A most következő egy rendhagyó beszámoló lesz, legalábbis ilyen témában mindössze egyetlen írásom van itt a FilmBookon, amit a Szépművészeti Bosch kiállítása kapcsán követtem el. Ez is hasonló lesz, már ha lehet mérni a mi Szépművészetinket a világ egyik legjelentősebb képtárához - spoiler: szerintem lehet -, de míg azt az írást a düh generálta, addig a mostanit a csodálat, mert ha valami lenyűgözött Firenzében, az bizony az Uffizi volt.
Talán kezdjük ott, hogyan is kerültem az Uffizi-be? 2011-ben úgy alakult, hogy eljutottam Velencébe, és már akkor felmerült bennem, hogy meg kellene nézni Firenzét is. Erre a 2012-es A sötét lovag - Felemelkedés csak ráerősített, mert ebben a városban isznak egy kávét hőseink a film végén. Újabb free spoiler azt a kávézót a realisztikusságáról híres Christopher Nolan a londoni Old Royal Naval College-ben vette fel. De már hallottam olyanról, aki megtalálta Firenzében. Legközelebb 2019-ben merült fel bennem, hogy ennek ellenére, mégiscsak ki kellene menni Firenzébe, de hát akkor meg pont beütött a COVID, és akkoriban Olaszország nem éppen a legkecsegtetőbb helyszínek közé tartozott.
Utána következett az egyik nagy adósságom az Assassin's Creed végigjátszása, amit vagy hatszor elkezdtem, de valamiért mindig félbehagytam. Az ügy végére 2022 elején tettem pontot, majd nagy örömömben a rákövetkező héten kipörgettem a sokkal ikonikusabb második részt, amiről azonban mai napig nem írtam egy sort se. A története szódával elment, a játékmenet túl egyszerű volt, a harcrendszer ezzel szemben túl idegesítő. Egy valami mégis megragadott benne, mégpedig, hogy mennyire hűen lemodellezték a reneszánsz városokat. Az első részben még csak generáltak három random várost, aztán elnevezték őket Jeruzsálemnek, Damaszkusznak meg Akkonnak, itt viszont Firenzében, Velencében és a többi helyen mai napig meg vannak azok az épületek, ahol kalandozhatunk. Ugyan az Uffizi nem létezett még Ezzio korában, de hát majd pont a reneszánsz legnagyobb szentélyét fogom kihagyni, ha már Firenzében járok nem igaz? Nosza nézzük meg!
Az Uffiziből ráadásul készült is egy film a Művészetek templomai sorozatban, amire annak idején kaptam sajtómeghívót, de végül nem mentem el, és milyen jól jártam. De erről majd a végén értekezem. Alapvetően arra gondoltam, hogy írok egy bemutatót Firenzéről, meg, hogy mit sikerült megnézni ott, hátha kedvet csinálok néhány hozzám hasonló elmebajosnak, akik egy játék, vagy film miatt képes elzarándokolni a világ különböző pontjaira. Azután úgy véltem, hogy az Uffiziről kellene egy külön bejegyzés, mert egész egyszerűen ez nem CSAK egy múzeum. Ez a világ egyik legjelentősebb múzeuma, ami egyenértékű a Louvre, a National Gallery, a Prado vagy az Ermitázs tekintélyével, ez utóbbi most egy ideig szintén nem lesz pálya.
Utána azzal is szembesülnöm kellett, hogy a jelenleg itthon kapható négyféle Firenze útikönyv közül a Marco Polos teljesen kifogyott. Az Útitárs és a Berlitz Uffizi szekciója használhatatlan, ami egyetlen bédekkerre szűkíti a lehetőségeket, ez pedig a Juszt Róbert Világvándor sorozatában megjelent Firenze kötet, ahol termenként ismerteti a képtárat, és jó szemmel hívja fel a figyelmet, egyik másik fontosabb alkotásra. Ugyanakkor ennek a kötetnek is meg van az a hátránya mint a másik háromnak, az pedig a pontatlansága, ami abból ered, hogy 2016 előtti információkat tartalmaz, és ez bőven elég volt arra, hogy semmi ne ott legyen, ahol azt a könyv alapján keressük. Tudniillik 2016-ban lezárták a Vasari-folyosót, amit akkor két évvel később terveztek megnyitni, de az olaszok dolce vita munkamoráljának köszönhetően erre majd csak jövő május végén fog sor kerülni... állítólag. Mindezek miatt úgy éreztem, hogy lesz létjogosultsága egy friss bejegyzésnek, milyen állapotok uralkodnak most az Uffiziben. Ennek ismertetése következik az alábbiakban.
Általános tudnivalók -
Az Uffizi mint a legtöbb múzeum hétfőnként zárva van, meg néhány ünnepnapon, mint újév, és karácsony. Cserébe minden hónap első vasárnapján és a nemzeti ünnepnapokon ingyenesen látogatható, vagyis akkor van a legnagyobb tumultus. Egyébként minden nap 9:00 és 18:30 közt van nyitva, vagyis 9 órát és 30 percet lehet benne egy nap eltölteni. Csalós, mert elsőre soknak tűnik. Vannak speciális napok is amikor este tízig, vagy tizenegyig van lehetőség nézelődni, de ne ezekre bazírozzatok, mert ezeket is csupán kényszerből vezette be a múzeum, hogy mindél jobban eloszlassa a tömeget. Jelenleg nincs korlátozás a bejutásra, Covid előtt egyszerre 900 fő tartózkodhatott az épületben. Személy szerint most se engednék be senkit, ha megtelt a ruhatár, a babakocsisokat pedig egyenesen száműzném erről a helyről. Nem teljesen tartom épelméjűnek ugyanis, aki egy-három éves gyermeket képtárba visz. Különben sem értem hogy van, hogy hátizsákkal nem lehet bemenni, de bezzeg babakocsival!
A jegyet célszerű előre megvenni, még úgyis, hogy kicsit drágább, de valóban hatalmas sorok várnak, nekünk szerencsénk volt, lefutó szezonban mentünk, és pár nappal korábban délután már csak félórát kellett várni. De sokkal jobban megéri még így is, mint valami átverős appon, és akkor plusz 4-5 euróval lehúznak. A napon, amikorra szól a jegyed, van egy félórás időablak, amikor bejuthatsz vele, ha lekésed, akkor buktad a jegyet és nem mehetsz be. Az eladó azt mondta olyan három óra alatt meg lehet nézni az Uffizit. Én viszont azt mondanám, hogy ide egy nap is kevés, úgyhogy erre a napra ne tervezz semmi egyebet. És igen, az agyad lehet telítődik, de ha csak nem laksz Firenzében ez nem az a hely, ahova minden héten vissza tudsz jönni, úgyhogy használd ki jól az időt, ami számodra itt megadatott.
Az árakról. Ha 18 és 25 közt vagy akkor tök jó, mert 2 euroért tiéd a világ. De gyanítom, hogy a legtöbben 25 felett lesznek. A főszezon jó sokáig tart, február 21-től november 9-ig, valamint december 21 és január 9 között. A maradék időben 12 euro a sima belépő, 18 pedig az ötnapos. Főszezonban a sima belépő 26 euro, az ötnapos pedig 38. Az agyon ajnározott Firenze Cardról már csak azért is lebeszélnék mindenkit, mert ugyan a 80 eurós ár elsőre tök jónak hangzik, és bár az is ötnapos, de csak két napos hosszabbítással, vagyis eredetileg csak három, és nagyjából negyven helyre bemehetünk vele, kivéve a Dómba, amit kivettek belőle Covid után. Na most kérdem én, ki tud negyven múzeumot akár öt nap alatt végig rohanni? Az ember elmegy minden nap egy helyre, és az öt, és akkor ötven eurót se költött. Persze lehet menni napi kettőbe is, de valójában nem lehet, mert úgyis ott ragadsz ahova mész, és ha más nem telítődsz, és egy képtár után nem akarsz látni még egyet. Meg három templom után se érdekes a negyedik. Emiatt elég nagy hülyeségnek tartom a Firenze kártyára pazarolni a pénzt.
