Szóval Sanyi, jelenleg egy olyan világban élünk, ahol még egy Alíz Csodaországba oltott Frakenstein történetből is csak ki tudják hozni a végére, hogy egy WÓK FEMINISTA PROPAGANDA legyen, és aztán - bár nem elsősorban ezért, de mégis - tizenegy Oscar díjra jelöljék, és ennek harmadára ráadásul még elég erősen esélyes is. De legalább volt benne egy jó vicc.

Emma Stone korunk egyik, ha nem A legsokoldalúbb színésznője. Bájos, intelligens, jó a humora, és mégis képtelen kitörni abból a fura lány szerepkörből, amibe Zooey Deschanel is beleragadt cirka húsz éve. A Csodálatos Pókember óta szerepelt a két legsemmilyenebb Woody Allen filmben, játszott drogost a Birdmanben, és többnyire olyan szarokban bukkant fel, mint az Aloha, a Szörnyella, vagy a Zombieland halovány folytatása. A B oldalon pedig mindössze egy Oscar díj virít a Kaliforniai álomért. Jórgosz Lánthimosznak eközben olyan kedvence lett - dobpergés, cintányér -, hogy legújabb filmjének főszerepét is ráosztotta. A nagy rivális Margot Robbie kicsit jobban járt, mert kapott egy ikonikus szerepet, tavaly pedig mennybement a Barbie-val, tehát az ő karrierje egyenletesebb, dacára, hogy az elején ő is ilyen Tarzan Legendája, meg hasonló baromságokban játszott.

Adja magát az összehasonlítás, mert a Barbiehoz hasonlóan a Szegény Párák is egyedi látványba csomagolt mesevilágban játszódik, csak pepitában. Míg Barbie világa már hányingerkeltőn giccses, addig Bella világa groteszk, hideg, ocsmány, és halszemoptikán át nézhetjük, legalábbis az első egy órában, de utána se lesz sokkal jobb. Barbie egy játékbaba, aki öntudatra ébred, és elkezdi keresni ki is ő igazából. Bella bár nem tudja, de ő is egy baba, aztán amikor öntudatra ébred, elkezdi keresni ki is ő igazából. A végkifejletben pedig mindketten megvalósítják önmagukat. Persze az út odáig csúnya, gaz férfiakon keresztül vezet, akik többnyire csak ki akarják használni, kalitkába zárnák, de csak akkor, ha fehérek. Ha a férfi tejeskávé, akkor megértő, és gyengéd, ha pedig néger, akkor kifinomult, filozofikus, felvilágosult gondolkodó, és feltehetően arisztokrata, hát ahogy az szokott lenni a 19. századi Európában.

Mindez egészen addig nem zavart, míg a filmben el nem jutottunk az utolsó harmadba, mert hát miért ne lehetne ebben az elborult világban - ami egy alternatív steampunk Európa, afféle vernei környezetben - egy fekete úriember széleslátókörű, kiművelt, olvasott, cinikus, és miért ne rendelkezhetne annyi pénzzel, hogy felengedjék a világ egyik legszebb luxusgőzösére és nem úgy, hogy mars le szenet lapátolni? Mindez nagyon is megtörténhet a 19. században, egy steampunk, alternatív Európában... De amikor eljutunk oda, hogy az ÖSSZES ártalmas férfi véletlenül már megint fehér, és a női főhős már megint úgy akarja megvalósítani önmagát, hogy ötpercenként bejelenti a kamerának, hogy neki nincs szüksége férfiakra, azzal fog dugni, akivel csak szeretne, nőkkel is, vagy leginkább csak nőkkel, akkor azért helyre kerülnek a kirakós elemei, még ha a wókmérőm nem is tiltakozott az első két órában - merthogy két és fél óra a film, reklámmal együtt van az három is.

