Megalopolisz

2024. november 22. - scal

Idő ÁLLJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJ!!!!!

Hát igen. Vannak azok a filmek, amiket megnéz a legedzettebb filmkritikus aztán lázasan kezd dolgozni az agya, hogy erről mégis mit írjon? Mert a Megalopolisz nagyjából olyan, mint az Apokalipszis Most, csak az elkészítéséről lehetne egy külön filmet készíteni. Igaz, amíg az az alkotás bevonult a filmtörténelembe, ez nem fog. Esetleg abba a lábjegyzetbe, ahol az elvesztegetett lehetőségekről, a hiábavaló elvárásokról, meg a minden mást félresöprő egoról emlékeznek meg. Abból a szempontból is inverze egymásnak a két film, hogy míg az előbbi 8,4-en tündököl az IMDb listáján, ez a mostani 4,8-on ücsörög. Számomra rögtön Richard Kelly A káosz birodalma ugrott be. Az volt ilyen hagymázas rémlátomás, egy túlságosan sokat markolni kívánó nagy eposz, amit a rendezőjén kívül senki sem értett és senkit sem érdekelt.

Pedig Coppola tanulhatott volna az elmúlt negyven évből. Lényegében az 1997-es Esőcsináló óta nem készített nézhető, az elmúlt tíz évben meg en bloc filmet se. Erre itt ez a valami, amit állítólag már húsz éve is majdnem megcsinált, csak éppen nem úgy álltak a csillagok. Ugyanaz lett vele, mint Terry Gilliam Don Quixotéjével; időközben meghaltak, vagy érdektelenné váltak a lehetséges szereplők. Megesik, ha valaki évtizedekig nem kezdi el a forgatást. Utána bejelentette, hogy mégsem csinálja meg, majd pár éve kiderült, hogy mégis, még saját borgazdaságának tetemes részét is pénzzé tette, hogy elkészülhessen a nagy mű. A teljes film 120 milliót emésztett fel, na most ebből 20 milliót fedeztek Coppola lankás dűlői. Tavaly már csak forgalmazót kellett keresni a filmnek, és idén pedig ahogy az várható volt be is mutatták Cannes-ban - hát hol máshol? És ahogy az várható volt ki is fütyülték a picsába. Jöttek a vélemények, katyvasz, érthetetlen, még csak nem is néz ki jól. És lehet ezzel vitatkozni? Cannes-ban már csak tudják. Hol tudnának megítélni egy ilyen filmet, ha nem Cannes-ban?

Jelentem a film valóban ilyen. Vontatott, ráadásul jó hosszú, cserébe unalmas, és minden úszik az aranyban és a barnában, meg ezek árnyalataiban. A színészek úgy játszanak mintha most szabadultak volna egy elmeklinikáról, és autodidakta módon sajátítanák el a színészmesterséget. Adam Driver enervált és érdektelen, Shia LaBeouf fullba tolja a kretént, és valósággal lubickol. Aubrey Plaza is a nyertesek táborába tartozik, igaz neki már muszáj volt egy kis softpornót is villantania. Érezhetően ekkor az egész moziterem felélénkült, nyilván mások is ráismertek a PornHub-ra való tartalomra. Azután vannak nagy öregek, mint a teljesen szétesett Jon Voight, a túlzóan modorossá vált Dustin Hoffman, és a jellegtelen Laurence Fishburne, akiről lassan már én nem hiszem el, hogy valaha eljátszotta Morpheust. De ugyanilyen üresnek hat Giancarlo Esposito vagy Jason Schwartzman is. Pedig előbbi a Breaking Badban utóbbi pedig megannyi Wes Anderson filmben bizonyította, hogy igenis tud játszani. Hát hogy megdugta azt az indiai csajt a vonaton nem igaz? A legjobban Nathalie Emmanuelt sajnáltam, olyan elveszettül ténfergett az egész filmben, mint Nyalíz Csodaországban, hát nem igaz, hogy semmi értelmesben nem tudják szerepeltetni!

Történet szinte nincs, kapunk valami zavaros, allegorikus tanmesét a dekadenciáról és a hedonizmus túlhajszolásának következményeiről, de ezeket már Asimov is megírta az Alapítványban. A Római Birodalom New Yorkba citálása érdekes felvetés, de Coppola nem kezd vele semmit, azonkívül, hogy mindenki hülye nevet visel és mindenki tógában jár. Ahogy sci-fit is maximum nyomokban tartalmaz, merthogy ez nem sci-fi, ez valami szürreális rémlátomás, amilyet azért láthattunk egyik-másik Gilliam vagy Jean-Pierre Jenuet opuszban. Csak ott mindig volt egy szuggesztív képzelőerő, mert ők olyan rendezők, akik a fél életüket az abszurdnak, meg a groteszknek szentelték, nem pedig nyolcvan évesen találták ki, hogy rendeznek egy... utópiát? Ennek kapcsán sajnos a képi megvalósítás is hiába tobzódik a CGI-ban az legtöbbször visszaüt, és inkább taszító lesz semmint érdekes. Az olyan baromságok mellett, mint a fényruha pedig legalább harminc éve elment az idő.

Pedig az idő fontos tulajdonsága a Megalopolisznak. Cesar Catilina Driver megformálásában egy az egyben megfeleltethető Coppola Ars Poeticájának manifesztációjaként. Hiszen ki más lenne képes megállítani az időt, vagy épp elindítani, létrehozni, alkotni a semmiből valamit, ha nem a mindenható rendező? Legalábbis akkor, ha megtalálja a maga múzsáját a maga giga projectjében, személyes Megalopoliszában. Látszólag minden adott volt hozzá, hogy ez sikerüljön is, tucatnyi tehetséges színész leste a Maestro csettintését, az elképesztő, formabontó vizualitás ígérete a lába előtt hevert. Egyáltalán nem baj, ha egy karmester tojik a nézők igényeire, mert nem kell mindent szájba rágni, nem kell mindenképpen a közönséget kiszolgálni, szórakoztatni jancsibohóc módjára, de akkor legalább legyen valami másodlagos réteg, egy formabontó ötlet, egy alkotói elképzelés, egy mindenek felett álló eredeti, nem elkoptatott, lényegi mondanivaló. És ez a film legnagyobb hibája, hogy ez itt hiányzik. Ettől válik olyan üressé és értelmetlenné az egész. Ettől lesz merő időpocsékolás, egy olyan kihagyott lehetőség, amely soha többet nem tér vissza.

De az embert ugye az álmai vezérlik. Coppola ezt a filmet meg akarta csinálni, akkor is ha beleszakad. És ez valahol érthető, még ha nem is tiszteletreméltó. Feltette vagyonának tetemes részét és belebukott. Kevés hiányzott, hogy úgy járjon, mint a D. W. Griffith az 1916-os Türelmetlenség rendezője, aki hasonlóan grandiózus filmjének utolsó kópiáit végül kocsmáról kocsmára járva vetítette a kevés érdeklődőnek, legalábbis Szabó István szerint. Coppolát azért nem kell félteni, állítólag a gigantikus bukást megmaradt szőlőbirtokaiból két év alatt fedezi. Bár igaz, ami igaz, újabb negyven éve már nemigen marad kiköszörülni a csorbát.