Ha viszont hozzátesztem, hogy az öt napos Passpartout 38 euro, tehát a fele, és benne van az Uffizi, a Pitti-palota, és a Boboli kertek, és az elmúlt években beletették az Archeológiai múzeumot, a Nemzeti múzeumot, meg a Bardini villát is, és a Pitti-palotában HÉT különböző múzeum is helyet kapott, és ezek mind azok a helyek, ahova nagy valószínűséggel első körben mennél ha Firenzében jársz, akkor meg nem is értem ki az, aki ehelyett a Firenze Kártyát választaná? A Passpartouval jársz a legjobban, mert az Uffizi kivételével mindenhová többszöri belépésre is jogosít. Ha csak az Uffizibe akarsz menni, akkor megfontolandó az early bird jegy, amivel 8:15-től már bejuthatsz, vagyis egy óra előnyöd lesz, és mindezt azzal hálálják meg hogy 26 helyett 20 eurót kell csak fizetned. Én egyszeri jegy vásárlása esetén mindenképpen ezt ajánlanám, kellj korán, és menj hétköznap mert eszméletlen sokan vannak és nem tudsz rá kellőképpen felkészülni. Vagy vedd meg az ötnapos jegyet, amit még akkor is jobban tudsz kihasználni ha csak 3-4 napot töltesz Firenzében. Kajálásra ne legyen gondod, van büfé az Uffiziben, valamint elég sok WC-t is lehet találni.
Az Uffizi története -
Az Uffizit a reneszánsz festők krónikása Giorgio Vasari tervezte 1560-ban, viszont 1581-es megnyitását már nem érte meg, ahogy az gyakran előfordult olasz építészekkel. Az épületben kaptak volna helyet a mediciek közigazgatási hivatalai, innen az elnevezés is uffizi = hivatalok. A rendelkezésre álló szűk helyet Vasari kiváló érzékkel használta ki, és egy U alakú háromszintes loggiás épületet tervezett, a Palazzo Vecchio és a Ponte Vecchio közé, így nyitva csodálatos rálátást az Arno folyóra. 1565-ben azt a felkérést kapta, hogy kösse össze egy folyosóval a Palazzo Vecchiot és a Pitti-palotát. A folyosó az Uffizi második emeletéről indul, végigfut az öreg hídon, megkerüli a Manelli tornyot, - az egyetlen család lakótornyát, amely nem volt hajlandó feláldozni otthonát a mediciek nagyzási hóbortjának oltárán - elfut a Santa Felicitá templom előtt, végül egy kilométer után megérkezik a Pitti-palotához. Rendeltetése az volt, hogy a mediciek titokban is tudjanak közlekedni a két épület között, nem vegyülve a csőcselékkel. Ez az a folyosó ami jelenleg nem látogatható, és kizárólag festők portréit, nagyjából hétszász darabot helyeztek el benne.
Miután a Pittik tönkrementek, a mediciek 1574-ben átköltöztek a palotájukba, így a Palazzo Vecchio termei felszabadultak, és végül inkább ide költöztették a hivatalokat, ez olyan jó helynek bizonyult, hogy jelenleg is a városháza funkciót tölti be. Az így felszabadult Uffizi termeibe a Mediciek egyre több kincset halmoztak fel, szobrokat, festményeket, és bár nem tudták, de ezzel elkezdték létrehozni a világ első múzeumát. Ekkoriban persze a szobrok jóval nagyobb túlsúlyban szerepeltek itt, de később ez megváltozott a festmények javára. Sőt, az első századokban fegyverek, és egyéb értékes csecsebecsék is megtalálhatóak voltak itt. Vasari halála után Bernardo Buontalenti folytatta az építkezést, akinek olyan újdonságokat köszönhet a múzeum mint a hatalmas lépcsősorok, vagy a loggiák tehermentesítése, egy függőkert, egy szökőkút, egy lejtős nézőtérrel rendelkező színház, és a Tribuna terem, amiről majd az adott helyen szólok bővebben.
1581-ben Alessandro Allori kifestette a második emelet mennyezetét, groteszk, kesze-kusza látványvilágot idéző, túlburjánzó virágokkal, indákkal, madarakkal, állatokkal. Ezek mindegyike valóságos remekmű, engem teljesen lenyűgöztek, - bár ahogy észrevettem, sajnos nagyon kevesen vették őket észre. Be is teszek párat étvágygerjesztőnek. A mennyezet stukkóira pedig híres emberek portréi kerültek ezáltal az Uffizi minden egyes szegletére jut valami néznivaló. Az Uffizi külseje azonban csak háromszáz évvel később lett kész, amikor 1834 és 1856 között elkészült az a huszonnyolc szobor, amelyek a legkiválóbb itáliaiakat örökítették meg az utókor számára. De mivel szavazás alapján döntötték el ki kaphat szobrot, nincs sok közük hozzá, látható e alkotásuk az Uffiziben, így például Raffaello nem kapott szobrot, Farinata viszont igen.
1737-ben kihaltak a mediciek, de előtte végrendeletben Anna Maria Luisa Firenze városára hagyta a nagybecsű gyűjteményt azzal a két kitétellel, hogy azokat a városból elvinni nem szabad, valamint mindenkor a köz javát kell szolgálják, vagyis szabadon megtekinthetők legyenek. A képtár ennek megfelelően 1765-ben meg is nyílt a nagyközönség előtt. Vagyis mai napig léteznek olyan festmények és szobrok, amelyeket soha nem ad kölcsön a múzeum semelyik országnak, ahhoz, hogy ezeket eredetiben megtekinthessük, el kell zarándokolni az Uffizibe. Minthogy az Uffiziben nagyjából 4000 műtárgy található, bemutatómat elsősorban ezekre az állandó lakókra, plusz néhány személyes kedvencemre korlátozom. Az Uffizinek van egy térképe, amin feltüntetik mi az, amit feltétlenül nézz meg, ha nem akarsz hülyén meghalni, ezeket piros színnel jelzem.
Az említett könyvek mindegyike 45 termet ír, ezek a második emeleten kapnak helyet, de az átépítéseknek köszönhetően megnyitották az érdeklődők előtt az első emeletet is, amit régen csak kutatók látogathattak, így jelenleg 99 teremben oszlik el a páratlan tárlat. A termek az U alakú folyosókból nyílnak, és főleg az első emeleten valóságos mínószi labirintust idéznek. A folyosókon római cézárok büsztjeit, és többnyire római szobrokat találhatunk az I. és II. századból, de a helyzet nem ilyen egyszerű. A kisebb probléma még a büsztökkel van, mert ezekről többnyire csak a orr, meg fül tört le, amiket a reneszánsz századokban pótoltak. De ezek többnyire bőven elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy 80%-ban teljesen kérdésessé váljon valójában kit is akarnak ábrázolni. Lehet, hogy Cézár? Vagy az unokaöccse? Esetleg egy jómódú polgár, aki Cézár módjára hordta a haját? Mit lehet azt tudni. Talán Cicero. Talán a kicsi Néró, de hát Néróról nem sok szobor maradt fenn, azt se tudjuk hogy nézhetett ki. Viszont ezek legalább eredetiek.