És azért nem tiltakozott, mert Mr. Lánthimosz szépen becsomagolta mindezt több rétegbe. Ebből kettő együttesen felel a film 18-as karikájáért. A film első órájában annyi vér és bél fröccsen a vászonra, és annyi boncolást, meg műtétet láthatunk premier plánban, hogy ennyi meghagyott popcornt a kukában végezve rég láttam - majd ajánlom is a filmet egyik barátomnak. Az emberek legtöbbje - legalábbis, aki normális - nem szereti látni, ahogy agyakat, meg májat, meg mindenféle szervet szikével felvagdosnak, és ömlik a vér, meg reccsen a csont. Mr. Lánthimosznak annyi jóérzése azért maradt, hogy ezeket az epizódokat fekete-fehérben tárja elénk, ami valamelyest megkönnyíti a befogadást. Bella "apukája" ugyanis tehetséges sebész, aki híres a genetikai kísérleteiről - és ezt értelmezzük nagyon szabadon, hiszen legsikerültebb teremtménye Bella. Őt Willem Dafoe alakítja, akinek megjelenésén ez a maszk csak javított. Azért néz így ki, mert apukája meg rajta szeretett kísérletezni, és az ezeken elmélázó nosztalgikus visszaemlékezések adják a film akasztófahumorát.

Bella miután felfedezi egyik nap, hogyha padlizsánt dug a nunájába az juj de finom jó érzés, és miután megtudja, hogy a világ tele van férfiakkal, akik valami nagyon hasonlót szívesen belédugnának örömest megszökik a kalandor természetű ügyvéddel, akit Mark Ruffalo játszik, de olyan hányingerkeltő módon, hogy azért Oscar jelölés járt! Neki köszönhetően a következő egy órában azt láthatjuk, hogyan BASSZÁK szét a mi kicsi Emmánkat a létező legundorítóbb, leglealjasítóbb, és leglátványosabb módozatokon, elölről, hátulról, mindenféle pozitúrában, amit a nagyvászon csak kibír, és a kamera nem fordul ám el szemérmesen, az ott a kicsi Emma mellbimbója, meg a nunája, az meg egy kuki benne. Egy fehér férfié. Hiszen csak és kizárólag fehér férfiak basznak így nőket, még egy ilyen kitalált fantázia világban is. A fekete férfiak eközben filozófiát olvasnak a luxus óceánjárón. A fedélzeten, nem a kazánházban, a váltóműszak ötperces szüneteiben.

A harmadik burok, ami körbe öleli az ÜZENETET, az pedig a fantasztikus látvány, amiért Mihalek Zsuzsa remélhetőleg Oscart kap, merthogy a filmet itt forgatták nálunk. Mintha színes krepp papírokat egymásra dobált volna valaki, semmi nem olyan színű, amilyennek azt elvárnád, a falak rózsaszínek, a gőzös zöld füstöt ereget, borszínű a tenger és ibolya az ég - Homérosz tapsikolna ha ezt látná, bár ugye ha élne se látná. A ruhák és a kosztümök elsőrangúak, bár, aki látott pár filmet Terry Gilliam-től vagy Jean-Pierre Jenuet-től, teszem azt Doctor Parnasszus és a képzelet birodalma, Münchausen báró kalandjai, Delicatessen, Elveszett gyerekek városa, esetleg játszott a Syberia, vagy az American McGee's Alice játékokkal, annak ismerős lesz a környezet is. A zene már nem ennyire jó, egyenesen idegölő, sőt kimondottan élvezhetetlen, és akkor lesz jó, amikor végre csönd lesz. Funkciója persze van, Mr. Lánthimosz mindent elkövetett, hogy a nézőt kidobja a komfortzónájából, a kamerahasználat is ilyen, de az legalább ötletes.

Az is bizonyos, hogy Mr. Lánthimosz szeret prédikálni, és mivel biztosra akar menni, jó sokszor kimondat szereplőivel valamit, hogy átmenjen az ÜZENET, pl. Ruffalo karakterébe hatodszorra is belerúgnak, hogy lássuk, miután az istenített szeretőből sikeresen csináltak ökröt és a macsó elkezd férfiatlan magatartást tanúsítani, akkor ő a továbbiakban nem kell a nőknek, és csak egy véglénynek tekintik. Egy kis pszichológia uraim, hogyan működik a női lélek. És ilyen a film vége is, ahol aztán végképp szembe megy a film Alasdair Gray eredeti regényével, de hát az 1992-ben született, és muszáj volt felturbózni a 21. századi igényeknek. Mert hát erre igény van, nem igaz Barbiekám?

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4