Nem tudom mi a jobb. Hisztérikusan várni egy filmet és aztán csalódni egy nagyot - függetlenül attól, hogy mi tettük túl magasra a lécet, vagy a film kecsegtetett valami olyasmivel, aminek a közelében sem járt - lásd 2012. Vagy beülni egy filmre, amiről azt sem tudod ki fia borja, ráadásul a végéig rá se jössz kik a szereplők? Mégis valamiért magához láncol, és nem tudod megmagyarázni, de valamit köszönhetsz neki, ahogy én a most következő filmnek.

A story a következő. Hugival épphogy túléltük a 2012 okozta traumát, megyünk a Hasonmásra, de eltévesztjük a termet, és ahova beülünk kiderül, hogy ezt adja. Összesen hatan nézzük, nekem fogalmam sincs mi ez. Arra meg, hogy Eric Bana ez a rosszarcú főhős csak az utolsó előtti percek miatt jövök rá. Ugyanis a stáblistából már könnyű. Mr. Bana tehát időt utazik, akit utoljára a Hulkban, meg a Trójában láttam. Picit öregedett, de itt is jól játssza az érthetetlen időutazó szerepét.

Az egész film olyan, mit egy első filmes próbálkozás. Ötlet maximum, kivitelezés minimum. Kicsit el is hanyagolják az időutazást, amolyan "igen, időutazó vagyok, nagy dolog" lefitymáló tényezőként ott lebeg az egész film ideje alatt. Mikor Bana időt utazik, hirtelen eltűnik és csak ruhái maradnak utána - kissé old school, csak az élőszövet utazhat a negyedik dimenzióban axiómaként. Engem ez kifejezetten irritált az elején, de aztán rájöttem, hogy ezt a filmet másképp kell nézni.

Ahogy utána olvastam, a legtöbben két filmhez hasonlítják Az időutazó feleségét. Az egyik az Egy makulátlan elme örök ragyogása, a másik a Ház a tónál. Még az utóbbival talán egyet is értek, de számomra sokkal inkább életem egyik legmeghatározóbb filmes élményéhez tudnám hasonlítani - mely a gyerekkorom végét, és a második gyerekkorom kezdetét jelentette - ami pedig a Pillangó hatás. A film ugyanilyen lyukas szövedékként bontakozik ki előttünk, néha már-már unalmas, vagy érthetetlen részletekbe menően, azonban a felétől kezdve a kihagyott lyukakat láthatjuk kiteljesedni, és így a végére mégis kerek lesz a történet.

Ugyan egy percig sem kezdik megmagyarázni, hogyan is lehetséges az időutazás, de ez tényleg csupán az elején zavaró. Amint elfogadjuk, vagy egyfajta betegségként kezeljük - ha ez egyáltalán lehetséges - akkor mi sem akadunk fent ilyen apróságokon. A filmben nem is az időutazás a lényeges. Sokkal inkább egy pszichológiai folyamatot látunk. Egy lány, Rachel McAdams - eddigi gügye szerepei miatt fel sem figyeltem még rá, mennyire szép, és tehetséges - végtelen szerelmet táplál egy férfi iránt, akit kiskorában látott. Amikor megtalálja a férfi azt sem tudja miről beszél, még talán bolondnak is nézné, hiszen Ő sosem látta a lányt, majd csak idősebb korában fogja, negyven körül.

A lány viszont szereti, még akkor is, ha épp a boldogító igen kimondása előtt tűnik el harmincévesen kedvese és negyvenéves énjének kell őt helyettesíteni. Lassan rá kell ébrednie, hogy a férfi későbbi énjét valahogy jobban is szereti, mint a korábbit. Talán ennyiből is látszik, hogy néha nagyon bonyolódik a mondandó. Elgondolkodtató. Miért is vagyunk egymásnak? Miért van a nemek közötti kronológiai szakadék? Létezik-e igaz szerelem? Mit vagyunk képesek megtenni egymásért?

Robert Schwentke negyedik - és második ismertebb színészeket felvonultató - filmje elképzelhető, hogy picikét nagy falatnak bizonyult. Annál is inkább, mivel a film egy regény adaptációja, amit Audrey Niffenegger írt, és külföldön hatalmas olvasótábort szerzett. Néhol a cselekmény sajnos leül, a már említett pszichológiai hadviselés következtében, miközben általánosságban sem az akció dominál a filmben. Mondhatnánk azt is, ez egy olyan időutazós film, amiből magát az időutazást zárták ki. Mindenesetre jó lesz odafigyelni az ifjú német rendezőre. Már csak azért is, hogy tudjuk, nem csak Petersen, meg Emmerich van a nap alatt.

A kritika először tizenöt éve jelent meg a Fatum Portálon.

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4