Ellenben a szobrokkal. Ezek szinte minden esetben csupán a másolatai a görög eredetieknek, amelyek persze elvesztek, megsemmisültek, jó esetben volt annyi hozzáértésük a reneszánsz mestereknek, hogy rájöttek ezer éve milyen, akkor már ötszáz éve elveszett szobrot akartak másolni. De ha nem jöttek rá, akkor többnyire más szobrok fejével pótolták ki, Rómában találtak két lábat, az pont jó lesz egy Pompeiben előásott torzóhoz, kell még egy kis pótlás, esetleg egy kalap, és már is kész a Hermész szobor, ami valójában valami faun lehetett, esetleg egy másik csoport tagja, akik elvesztek. Néha ezek a restaurációk többet ártottak mint használtak, aztán állapítsa meg a mai kor embere vajon kit ábrázol egyik másik szobor. Valami hellén istenség, akit a rómaiak lemásoltak, aztán a reneszánsz firenzeiek meg kipótoltak.
Kedvencem ahogy Herkules épp erőszakolja Nesszoszt, na itt, Nesszosz patái pótlások, meg az alsó lábszárai, meg a feje, meg a két karja, szóval a torzóján kívül semmi egyéb nem volt eredeti. Herkules se mert azt úgy faragták mellé már 1560-ban. De ez az öregapánk kisbaltája. Szóval bevallom őszintén, ezeknek a szobroknak a jelentős részét nem igazán tudtam hova tenni. Lehet ez, lehet az, lehet amaz, lehet Herkules nem is Nesszoszt erőszakolta, és lehet nem is Herkules volt egyáltalán. Most az. A folyosó másik végét záró Laukón szoborcsoport is másolat, az eredeti a Vatikánban van, már ha az eredetinek tekinthető, hogy az is római másolat, mert a hellén elveszett. De tudjátok mit, ugorjatok át ide Komáromba, mert nekünk is van egy másolatunk róla. Most nem mindegy melyiket nézed, hát mindegyik másolat! Úgyhogy foglalkozzunk inkább a festményekkel, mert azok eredetiek. Legalábbis remélem.
Másolt festményekről jut eszembe. Említettem fentebb, hogy a folyosón a mennyezet alatt szintén látható egy csomó festmény. Ezek két csoportba oszthatók, nagyokra és kicsikre. A nagyokat Alucia sorozatnak nevezik és a Medici család tagjait ábrázolják. A kicsiket Giovio sorozatnak nevezik, és írók, költők, filozófusok, művészek, királyok, szultánok, pápák és hadvezérek portréit ábrázolják. Ez utóbbi sorozat eredetileg 484 festményt tartalmazott, és a nevét onnét kapta, hogy Paolo Giovio a Comói-tó melletti villájában állította ki őket 1536-ban, elnevezte Museo-nak és bárki szabadon megtekinthette a gyűjteményt. Vagyis valójában ez volt a világ első múzeuma. Ez a gyűjtemény azonban elveszett, vagy megsemmisült, így I. Cosimo de Medici felkérte Cristofano dell'Altissimot, hogy fesse őket újra, aki harminchét év alatt 280 másolatot készített, és ezek azok a képek, amelyek a folyosón láthatók.
II. emelet -
2. terem: Giotto di Bondone (1310) a firenzei Mindenszentek templom Maestá-ja - Madonna gyermekkel trónuson, angyalokkal és szentekkel körbe véve. Ugyanebben a teremben az összehasonlítás végett megtalálható két másik maesta is Buoninsegna-tól és Cimabue-tól, de nem csoda, hogy minden szem erre menekül, utóbbit még én se fotóztam le, mert egész egyszerűen túl bénácskának tűnt Giottóé mellett, aki ugyan nem vette észre, de azzal, hogy a Madonnát valódi nőként ábrázolta, büszkén mosolyog, vannak mellei meg minden, egy csapásra feltalálta a reneszánszt.
3. terem: Simone Martini - Angyali üdvözlet a trecento időszakából (1333). Martini az ősellenség városának gyermeke, vagyis sienai volt. Az ikonfestészet elsősorban azért volt közkedvelt, mert a templomba járó emberek nem tudtak olvasni, de valahogyan meg kellett tanítani őket a Bibliára, emiatt az összes fontos történetet megfestették az évszázadok alatt, a leghíresebb jelenetekből oltárképek vagy freskók születtek. Ez olyan jól működött, hogy amikor a bizánci irányzatról levált az itáliai, akkor többfajta iskola is született. A sienai festészetre jellemző az arany túlhasználása, valamint, hogy csak bibliai történeteket és szenteket festettek, arcképeket, allegóriákat, vagy mitológiai jeleneteket soha.
Ambrogio Lorenzetti - Bemutatás a templomban (1342) A zsidó hagyomány szerint a gyermeket negyven nap után kellett bemutatni a templomban, s egyszersmind az anyát is megtisztítani a szülés bűnétől. Lorenzetti meglepő részletességgel dolgozta ki a szintén gyakran megfestett jelenetet. Az egyik nő fülében fülbevaló csillan, a kisjézus az ujját szopja, csupa érzéki, hétköznapokból vett jelenet, amivel a festményt közelebb hozta az emberiséghez. Egyszersmind érzékeny s mégis mélyen vallásos festmény. Lorenzetti is sienai volt, de az arannyal csínján bánt.
5-6. terem: Gentile da Fabriano - Királyok imádása (1423) Egy kitűnő állapotban maradt oltár a Santa Trinitá templomból, a Strozzi sekrestyéből. Predellával - oltárkép alatti kisebb képek - és csúcsívekkel. Az aláírásnak és a dátumozásnak köszönhetően lehet tudni, hogy ki festette és mikor, ezért lett volna olyan jó, ha minden festő követi da Fabrianot. A predella jobb alsó panelja másolat, az eredetit a Louvre őrzi. Oda innen nagyon sok minden úgy került, hogy 1799-1814-ben Napóleon szétrabolta Itáliát, a franciák meg mai napig nem adták vissza.
Lorenzo Monaco - Mária koronázása (1414). Egy hatalmas oltárkép a gótika kései korszakából, amit egy kamalduli szerzetes festett az apátságuk részére. A pontos dátumozás lehetővé tette az utókor számára a még pontosabbat, ugyanis ebben az időben Firenzében február 25-vel kezdődött még az év, és a festményen 1413 áll, vagyis egyet hozzá kell adni, hogy kijöjjön a valós évszám. A kép alján látható a kék különféle árnyalatait bemutató szivárvány, a fölötte lévő rész jelképezi a mennyországot. A két szélső alak fehér ruhában, Szent Benedek, és Szent Romuald, az első felelős azért, hogy egyáltalán léteznek szerzetesrendek, a második pedig a kamalduli rendet alapította 1009-ben. Az oltárképet szokatlan módon egyetlen táblára festették, nem lehet behajtani, leszedni a csúcsíveket vagy a predellát. Lorenzo tehetséges miniaturista volt, emiatt az oltár minden szegletét ügyesen kihasználta.
7. terem: Szent Anna harmadmagával (1425) Masolino & Masaccio. Masaccio tekinthető az első firenzei reneszánsz festőnek. Kortársai úgy vélték Giotto született újjá személyében. A képet a Szent Ambrus templom számára festették, Masaccio csupán a Madonnát és gyermekét, valamint a zöld angyalt, ami éles ellentétetben áll Masolino még gótikára hajazó megjelenítésével.
