No de lássuk miből élünk, az It KÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉm from biníííííííííííííííííííííísz dő SZÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ egy végtelenül ostoba film, amely meg sem közelíti a Pánik New Yorkban dramaturgiáját, noha három perccel több, mint az általam legutóbb ismertetett Harryhausen-film. Azért hangsúlyozom ki, mert ne felejtsük el, itt a 79 perc azt jelenti, hogy ennyi a játékidő, nincs még utána tíz perc stáblista, benyomják, hogy THE END, és csokoládé. De ezt a majdnem másfél órát túl kell élni, azonban hogyan, ha már az első tíz perc után legszívesebben bóbiskolnánk?

A film készítői nyilván úgy gondolkoztak, ha legutóbb New Yorkban garázdálkodott egy szörny, akkor most átnyergelnek a nyugati-partra, és támadás alá veszik San Franciscot, úgyis megérdemli. Ezúttal a szörnyet se látjuk a film közepéig, csak a szonár jelzi az atom-tengeralattjárón – ugye, megint az atom. De én most jól lelőttem nektek a meglepetést, hogy a szörny valójában egy óriási polip... Hatalmas spoiler. Remélem, elátkoztok érte. Ugyanakkor több dologban a film mégis másolja a megszokott formát, kapunk egy száraz felvezetést, ahol a narrátor jól elmondja nekünk, micsoda technikai vívmány ez a tengeralattjáró. Ami mellesleg igazi volt – csak nem atom-, hanem diesel meghajtású –, hogy lefaragjanak az amúgy is szűkös költségvetésből, a rendező Robert Gordon a jármű belsejében forgatott, emiatt kicsit klausztrofóbiás érzetünk támad, nem is bántam, amikor kiszabadult a film végre a bádogkaszniból.

A legnagyobb baj ezzel a filmmel, azonban az, hogy nincs főszereplője. Nincs kivel azonosulni. Nem mondom, hogy előző alanyunknál olyan kiválóan teljesített Nesbitt professzor, de ott azért mégiscsak volt egy központi hős, akinek a pokoljárása közben végig szoríthattunk, mert a szörnnyel legalább annyira meg kellett küzdenie, mint a faagyú bürokraták egész sorával. No itt ilyesmi nem vár ránk. Vegyük csak sorra a film szereplőit!

Itt van az előző filmben is feltűnt Kenneth Tobey, akinek vaskalapos tengeralattjáró-parancsnoka igazi patrióta, ő el akarja pusztítani a szörnyet minél előbb, bár senki se hisz neki, és jó darabig azt se tudni, minek a szövete gabalyodott fel a hajócsavarokra. Radikális elveket vall, nyilvánvalóan republikánus, aki meglepődik azon, hogy egy nő tanulmányozza a matériát, hiszen szerinte a nőnek a konyhában a helye, vagy maximum alatta, mert jól megfektetné. Faith Domergue karaktere azonban egy feminista nő – a szó legtágabb értelében –, akinek persze bejön, hogy egy maszkulin férfi nyomul rá, de mégis vágyik a másik professzor szerelmére is, akire azonban meglehet, inkább csak felnéz, és a vége megint az lesz, hogy tipikus női klisévé degradálódik, aki azt se tudja, mit csináljon, csak sodródik az eseményekkel.

A szerelmi háromszög harmadik tagja pedig nem más, mint Donald Curtis, alias Dr. John Carter, aki meg nem is tudom, mit akar. Szerepe szerint az is lehet, hogy aszexuális, mert nemegyszer hagyja magát a parancsnoktól baszogatni, és ő fel se veszi, mert hát első a tudomány. Ugyanakkor balfasz módon nyomul néha a nőre, de a következő mondatával megint olyan, mintha nem lenne épelméjű, hiszen lekérik mellőle a nőt, ő meg rendelhet a pincértől. És ha a nő nem lenne ennyire csacsogós, talán rá se jönne, hogy itt komoly udvarlás folyik a szeme láttára. Úriember módjára kiáll a nő mellett, és támogatja annak individualista eszméit, s mit kap mindezért cserébe? A csaj elmegy a háta mögött egy kis etyepetyére.

