ágyat láthatjuk. A Bruce Willis által alakított Hartigan szavai szintén megismétlődnek. Egyszer a történet elején, másszor a történet végén, de gyakorlatilag ugyanoda jutottunk vissza. „Az öregember meghal, a kislány életben marad. Ez az élet rendje.”

És akkor jön az újabb meglepetés, az utolsó történet, melyben kiderül, hogy Bruce Willis mégsem hal meg. Párhuzamként eszünkbe juthat John Travolta a Ponyvaregényben, de itt nem az idősíkokkal történő játszadozás következtében támad fel hősünk, hanem a történet folytatása követeli meg. Hartigan itt válik – ha lehet egyáltalán – még nemesebbé. Az egész életét, a karrierjét, a házasságát, a boldogságát, a szabadságát kockára teszi, hogy megmentsen egy ismeretlen kislányt egy pedofil állat karmai közül. Sikerül megmenteni, hősünk mégis veszít. Mikor kínozzák, és rákennek mindent, majd bebörtönzik, még akkor sem hajlandó elárulni semmit. A sárga rohadék vizuálisan nagyon meggyőző, a dumák szintén jók, Jessica Alba pedig szexi. Sajnos nem volt hajlandó félmeztelenül táncolni, pedig az még többet dobott volna a filmen, Rodriguez pedig sajnos ebbe beleegyezett. Mint említettem, ez a sztori leginkább az érzelmességével, a melankolikus hangvételével fogja meg az embert, különösen a szomorú végkifejlettel. Az összes hősünk közül Hartigant sajnáljuk a legjobban, vele lehet a leginkább együtt érezni, sőt rá felnézhetünk, főleg az erkölcsi nagysága miatt. És egy ilyen utolsó elrohadt, mocskos, bűnös világban ő nem győzhet. De legalább péppé verheti – a szó legszorosabb értelmében – a sárga rohadékot. Azért ez is valami, de a happy end elképzelhetetlen.

A magyar szinkron fantasztikusan jól sikerült, talán a 2000-es évek legjobb munkája, nemcsak a főszereplőket tekintve, de az utolsó mellékszereplőig sikerült megtalálni a megfelelő hangokat, akik a kellő beleéléssel prezentálják a maguk karakterét. Nem emelnék ki külön senkit, de egy rövid felsorolást mindenképpen írnék a színvonalt bizonyítandó: Rajhona Ádám, Dörner György, Selmeczi Roland, Kristóf Tibor, Szabó Győző, Ulmann Mónika, Sörös Sándor, Kaszás Gergő, Kisfalvi Krisztina, Barbinek Péter, Agócs Judit. Ők, és persze a többiek fantasztikus munkát végeztek. Azt semmiképpen sem mondanám, hogy jobb lett a szinkron, mint az eredeti, de sikerült felnőni a külföldi kollégákhoz, és egy nagyon élvezetes munkát tettek le az asztalra, amit mindenkinek bátran tudok ajánlani.

Azonban nem lenne teljes ez az írás, ha pusztán csak lelkendezésből állna, mert ez a film legyen bármilyen, különleges, egyedi és szórakoztató, azért nem tökéletes. A történetek ugyan feszegetik a határokat, de azért mégiscsak a noir műfaj kliséin belül maradnak. Persze, még így is sokkal eredetibbek, mint a hollywoodi tömegtermékek legtöbbje, de azért lehetett volna ezeken még fejleszteni valamicskét, de Rodriguez akkora alázattal nyúlt Miller képregényeihez, hogy ez valószínűleg eszébe sem jutott. Ami nem feltétlenül baj, mert Rodriguez munkásságát ismerve, valószínűleg még így jártunk a legjobban, érdemben csak rontani tudott volna az alapanyagon, javítani nemigen hiszem. Viszont finoman szólva is akadnak – főleg sokadszori megnézésre – logikai döccenők a történetekben. Dwight minek megy Jackie Boy után? Mert valami balhéra készül. És akkor mi van? A kurvák miért gyilkolják le Jackie Boyt olyan kíméletlenül? Meg is érdemelnék utána, hogy megszívják. Már akkor készülnek a meggyilkolásukra, amikor Jackie Boy még elő se vette a fegyverét. És mit is akart ő? Dugni, a kurvanegyedben. Ott ez akkora bűn? Vagy mi? A baj pont abból van, hogy a kurva nem akart elmenni vele. Miért nem ment oda inkább egy másik? Még jót is tesz az üzletnek, ha 5 kanos idióta szórakozni megy. Persze, Jackie Boyt negatív szereplőként állítják be nekünk, ezért tűnhet úgy, hogy mindez rendben van, az ok nélkül gyilkoló kurvák meg azért képviselhetik szemünkben a pozitív oldalt, mert ők jóban vannak narráló főhősünkkel. Ja, és mert szexik. Hartigannél is vannak hasonló gondok. Miért engedik ki a börtönből, ha beismeri, hogy tényleg pedofil, és tényleg megnyomorította Roarkot? Miért olyan nagy titok, hogy ki írogat neki? Miért lesz attól Nancy biztonságban, hogy Hartigan megöli magát? A szenátor így is kinyírathatja, és eddig is megölethette volna a kis vézna Nancyt.

Úgy összességében ennyi hiányzik a tökéletességhez, de a Sin City még így is a 2000-es évek egyik legjobb filmje. Ahol sikerült ésszel használni, mi több funkcióval ellátni a CGI-t. Ugyanis itt az összes háttér, az összes kellék számítógép generálta illúzió csupán, ez mégsem hat elidegenítően, mert az egész film annyira stilizált, hogy el se lehetne képzelni másként. A hangulat magával ragadó, a történetek pörögnek, a karakterek emlékezetesek, bizonyos mondatok örökre megmaradtak az emlékezetemben, bizonyos képek pedig örökre a agyamba égtek. Marv a hídon sétál át, miközben a zuhogó eső pengeként hasítja át a filmvásznat. Hartigan a semmi közepén ül egy cellába bezárva. Dwight a wc-be fojtja Jackie Boyt. De ez persze csak néhány példa, ebből a maga képregenyesen groteszk módján hihetetlenül stílusos, tömény remekműből. Valójában napestig tudnám idézni a jó beszólásokat, és az emlékezetes pillanatokat, amelyekből más filmekben már nagyon örülünk, ha 1-2 akad, itt meg nem győztem feldolgozni, és ezredjére is újranézni ahhoz, hogy teljes mértékben befogadhassam, feldolgozhassam ezt a csodát. A varázsát pedig az adja, hogy Sin Cityben bármi megtörténhet. Bármi.