Beato Angelico - Mária koronázása (1435). Masaccio mellett Angelico testvér volt a korai reneszánsz másik meghatározó tagja Firenzében. Ezen a képen valójában nem is a koronázást láthatjuk, ehelyett a Megváltó egy drágakővel ékesíti Mária diadémját. Angelico mély vallásossága minden képében ott van. Ezen a festményen több mint negyven szentet festett meg olyan aprólékossággal, hogy szinte majdnem mindet be lehet azonosítani. 1982-ben II. János Pál boldoggá avatta, innen származik a ma ismert neve.
8. terem: Paolo Uccello - A San Romanó-i csata (1438) Ez valójában egy trilógia közbülső része, a másik kettőt a Louvre és a National Gallery őrzi - nehogy már együtt legyenek! A festmény azt a csatát jeleníti meg, amikor a firenzeiek végre legyőzték esküdt ellenségeiket a sienaiakat. Uccello a reneszánsz perspektíva mestere lényegében megelőzte a korát, amit a kor azzal hálált meg, hogy nem igazán értékelte a művészetét, szegényen és egyedül halt meg. Nekem mégis egyik kedvencemmé vált az Uffiziből.
Filippo Lippi egyik legjobban sikerült műve Szűz Mária gyermekével és két angyallal (1465) Ez a festmény olyan nagy hatást gyakorolt legjobb tanítványára Botticellire, hogy az csak ilyen szende nőket festett meg. Lippi egyébiránt karmelita szerzetes volt, aki autodidakta módon úgy tanult meg festeni, hogy a templom freskóit tanulmányozta. A szomszédos zárdából megszöktetett egy apácát, aki előbb a modellje lett ehhez a festményhez, később pedig a felesége.
Filippo Lippi - Mária koronázása (1447). Kedvenc témája az egyháznak roppant dinamikus és modern köntösben. A festményen szereplő nem egy figura kifelé néz és bűntudatot kelt a naivan szemlélődő, művészetre fogékony lélekben. Lippi saját magát is ráfestette a képre, ő az az egykedvűen könyöklő szerzetes bal oldalt, akinek látszólag éppen minden mindegy.
Piero della Francesca - Federico da Montefeltro és Battista Sforza kettős arcképe. (1475) Az érméket idéző ábrázolásra azért került sor, mert Federico arcának bal felét egy vágás csúfította el. Felesége még a festmény kezdetekor meghalt három évvel korábban, ezért olyan fehér az arcbőre. Federico nem csak harcos de humanista is volt, később Urbino hercege lett, dolgozószobájában mai napig megtekinthető a híres 28-as portrésorozat azokról az emberekről, akikre felnézett. A négy nagy művei után, ez volt az egyik legjobban őrzött festmény, edzett üveg alatt.
Sandro Botticelli - Angyali üdvözlet (1481) falról leválasztott freskó. Az Uffizi fő látványossága egyértelműen Botticelli, itt látható egy helyen a legtöbb műve, szám szerint huszonegy, ha ehhez hozzávesszük a Firenzében található egyéb alkotásait, akkor pedig harmincöt. Négy teremben csak az ő művei láthatók, és még két teremben szintén felbukkannak quattrocento lenagyobb művelőjének alkotásai. Termékeny festő volt, aki később sajnos túlságosan Savonarola befolyása alá került, és nagyon sok nem bibliai művét megsemmisített, mondván azokat az ördög sugallatára alkotta.
10-14. terem: A múzeumba járás lényege, hogy tolongva tekints meg egy olyan festményt, amit ezerszeres nagyításban sokkal jobban, nyugodtabban meg tudsz nézni, ha letöltöd a wikipediáról, mint amilyen rákos képet te arról képes vagy készíteni, és ami megosztva úgyse adja vissza az élményt, mert pixeleződik. De hát úgy látszik ezt sokan vagy nem tudják, vagy nem érdekli őket, és eredetiben akarják megnézni, ezeket a golyóálló üveg mögé rejtett csodákat. Jó példa erre Botticelli egyik mesterműve, a quattrocento diadalát hirdető, a neoplatonista allegóra csúcsán készült La Primavera, a Tavasz, ami jelenleg sokkal jobban tetszik a másik favoritnál, a Vénusz születésénél. Fun fact, ezen is ott van Vénusz, csak épp terhesen. Arcát Botticelli titkos szerelméről Simonetta Vespucciról mintázta, Merkúr alakjában pedig megjelenik Giuliano de Medici Simonetta valódi szeretője. A kép valamikor 1470-1480 között készülhetett, mert 1476-ban hal meg mindössze 26 évesen Simonetta, két évvel később pedig Giuliano is a Pazzi összeesküvésben.
Botticelli - Madonna del Magnificat (1481) - egy fontos kép Botticelli első festői szakaszából, ahol Szűz Máriát szemlélődő figurából cselekvő helyzetbe hozta. Ugyanis nem olvassa, hanem írja a Magnificat zsoltárt. Az ilyen kerek festményeket tondóknak hívják, és elsősorban gazdag családok rendelték őket, a téma hasonlósága folytán gyermekük születését megünneplendő.
Botticelli - Vénusz születése (1485) A két kép közül ez a későbbi, pedig olyan mintha a Tavasz lenne ennek folytatása. Vénusz megszületik, aztán pedig bajt kavar a kertben. A világ egyik leggyönyörűbb festménye, csupa érzékiség és báj, miközben sokat sejtetően szemérmes is. Az álmatag tekintetű Vénuszban újfent Simonetta Vespucci arcvonásai ismerhetők fel. Eredetileg azért rendelték, hogy lógjon valami a nappaliban a Medici villában, így ezt már vászonra festette, ami mindig azt jelenette ekkoriban, gazdag ember a megrendelő. Csodálatosan felújították a Botticelli termeket, a festő megkapja végre azt a teret és tiszteletet, amit sok évtizeden, évszázadon keresztül megvontak tőle.
Sandro Botticelli - Gránátalmás Madonna (1487) Egy újabb tondó, amely Botticelli másik híres Madonnás festménye néhány évvel későbbről. Anya és fia ujjai összeérnek egy gránátalmán, amely a termékenység szimbóluma, de magjai Jázus vérét is jelképezik, mely az emberiségért kiontatik. Az ábrándos - bedrogozott - tekintetű, szende szűz alakjához Botticelli itt már sokadjára használja Simonetta Vespucci éteri vonásait. A faragott képkeret még az eredeti.
Sandro Botticelli - Rágalom (1495). Amikor elmegyek egy galériába, számomra mindig az az érdekes, a kötelezőkön kívül mit találok, ami delejez, és lenyűgöz. Szerintem ez Botticelli egyik legjobb festménye, ami előtt nem is tolonganak annyian mint a Vénusz születése meg a La Primavera előtt. Az egész kompozíció tele van mozgással, allegóriákkal, szimbólumokkal, és nyugtalanító hatását épp azáltal éri el, miközben próbáljuk megfejteni mi történhet vajon - még a szobrok a falon is ezt vitatják egymás közt -, és mi lesz azután, amit a festő nem festett meg? Felhívnám a figyelmet a gyönyörűen megmunkált szobabelső reliefjeire, amik külön történetet mesélnek el Kentaur papa kalandjaiból. Ráadásul az egész festmény egy remake, ahol az eredeti, Apellész műve elveszett és csak Botticelli miatt tudunk róla, hogy valaha is létezett.
15. terem: Hugo van der Goes - Pásztorok imádása triptichon (1478). Ez a hatalmas szárnyasoltár úgy került északról Firenzébe, hogy a medicieknek volt egy emberük Brugge-ben, aki képviselte a banki ügyleteiket. Úgy hívták Tommaso Portinari, a festményt pedig a családi kápolnába szánta, így feleségével és három gyermekével együtt térdeplő pózban szerepelnek a kép két szárnyán. Amikor öt évvel később a kép megérkezett valósággal sokkolta az itáliai művészeket a részletgazdagsága, ami különösen a háttérben, és az alakokat körülvevő tárgyakban keresendő. A szárnyasoltár hátulján egy monokróm Angyali üdvözlet látható.
