A Ubisoft Tom Clancy-sorozatát bővítő, pár hónapja megjelent akciójátékának a fogadtatását is ugyanaz a szeretet-gyűlölet kapcsolat határozta meg, ami a cég szinte minden érkező portékájánál megfigyelhető. A kialakult helyzetről persze ők maguk tehetnek, hisz valahogy mindig többet ígérnek, mint amennyit be tudnak tartani. Itt nem csak arról van szó, hogy a csillogó E3-as bemutatókhoz képest általában egy jóval kevésbé mutatós produktumot kapunk kézhez. Azok a csodás lehetőségek, melyeket a játék magában hordoz, és, amiket előzetesen forradalmi újdonságokként hirdetnek meg, fulladnak bele a biztos középszerbe, mely a végső kivitelezésüket annyira jellemzi. 

Nem jelentett az imént leírtak alól kivételt a Ghost Recon: Wildlands sem, melyben egy négyfős kommandót irányítva építettünk le egy masszív drogkartellt az egzotikus Bolíviában. Volt egy fantasztikusan kinéző, hatalmas játszóterünk, melyen tennivaló rengeteg volt, csakhogy lényegében ugyanazt a kört voltunk kénytelenek lefutni az összes régióban. Leginkább a kerületenként eltérő táj adott némi változatosságot, a tevékenységek nem. A négyfős co-op nekem kimaradt, így csak a single player élményről nyilatkozhatok, ami úgy a tizedik buchon begyűjtése után inkább volt monoton darálás, mint tényleges játék. Az amúgy se makulátlan összképen tovább rontottak a járműirányítást érintő problémák. Az autók teljességgel súlytalanok voltak, a helikopterek kezelhetősége pedig minimum sajátosnak nevezhető. Nem tudom, hogy csinálják, de az ellenfelek minden Ubisoft-játékban egyre hülyébbek. A Wildlands katonái ennek megfelelően már kész agyhalottak, így némi gyakorlás után normál fokozaton a legnagyobb bázist is röhejesen könnyen be lehetett venni.

A hiányosságok dacára a játék magja élvezetes volt. Behatolni észrevétlenül az ellenség táborába, egy rossz lépés miatt tucatjával irtani a rosszfiúkat azok közé a mókák közé tartoznak, amik nehezen válnak unalmassá még vég nélküli ismétlődésben is. Miután az utolsó buchont is levadásztam, a Narco Roadot kihagyva tettem rá a kezemet az új kiegészítőre, a Fallen Ghostsra. A második és egyben utolsó sztori-dlc elkezdéséhez új karaktert kell alkotni, ám ezt a kellemetlenséget bocsánatossá teszi, hogy megkapjuk hozzá az összes korábban megszerezhető eszközt és képességet. A kiegészítő egyébiránt nagyjából ott folytatódik, ahol a főjáték abbamaradt: a Santa Blanca kartell uralma már a múlté, viszont a helyét egy szélsőséges magánhadsereg vette át, mely kíméletlen népirtásba kezdett. Mehetünk hát vissza újra rendet tenni, azonban helikopterünket a dzsungel felett lelövik, így magunkra utalva kell végrehajtanunk a bevetést. 

Kezdjük a rosszal. Az egész most a vadászból lesz a vad-felállás, amivel a kiegészítőt el akarják adni, egy nagy kamu. A dzsungel közepén való lezuhanásnak szinte semmi jelentősége nincsen. A második küldetésre megint pontosan ugyanazt csináljuk, mint az alapjátékban, vagyis régiónként infókat szerzünk a célpontokról, meggyengítjük a hatalmukat különböző feladatok végrehajtásával, majd végül a kiszemeltet is elkapjuk. Jár egy kövér fekete pont azért, hogy a Ubisoft emberei nem nagyon vesződtek új helyszínek megalkotásával. Olykor egy az egyben visszaköszönnek korábbi részek. Egyszer még egy régi küldetés maradványaiba is belefutottam. Nagyon úgy tűnhet, hogy a Fallen Ghosts is csak egy újabb túlárazott, sovány dlc, ami csak a játékosok gyors és könnyű megkopasztására jó, ez így ebben a formában azonban nem teljesen igaz.

A kiegészítő az átlagosnál több odafigyelésről árulkodik. Alap kellene, hogy legyen, ám többnyire nem szokott az lenni, így meg kell említenem, hogy megkapjuk ugyanazokat a profi minőségű átvezetőket, amiket az eredeti játékban. A sztori igaz nem nagy eresztés, de arra jó, hogy ne feledkezzünk meg a végcélunk fontosságáról. Kellemes meglepetésként értek az új típusú ellenfelek is. Néha még összeütközhetünk pár buta kartell-katonával, azonban életünk fő megkeserítői a bolíviai hadseregből, a Unidadból kinőtt Los Extranjeros jóval nagyobb kihívást jelentő elitjei lesznek. Vannak köztük, akik olyan álcaruhát viselnek, ami csak a hőlátást választva fedi fel viselőjét, így aztán ki se jelölhetjük őket, hogy a szinkronlövés segítségével a társainkra bízzuk a megölésüket. Sok fejfájást okoznak majd a jammerek, akik nem csak a drónt, hanem a hudot és a hőlátást is hatástalanítják. Erre a maroknyi új ellenségtípusra a készítők meglepően okosan építkeznek. A korábbiaktól eltérő küldetéseket alkottak köréjük, az egész játékot izgalmasabbá és változatosabbá téve.

Vannak új képességek és megszerezhető eszközök is a harchoz. A leghasznosabbnak számomra az bizonyult, hogy a drónunkkal immáron leadhatunk pár lövést. A mellékküldetések szintén frissítve lettek. Jóval érdekesebbek, mint a korábbiak. Kedvencem, amikor egy adott területen meg kell találni egy árulót néhány szórványos fényképből kihámozható információ alapján. Nem is értem, hogy ez miért maradt ki az alapjátékból. A Fallen Ghosts-ban összesen négy fő célpont kiiktatása vár ránk három régióra lebontva. A limitáltabb terület végső soron a játék hasznára vált. Meghálálja magát, hogy ezúttal nem kell annyi alfőnökkel szöszölni, hogy eljussunk a vezérig. A kiegészítő annál azért hosszabb, hogy egy szuszra végig lehessen csinálni. Nagyjából 4-5 óra alatt jutottam a végére, ezzel a játékidővel és kontentmennyiséggel a Fallen Ghosts pedig már-már teljesértékű folytatásként hatott. A korábbi bugok sajnos még mindig megvannak, sőt egy-két új is társult hozzájuk (pl. a közeli erőforrások ikonja sok esetben nem jelenik meg), ugyanakkor a dlc összességében nem csupán megtartotta az előd szintjét, hanem még javított is rajta.