Ez a világ leghülyébben megírt szerelmi háromszöge. Sőt abban se vagyok biztos, hogy az, vagy csak az 50-es évek erkölcse ezt engedte volna meg? Igazából az lett volna a frankó, ha a csaj egyszerre mindkét csávóval smúzol, ne adj' isten mindkettővel lefekszik, azok meg közben haverok maradnak. De mit is beszélek?! Hol a szörnyünk? Na ez az! Hogy hol van!!! A film mintha meghülyülne a második harmadra, és átmenne egy kínos love storyba. Állítólag ennél jóval nyomósabb volt a szerelmi szál (ennél nyomósabb?), de aztán durván vissza lett vágva (durván vissza lett vágva??), hogy a nézők a szörnyre fókuszáljanak. A mire??? Így aztán se a szerelmi szálból nem értünk egy kukkot se, se a szörny rombolását nem élhetjük át úgy, mint New Yorkban.

Meg aztán ez egy polip. Lehet óriáspolip, de igazából csak a vízben veszélyes. Onnét nem tud kijönni, csak hadonászik a csápjaival, azok meg véges hosszúságúak. Mégis a film itt ismétli leginkább 1953-as testvérét, még egy hajót is elkap a gonosztevő, és a szemtanúkat ugyanúgy kiröhögik és bolondnak tartják. Semmi eredetiség nincs ebben a filmben. A színészek se túlzottan jók, elvégre mindegyikük hasonló művekből tartotta fenn magát, a rendezőnk meg soha életében nem ment még egy szörnyfilm közelébe, inkább maradt a vígjáték kaptafájánál.

Úgyhogy én igazából a végére már sajnáltam is a polipot. Már megint bántják. A hülye emberek a hülye tengeralattjárójukkal felverik évezredes álmából, aztán csodálkoznak, ha dühös, és rácuppan a Golden Gate hídra. Nemhogy örülnének, hogy a hülye öngyilkosok nem tudnak honnét vízbe ugrani. Ehelyett jól megpörkölik, és még jót is röhögnek a kimúlásán. Nekem ez nem tetszik.

A filmet 150 000 dollárból kellett kihozni, emiatt a jelenetek sem olyan kiemelkedők – 1953-hoz képest sem kiemelkedők, hát még 1955-höz –, a legtöbbet az Ed Wood-módszerrel vették fel, azaz egyszer leforgatták, oszt jól van. Nagyon sokszor látni emiatt filmben maradt bakikat, például amikor megérkezik a delegáció, és a balfasz sofőr kétszer nyúl a kilincsért mire ki tudja nyitni a kocsi ajtaját. Harryhausennek pedig csak annyi pénzt adtak, amiből összesen hat csápra tellett, így külföldön nem is Octopusnak, hanem Sixtopusnak hívják a szörnyét. Szerencsére a mester ügyesen koreografálta teremtményét, így a maradék két csáp hiánya észre sem vehető, „úgyis ott van valahol a háta mögött”, „épp benne lóg a vízben”˛ stb. A hajómodellt pedig, amit elsüllyeszt a polip, egy százforintos boltban vette önköltségen – „five and dime store” az USA-ban.

A film persze sikeres lett, 1,7 milliót kaszáltak a kapzsi producerek. És hogy még jobb legyen nekik, a kor szelleméhez hűen egy másik mozival együtt küldték hadba – egyet fizet, kettőt nézhet –, mely az Atomagyú lény volt. És akkor kis filmtörténeti zárás következik, innen ered a B-film kifejezés, mert a producerek úgy gondolták, így több embert tudnak bevonzani a moziba, ha két filmet is leadnak egy áráért. Persze az árba cselesen be volt építve a különbözet, hiszen a két film közül előbb adták le az alacsony költségvetésű B-filmet, és ha azt végigszenvedted, jöhetett a jobb minőségű A-film, a fő fogás. Ebben az esetben azonban úgy gondolom, ama júliusi napon, amikor beültek az emberek a moziba, meglehetősen nagy viták lehettek a közönség soraiban arról, melyik volt melyik.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Ray Harryhausen életműve erre folytatódik tovább:

Pánik New Yorkban (1953)

A repülő csészealjak támadása (1956)

Űrszörny (1957)

Szinbád hetedik utazása (1958)

Az aranygyapjú legendája (1963)

Szinbád arany utazása (1973)

Szinbád és a tigris szeme (1977)