18. terem: az úgynevezett La Tribuna, aminek nem igazán jöttem rá a jelentőségére amíg ott voltam a múzeumban. 1585-ben építette Bernardo Buontalenti a mediciek számára, lényegében egy hatalmas nyolcszögletű szoba, amelynek három kijárata van. A Tribuna lett a világ első múzeuma, melynek kizárólagos funkciója a Mediciek gazdagságának reprezentálása a köznép felé. Itt találkozott az ókor művészete - a szobrászat - az akkori modern világéval - a festészettel. Szobrok és festmények egymást nézték, őket meg a közönség. Itt találhatók ma is a múzeum legértékesebb szobrai, ez pedig egyszerűen annyit jelent, hogy ezeken alig kellett utódlagos pótlást végezni, és szinte egy az egyben ásták ki őket a homokból. Vagy ha darabokban is találták meg, legalább a saját darabjaikat illesztették egymásba.
A leghíresebb a Medici-Vénusz, ami Praxitelész Knidoszi Aphrodité-jének római másolata i.e. 50-ből, és a Méloszi Aphrodité - leánykori nevén Milói Vénusz - megtalálásáig a leghíresebb Vénusz szobor volt. Társai a Birkozók, a Késfenő, aki a folyosón látható két szatírszoborhoz tartozik - ugye, nyúzás előtt, és után, így kellj versenyre Apollóval Marszüasz - a Táncoló szatír és az Apollinó. A Tribunában összesen negyvennyolc festmény, és tíz kisebb szobor kapott helyet. Sajnos magát a termet egy feminista installáció miatt lezárták, így csak bekukucskálni lehetett három oldalról. De minél többet olvastam utána, annál jobban lenyűgözött eme mérnöki pontossággal megtervezett szentélye a művészeteknek. Eleve azért nyolcszög alapú, mert ezzel is imitálni akarja a keresztelőkápolnák jellegét. Azután a négy őselem megjelenítése a padlón, a falakon és a mennyezeten, valamint a mérhetetlen gazdagság, amivel mindezt kivitelezték. Persze ez sem az eredeti, azt 1779-ben lerombolták, és csak kétszáz évvel később 1971-ben építették újjá, elsősorban Johan Zofanny festménye alapján.
A 19-től 23-as termek egy időszaki kiállításnak adtak helyet, amelyet nem találtam különösebben érdekesnek, itt többnyire 20. századi rajzokat, és képeket lehetett látni. A 24-es teremben pedig a mediciek miniatúra gyűjteményét lehetett megtekinteni, de csak bekukucskálva, úgyhogy nem volt nagy élmény. 25. terem: Andrea Mantegna - Szemelvények Jézus életéből (1462). Feltámadás, Királyok imádása, Körülmetélés. A triptichon valójában mesterségesen fabrikált, nem lehet tudni, hogy ezeket valóban egy helyre készítette-e a festő. A keret 1800-ból való.
Giovanni Bellini - Szent allegória (1490-1499) Bellini festménye, egyike azoknak, amiket a múzeum kölcsön szokott adni, és mégis nagyon híres. A legtöbb könyv felhívja a figyelmet, hogy álljunk meg előtte, és szemlélődjünk értő figyelemmel. A festmény megannyi apró részletet tartalmaz, amit élvezet felfedezni, a korától szokatlanul realisztikus környezet, ebből csupán az egyik.
28. terem: Ez a kép volt a másik ami lenyűgözött, még úgyis, hogy ezt kölcsön szokta adni az Uffizi! A múzeum legboschosabb festménye. Egy Bosch, amit nem Bosch festett, hanem Piero di Cosimo 1515-ben a Strozzi família felkérésére. Perszeusz megmenti Andromédát a rozmárszörnytől. A 600-ik Madonna gyermekkel meg Madonna szentekkel után igazi öröm ilyesmikbe botlani. Az ókori mítoszok világa az, ahol a reneszánsz festők fantáziája zabolátlanul szárnyalhatott, mindenféle megkötés nélkül. Cosimo még saját magát is rápingálta a festményre, ő az a szakállas, aki a jobb alsó sarokban ránk néz. Csodálom, hogy nem végezte Savonarola máglyáján. Mondjuk ő ekkor már egy ideje halott volt... de mégis.
35. terem: elérkeztünk a lényeghez a ninja teknőcökhöz, kezdjük a vezérrel. Az Uffiziben - és vele együtt egész Firenzében! - összesen HÁROM Leonardo kép található, mind egyetlen teremben, ami elsőre logikusnak tűnik, de pont ezzel érik el az irtózatos tömeget, amit kerülni kellene. Mert szegény Perugiókat, meg Filippo Lippiket senki le se szarja, mindenki a kowabunga mestereire kíváncsi. A Leonardo terem 2018-ban a 15.-ből a 35.-be került. A három festmény közül az első Krisztus megkeresztelését ábrázolja és 1475-ben készült. Még a laikus szemlélődőnek is feltűnhet, miután pár Leonardo festményt szemrevételezett, hogy ezeket az enervált alakokat, ő bizony semmiképpen sem festhette. A kép valójában a mestere Andrea del Verrocchio munkája, és csupán nyomokban tartalmaz némi Leonardot. Ő festette a térdeplő angyalt, ami annyira szép lett, hogy Verrocchio ezután soha többet nem festett semmit, inkább elment Velencébe lovasszobrot önteni, meg meghalni.
A terem második képét, a Királyok imádását - vagy viccesebben Mágusok imádását (1481) - már Leonardo da Vinci festette legalábbis félig. A történet a következő. A San Donato szerzetesei rendelték meg a festményt a kolostoruk számára, de ilyenek ezek a zsenik, Leonardo a következő évben lelépett Milánóba és így a festmény befejezetlenül a szerzetesek pedig hoppon maradtak. Később Filippino Lippi készítette el nekik az áhított oltárképet, mivel tanultak a dololgból, neki már csak utólag fizettek.
A három festmény közül ez a leghíresebb, a 8000+ Angyali üdvözlet legtökéletesebb megvalósítása. Leonardo mindössze huszonhárom évesen festette mielőtt lelépett volna Milánóba, hogy beálljon nindzsa teknőcnek. Eleinte ezzel magyarázták, hogy anatómiailag téves a festmény, de valójában jobb oldalról kell nézni, és akkor az arányok rögtön helyreállnak a perspektivikus szabályoknak megfelelően. Tessék megfigyelni, hogy az itt még erőteljesen szűz Mária egy nyomtatott Bibliát olvas! Ez is egy kisebb csoda, a nagyobb, hogy ezt be is fejezte Leonardo. Szóval ezzel azt akarom mondani, hogy valójában EGYETLEN befejezett műve van csupán Leonardo da Vincinek az Uffiziben, és vele együtt egész Firenzében. Úgyhogy aki, hozzám hasonlóan Leonardo miatt jött Firenzébe, az fog egy cseppet csalódni.
37. terem: Hermafrodita Elképesztően hatalmas termet kapott a hermafrodita, legalább tíz perces sort kellett kivárni, hogy az ember bekukkanthasson a bejáraton, merthogy közel menni hozzá nem lehet. Nyilván, hogy senkit se zavarjon, amíg a négy fal között hermafroditáskodik. Értékét a szobornak elsősorban az adja, hogy minden darabját megtalálták, és minimális restaurációt követelt, és ez sokat mondó egy második századból származó szobor esetében. Ez is görög szobor római másolata - ahogy az összes többi, vagyis nem kellene többet leírjam. Neve onnét ered, hogy Hermész és Aphrodité szerelemgyermeke annyira gyönyörű volt, hogy amikor meztelenül fürdött egy tóban, egy nimfa belészeretett, és azt kívánta soha többé nem akarja elhagyni. Az istenek pedig úgy teljesítették a kérést, hogy összeolvasztották a két testet. Cserébe Hermafrodita, aki akarata ellenére olvadt össze a nimfával azt kérte, a tó, amiben fürdött vegye el a benne fürdőzők férfiasságát. A figurát az ismeretlen művész alvó pozícióban formázta meg, hogy érzékibbé tegye. A pamlag, amin fekszik reneszánsz kiegészítés. Legalább hét másolata létezik szerte a világban, a második leghíresebb a Louvre-ben található.
41. terem: a 38-as teremből idekerült Michelangelo és Raffaello. Michelangelo sem erőltette meg magát, egyetlen táblaképe látható az Uffiziben, a Doni tondo, amely a Szent Családot ábrázolja mintha csak hétköznapi emberek lennének (1507). Mondjuk mentségére legyen szólva, hogy életében ez az egyetlen festmény, amit táblára és nem falra festett, szóval ha így vesszük az Uffizi tartalmazza Michelangelo ingó festészetének 100%-át. A festmény teljesen felrúgta az addigi Szent család ábrázolásokat, olyan az egész mintha Máriáék kimentek volna piknikezni a Margit-szigetre, a háttérben emberek vetik le gúnyáikat és éppen fürödni készülnek. A dinamizmus a család tagjaiból is süt, ahogy kapaszkodnak egymásba, tekintetük mindig a másikat keresi. József, aki a legtöbb képen a háttérben marad, itt nagyon is aktív szereplőként jelenik meg, ahogy testével védi feleségét és gyermekét a külvilágtól. És mindez egy gyönyörű mértani gúlába rendezve, amitől az egész kép szoborszerű lesz.
Az Uffiziból nem hiányozhat a harmadik nindzsa teknőc, Raffaello sem. Neki itt öt festményét is megcsodálhatjuk, valamint több másikkal is találkozhatunk a Pitti-palota termeiben is. Az itt látható Agnolo Doni és Maddalena Strozzi kettős portréja - (1506) valójában több évnyi eltéréssel készült. Nyomokban tetten érhető, mennyi mindent lesett el Leonardotól Raffaello, és mennyire modern portrékat festett azáltal, hogy féloldalasan helyezte el az alakokat, akik mögött rálátni a napsütötte toszkán tájra. Agnolo Doni rendelte Michelangelotól a már említett tondót a gyermekük születésére. Az érthetőség kedvéért ezek a festmények közös terembe kerültek.
Raffaello - Tengelicés Madonna (1506). Tíz éves restaurálás után, ismét megtekinthető, edzett üveg mögött. A festmény a restaurálás előtt már szinte menthetetlen állapotban volt, nagyjából annyira elsötétült mint Munkácsy egyik másik műve, több szakadás, töredezés miatt majdhogynem darabokban volt már, most így néz ki. Emiatt sokszor azon gondolkodtam, vajon tényleg azt látjuk, amit a művész a vászonra álmodott? Milyen lehetett ez akkor, amikor elkészült? Hiába a sok erőfeszítés, előbb utóbb mindent megrág az idő vasfoga. A festményen szemmel látható a piramis alakú elrendezés, az idilli háttér, ahol Mária olvas, a gyerekek mókáznak, a kis Keresztelő Szent János egy tengelicét nyújt át Jézuskának, aki elfogadja azt. Itt a madár csőre a szögekre utal, ami egyben a kereszthalál szimbóluma, ezáltal a nyugodt környezet egy baljós felhangot kap.
Haldokló Alexandrosz. Kr.e. 150 környékéről. Ez is görög eredeti, hát ennyi maradt meg belőle, cserébe nem lehet tudni pontosan kit is ábrázol. 1550-ben találták Rómában, 1580-ban került Firenzébe, ahol rengeteg festőt inspirált. 1780-ban megdőlt a teória, hogy Alexandrosz lenne, jelenleg a Pergamoni oltár óriásaihoz hasonlítják, és jobb híján Óriás fejének nevezik, merthogy méretarányban nagyobb mint egy emberi fej.
42. terem: Niobidák szoborcsoport. A történet a következő, Niobé azzal mert kérkedni, hogy ő különb Létónál mert ő bezzeg tizennégy gyermeket szült, hét fiút és hét leányt, míg Létó csak Artemiszt és Apollónt. Nosza Létó leküldi az ő két szép gyermekét, akik halálra nyilazzák Niobé összes kölkét, aki mikor látja nem tudja mindezt megakadályozni fájdalmában kővé válik, de még akkor is könnyezik. Hát ilyenek ezek az istenek. Na most érthető, hogy ehhez rengeteg szobor kellett, - szám szerint tizenhét és egy szarkofág - és amikor szinte mindet épségben találták meg Róma egyik szőlősében 1583-ban, Ferdinando de Medici egyből lecsapott rá. 1780-ig a római Medici villában tartották őket, utána külön a számukra építettek egy hatalmas neoklasszicista termet az Uffizi második emeletének harmadik folyosóján. Mindegyik szobor csupán római másolata a hellén eredetinek.
Az Uffizi életében három nagy tragédia történt, ezek közül az 1993 május 27-én történt robbantás volt az utolsó. A szicíliai maffia azzal kívánta demonstrálni erejét, hogy megrongálja a világ egyik legszebb múzeumát. Ezért pokolgépet helyezett el az Uffizi hátsó falánál, öt ember meghalt, negyvennyolc pedig megsérült a merényletben. Öt festmény elpusztult, harminc másikat pedig csak évekig tartó restaurálással sikerült megmenteni. A legnagyobb kár pont a Niobidák teremnél történt, aminek a freskóit képtelenség volt helyreállítani. Az eset mementójának az Uffizi külső falán egy aranyozott szobrot állítottak.
45. terem: Albrecht Dürer - Királyok imádása (1504). El se hiszem, hogy nekem az Uffiziig kellett utazzak ahhoz, hogy ráébredjek Dürer is magyar származású, és nem véletlenül van egy Ajtósi Dürer megálló a Hungárián, nem messze a - hát most már elég messze - a nem régiben bezárt Dürer-kerttől. A kép minőségéért elnézést, de ez volt a létező legrosszabbul megvilágított terem, meglehet azért, mert ide száműzték a legtöbb flamand és északi festőt. Dürer keveri az északi és az itáliai jegyeket, amivel a témát bemutatják, az északira jellemző a romos környezet, a töredezett boltívek. Az itáliai a szereplőkben érhető tetten. Nem használ sok alakot, de azokkal mégis rengeteget mond el. A bölcsek arcéle leginkább Leonardo hatását mutatják - a hosszúhajúban Dürer saját magát festette meg. Az egész jelenet nagyon elegáns, és részletgazdag, ez mind látszik a ruhák és különböző fémek anyagában, amelyeket Dürernek volt szerencséje közelről tanulmányozni szülővárosában. A színek is árulkodók, az előtérben sokkal harsányabbak és teltebbek, a háttérben fakóbbak, és pasztell szerűek, ezzel a néző tekintetét a kisjézusra irányítja. A festményt Dürer egyértelműen szignózta és dátummal látta el.
Kalüdóni vadkan - A Laukón-szoborcsoport mellett a másik híres szobor, ami lezárja a második emeleti folyosót, és egyben jelzi az emelet végét. Az egyik legnépszerűbb szobor az Uffiziben, még valamikor az első században készítették. A szobrász tökéletes kapta el a pillanatot, amikor a vaddisznót megzavarják álmában a vadászok, és felriad. 1556-ban került elő a homokból Rómában, és 1568-ban már ajándékként küldi IV. Pius pápa I. Cosimo-nak Firenzébe a két molossziai kutyával együtt, akik most az Uffizi bejáratát őrzik. Bár sokáig görög szobornak hitték ez is római másolat egy bronz eredetiről, ami elveszett. 1634-ben Pietro Tacca kiöntötte bronzból a másolatát, amit először a Boboli-kertbe vittek, hogy szökőkút legyen belőle, de nagyon hamar az új piac keleti falára került, végül a déli fal lett a lakhelye, ahol hamarosan a turisták kedvence lett. 1998-ban ezt is egy újabb másolattal helyettesítették és Tacca eredetije is bekerült a Bardini múzeumba.
I. emelet - Önarckép gyűjtemény
A letisztult és rendezett második emelet után az ember az első emeleten veszik el igazán, mert mivel a Vasari-folyosót lezárták, mind a hétszáz festménynek itt szorítottak helyet. Úgyhogy jelenleg inkább raktár hangulata van semmint képtáré, a második emeleten gyakran egyetlen kép függ egy hatalmas teremben, itt meg egy falon harminc. A 46-50 közötti termek le vannak jelenleg zárva átépítés címszóval, ez lefedi a teljes Contini Bonacossi gyűjteményt. Az 51-es termektől a 62-ig pedig kezdetét veszi az Uffizi világhíres önarcképgyűjteménye. Ahol egy-két nagyon érdekes és ritka alkotásba is belefuthatunk.
51. terem: Az Uffizi két önarcképet is őriz a negyven Rembrandt közül, ez a korábbi 1655-ből. Sajnos ennél jobb képet nem tudtam készíteni róla, de így is érezhető, hogy az idősödő mester tökéletesen ismeri már az ember legnagyobb gyarlóságainak egyikét, az önámítást. Noha itt még csak negyvenkilenc éves volt, nyugodtan, maszatolás nélkül festi meg az életbe belefáradt önmagát. Az egész kép nyíltan árulkodik a szikár önvizsgálatról.
52. terem: Pieter Paul Rubens - Négy filozófus (1611). Az első emeleten jelenleg uralkodó káoszt mi sem jelzi jobban, minthogy ez már nem is klasszikus önarckép, mégis itt lóg a csarnokban. Nem olyan rég még a Pitti-palota lakója volt, ahonnét áthozták - én meg legalább félóráig kerestem, mert a könyv azt írta, ott lesz. Elképesztő hatású festmény. A négy filozófus valójában maga Rubens - ezért önarckép mégis -, az öccse, Philip Rubens, aki még ebben az évben meghalt, Justus Lipsius a neosztoicizmus alapítója, és Johannes Woverius. A falon Seneca büsztje látszik.
60. terem: Rosso Fiorentino - Zenélő angyal (1521). Az Uffizi egyik legbájosabb festménye található itt, egy valódi gyermekről mintázott angyalka, amint éppen elmerül lantjátékában, miközben testét szinte teljesen eltakarja a lant, ezáltal felerősödnek az arckifejezései. A festmény valószínűleg egy sokkal nagyobb kép része lehetett, de kivágták belőle, amikor annak nagy része olyan szinten megrongálódott, hogy már nem lehetett megmenteni. Az Uffizi szereti kölcsönadni ezt a képet.
63. terem: Andrea del Sarto - Hárpiás Madonna (1517). A csak nemes egyszerűséggel legkiválóbb festőnek aposztrofált del Sarto akkora hatással volt a cinquecentora, hogy őt tartják a manierizmus előhírnökének. Ebben a képében mesterien ötvözi mindazt a tudást, amit Raffaello, Michelangelo, és Da Vinci külön külön alkalmazott festményeiken. A kép címe Vasaritól ered, de már megint félreértett valamit, mint általában, és az emelvényt díszítő figurák valójában a Jelenésekben szereplő sáskák.
64. terem: Bronzino - Eleonora di Toledo és fia Giovanni portréja (1546). Bronzino szinte már úgy festett mintha egy fényképezőgépet szereltek volna a kezébe. Félelmetesen élethű festményei vannak. I. Cosimo de Medici felesége ékszerek sokaságát, és a létező legdrágább anyagból készült ruhát viseli, selyem brokátot. A ruhán a termékenységet és újjászületést szimbolizáló gránátalma és fenyőtoboz mintázat fedezhető fel több helyütt. A lapis lazuli kék háttér Mária köpenyére utal, és az egyik legritkább és éppen ezért méregdrága pigmentből keverte ki a festő. De Eleonora minden pénzt megért, hiszen biztosította a mediciek vérvonalát, amit a képen szereplő Giovanni bizonyít. Bronzino másik híres festménye, Nano Morgante törpe kettős portréja, amit sokáig az Uffiziben tároltak jelenleg a Pitti-palotában található.
66. terem: Barocci Federico - A nép Madonnája (1579) Manierista oltárkép amely minden eddiginél fesztelenebbül ábrázolja Máriát. Itt mint a nép jótevője jelenik meg, aki az emberiség anyjaként kéri Jézust, hogy bocsásson meg bűnös gyermekeinek. Barocci öt évig dolgozott a festményen, a végeredmény, a realisztikus emberek, az élénk színek alkalmazása, itt már előrevetíti Rubens barokk alkotásait.
68. terem: Újabb kölcsönözhető festményhez érkeztünk, ami egyúttal személyes kedvencemmé vált. Ez egy egészen ámulatba ejtő kép. Címe, az Álom. Az eredeti rajz Michelangelo műve és sajnos a londoni National Gallery fogja, de az Uffiziben több festmény is található a rajz alapján. Az ébredés és álomvilág mezsgyéjén létező emberalak körül hat csábításra ösztökélő főbűn jelenik meg épp. A hetedik te magad légy? A festőt sajnos nem tüntették fel.
74. terem: Parmigianino - Hosszúnyakú Madonna (1540) avagy Az űrlény Madonna a kis ufójával. A gyermek Jézust anyja itt már eleve úgy tartja mintha halott lenne, ezzel szimbolizálva mi vá rá felnőtt korában. A kép befejezetlen, a háttérben látszik egy megkezdett alak lába, de a művész meghalt mielőtt befejezhette volna. A festmény címét a Madonna nyakának karcsúsága és hosszúsága adja, amely arányosan igazodik a háttérben látható Salamon templomának - amely a bölcsesség székhelye - oszlopához. Nagyjából így tudja újszerűen bemutatni a festészet az egyik legelcsépeltebb témáját. Ilyenek ezek a manieristák. A manierizmus volt az átvezető művészeti irányzat a Reneszánsz és a Barokk között. Hadilábon állok vele mit is gondoljak róla, nem igazán szeretem, amolyan amorf útkeresésnek tűnik, amikor már tudták, hogy nem akarnak reneszánszot, de azt még nem tudták, mit is akarnak igazán.
83. terem: Az első szint zöld termeiben kapott helyet Tiziano Urbinói Vénusza (1538). Az ezt ihlető Alvó Vénusz Giorgiónétől viszont Drezdában lustálkodik. Tiziano leghíresebb festménye egyszerre erotikus és szemérmes. Ugyanaz az ihletője, ami Botticelli Vénusz Születésének, a Medici-Vénusznak, és a Méloszi Aphroditének is. Praxitelész mára elveszett knidoszi Aphroditéje. Ugyanakkor bár ez a Vénusz még eltakarja szemérmét, de mellét már nem, és közben kihívóan szemez közönségével, ambivalens érzéseket ébresztve. Az alvó kutya a házasság hűségére, a kelengyeládában kutakodó szolgálólányok - éppen menyasszonyi ruhát keresnek - a házastársi kötelességre intik a kép gazdáját. Az ablakpárkányon helyet kapott cserepes mirtusz Vénusz egyik szimbóluma, egyben a szerelem állandóságát is jelképezi. A festmény Vittora della Rovere hozományaként került Firenzébe, majd évszázadokra beköltözött a Tribunába, ahol a két Vénusz közötti különbségek még jobban nyilvánvalóvá válhattak.
Medici-váza. Kr.e. 50-ből. Az utolsó folyosót zárja le ez a nem mindennapi lelet. Több tucat darabban ásták elő 1570-ben, és ugyan szinte minden részét megtalálták, de még így is évekig tartott míg rekonstruálták. Ferdinando de Medici ezt is megvette majd a Római villába szállíttatta, ahonnét 1780-ban került az Uffizibe. Felbecsülhetetlen értékét a következő adja. A világon nagyjából negyven hasonló vázát találtak, jobb, rosszabb állapotban, de ez az egyetlen, amelynek bár figurái vannak, mégsem Dionüszosz-ról mesél, hanem Odüsszeusz-ról. Ráadásul ezt a vázát Athénban készítették.
91. terem: a zöld termeket elhagyva jutunk az Uffizi utolsó szekciójába, az első emelet keleti folyosóját alkotó vörös termekbe. Ebben az utolsó nyolc teremben Caravaggio, Rembradt, és Rubens az abszolút uralkodó. Caravaggio - Izsák feláldozása (1603) Ezt a témát szintén sokan megfestették. Nyilván megihlette őket az esemény, hogy az öreg felviszi a hegyre egyszülött fiát, és simán kinyírná, mert a JÓISTEN így csupa nagybetűvel éppen ezt kérte tőle. Persze az angyal az utolsó pillanatban bejelenti, hogy csak Kész átverés volt. Hogyan alakulhatott ezután apa és fia viszonya?
96. terem: Caravaggio egyik leghíresebb festménye, a Medúza-fej (1597). A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor Perszeusz levágja a Medúza fejét, a Pallasz Athénétől kapott pajzs tükröződésében. Athéné súgta meg azt is Perszeusznak, hogy nem válik kővé a Medúza tekintetétől, ha nem néz rá közvetlenül, kizárólag a pajzson lévő tükörképét figyeli. A kép valóban egy domború, kerek pajzs felületére felfeszített vászonra készült. Eredeti tulajdonosa Fernando de Medici volt, de a kép fontos jelképe lett a Medici családnak. A körültekintés és bölcsesség allegóriájának tartották.
97. terem: Caravaggio - Bacchus (1598) Nektek mit mond ez a kép ha sokáig nézitek? Számomra a következőt: az alkoholista, hedonizmusba belefásult, az élet értelmét többé nem találó Bacchus egykedvűen várja mit hoz számára a holnap. A képet a Medúzával együtt Francesco Maria del Monte kardinális ajándékozta Fernando I'de Medici számára, a fia Cosimo II esküvője alkalmából. Végül 1913-ban találták meg az Uffizi egyik raktárában.
99. terem: erről a képről sokáig azt hitték, hogy a fiatal Rembrandt-ot ábrázolja 1634-ből, de a legutóbbi restaurálás után teljesen nyilvánvaló, hogy későbbi festményről van szó 1639-1640 környékéről, ami egyáltalán nem is önarckép, csak egy portré, egy fiatal férfiről, és csak azért datálták 1634-re mert akkor még nem volt Rembrandtnak bajusza. Jelenleg heves viták zajlanak arról, hogy a képet egyáltalán Rembrandt festette-e, legjobb esetben is csupán elkezdte, de valaki teljesen más fejezte be. Ezért a festményt áthozták az önarckép csarnokból jobbhíján a Rembrandt terembe.
Zárjuk a tárlatot az egyik legkésőbbi képpel, ami az Uffiziben helyet kapott. Rembrandt - Az öreg zsidó, vagyis A rabbi (1665)-ből. Rembrandt a zsidó negyedben lakott és gyakran festette meg a szomszédokat, üzlettársait. Ezen a képen azt akarta érzékeltetni, hogyan viselkedik egy idős ember, ahogy kizárja a külvilágot miközben elveszik a gondolataiban. A kép nem kerülte el Napóleon figyelmét sem, akinek köszönhetően 1815-ig Párizsban vendégeskedett, majd miután az olaszok visszaszerezték 1834-ben, egy ideig a Pitti-palotában állították ki, jelenleg az Uffizi legutolsó termében mulatja az időt.
Zárszó -
Remélem nem volt unalmas, igyekeztem a bemutatott műtárgyakról érdekességeket összeszedni. És akkor most a végére egy kis ajánló. Nem lehet elégszer dicsérni a reneszánsz festészet sarokkövének számító Vasari monumentális munkáját, a Legkiválóbb festők, szobrászok, és építészek éltét. Annak ellenére, hogy sok marhaság is van benne, rendkívül szórakoztató, és informatív munka. Teljesen érthetetlen, hogy hatvan éve nincs teljes kiadása, csak az a kivonatolt negyven életrajz, amit újra, meg újra kiadnak. Ismételten meg kell említenem Juszt Róbert Firenze kötetét, amelyben a legjobb kalauzt találhatod ha az Uffizibe mész, arról nem ő tehet, hogy gyakrabban rendezik át a múzeumot, mint nálunk a Fogarasi Tescot.
Filmek tekintetében kiemelnék két nagyon jó sorozatot, mindkettőt az olaszok készítették. Az egyik Leonardo da Vinci élete 1971-ből, amely meglepően modern újításokat tartalmaz, de olyannyira, hogy ha mi így készítettük volna el az Aranybullát, akkor már csak annyi lenne vele a baj, hogy ötven éve megcsinálták az olaszok. A másik a Michelangelo élete 1964-ből, amely azonban egyszersmind bemutatja Leonardo és Raffaello életét, sőt az egész korabeli Firenzét is. Ezekhez képest az 1965-ös, monumentális hollywoodi produkció, az Agónia és Extázis elbujdoshat szégyenében, mert azon kívül, hogy sikeresen felmondja a kötelezőt, meglepően unalmasra sikeredett.
A Művészet templomai - Firenze és az Uffizi képtár 2015-ös dokumentum akármi viszont egészen botrányos. Először is a film egy harmada nem az Uffizit mutatja be hanem Firenze látványosságait, de rosszabbul mint egy utifilm, a leghíresebb festményeket szedik csak elő, de semmi újat nem mondanak róluk, kivéve ha sose hallottál egyikről se. Az átvezetőt pedig egy C-kategóriás színész tartja, akinek azt kellene elhinnünk, hogy ő Lorenzo di Medici, csak mert bejött az első jelentben és kijelentette, hogy márpedig ő Lorenzo di Medici. Szóval sajnos nem vagyunk eleresztve, ha a reneszánszról van szó. Még mindig a 2016-ban készült Reneszánsz másképp négy részes sorozat a legjobb Waldemar Januszczak interpretálásában.
Itt pedig megtalálható az Uffizi Galéria honlapja, ahol megannyi információt találtok angolul is, beleértve, 419 műtárgy beható elemzését.
Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
